A teázóban ültünk, beszélgettünk a vízipipa mellett (először próbáltam ki, picit köhögtem csak az elején). A szokásos téma került terítékre, a don quioxte-ség és az instant leves problematikája, és megállapítottuk, hogy baromira nehéz. Bizonyos fokú megalkuvás nélkül nincs se siker, se pénz – de hol a határ?

Lady GaGa vagy Steiner Kristóf például őrült mázlisták, de a fene se akar celeb lenni vagy kutyába vonulni, hogy aztán egy napon szabad lehessen. Aztán Emke érdekes dolgot mondott:

- Az van, hogy GaGa ugye r’n'b-dalokat írt meg Pussycat Dollséknak komponált fostalicska pittyremegtetős slágereket, mielőtt szólóelőadóként befutott – jegyeztem meg. – Hogy tud valaki olyan borzalmakat írni, amikor van vénája az 80’s popzenéhez és az indusztriálhoz is?
- Fene tudja. Én nem lennék rá képes… bár, ha zongorán játsszuk el a legtöbb Lady GaGa-slágert, meglepően szép alapokat kapunk. A dolog lényege a dal, de slágerré a keverés teszi. Ha Timbaland keveri, minden alapból r’n'b-cucc lesz…
- A végén a lényeg valahol az, hogy ne legyen túl mainstream az undergroundnak és túl underground a mainstreamnek.

A tálaláson rengeteg múlik. És Emke szeret játszani hangzásokkal és képekkel, így aztán közvetlen, szívből jövő kapcsolatot ápol a mainstreammel és az undergrounddal egyaránt: a lehetőségek itt végtelenek. Már alig vártam, hogy küldje az új Black Nail Cabaret-fülbevalóhoz kapcsolt vizuális körítést, aztán ma éjjel az is landolt a postaládámban, finally.

Egy kis játék a Britney-klasszikussal: darkwave, fetish, latex, lakk, Hollywood. Rihanna után Britney is bedarkult…

- Sosem tudtuk, hogyan értette pontosan Britney, hogy üss meg, baby, még egyszer…

A hétvége a zene és a vörösbor jegyében telt, felfedeztem – többek között – a Faith and the Muse új albumának már beszerezhető dalait. Az : ankoku butoh : október 31-én jön, és nem kis meglepetésemre a Bruno Kramm-féle Danse Macabre terjeszti majd a cuccot. Wow.

Ezek is kirándulásbuzzerek, mint én

További meglepetés, hogy William Faithnek érdekes szőke taraja van, Monica Richards meg még mindig úgy néz ki, mint 1983-ban (ő is vempájör?). Jó lenne őket élőben is látni, tulajdonképpen a FATM az egyetlen régi-régi kedvencem, akikhez még sosem volt szerencsém élőben. (November 16-án Bécsben járnak: nem akar valaki kivinni?) Egyébként a november huszonhatodikai COX-szal közös párizsi buliról értesülvén pár perc erejéig feléledt bennem a már két éve nem érzett kalandvágy, miszerint “menni kéne”: sajnos a fapadosok viszont nem járnak aznap, így hamar lemondtam a francia portyáról. Shit.)

Most tehát csendben várom az új cuccot, biztos klassz lesz: Monica Richards nagyon tud írni, a FATM pedig – mint projekt – egy szinesztézia, egyszerre mindig több érzékre hat… és ebben a hatodik is bennefoglaltatik.

[Egyik kedvenc Faith and the Muse-számom]

Update: lesz FATM Budapesten november 16-án! Wow.

A Clan of Xymox egyáltalán nem az a típusú zene, amit csak odavetünk az ember elé, hogy nézd, ezt szeretem, ez ilyen, dolgozd fel - még én se szerettem első hallásra. A COX befogadásához speciális kontextus szükségeltetik: kiváló hangberendezés, ősz, köd, vörösbor, a dark-goth hagyományok beható ismerete a Sisters-Mission-vonal és a 4AD-cuccok mentén, némi indusztriál képzés harsh electro vénával, és még mindennek birtokában is számtalan tényező nehezíti az ember dolgát. Istenem, lassan tíz éve ennek a “szerelemnek” is, így most már kellő távolsággal, elfogulatlanul kezelem a témát.

In love we trust - kissé előítéletes vagyok az olyan albumcímekkel kapcsolatban, amikben a "love" szó szerepel...

Olyannyira elfogulatlanul, hogy történetesen észre se vettem, hogy új album jelent meg: amint bevillant a dolog, gyorsan le is töltöttem. (Letöltés-elleneseknek: a keményvonalas COX-érám kezdetén még a teljes életművet – straight from 1984 – eredetiben beszereztem, kislemezekkel és bootlegekkel egyetemben, van pár merchandise cucc is a háztartásban és úgy fél tucat koncerten jártam Európa szerte, úgyhogy nincs lelkifurdalásom, én töltögethetek tőlük…)

Szóval, új album. Simán megvan egy négyes, harmadik nekifutásra (az ötből). A megszokott színvonal, de semmi újdonság, semmi előrelépés és rengeteg régi-régi tégla, amiket már akkordszinten ezer közül is megismer a trú fan.

Tulajdonképpen három gond van Ronny Moorings-szal (már ha gondként fogjuk fel, mert voltaképpen így is szerethető):

1. Még mindig nem tud szöveget írni. Nem is próbál, a popos értelemben vett dalszöveg paneleiben gondolkozik: hangozzék jól, rímeljen (ááááááááááá) és lehetőleg közérthető legyen (szerelem, csalódás, kétség és a többi biztos pillér). Szerencséjére néha ösztönösen túlnő önmagán és kijön belőle valami egészen meglepő, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez véletlen műve: a tehetsége ezen a területen nem lép át egy bizonyos határt (egyébként ezekért az ihletett pillanatokért érdemes élni, néha – kurva ritkán – velem is megesik, hogy olyat írok, amiről kristálytisztán érzem, hogy túlnő a képességeimen, más, felsőbb energiákhoz kapcsolódik). Bár alapjáraton szövegcentrikus vagyok, a COX-szerzeményeket mégis kezdettől a maguk egyszerűségében fogadtam el, ezzel együtt néha mégis visítani, ordítani szeretnék, amikor olyanokat hallok, hogy “Saturday night/nothing is on my mind”, “people come and go/feeling so old”,  ”love is tough/there’s no trust”… vááááááááááááá… ne, ne, ne tedd ezt velem Ronny Moorings, give me a fucking break! Miért kell krétát csikorgatni a táblán itt a fülembe?!

2. A zene kurvajó, de olyan kiszámítható, hogy az már a komikum határát súrolja néha. Annyira ismerem ezeket a harmóniákat, akkordokat és énektémákat, hogy szinte már ismeretlenül, előzetes hallgatás nélkül is ki mernék állni velük játszani. Csodaszép hangszerelés és stúdiómunka, ízléses egyvelege a modern, finoman zajcentrikus, ipariasabb hangzásnak és a klasszikus, fléndzsör-kórus-overdrive-ittas dark hagyománynak, a hangulat pedig abszolút átjön, megérinti az embert.. viszont végig ott a különös deja vu, hogy ezt már bizony hallottam, méghozzá jobb kiadásban. A Morning Glow tiszta Cry in the Wind, a Sea of Doubt a Tonight-ot idézi, a Desdemona (istenszéke, ezt a címet…!) amolyan gyengébb lüktetésű Taste of Medicine, de hallunk itt Under the Wire 2-t és II. Going Round-ot is. Szóval zavarbaejtően, mégis bájosan ismerősek azok a téglák, amikből ez a ház épült…

3. Tény, ami tény, bármennyire is kár érte, Ronny Moorings bizony nem játszadozott a hangjával túl széles palettán az elmúlt négy-öt évben, és egytónusú dörmögése helyenként kissé unalmassá válik. Ha a hangzás és a zene nem lenne lebilincselő, valószínűleg idegesítene is az ének monotonitása helyenként, amin természetesen az 1-es pont sem segít.

Kellemes, könnyedebb, mégis árnyalt hallgatnivaló ezzel együtt az In Love We Trust: igaz, hiányzik belőle a Notes From the Underground mélysége vagy a Hidden Faces dalcentrikus játékossága, mégis jólesik gyertya és vörösbor mellett hallgatni a sötét szobában, miközben odakint szemerkél a ködös eső.

Hiába, in COX we trust.

Abból gondolom, hogy Ronny Moorings vempájör lehet, hogy az elmúlt huszonöt évben egy fikarcnyit sem változott az ábrázata. Zöldszemű Mojcám pedig még mindig luw. Pont. (Jé, a szőke díszletcsajt még nem is láttam élőben - hiába, it's been a while...)

[Egyik kedvenc Clan of Xymox-trackem]

Izgalmas két napon vagyunk túl, a Fekete Zajról már tegnap akartam írni, de erőm és időm se volt hozzá. Épp néhány perce ébredtem, és már mesélek is, telefonomban kaján “és mi lesz a szalonnasütéssel” üzenetek ismeretlen számokról, persze azért addig még emberi formát is kéne önteni.

Csütörtökön józan voltam és fáztam, a hazai black metal ikonikus figurájával érkeztem a helyszínre, akinek nevét nem írhatom, mert csak. Ő a Negura Bunget nevű szolid, introvertált román arcokból álló károgós hordát vizitálta, én pedig jöttem kamerával rögzíteni a Garden of Edent és főként a Pornographyt. Söröztünk egyet és mesélt a balhéiról, meg arról, amikor autentikus nemzetszocialista arcként a cigánygettóban dolgozott, mint postás. Újabb humoreszkszerű történetekkel lettem gazdagabb: hiába, az íróember éveken át gyűjti a karaktereket és a sztorikat, mire összegyúr belülük valami egyedülállót, haha. Fő a tapasztalatszerzés.

Alighanem fiaink is ezt gondolhatták, midőn Cure-osra sminkelték és tupírozták magukat, illetve tették ezt helyettük gondos nyíregyházi női kezek. Mit csinál a heteroszexuális férfi, ha színpadi kötelessége sminket forszíroz búrájára? Nos, percenként kérdezgeti: “ugye ez könnyen lejön?”, “ugye van nálatok valami, amivel lemosható?” és más effélék. Én, a Born Female, a következőképp biztattam őket:
- Én ötezer forintnál többet sminkcuccra még sosem költöttem. Higgyétek el, tízezer alatt minden lejön magától is… előbb-utóbb! – ettől úgy annyira nem nyugodtak meg, úgyhogy inkább buzgón fotóztam őket, mielőtt még meggondolják magukat.

A csütörtök nálam a Pornography-ig tartott, ami csupa munka volt: egyedül a How Beautifult nem vettem végig, mert arra táncoltam egyet, stílszerűen az lett állítólag a legjobb performansz, ez az én formám. No mindegy, utána hazajöttem az ágyikómba szunyálni, míg Árpi délután kettőig dajdajozott. Mikor négyre végül elértem, hogy érdeklődjek a korábban lefixált délutáni kirándulás mikéntjéről és hogyanjáról, kissé letaglózott a hír, hogy két óra alvás után a tegnapi ruhájában pihenget épp valami árokban, így volt néhány keresetlen szavam hozzá, amiket utólag visszavonok. Öt órakor ugyanis sörrel a kezében vigyorogva fogadott, hogy irány a nagyvilág, sose halunk meg. (Estére neki azért majdnem sikerült, alig tudtam visszarángatni a Szent Anna- tótól egy darabban, az utolsó két kilométer igencsak hosszadalmasra sikeredett. Hiába, két óra alvás és húsz óra italozás nem kedvez a nagyobb hegyi túráknak, lássuk be.)

Mátrafüredről az út Sástóig különösen hosszútnak tűnt, az erdei utat benőtte a gaz, ezért az úttesten jöttünk, fölöttünk a felhőkkel szegélyezett telihold és az ütemesen ringó fekete lombkoronák. É sakkor felfedeztem magamnak az új VNV Nation-számot, a Precipice-t: “…And of my acts, I will admit I’ve no pretensions./ I have no regrets for all the things that I have done,/ My faiths to me are as foundations,/ None has the right to judge my soul but me. /There is no going back. No quarter now remains. /No return for me, no sanctity, a single chance prevails./  For lands behind lay waste, no doubt, no amends to make. At break of day, until our light fails, march ever on…” – nagyon illett a dal az augusztusi éjszaka sötétjéhez és ahhoz a fel-felbukkanó érzéshez, hogy tényleg nincs út vissza: gyerekkorom helyszínei fiatalkorom arcaival, de már felnőttként…

Mire visszaértünk Sástóra, már a Vágtázó Életerő tolta az ipart, tekintélyes közönséggel a nagyszínpad körül. A VHK-val én úgy vagyok, hogy van két album itthon tőlük, mert akad pár szám, amit nagyon kedvelek, és örök nosztalgiával emlékszem a 2000-es nyári Voodoos bulikra, ahol Gelka sokat pörgette a Régi Magyar Táncot, amire zseniálisan lehet ugrálni. Olyan ez a VHK, hogy bár nem nagyon ismerem és tudom hova tenni, azért mégis van benne valami misztikus őserő, ami azért – különösképp élőben – megfogja az embert. Nem véletlenül voltak ott hatéves gyerekektől hatvanöt éves aggastyánokig mindenféle népek, öltönyös bizniszmenek, punkok, rockerek, gótok, metálosok és félmeztelenül ugráló random kölykök, mint az ősmag. Szóval ugráltam kicsit én is, ha már ott voltam, és felvettem pár számot.

A fesztivál eddigi hájlátjai között szerepel, ami a VHK – pardon, Vágtázó Életerő – koncert után esett meg. Történt ugyanis, hogy Papi és Cure-os Anna mellett üldögéltem a padon az újraéledt Land Of Charonra várván, amikor Árpi és Anna meghallották, hogy az átkeverő zene Robert Smith torkából árad, így elhatározták, hogy közelebbről is megcsodálják ezt. A táskákat persze otthagyták, Cure-os Anna lelkemre is kötette, hogy nagyon vigyázzak a tatyójára, pedig eddig csak látásból meg ld50-ről ismertem, szóval lehettem volna akár potenciális cureostáskafosztogató is, mégis megbízott bennem. Persze nem voltam, így amikor tíz perc várakozás után elmentem csurgóra, vittem Anna táskáját is, lévén Papinak már szalonspicce volt, és sose lehet tudni, a pasik ugyanis köztudomásúan képtelenek egyszerre több dologra figyelni.

Amint két tatyóval a nyakamban belépek az angolvécés faházba, mi tárul a szemeim elé? Kamerák, jegyzetelő emberek, reflektor, Grandpierre Attila. Intettek, hogy psszt, és besurrantam a vécére. Amint a kagyló fölé guggoltam, rögtön belém vágott a felismerés, hogy hát azért mégis, bazzzmeg, itt éppen interjúztatás zajlik, itt van a táskámban egy kamera, itt vagyok én… azért hát mégis, milyen dolog már ez, hogy itt huggyozok, amikor ugye… Aztán persze elhessegettem magamtól az egészséges vadászösztön jeleként felbukkanó érzést, mert ugye:
- nem készültem ilyesmire, képben sem vagyok tehát
- a megjelenés szempontjából szóbajöhető közegek azért nem célcsoportgyanúsak éppenséggel VHK-ügyben.
Persze ebből azért az első pont volt rám nagyobb meggyőző erővel, készületlenül és tájékozatlanul ugyanis nagy bunkóság kiállni/kiülni bárkivel szemben, ezt azóta is vallom… csak hát az élet néha mást hoz. Az épület előtt mindenesetre megálltam egy percre, mint a vadástkutya, ha a pusztában nyulat vél szaglani: “azért mégis, hah, na mindegy”. A padhoz visszatérve Anna már tűkön ült:
- Basszus, teljesen beparáztam, hova lett a táskám!
- Nem mondták Papiék, hogy elvittem magammal pisilni?
- Jaja, de igen, csak közben elszaladtam a vécéhez és nem láttalak ott, úgyhogy már megijedtem, mi történhetett!
- Ja, kicsit időigényes volt a pislantás, mert a házban épp interjúztatás folyt, és meg kellett várnom, amíg leáll a kamera…
- Igen? Interjúztatás? Kivel?
- Hát a Grandpierre Attila volt ott…
- Óóóóóó… be kéne lógni valahogy! Ki kéne találnunk, hogy újságírók vagyunk, vagy valami… – Anna egészen fellelkesült.
- Ez végül is nem is áll annyira távol a valóságtól – jegyeztem meg. Aztán konkrétan visszamentünk, és kitaláltuk, hogy Anna lesz a kameraman, én meg kérdezek, miért is ne. A lépcsőn ott állt Sárkányfog, rögtön felvázoltam, hogy ugyan nem iratkoztam fel erre, de azért mégis, ha már itt a kamera, nem bírjuk veszni hagyni a lehetőséget, legalább egy öt-tíz perc király lenne. Három perc múlva már kezet is fogtam Grandpierre Attilával, igazán klassz volt, örülök neki, hogy találkoztunk.

Sárkányfog (sajtósjóska), Grandpierre Attila és Cure-os Anna, akinek öt másodperc alatt adtam át minden operatőri tudásom

Az esemény után kimentünk a tó mellé meghallgatni, sikerült-e maradandó hanganyagot létrehozni a kép mellé, és oh yeah, bár magamat utálom visszanézni. Anna mindenkinek elújságolta az izgalmas fejleményt, aztán boroztunk egyet a Charon  (még mindig) nephilimi hangulatától kísérve. Nagy fless lett volna közel tíz év után őket is látni, de olyan kiválóan elbeszélgettünk Annával, hogy csak az afterpartyra értünk be. Anna többek között azt is elmondta, hogy lett Cure-os: “Nekem tulajdonképpen, mondhatni csdak ez az életforma adatott meg a bátyám kapcsán, soha nem voltam semmi más, ez volt adott és ez maradt meg nekem” – mondta, ami mély nyomot hagyott bennem. Egyébként meg fecsegtünk mindenféléről, igazán remek volt. Aztán előkerült valahonnan Lujó, akit szintén úgy nyolc-tíz éve láttam utoljára, így a sötétben először meg sem ismertem, és neki is csak később esett le, hogy már nyomultunk egy társaságban. Lujó első körben azt állítótta, Grandpierre Attila 62 éves, majd olyasmikkel sokkolt engem, hogy  hadd tartsa meg a használt papír zsebkendőmet, hogy azzal aludhasson a jövőben, mert oly nagyon szerelmes lett – tizenkét perc alatt – énbelém. Ezen a ponton már éreztük, hogy jobb, ha bemegyünk denszelni, mert “ezt nem lehet józanul kibírni”. Odabent épp DJ Gelka akciózott, így roptuk pár oldszkúl cuccra, reggel hat fele még Deine Lakaien is volt – szükségem is volt rá, ennyi gitár után. Lujó szerencsére hamar feldolgozta irántam érzett viszonzatlan szerelmét, és egy gonoszmanóarcú lányt kezdett hülyíteni, aki – miközben Lujó sörért ment – összejött az egyik szemfüles, szabad prédára kannásborosjóskával. No, amikor egy buliban már mindenki mindenkivel összejön és a Voddoo fénykorának arcai a fűben pihennek le a napsütésben, egy dolog biztos: a buli elhullatta szirmait, ideje haza indulni. És lőn.

A buszon még várt egy meglepetés: 1999/2000 emblematikus figurája, Dave – bőrkabát nélkül. Árpival vígan paroláztak, engem már nem ismert meg, elvégre sose spannoltunk, csak Garnélával üdvözöltük őt mindig a Málnásban, mint a dark-goth színtér állandó bútordarabját. Hiába, mindenki változik, csak Papi és  Árpi marad a régi… le is kell őket és a többieket fotóznom ma, mert eddig zömében videókat gyártottam.

Megyek, embert csinálok magamból, lassan ideje indulni bevetésre.

A Balaton Sound után egy éles váltással kedvelt témám, a Black Nail Cabaret: most aztán totálisan beindultak, új design, új képek, új zenék, új lendület – és nekem már napok óta régi tartozásom, hogy tudassam ezt ötvenmilliós olvasótáborommal (de természetesen már búgócsigaként pörög az agyamban, milyen szélesebb médiumban népszerűsíthetjük őket ezerrel).

Szóval Emke és Soffy rákapcsoltak, nagyon szépek lettek – eddig se voltak csúnyák – és a zenei repertoár is bővült a myspace-es oldalon. Külön bónusz a bemutatkozás: “a couple of exgoth, musician-wannabes, who just cannot deny the ambition to create something really… nailish” – ezért imádlak benneteket, csajok! Meg amúgy is jó róluk írni, sokan jutnak hozzám a keresőkből egyébként is, akik őket vadásszák. (Kérdezte is múltkor Emke, hogy miért nem őket dobja ki a Google az első helyen a “Black Nail Cabaret” szókapcsolatra, amire akkor artikuláltan válaszolni nem volt idő, ezért most megteszem: 1. mert én gyakrabban frissülök; 2. többször szerepel nálam a Black Nail Cabaret szólánc, címekben is; 3. azt is folyton keresztbe-kasul linkelem :).) Anyway: hallgassatok sok-sok BNC-t, barátoljatok velük össze myspace-en és szeressétek Emkét és Soffyt, mert rászolgáltak!

Lalalalla [nem éretjük] a Playboyban, a bugyimban azóta téboly van… / Nekem nő kell, nekem nő kell, és meg fogom rakni [jól ki fog kapni?]!

Új kedvencet avattunk, de vagy ötöt egy este alatt. Magyarország kimeríthetetlen, ha ifjú, egyedi tehetségekről van szó. Az első magyar biszex zenekar, a Baby Dolls különösen nagyon üt. Négy percet forgattunk, mind a négy percet feltöltöttük (nyilván nem kellett volna, evvan)… ez az igazi Vaddisznó Vágatlanul Televízió. “Ez milyen termék, ezt ki találta ki? Viva brandcare?” – valami azt súgja, nem vagyunk már olyan hamvasak. mint kéne, lol. Mindenesetre ezeket a szánalmas paneleket is “ritkán” hallani. (Nyilván, mert nem járunk gyakran rock-kocsmába. Ez az a szám, ami minden hónapban kijön, csak más címen). Léggitár rulez, szőke nővel és kiskutyával meg bármit el lehet adni.

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

Hétvégi kultúrblokkunk minden darabja más, mégis mindegyik szép. És nem csak azért, mert elfogult vagyok velük.

Biztosan mindenki várta már a legújabb Black Nail Cabaret earcandyt. Emke át is küldte már ezer éve, de csak most jutok odáig, hogy szélesebb közönség elé tárjam. Kommentár valszeg nem kell, mindenesetre garantáltan jobb, mint az eredeti.

A következő ereklyegyárosunk Szilágyi Zoé, akinek munkásságát régóta figyelem és szeretettel ajánlom a punkfestő képeit nektek is:

Végetetül pedig egy koncertajánló, erre lassan muszáj készülődnünk:

2009. április 18.-án a Ráday klub ad helyet a Garden of Eden tízéves születésnapi koncertjének. Ezt az örömteli napot beárnyékolja az a zenekari bejelentés, miszerint a koncertet követően a csapat egy hosszú pihenőre készül. Természetesen kijelentették, hogy ez nem a feloszlást jelenti, csak egy pihenő időszak következik, mivel a két oszlopos tag István és Binci is más zenekarral illetve más zenével kísérletezget.

Binci így fejtette ki : gyönyörű tíz évet tudunk magunk mögött és úgy gondoljuk mindent meg is tettünk, amit egy csapat megtehet az általa képviselt műfajért. Rengetegen segítették a zenekart, – szervezők, zenészek stb- ez alatt a tíz év alatt, amit most meg is szeretnénk köszönni. A pihenő oka nagyon egyszerű: nem akarunk méltatlanul folytatni, amit tíz hosszú év alatt sikerült elérnünk, így inkább pihentetjük a dolgot. Amint újra úgy érezzük, hogy készen állunk a folytatásra, azonnal bele is vágunk gőzerővel, ahogy tettük azt eddig is! Azonban addig sem tétlenkedik senki, új projekt új arcokkal, de erről majd később!

A koncertet a NEGATIVE ART szervezi, illetve támogatja. Két vendég zenekar lesz látható ezen az estén, akik műfajilag nem igazán illenek bele a koncepcióba, de így lesz igazán színes és teljes ez az este. A bulit a Los Obudas nyitja, akik a kiváló feldolgozásaik révén váltak ismerté! (Ramones, Billy Idol, Depeche Mode, stb..)

Ezután az MZ/X lép szimpadra, akiket nem kell bemutatni senkinek. A srácok hosszú pihenő után térnek újra vissza, ráadásul a még meg nem jelent új nagylemezükről is játszanak majd egy pár dalt.

A Garden of Eden esetében tíz évet foglal össze a koncert, közel két óra játékidővel és számos vendéggel, akik valaha a zenekar sorait erősítették! A felsorolás nem pontos és még változhat is, de, az biztos, hogy színpadra lép Szalai Ildikó, aki hegedül, Tóth Mihály dobol, Bangha Tomi basszusgitározik, Kisduda Árpád szinti illetve programok és persze a zenekar mostani felállása. Közel húsz dal várható, a legjobbak közül!

A zenekar ezzel a koncerttel nemcsak emlékezni szeretne a gyönyörű tíz évre, hanem Nektek, rajongóknak is megköszöni a támogatást.

Long live Vampires of Eden!

Izzadtságcseppek. Hónaljszag. Dohos-szúrós öregember-buké. Prosztata-problémák. Az alkoholizmus és a drogfüggőség szomorú aftermathje, a “kéne-valamit-már-csinálni” feszítő türelmetlenségével megspékelve. Szinte látom, amint Martin Gore kiizzadta magából az új album számait a zongoránál, a Sounds of the Universe ugyanis a legjobb esetben is csak a Guttalax utáni kínlódás és az intravénás kávéfogyasztás szánalmas melléktermékének tekinthető.

Martin kicsit túl sok sanzont hallgat manapság

Felfoghatatlan, miért kell egy korszakteremtő, örök mérföldkőnek számító zenekarnak saját vérciki paródiájává avanzsálnia. Miért kell albumot készíteni, ha szemmel láthatóan és füllel halhatóan nincs már ihlet, ötlet, erő és kurázsi? Az Exciter mélypont volt, a Playing the Angelnek volt néhány emberi pillanata, de az új album teaser-számai aztán végképp menthetetlenek. Kiherélt, színtelen hangzás, elcsépelt klisék, lapos szövegek, reszket a nyál a bableves tetején, Alzheimer-kór és tolószék a gangon. “Tegyünk még bele egy vokált is nekem, jó még a hangom azért” – mondta Martin a mahagónia íróasztalnak, és nagyot túrt az orrába.

A Come Back az arcpirító mélyrepülés netovábbja: a spirituálé amúgy sem áll jól Dave-éknek, a Condemnationben viszont legalább volt még némi frissesség a maga idejében (a feka szüzek kórusát most felejtsük el). De ez? Ez micsoda? Ez mi a fene, kérem szépen? Ahogy egy rajongó-ismerős mondta: “Nem lenne ez olyan rossz, csak ne Mode lenne…” Így viszont olyan ez a nóta, mintha zacskós levest szolgálnának fel a Gundelben.

Minden számot még nem hallottunk, de az eddigiek nem sok jót ígérnek. Óriási szerencse, hogy a keményvonalas Mode-rajongók 95 százalékának Dave Gahan bélgörcs-hangja is isteni hárfa, különben az univerzum-túráztatás óriási bukta volna és a srácok járhatnának a jászapáti nyugdíjasklub sakkdöntőire ceruzát faragni. (És nem, nem a korral van a baj: egy hetvenéves dzsessz-zenész vagy David Bowie miért tud kreatív lenni ma is? A Cure, a REM, a U2 ezzel szemben saját szobrát veri szét baltával és szemöldökcsipesszel.) 

Mi történt? Apad a banszámla, fiúk?

Valami azt súgja, magát az előadóművészt se az eszéért fogják ellopni

Eddig nem tartottam ildomosnak, hogy széleslátókörű, liberális gondolkozóként ilyen rút sztereotípiákat hangoztassak, de most végre “tudományos” igazolást nyert a rosszindulatú feltételezés, miszerint a Beyonce-fanok segghülyék. Felsőbbrendűségünk tudatában most végre kihúzhatjuk magunkat, éljen.

Egy amerikai píécsdíző fiatalember, Virgil Griffiths honfitársai SAT-eredményét vetette össze zene-preferenciájukkal szakdolgozati téma gyanánt. Arról sajnos nem szól a fáma, hány főt érintett a kísérlet, mindenesetre kiderült, hogy a legostobábbak a Beyonce-rajongók, náluk már csak a Lil Wayne-fanok hülyébbek (thanks god az ő nevét még sosem hallottam, tehát nem kell a stigmától félnem). Ezen nem hidaltam le túlzottan: egyrészt a legmainstreamebb szarhoz nem kell ízlés, elég bekapcsolni a tévét, másrészt tényleg nem tartozhat a szellemi arisztokráciához az, aki önszántából képes hallgatni olyan dalokat, amikben ez az alaphang: 

O-M-G! You done lost yo motherfuckin mind! You Must Have Lost Yo Mind, you must’ve just lost yo mind (yo mind), you must’ve just lost yo mind (yo mind), they told me bout all the lies (the lies),  I took you back all those times (times), You Must Have Lost Yo Mind (lost yo mind), you must’ve just lost yo mind (yo mind) that chloe crop bag ain’t mine (wasn’t mine), many earrings must I find (I find), you must’ve just lost yo mind! 

A fenti idézetet persze nem fejből vágtam ki, ez volt az első random találat, amit a gugli kiadott Bejonszíj nevére, ezek után nem is mertem tovább keresgélni. Gondolom, ez a Lil Wayne vagy ki se gyakran foglalkozik a szimultán idő szerepével az óegyiptomi irodalomban.

A tanulmány szerint a Justin Timberlake- és Jay-Z-rajongók szintén az alsó régiókhoz tartoznak intelligeniciahányados tekintetében – marhára meglepődtünk, ugye. (Justin eleve igénytelen tucatzenét csinál és női hangon nyávog a divatos, érzelemmentes tuctucra, Jay-Z pedig nevéből ítélve mutogatós feka rapper lehet a modern, cél-nélkül-fákkolós kategóriából, ami szintén nem sok jót ígér. Egyet hallottál, hallottad az összeset.)

Náluk némiképp gógyisabbak, de még mindig nem észkombájnok a pop-rock-gospel-hívek, a U2-rajongók pl. egész előkelő helyen végeztek.  A legszofisztikáltabbak pedig a komolyzene elkötelezettjei mellett az indie-zenék kedvelői. No igen, ez is érthető: az indie a szuperdivatos mainstream kedvencek közül a legösszetettebb műfaj, szövegileg és zeneileg egyaránt, ráadásul a stílus követőinek folyton észben kell tartaniuk, hogy a hajukat a szemükbe fésüljék és a sok The Nemtommi’s nevű zenekart megkülönböztessék valahogy egymástól. Nem kis feladat ez, lássuk be.

Kíváncsi vagyok, milyen eredmény született volna, ha a felsoroltakon kívül más stílusok és előadók is szerepelnek a felmérésben, és Magyarországon mondjuk a Győzike- és Fekete Pákó-hívek intellektuális kapacitása is górcső alá kerül.

Rátermettségem bizonyítandó: ez pedig a zenetörténelem legjobb indie nótája, pedig én aztán igazán nem kultiválom a műfajt.