Az elveszett posztot egyelőre még nem volt időm és erőm rekonstruálni, készítettem viszont egy kis egyveleget koraőszi képeimből (amik röviddel azelőtt készültek, hogy a Pink Floyd High Hopes című dalára ejtettem pár nyárbúcsúztató könnycseppet: a High Hopes ugyanis teljesen olyan, mint a Gyöngyösi-tóhoz vezető “67-os út” nyáron, még olyan magányos fasziluett is van mellette, mint amilye a Division Bell borítóján figyel). Az ősz mindig megvisel kicsit: gyűlölöm, ahogy a dús, buja, gazdag pompáját a természetnek tönkreteszi az idő, és egyébként is, van idén egy kis para bennem a korom miatt, nna. A High Hopes-hoz mindenesetre komplex videót készítek majd, a teljes tavasz-nyár-ősz-tél repertoár vizuális tálalásával, mert azért a természet csak szívszorongatóan gyönyörű az év minden szakaszában… és ebben az egyben remélem, nincs vita.

[a természetjáró posztjaimat rendszerint a lőtéri sánta kutya se olvassa, de én azért maradok fanatikus Mátra-fixált szőlőtőkebuzi]

Update: Két héttel később…

Lalalalla [nem éretjük] a Playboyban, a bugyimban azóta téboly van… / Nekem nő kell, nekem nő kell, és meg fogom rakni [jól ki fog kapni?]!

Új kedvencet avattunk, de vagy ötöt egy este alatt. Magyarország kimeríthetetlen, ha ifjú, egyedi tehetségekről van szó. Az első magyar biszex zenekar, a Baby Dolls különösen nagyon üt. Négy percet forgattunk, mind a négy percet feltöltöttük (nyilván nem kellett volna, evvan)… ez az igazi Vaddisznó Vágatlanul Televízió. “Ez milyen termék, ezt ki találta ki? Viva brandcare?” – valami azt súgja, nem vagyunk már olyan hamvasak. mint kéne, lol. Mindenesetre ezeket a szánalmas paneleket is “ritkán” hallani. (Nyilván, mert nem járunk gyakran rock-kocsmába. Ez az a szám, ami minden hónapban kijön, csak más címen). Léggitár rulez, szőke nővel és kiskutyával meg bármit el lehet adni.

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

Végre. Ez a nap is eljött.

A tegnapi kirándulás rémálmaimban se jöjjön vissza… Pedig a csodálatos kék ég és a szikrázó napsütés csupa jót ígért…

Az első pofon az volt, hogy Sástón egy darab büfé nem volt nyitva, holott pokolian éhesen-szomjason érkeztünk a közkedvelt üdülőhelyre. Fel nem fogom, miért nem gondolnak télen a síelőkre, amikor egy köpetre van Kékes, ez a fő túravonal és minden tele nyaralókkal és panziókkal (meg kempingekkel, ami mínuszban kevésbé releváns, de akkor is). Dehát a magyar embernek sose volt üzleti érzéke: évek óta pörgetem az agyamban, mekkora biznisz lenne egy hotdogos a Népstadionnál, de két héttel ezelőttig ebben senki nem látott fantáziát (sőt, évekig semmilyen kajálda nem volt a környéken). Jó tíz éve azon is morondírozom, miért minden nonpláza ruhabolt 8-tól 5-ig vagy 9-től 6-ig van nyitva, amikor a nagy átlag ebben az időintervallumban építi a hazát.  Egy butik nyitna délben és zárna nyolckor, azalatt az idő alatt több profitot termelne, mint egész délelőtt-délután, elvégre a dolgozó ember is butikozna, és kicsi a valószínűsége, hogy elkúrja a szombatját egy reggel kilences-tizes keléssel csak azért, hogy kicsörtessen a városba shoppingolni. Szóval bénák az emberek az üzlethez, na.

Eredei út helyett kispatak, amit Uhrin Benedek is megirigyelne - éljen!

Sebaj, gondoltuk, átsétálunk Mátrafüredre az eredei úton, az tele van kajáldákkal. Arra számítottam, hogy sár lesz, de az meg se fordult a fejemben, hogy egész konkrétan egy kellemes kis patak csordogál a száraz avar helyén. Ha pengébb lennék földrajzból, biztos tudtam volna, hogy a hegyek tetején olvadó hót erre szállítja a gravitáció, de sajnos így borzalmas volt átkelni egy fasza kis csermelyen – főleg mivel a túracipőm talpa lyukas. Mindkettőé. Azt hiszem, ezt a jelenséget méltatja úgy a népnyelv, hogy tavasz szél vizet áraszt, Freddie Mercury meg úgy, hogy távászi szel vizet araszt. Felőlem akár áraszthat, csak ne az én lábbelimbe bele! (Tegyük hozzá, tavaszt a vízárasztó tavaszi szélen kívül egy grammot se láttunk, dehát türelem, ibolyát terem.)

Mire megérkeztünk Füredre, térdig tocsogtam a jéghideg iszapban, így az első büfénél le is vettem a cipőt és sálba-pulcsiba bugyoláltam csuromvizes talpaimat az asztal jótékony takarásában. Öt perc múlva felnézek az égre és mit látok? Két nagy fekete felhő, és már szakadt is a hó. Méghozzá nagy pelyhekben. Csodálatos – pláne mivel kezdőlapom az idojaras.hu és már hetek óta pezsgőt bontok minden perc plusz fénynél, ami a tavaszhoz visz közelebb minket. Anyádat, tél – takarodjál a földgolyó másik felére, de azonnal!

Ebben az állapotban nem vállalhattuk a gyalogtúrát visszafelé, így ezer évig vártunk a buszra, amit… kedvenc sofőrbácsim – ki más? – vezetett. Egy pain-in-the-ass bajkeverő, akivel pár hónapja közös ügyünk volt a bíróságon, persze két különböző oldalról. Oly’ nagyon óhajtottam őt látni, tekintve, hogy azóta nem találkoztunk… mit volt mit tenni. Le is húzott minket egy százassal (vagy tényleg ugyanannyiba kerül az út Gyöngyösről Sástóra, mint Mátrafüredről Gyöngyösre, ami pár kilométerrel azért lejjebb van).

Mi jöhet még? – kérdeztem a buszról leszállva, midőn megpillantottam az egyik legszánalmasabb ifjúkori “udvarlómat”, aki évekig kujtorgott utánam lógó nyelvvel és vérciki dumákkal. Ezek után már valami azt súgta, jobb, ha beülök otthon a forróvizes fürdőkádba egy órára és másnap délig nem szólok senkihez.        

Még egy részlet a nap akadálypályáiból

ps.: Azt már talán mellékes megemlítenem, hogy az este hátralévő részét videó-barkácsolással töltöttem, szinte hiába. Felvettem egy kiváló beköszönőszöveget és precízen megvágtam az aláfestő zenéket, a szoftver ezalatt mindössze négyszer fagyott le, ebből egy alkalom a kisgépen történt… az aksi persze csutkán volt, és… eh, persze nem jöttem rá, mi módon lehet erőszakmentesen felnyitni a hátlapot,  (nemröhög) így muszáj voltam megvárni, mire (két óra múlva) kileheli a lelkét a gép (kérem a Techbázist, hogy szíveskedjék befejezni az ujjal való mutogatást). Minden igyekezetem ellenére persze tizenötödszöri mentés után is HANG NÉLKÜL látható a VVTV friss adása… de én meg egy percet nem szánok ennek a szennynek a szerkesztésére, az meg mindenkinek jobb, ha nem hall engem anyázni.

Ez egy nagyon “cilike” nap volt, asszem (utalás Tusek Anna “Cilike” című népszerű ifjúsági könyvsorozatára – a szerk).

Gyöngyössolymos, egy téli estén - most már jöhetnének a tavaszi időkapszulák is

Ha igazán elengedem a fantáziámat, be kell látnom, hogy legszívesebben nem moziba járnék, könyvet olvasnék vagy kirándulnék, hanem kicsiny, tömör időkapszulákat vennék magamhoz, valahányszor kikapcsolódásra vágyom. Szeretem, ha kicsi és tömör dolgokban mutatkozik meg a világ.

A fotókat is ezért szeretem albumba vagy vlogba rendezni: tessék, ilyen volt a világ február 24-én a Mátra-hegység lábánál, ahogyan mi láttuk. Novellákat is ezért olvasok, most éppen Ady Endrét és Bernard Malamudot: kíváncsi vagyok, rettenetesen kíváncsi, ők vajon mit láttak 1907-ben Budapesten és 1958-ban New Yorkban. Mert hát az írás erről a vizióról szól, nem szavakról. És erről szólnak a képek és a zene is.
 

A VVTV mai adásában kedves nézőink egy Gyöngyös-környéki túra-válogatást láthatnak, amelyet egy mindeddig publikálatlan Kisduda Árpád-demó kísér.

Miután némelyek örömére, többségünk bánatára visszatért a tél kíméletlenebbik fele, a Vaddisznó Vágatlanul Televízió különkiadással köszönti a havat. A gyöngyösi Deli-tó, a nagyrédei kis és nagy tó, a Szent Anna-kápolna és tó valamint a mátrafüredi turistaút mutatja az elmúlt néhány nap nagyobb kirándulásainak útvonalát. Holnap Cserkőre látogat stábunk, a hó remélhetőleg nem folyik bele már megint a műsorigazgató cipőjébe.

Érdekesség: felfedeztük, hogy a Szent Anna-tó egy kőhajításnyira fekszik attól a helytől, ahol ővaddisznósága karrierje szárnyallni kezdett. Ifjúságom hajnalán a L.E.A.R. Corporationt erősítettem szakértelmemmel és éleslátásommal: segédmunkás voltam. (Ezt a momentumot azonban nem tüntetetem fel az önéletrajzomban, nem releváns ugyanis a jövőbeni tervek szempontjábó. Legalábbis reméljük, hogy nem az.)

Update: Idegenajkú batátaimra való tekintettel – akik gyakran reklamálnak, hogy sok a magyar szöveg – teszteltem az egyik webfordító programot. Az eredmény magáért beszél:

Árpá Smallbagpipe színre lép

Helyesebben szólva:

Our kind spectators may see a Gyöngyös-neighbourhood tour-selection in VVTV’’s today broadcast, followed by a previously unpublished Árpád Kisduda-demo.

Leghűségesebb olvasóim Bálint-napi ajándéka: a Szonja-Vaddi akták legfrissebb fejezete, a múlt szerdai live stream dokumentálásának körülményei. Elsősorban azoknak ajánlom, akiket ingerelnek ötvenflekkes bejegyzéseim és nem várnak spielbergi fortélyokat vagy tarantinói csavarokat vizuálcsemegézés közben…  

Egyébként fel nem fogom, miért, de a Windows Movie Maker mindig elkövet valami bosszantó mellényúlást, amellett, hogy átlag hat percenként lefagy. Enjoy!

Kettő a bula, egy a cél

Kedves nézőink, hallgatóink, látóink! Történelmi pillanatoknak lehetnek tanúi, itt és most, csak velünk, csak ma: a gyöngyösi székhelyű Vaddi-Szonj reunion kisebb problémtól hátráltatva indult, végül azonban igazi csúcstalálkozóvá szélesedett ki. Maradjanak velünk, kövessék élőben az eseméyeket!

14.28 -Azért csak most jelentkezünk, mert Szonja Eger-expresszre ült délelőtt, így már megjárta Egert (Kerecsend létezéséről eddig nem is tudott, de ma már kétszer utazott át a településen). Végül ideért, most zubrowkáznak avec almalé, és várják a pizzát. (Eközben Vaddi 200 évet öregedett a buszmegállóban, midőn 11.20-kor Budapest-Gyöngyös járat érkezett a 11-es kocsillásra, majd a murphykus balesetről értesülvén, heves menetrend-tárgyalásokat követően, 13.20-kor Eger-Gyöngyös járat futott be az állomásra. 13.25-kor mindenesetre Szonja is szerencsésen landolt a szőlő és a bor városában.)

A stream megkezdődik!

14.39 A pizza megérkezett. Hawaii és Vampiro. Eredetileg Vaddi úgy tervezte, történelmi helyszínről lévén szó, először személyesen az Eros Ramazottis pizzeriába látogat el a kis duó (a Pilvax huszonegyedik századi, gyöngyösi megfelelője, Emkével ott ötletelünk), de idő híján a Kossuth utcai pizzeriából való rendelésre szorítkoztunk.

Megérkezett

Stay tuned, we’ll be back soon. Képek, videók és minden jó vár itt. M. Eszter pornótanárnőt kivéve.

15.00 A pizza java elfogyott. Ez még Zubrowkát kíván.

A monda szerint a bölény lepisilte a fűszálat, ez adja a különleges aromát

15.32 A VVTV következő adása is leforgott. Ma még látható is lesz, kedves nézőink, hallgatóink és látóink. Akit érdekel a zárjegyes koktél, mindenképpen maradjon velünk!

16.20 Itt van Árpi is. Szavak helyett a képek beszélnek.

Hárman

Szonja lassan buszraszáll, remélhetőleg ezúttal a megfelelőre. Irány Sepsiszentgyörgy!

A fogadóbizottság ezúttal ellenőrizte a járatot

23.49 A Farkasmályi borozás utáni zsibizést követően szunya következik, fotók és videók holnap, ennyit a live streamről. :)

Keddünk különleges alkotómunka jegyében telt: a múltkori lomtalanítás legértékesebb darabjait dolgoztuk fel kreatív formában.

Niniel már fél háromkor értem jött kocsival, hogy a világ végén fekvő bútorboltban megaméretű faroslemezt szerezzünk be. A hobbiboltban és a tapétaboltban megvettük a többi kelléket, aztán belefogtunk az alkotásba, ami egészen éjjeli kettőig tartott. Az eredmény: montázs 1981-től napjainkig, melyen égetett és drótszerű életútvonal jelöli létezésem főbb állomásait, tucatnyi tárgyi bizonyítékkal illusztrálva. (A végén olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam hazacipelni a kész alkotást, így ma ugrom át Ninielhez az abszolút nagyszabású életműért.) A keret-dekor és a falra-aggatás még hátravan, de a teljes munkafolyamatot alfától omegáig megörökítettük:

Így alkotunk mi