A teázóban ültünk, beszélgettünk a vízipipa mellett (először próbáltam ki, picit köhögtem csak az elején). A szokásos téma került terítékre, a don quioxte-ség és az instant leves problematikája, és megállapítottuk, hogy baromira nehéz. Bizonyos fokú megalkuvás nélkül nincs se siker, se pénz – de hol a határ?

Lady GaGa vagy Steiner Kristóf például őrült mázlisták, de a fene se akar celeb lenni vagy kutyába vonulni, hogy aztán egy napon szabad lehessen. Aztán Emke érdekes dolgot mondott:

- Az van, hogy GaGa ugye r’n'b-dalokat írt meg Pussycat Dollséknak komponált fostalicska pittyremegtetős slágereket, mielőtt szólóelőadóként befutott – jegyeztem meg. – Hogy tud valaki olyan borzalmakat írni, amikor van vénája az 80’s popzenéhez és az indusztriálhoz is?
- Fene tudja. Én nem lennék rá képes… bár, ha zongorán játsszuk el a legtöbb Lady GaGa-slágert, meglepően szép alapokat kapunk. A dolog lényege a dal, de slágerré a keverés teszi. Ha Timbaland keveri, minden alapból r’n'b-cucc lesz…
- A végén a lényeg valahol az, hogy ne legyen túl mainstream az undergroundnak és túl underground a mainstreamnek.

A tálaláson rengeteg múlik. És Emke szeret játszani hangzásokkal és képekkel, így aztán közvetlen, szívből jövő kapcsolatot ápol a mainstreammel és az undergrounddal egyaránt: a lehetőségek itt végtelenek. Már alig vártam, hogy küldje az új Black Nail Cabaret-fülbevalóhoz kapcsolt vizuális körítést, aztán ma éjjel az is landolt a postaládámban, finally.

Egy kis játék a Britney-klasszikussal: darkwave, fetish, latex, lakk, Hollywood. Rihanna után Britney is bedarkult…

- Sosem tudtuk, hogyan értette pontosan Britney, hogy üss meg, baby, még egyszer…

Csodálatos, 52 perces mélyinterjún vagyunk túl. Köszönet Zerónak, a Negative Artnak, Gelkának, a Gothic.hu-nak, a Faith and The Muse-nak, Monica Richardsnak és William Faithnek. Igyekszem hamarosan komoly anyagot linkelni, addig is elég legyen a tény: fantasztikus élményben volt részem.

Monica és én

“With arms too wide to hold just one, too small to heal the world, go on”
[Patience Worth, ezt is hallhattuk élőben.]

A hétvége a zene és a vörösbor jegyében telt, felfedeztem – többek között – a Faith and the Muse új albumának már beszerezhető dalait. Az : ankoku butoh : október 31-én jön, és nem kis meglepetésemre a Bruno Kramm-féle Danse Macabre terjeszti majd a cuccot. Wow.

Ezek is kirándulásbuzzerek, mint én

További meglepetés, hogy William Faithnek érdekes szőke taraja van, Monica Richards meg még mindig úgy néz ki, mint 1983-ban (ő is vempájör?). Jó lenne őket élőben is látni, tulajdonképpen a FATM az egyetlen régi-régi kedvencem, akikhez még sosem volt szerencsém élőben. (November 16-án Bécsben járnak: nem akar valaki kivinni?) Egyébként a november huszonhatodikai COX-szal közös párizsi buliról értesülvén pár perc erejéig feléledt bennem a már két éve nem érzett kalandvágy, miszerint “menni kéne”: sajnos a fapadosok viszont nem járnak aznap, így hamar lemondtam a francia portyáról. Shit.)

Most tehát csendben várom az új cuccot, biztos klassz lesz: Monica Richards nagyon tud írni, a FATM pedig – mint projekt – egy szinesztézia, egyszerre mindig több érzékre hat… és ebben a hatodik is bennefoglaltatik.

[Egyik kedvenc Faith and the Muse-számom]

Update: lesz FATM Budapesten november 16-án! Wow.

Érdekes, amíg nem váltam 24/7 természetjáróvá, észre se vettem, nyár van-e vagy tél. Mert mit jelent a városlakónak a nyár? Izzadás, rossz szagú emberek a buszon, perzselő napsütés, szúnyogok, meleg kóla, fuldoklás éjszaka… aztán tavaly nyáron újra felfedeztem, hogy a városokon túl létezik valami, ami ezerszer szebb, értékesebb és teljesebb, mint az ember urbanizált mocska.

Jött a nyár, és egyszeriben minden színt kapott, mint amikor hirtelen a fekete-fehér, néma film megtelik színekkel, hangokkal és illatokkal, és minden élő és valóságos lesz. A dolgok rendje és periodikus ismétlődése folytán minden héten más virágot és gyümölcsöt látsz, mégis van az egésznek egy biztonságot adó állandósága.

Van, hogy nézem ezt a tökéletességet, és azon gondolkozom, hogyan tudnám megfogni. Megjegyezni, internalizálni, eltenni, hogy újra és újra elővehessem, akkor is, amikor a színek és a hangok eltűnnek, és minden csupasz, dísztelen, fehér és sötétszürke lesz.

Rengeteget fotóztam, úgyhogy öt tucat videó kitelne az anyagból, de itt éppen pár kedvenc tavam látható a nyári szabadtéri házibulik egyik legnagyobb slágerével kísérve, by The Last Dance.

Most pedig megyek fürdeni:

Elkezdődött a Corbijn-pályázat, a nevezőknek a Depeche Mode Enjoy the Silence című opuszát kell újragondolni, például mobiltelefonnal. Emke már elkészítette nevezését, úgyhogy tessék kattintgatni buzgón, és spamelni a rokonokat a megadott linkkel, mert nem ártana, ha legalább egy közönségdíjat fel tudna csippenteni kedvenc amatőr-filmes Moder-barátnőm és szerzőtársam.  

Állítólag a megtekintések száma is számít, de a legjobb, ha szavaz is az ember: utóbbihoz muszáj regisztrálni, de a dolog mindössze egy percet vesz igénybe. A videó itt nézhető meg újra és újra, de a kíváncsiskodók Emke youtube-ján is bizonyosságot nyerhetnek a kisasszony vizuális kvalitásairól.

Emke egyébként a következőképp nyilatkozott a projektről:

“Asszem eleg jol ereztuk magunkat, meg a klip is eleg fasza lett… Es biza lehet vele nyerni is!!!!!”

Hajrá!

SZ

A

V

A

Z

Z

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

Az év eddigi legkellemesebb napja volt tegnap: persze semmi világmegváltás, apró örömök az életben. Napsütés, kisvonat, vadmalacok, kisnyuszik, erdő, hegy, tó, túra. De főleg a vadmalacok.

A hegyek fohásza

Az elmúlt hét nap fő projektje az volt, hogy áttérjek a nappali életmódra, vagyis a normál emberek napi rutinjára – ha délután ötkor kelsz és reggel ötkor fekszel, egy idő után elkezdenek hiányozni a nappali fényeffektusok. Gyárilag bagoly vagyok, már óvodásként este tizenegykor voltam a legkreatívabb, egyetemen már vidáman éjjel kettőkor fogtam az aznapi házi dolgozat elkészítéséhez. Mindig ez van, ha semmi nincs, ami keretet adjon napjaimnak, már csak ezért sem való nekem a punnyadás. Meg persze a mélydepresszió miatt is jobb elkerülni.

És aztán csütörtökön végre kisütött a nap! Az eseményt ötórás mátrai túrával ünnepeltük, kisvonattal közelítettük meg Füredet. A kisvonat meglepő módon igen drága mulatság, pont kétszer annyi, mint a busz (380 Ft) – így aztán csak nyugdíjasok és gyerekek utaztak velünk, no meg egy gimis diákcsoport, akik a farkasmályi borospincéknél leszálltak berúgni. Célhoz érve óriásit kajáltunk, aztán indult az erdei túra. Ezen az útvonalon még sosem közelítettük meg a Szent Anna-kápolnát, így nem gyengén meglepődtem, midőn egy háromgenerációs vaddisznó-famíliába ütköztünk. Szerencsére rács mögött röfögtek, hangos örömködésemre pedig evakuálták a kerítés mellett dagonyázó kismalacokat. A videón sajnos már csak az látszik, amint a csöppnyi csíkos vadsertések eltűnnek anyjuk mögött a bozótban, miközben a nagyfater hangos böfögés közepette adja tudtunkra, hogy intim családi jelenetet zavartunk meg éppen. Vártunk még pár percet, hátha előmerészkednek a pöttöm vaddik, de csak a két elkerített veterán malkót sikerült lefilmezni (még nem döntöttem el, hagyok-e hangot a felvételen, mivel nem vetnek jó fényt zoológiai tájékozottságomra az elhangzottak, hiába tagadhatatlan a rokonság köztük és köztem).

A Vaddisznó Vágatlanul Televízió adása

A pipishegyi reptéren át közelítettük meg az objektumot, itt két megtermett nyulat is alkalmam nyílt testközelből szemügyre venni, de a vaddisznó-élménnyel ez sem ért fel. Mátra alján, falu szélén lakik az én öreg néném A reptér és a tó között, az erdő szélén áll egy tágas kis házikó, parabola-antennával és borospincével, de ötkilométeres körzetben egyetlen más épületet se látni. Milyen lehet vajon az erdő közepén lakni, ahol a madár se jár?

A tó és környéke végre színt kapott, a nagy szürkésfehér massza helyett kék ég, aranyszínű nád fodrozódott végre a tó vizében, és a kápolnától nem messze megpillantottam az első rügyeket is. Végre valami evidenciája annak, hogy tavasz van, vagy mi a fene! Olyan most a klíma, mintha a tél és a tavasz az utolsó nagy küzdelmét vívná, egyik pillanatban esik a hó, a következő pillanatban pedug már hétágról süt a nap. Mi történt csütörtökön? Percekkel azután, hogy égő talppal bedőltem az ágyba, filmbe illő hózápor sújtott le Gyöngyösre… remélem, az utolsó küzdemek egyikét láttuk, végképp elegem van a télből. Minimum olyan napsütéses kirándulóidőt akarok a hónap hátralévő részében, mint tegnap volt – húsvétkor pedig jöhet az év első csurdítása!

ps.: Új postaládám van. Valahogy nem érzem offnak ezt ebben a postban.

Vad(d)iúj postaláda

Gyöngyössolymos, egy téli estén - most már jöhetnének a tavaszi időkapszulák is

Ha igazán elengedem a fantáziámat, be kell látnom, hogy legszívesebben nem moziba járnék, könyvet olvasnék vagy kirándulnék, hanem kicsiny, tömör időkapszulákat vennék magamhoz, valahányszor kikapcsolódásra vágyom. Szeretem, ha kicsi és tömör dolgokban mutatkozik meg a világ.

A fotókat is ezért szeretem albumba vagy vlogba rendezni: tessék, ilyen volt a világ február 24-én a Mátra-hegység lábánál, ahogyan mi láttuk. Novellákat is ezért olvasok, most éppen Ady Endrét és Bernard Malamudot: kíváncsi vagyok, rettenetesen kíváncsi, ők vajon mit láttak 1907-ben Budapesten és 1958-ban New Yorkban. Mert hát az írás erről a vizióról szól, nem szavakról. És erről szólnak a képek és a zene is.
 

A VVTV mai adásában kedves nézőink egy Gyöngyös-környéki túra-válogatást láthatnak, amelyet egy mindeddig publikálatlan Kisduda Árpád-demó kísér.

Miután némelyek örömére, többségünk bánatára visszatért a tél kíméletlenebbik fele, a Vaddisznó Vágatlanul Televízió különkiadással köszönti a havat. A gyöngyösi Deli-tó, a nagyrédei kis és nagy tó, a Szent Anna-kápolna és tó valamint a mátrafüredi turistaút mutatja az elmúlt néhány nap nagyobb kirándulásainak útvonalát. Holnap Cserkőre látogat stábunk, a hó remélhetőleg nem folyik bele már megint a műsorigazgató cipőjébe.

Érdekesség: felfedeztük, hogy a Szent Anna-tó egy kőhajításnyira fekszik attól a helytől, ahol ővaddisznósága karrierje szárnyallni kezdett. Ifjúságom hajnalán a L.E.A.R. Corporationt erősítettem szakértelmemmel és éleslátásommal: segédmunkás voltam. (Ezt a momentumot azonban nem tüntetetem fel az önéletrajzomban, nem releváns ugyanis a jövőbeni tervek szempontjábó. Legalábbis reméljük, hogy nem az.)

Update: Idegenajkú batátaimra való tekintettel – akik gyakran reklamálnak, hogy sok a magyar szöveg – teszteltem az egyik webfordító programot. Az eredmény magáért beszél:

Árpá Smallbagpipe színre lép

Helyesebben szólva:

Our kind spectators may see a Gyöngyös-neighbourhood tour-selection in VVTV’’s today broadcast, followed by a previously unpublished Árpád Kisduda-demo.

Leghűségesebb olvasóim Bálint-napi ajándéka: a Szonja-Vaddi akták legfrissebb fejezete, a múlt szerdai live stream dokumentálásának körülményei. Elsősorban azoknak ajánlom, akiket ingerelnek ötvenflekkes bejegyzéseim és nem várnak spielbergi fortélyokat vagy tarantinói csavarokat vizuálcsemegézés közben…  

Egyébként fel nem fogom, miért, de a Windows Movie Maker mindig elkövet valami bosszantó mellényúlást, amellett, hogy átlag hat percenként lefagy. Enjoy!