“No igen – mondta Vaddisznó elmélázva – azért mert nem én találtam ki, attól még lehet, hogy nem igaz…” A mondat a hét aranyköpései közé emelkedett, aztán jöttek Claudia “letiltott” (=ügyes marketingfogásként két részre osztott) Playboy-fotói, és mindez eszembe juttatta klasszikus, már-már unalomig elemzett médiahekkeket. Fölösleges lenne most ezeken az agyonrágott csontokon csámcsogni, ezért inkább nézzük azokat az eseteket, amikor semmilyen stratégia nem volt a történtek mögött, mégis mindenki azt hitte, hogy ügyes gerillamarketingről vagy kreált botrányról van szó.

• Marsi Anikó élő adásban sírt

Mi történt? Az egyik esti adásban halálos beteg kislány történetét mutatták be, meglehetősen “ügyesen” (hatásvadász módon, Bárdos Andris szerint az árvíznél ugyanis csak a beteg gyerek ábrázolható jobban a képernyőn). Síró szülő, okosan-bátran beszélő gyönyörű kisgyerek, kórház, drámai hangeffektek, ami kell – a produkció mentségére szól, hogy a nézettségnövelés mellett azért jótékony célja is volt a dolognak. Az utolsó kocka után a stúdióé volt a szó, és műsorvezetőnk bizony alig látott ki a könnyei közül, el se tudta mondani a következő sztori felkonfját.

Hogyan reagálta le a sajtó? Másnap az összes bulvárlap arról cikkezett, hogy Marsi Anikó milyen ügyesen hívta fel magára a figyelmet és növelte a nézettséget azzal a pár “látványosan” elmorzsolt könnycseppel, főműsoridőben. Jól hangzik, pedig a valóságban csak kiesett a szerepéből egy percre, hatása alá került a kétségkívül szomorú történetnek, ami alapjáraton minden egészséges lelkületű emberben megmozdít valamit, kisgyerekes anyukaként pedig nyilván még nehezebb volt függetlenítenie magát a történettől.

• István Dániel élőben anyázza a sztárokat orrba-szájba

A Cosmo valóra váltotta minden szerkesztő rémálmát... Na, ez tutira nem hekk vót!

Mi történt? A sztármagazin műsorvezetője nem vette észre, hogy már adásban van, ezért a bejátszásokat poénos(nak vélt) alámondásokkal dobta föl, vérig sértve ezzel jópár celebeket: Király Lindát frappánsan ledisznózta, Deutsch Anita kapcsán pedig kedvesen megkérdezte, “miért szül egy férfi”. A celebek többsége persze vérig sértődött, holott csak egy rossz poénról volt szó… no de nem véletlenül az minden riporteriskola első leckéje, hogy “civil szöveget kamera előtt soha”.

Hogyan reagálta le a sajtó? Természetesen már másnap több helyről lehetett hallani, hogy az RTL Klub remek módját választotta a gerillamarketingnek, jópofa kis ingyenreklám, amit civil és profi egyaránt örömmel terjeszt és gerjeszt (hát igen, meg kell hagyni, hogy az ilyen sztori lényegesen tálalhatóbb, mint az olyan instant sajtóhírek, miszerint “nagy meglepetés érte a Josh és Jutta formációt”, aminek már a második bekezdéséből kiderül, hogy burkolt reklámja egy utazási irodának). Pedig nincs itt szó gerillatevékenységről, István Dani egyszerűen beszopta a pélót, megesik az ilyen.

• A valóságshow egyik szereplője lecigányozza a másikat – botrány!

Mi történt? A három sztoriból ez volt az, amelyiket testközelből láttam, mivel magam is a produkció kerettörténetén dolgoztam akkortájt. Az éjszakai online live stream szemtanúvá tette a nézőket, amint az egyik lúzer a bukott realityben azt mondja a másiknak, hogy “menj vissza a Gangeszbe fürdeni”, mire a nem éppen idén barnult fiatalember magából kikelve szitkozódik és leköpi a lányt. Eddig a sztori.

Hogyan reagálta le a sajtó? Minden létező fórumon megjelent a hír, hogy a nézettséggyilkos műsort (ami olyan ramatyul teljesített, szemben az általunk vitt online verzióval, hogy még az ELŐTTE futó családi filmet is kevesebben nézték miatta) az angol Big Bránerből vett fogásokkal próbálják feldobni.

Bónusz-inszájt: Pedig mi volt a valóság? Amikor reggel beértem a villába, – rendhagyó módon – már mindenki ott volt, a line producer elhaló hangon közölte, hogy botrány volt az éjjel. “Hála az égnek!” – sóhajtottam megkönnyebbülten, hiszen napi fix híranyag előállítására volt szerződésünk, márpedig események nem igazán történtek, ami témát szolgáltatott volna. A reggeli műszak külön fáradságos volt: a pernahajderek délután 1-ig ki se keltek az ágyból, márpedig 10-re már két hír kellett róluk… egy ilyen szetting alaposan próbára teszi tehát az ember fantáziavilágát, lássuk be, ezért érthető, hogy örültem, hogy az első két hírem témája per se adja magát.
- Nem írhatjátok meg, az sem biztos, hogy le fog menni adásban – mondta azonnal a rendező.
- Valószínűleg nem fog lemenni – tette hozzá a line producer. – Megbasz minket az ORTT, kiakadnak a nézők, magyarázkodhatunk…
- Mikor dől el, hogy mi lesz? – kérdeztem, hátha déli anyagnak már jó lesz a téma.
- Most megyünk a programigazgatóhoz, ott kiderül…
Aztán végül lement a cucc, nyilván nem sikerült izgalmasabb sztorivonalat összelapátolni helyette, ráadásul pár ezren már úgyis látták az egészet a neten.

Mindenesetre ha médiahekkel találkozom, azóta mindig eszembe jut, hogy talán nem is szándékos marketingfogásról van szó, hanem egyszerűen csak kicsúszott a lovasok kezéből a gyeplő… És ez bizony, gyakrabban előfordul, mint hinnénk…

Felbukkant több Michael Jackson-imitátor is a Csillag születik friss szériájának első két felvonásában, és belefutottunk egy mesés hangú Freddie Mercury-ba is egy Tabáni István nevű negyvenes pasas személyében, majd a második körben egy srác Máté Pétert adott elő. Szép, szép, de kell ez nekünk? A zsűrinek egyértelműen nem. Elég vajon „csak” jól énekelni, szépen szavalni vagy ügyesen zsonglőrködni a tartós sikerhez?

Itt a sokadik Jacko

A tehetségkutató- és énekversenyekkel rendszerint az a legnagyobb probléma, hogy előkerül egy sor kétségkívül kellemes külsejű, jó hangú fiatal (vagy szénior) művész, akik valóban tudnak bánni a hangjukkal/kezükkel/végtagjaikkal, ám ezen kívül kevés más kvalitással bírnak. Csinos, fiatal lány, elbűvölő hanggal, aki tökéletes színpadi mozgással kísérve alakítja Madonnát, hangja képzett és különleges, a közönség papír zsebkendő után kutatva szavaz számára bizalmat és szólólemezt… aztán a boltokba kerül az album, érkezik pár száz előrendelés, a versenyzőt meghívják néhány falunapra és borfesztiválra, majd lecseng az öt perc hírnév és a(z egyébként valóban) tehetséges énekes kisemmizve nézegeti a régi felvételeket, esetleg – jobb esetben – egyéniségtelen, külföldi trendek után kullogó tucatpopsztárrá avanzsál.

Elég szegény Utassy Árpi – a kis mesemondó – esetére gondolni, aki a gyors és múlandó siker romjain még mindig, 16 évesen is keresi önmagát, vagy a másik kiscsillagra, Kovácsovics Fruzsinára, akinek képével ma már már gyakrabban találkozunk anorexiáról cikkező bulvárlapok hasábjain, mint a MAHASZ eladási listák élén. A 4 For Dance sikere talán inspiráló lehet, de a táncosok sem váltották meg a világot az öt perc hírnevet követően. Hússzútávon talán a repülőgép-makettet mesterien táncoltató fiatalember produkciójában sincs. Nem kell mindenkinek sztárnak lennie.

Persze az RTL Klub célja, hogy új csillagokat küldjön az égboltra, közben pedig új arcokkal tölthesse meg saját készítésű műsorait, ezért aztán csodálatos médiatörténetetet épít a kiscsillagok közé: arra a néhány hónapra, hétre – esetleg percre – bárki lehet országos kedvenc. A tartós ismertséges és tényleges elismertséghez azonban több kell a puszta adottságnál: egyediségre, évek kemény munkájára és kitartására, újszerű produkcióra és sok-sok különféle képességre van szükség… no és persze egy sor olyan dologra, aminek ha mibenlétét ismernek, már rég sikeres celebsulit vezetnénk többmilliós évi bevétellel.

Egy biztos: kevés ma már a csillagsághoz, ha valaki „csak” elhivatott Michael Jackson-imitátor, Freddie Mercury-kópia és kellemes hangú, hatvanas-hetvenes évek slágereit dudorászó háziasszony… de nem is feltétlenül kellene célnak lennie, hogy mindenki sztár legyen. A tehetség és az elégedettség fontosabb a hírnévnél…

Általános jelenség, hogy amikor az ember elér egy bizonyos szintet egzisztenciálisan, egy pöttyet hajlamos elveszíteni a kapcsolatát a mindennapok taposómalmával. Vagy csak inkább homokba dugja a fejét, hogy elkerülje a konfliktust? Nézzünk most erre három friss, abszurd példát.

Hol élnek ezek az emberek?!

• Gerendai nem tudta (?), hogy Magyarországon virágzanak a szélsőséges politikai irányzatok.

Még júliusban kellett cikket írnom a Sziget ominózus Rock a rasszizmus ellen rendezvényéről, akkor futottam bele egy sajtóközleménybe, amit aztán integráltam az anyagba, az egyszerűség kedvéért idézem:

„Amikor szervezni kezdtük a nulladik napos koncertsorozatot, még nem sejtettük, hogy a szélsőségeket támogató csoportok ilyen erősek. A Sziget eddig sem politizált, ezután sem fog, de a rasszizmus egy nemzet közi probléma, amely ellen fel kell lépni. És a tapasztalatok alapján, ha zenészek hívják fel erre a figyelmet, akkor hatékonyabb ez a munka” - nyilatkozta Gerendai, bár nem tudni, miért lepte meg a hazánkban jelenlévő szélsőséges (vagy annak titulált) csoportok ereje a jelenlegi kiélezett körülmények közepette, amikor napi nyelvi kérdés, hogy létezik-e a „cigánybűnözés” szókapcsolat vagy túl liberálisak vagyunk-e, ha határozottan állítjuk, hogy a bűnözés immunis a faji kérdésekre.”

No igen, ezen azóta is derülök. Mégis melyik országban lakik ez a Gerendai?

• Szabó Patrícia azért hagyta ott (?) két és fél hónap után a JOY főszerkesztői székét, mert őt csak az olvasó érdekelte, nem az eladás.

Pont ma hajnalban, midőn a Blikknek küldtem a napi cuccot, futottam bele egy beszélgetésbe a FIX TV-n, ami még annó a celebes valóságshow kapcsán készült, és most ismételték. Az a becsületesarcú riporterfiú csevegett Patríciával, akinek állandó, visszatérő szívfájdalma, hogy miért nem húszévesen szül minden nő, és persze a JOY-os időkre terelődött a szó. A Cosmopolitan (!) főszerkesztője ekkor ilyet szólt:

“Nem tudtam azonosulni a kiadó attitűdjével. Én azt szoktam meg, hogy azért készül el egy cikk, mert az az olvasónak hasznos, és nem pedig azért, hogy a marketinges kislány új cipőt vehessen magának…” – ezen egészen elámultam.

Azt gondolom ugyanis, hogy a marketinges dolga az, hogy eladjon, az újságíróé az, hogy írjon, a tartalomszerkesztésért felelős szakembernek – másnéven a főszerkesztőnek – pedig az a feladata, hogy a kettőt koordinálja és összehangolja. Jó lenne azt hinni, hogy egy szebb világban lehet pusztán szép és jó, szívből jövő dolgokat írni, de a valóság ezzel szemben az, hogy a lapkiadás egy kőkemény üzletág, amit a reklámbevételek és (jóval kisebb részben) az előfizetések tartanak életben. Abszurd póznak tartom, hogy egy egyébként értelmes és talpraesett főszerkesztő, aki többek között a Cosmopolitan (!!!) mögött áll, úgy beszél, mintha az underground és földszagú fénymásolt suliújságot adná ki húsz példányban, titokban, a tízpercben. Naneeee!

• Magyar autózós művész megdöbbent azon, hogy a BKV-n magukba húzódnak az emberek.

Egy barátnő mesélte, hogy nemrég járt egy sajtótájékoztatón, ahol művészünk előadta, milyen mélységesen megdöbbent a minap: történt ugyanis, hogy autója lerobbant, ezért tömegközlekedési eszközre kényszerült, és látta, hogy az emberek – csodák csodájára – nem szólnak egymáshoz a villamoson, sőt… még csak nem is mosolyognak vagy köszönnek egymásnak, inkább zenét hallgatnak vagy olvasnak. Mondja ezt egy olyan ember, aki nem is vegyül a pór néppel, inkább autózik. Csókolom, mostantól köszönök mind a 200 izzadthónaljú embernek, aki a vesémbe könyököl a 7-es buszon. Kész.

Többek között azért sem szeretnék celeb lenni, mert a végén még a maradék realitásérzékem is leslisszanna a klotyón.

Rájöttem ma, miért idegesít a Szomszédok: nem azért, mert ellenszenves arcok mondogatnak színpadias stílusban brutális közhelyeket a kamerának, hanem mert egy erkölcsi hullának érzem magam minden egyes epizód után. De az is lehet, hogy csak nem tekint rám pártfogón e század, és ezért még a szocreálhoz is túl realista lettem.

1. Szomszédok: Lenke néni überszuper ajánlatot kap régi cimborájától, hogy a kisbüdös közért és az ott kapott minimálbér helyett dolgozzon fix pénzért plusz szignifikáns részesedésért egy tiszta álomboltban magasabb beosztásban, kisebb óraszámban – de Lenke néni ráébred, hogy erkölcsileg tartozik főnökének, és egyébként sem találná meg a hangot a gazdag vásárlókkal a sok csóringer kisnyugdíjas után, ezért marad a sötét, hideg lyukban a város leglepukkantabb zugában, maga mögött hagyván egy ígéretes karrier lehetőségét.

Vaddisznó mai közerkölcs szerint: A boltba járó sznobokat lazán kiröhögöm, inkább hisztizzenek, hogy nincs Bakony camembert csak Tihanyi, a lényeg, hogy ne kelljen ronda dzsipsziket és piti zsebeseket kerülgetni, no meg jó meleg legyen télen is. A többit nem is taglalnám.

2. Szomszédok: Alma kitalálja, hogy marketingezik kicsit, de a reklámcégnél olyan ügyfél bukkan fel, akinek termékét még nem volt alkalma személyesen kipróbálni. Hiába ajánlanak neki egy vödör lóvét, nem hajlandó elfogadni, mert nem tud teljes mellszélességgel felelősséget vállalni azért, amit elad.

Vaddisznó mai közerkölcs szerint: Vastagon leszarom Hol érdekel az engem, milyen a termék, az a gyártó és a fogyasztó dolga: ha stexem van belőle és felelősség nem terhel, örömmel eladom (-nám, ha nem okádnék az értékesítői szakma minden ágazatától, de itt most a teória a lényeg).

3. Szomszédok: Julcsi talál egy öthavi fizetéssel teli bukszát, iratok nélkül, erre elviszi a rendőrségre, és nyomorog tovább.

Vaddisznó mai közerkölcs szerint: Az iratokat is rejtő pénztárca más dolog, olyat szolgáltattam már vissza – és kaptam is érte egy szép ajándékcsomagot – de a rendőrségre ki a halál vinné??? Persze lehet, Julcsi nem ismer olyan zsarukat, akik versenyt bírságolnak zsebre, és heccből vernek meg spicces suttyókat minden második héten. Nem sok olyan rendőrt ismerek, aki megosztaná a talált pénzt kollégáival, a többség azonnal utalná a saját számlájára. Akkor már inkább én költöm el, nyilván jótékonykodással egybekötve.

4. Szomszédok: Etusnak olyan bizniszt ajánl haverja, hogy kevés munkát igénylő kerámiacímereket készítsen nagy lóvékért, tömeggyártásban – Etus azonban kinyomozza, hogy az ősei nemesi címerét elkészíttető főmufti fővonalas komcsi vezér volt 40 éven át, ezért elvi okokból inkább lemond a félórás munkáról, amiért egy havi fizut kapna.

Vaddisznó mai közerkölcs szerint: Elkészítem, amit kell, a legjobb tudásom szerint – hol érdekel az, hogy a megrendelő kiféle-miféle-kefél-e? Ha pedig direkte giccset igényel, mert ilyenre is volt már példa – hát én kérem, azt is megcsinálom, max nem írom rá a nevem, azt úgyis elég csak a számlára, nem?

5. Szomszédok: Eltűnik valami lóvé Vágási Feri munkahelyén, és mivel állami gondozott, őt gyanúsítják meg először. Mikor kiderül az igazság, Feri nem fogadja el a nagyobb pénzt, a bocsánatkérést és a tisztázó újságcikket, inkább egy csőd szélén álló kispénzű céghez megy kevesebb fizuértmelózni, merő dacból.

Vaddisznó mai közerkölcs szerint: Igyekszem óriási lelkifurdalást okozni azoknak, akik ártatlanul megvádoltak – a rohadékok – és mielőbb nagyközönség előtt tisztáztatom magam, elvégre nincs rosszabb annál, mint amikor valaki “kabátlopási ügybe keveredik”, és a végén már senki sem tudja, ő lopott vagy tőle loptak-e.

Nem is folytatom. Durva sarkítás, de nincs mit tenni, amikor még La Fontaine bácsi is ügyesebben okította a népet a Szomszédok forgatókönyvíróinál. Vagy ezek az emberek soha egy percet nem töltöttek a való világban?

Valamiért divat lett mostanában az antisztárság. A jelenség nyilván összefügg a bulvárszféra túlzott celebkultuszával, ami minden jóérzésű kultúremberből ellenérzéseket vált ki. A történet idáig érthető, de vajon hol jön el az a pont, amikor az antisztárok elszaporodnak? A hét szaftos “Kölcsey-Gyurkó Levente kontra Medveczky Ilona” botránya után elgondolkoztam, hogyan vált életünk részévé a celebkultusz és ennek logikus aftermathjeként az antisztárok kontrasztja is. 

Az anticeleb Manson Hollywood összes díváját végigdugta, Dita Von Teese se két percig volt a neje

Kultúra és ellenkultúra: a celebség anticelebséget szül

Ahol egy “kultúra” – ebben az esetben persze csak idézőjelesen - megjelenik, ott általában ellenkultúra is kialakul. Ha a celebek – beleértve persze az újmédia-celebség ificsapatát is - veszik át az uralmat a bulvárban és a nembulvár műfajokban egyaránt, adja magát, hogy előbb-utóbb jönnek azok, akiknek kifordul a gyomra a “szaftos sztárpletyiktől”. Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, egy világjelenség lenyomataként mikor érkeznek meg hozzánk is a megmondóemberek, azaz az anticelebek. Legalábbis az anticeleb-wannabe-k, akik mélyen elítélik a sztárvilág felületes hívságait és talmi csillogását…

A “normál renitensekkel” és mezei lázadókkal most nem foglalkozunk, elsősorban azok érdekelnek minket, akik kimodottan a huszadik század végén-huszonegyedik század elején kialakult celeb-kultuszra reagáltak a médiában, és maguk is a gépezet – a húsipar – részévé váltak ezáltal.

A magyar celeb-fétis késett: később jöttek az anticelebek is 

 Nemzetközi viszonylatban Marilyn Manson volt az egyik első fecske, a sokkrocker “Amerika élő lelkiismeretének” nevezte magát, voltak idők, amikor a naivabbak még el is hitték, hogy a “feketebárány” tényleg értéket közvetít. Aztán persze a gyermekebb lelkűek számára is világossá vált, hogy MM egy kreatív üzletember, aki Hollywoodban azokkal bizniszel, akiket a nagy nyilvánosság előtt egrecíroztat. Később aztán jöttek a további anticelebek: a bulvárblogger Perez Hilton meg a többiek.

Magyarországon késett a celeb-kultusz, 1999-ben, amikor Mansont már kitiltották Coloradóból, mondván ő a felelős a Columbine High School-béli diákmészárlásért, akkor nálunk még a tévéműsorok a szocio-korszakukat élték. A frissen indult országos kereskedelmi csatornák műsoraikat hétköznapi emberek sztorijaival adták el, a bulvárlapok csúnya gyilkosságokról és gyerekelhelyezési perekről cikkeztek, a főzőműsorokban szakácsok főztek, a reality-showkat az utca emberével is el lehetett adni.

 A magyar változat munkatársai egyelőre nem tudnak megélni az anticelebségből 

Jakab Ivánnak nem jött össze az anticelebség

A magyar változat munkatársai közül az egyik úttörő Jakab Iván volt, egy 33 éves ex-intézetis roma srác, akit folyamatos botrány-ügyei miatt kizártak a bukott Bár 2.0-ból is. A fickóval volt “szerencsém” beszélgetni is munkaköri kötelességként, ugye, és ő nyíltan fel is vállalta, szeretne abból megélni, hogy “antisztár” és megmondóember. Nem jött össze neki, azóta se hallottunk róla érdemben (bár a youtube-on feltűnt pár vérciki Jakab Iván-videó).

Egy év se telt el, és itt az új trónkövetelő. A fiatalembert úgy hívják, Kölcsey-Gyurkó Levente, 21 éves, és azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy rongyosra anyázta Medveczky Ilonát az Áll az alku című műsorban, majd többtucat showban, ahová az ügy kapcsán hívták meg.

A srác úgy véli, a média nem közvetít értéket (kliseszótár 72. oldal), de amikor Hajdú Péter megkérdezte tőle a mai Esti Frizbiben, hogy fel tud-e sorolni három Mikszáth-regényt, egyet sem sikerült neki. Kifejtette, hogy a bulvár feladata nem a szórakoztatás, hanem az értékek közvetítése kellene, hogy legyen (huszonegy évesen?! bazz, én utoljára nyolcadikban képzeltem ezt, akkor viszont fölöttébb radikálisan), és a Képírók című éjjeli elvontság főműsoridőben bezzeg milliókat szegezne a képernyő elé, és bi’on’ lenyomná még a Győzike-showt is.  (Nos, ezek szerint az csak véletlen, hogy a kulturális/irodalmi/művészeti cikkeimet ötvenen olvassák, amiben viszont a “Robert Pattinson”, “szex”, “ingyen” és “botrány” szavak valamelyike szerepel, azt óránként kétezren. De mindegy is, mert  innentől fogva sajnos nincs választása az embernek… igaz, azért lassan, de biztosan igyekszünk hozzácsepegtetni a dolgokhoz némi tényleges tartalmat is – nem könnyű. Levente, igazán hozhatnál az értelmesebb írásaimnak pár kattintást, mégha ettől még nem is fogalmazódik át automatikusan a termékkoncepció). 

Huszonegy évesen hogy lehet valaki ennyire gyermeteg? Kenyér és cirkusz kell a népnek, Shakespeare idejében is otthagyták a nagy drámaíró (zömében másoktól kölcsönzött) darabjait, ha nem volt elég szaftos a szapiopi, és “átkapcsoltak” a szomszédba, ahol medveverés vagy kutyaviadal zajlott. Sajnos ez van; ha pedig évszázadok – sőt, évezredek – alatt nem változott a démosz és a közízlés, akkor nem pont a kereskedelmi televíziózás hozza meg a szellemi üdvözülést az emberi faj számára. Ma már legalább vannak alternatívák, annak tessék örülni. A magaskultúráért mindig “menni kellett”, sose jött házhoz – nem is feladata neki. (Más kérdés a bulvár pillanatnyi állapota és minősége – de magát az intézményt kritizálni olyan, mintha luxusprostikat akarnánk szociális munkásoknak átképezni.)

Kölcsey-Gyurkó Levente két és fél millát kaszált az Áll az alkuban

Kölcsey-Gyurkó Levente (igen, most adunk a Guglibótnak) azt is elmondta, hogy azért volt sikere az Áll az alku castingján, mert ő “önmagát adta”, minden póztól és allűrtől mentesen – szemben a többi jelölttel, akik szarrápózolták magukat és láthatóan filmsztárokat majmoltak, mert “nem merték vállalni önmagukat”. (Érdekes, mekkora keletje van egyébként manapság ennek az “önmagunkat adni” dumának, és az is megdöbbentő, mennyit tudnak a lilahajú, szegecses holdjárós, női fehérneműben grasszáló palik arról rinyálni, hogy BIZONY MÁR MEGINT BESZÓLT NEKIK a csúnya utca embere, pusztán azért, mert önmagát adta. Ááá, dögunalom és döghal-szag.)      

Jó lenne okosat mondani, de én a celeb-anticeleb témakörrel is úgy vagyok, mint a kommunizmus-fasizmus kontraszttal: könyörgöm, egyik gázabb, mint a másik, ne kelljen már választani közülük! Egészséges lelkületű ember pedig nem produktum nélküli, tizenöt perc hírnévre gyúr, de nem is félművelt, tirpák módon köpköd mindenre, ami mozog… miközben észrevétlenül ő is részévé válik a gépezetnek, akárcsak ez a Kölcsey-Gyurkó Levente, aki most secperc alatt megjárta a Mokkát, a Reggelit, a Blikket, a Borsot, a Frizbit és az általa lehúzott “szégyenletes” bulvárszféra szinte valamennyi übersetét szegletét.

Az Alexandra Kiadó toplistájának első helyezettje

Életrajzi könyvet jobb esetben nem azért olvasunk, mert szeretjük vagy utáljuk az embert, aki köré a sztori épül, hanem mert kíváncsiak vagyunk a korra, a körülményekre és a szakmára, meg akarjuk érteni a kulisszák mögött megbúvó fejlődéstörténetet. A Friderikusz eddig interjúkötet jó pár hete kijött a nyomdából, de csak most jutott el hozzám – szerencsére.

Friderikusz Sándorral kapcsolatos első emlékeim egyike a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza. A showman akkoriban papagájtarka ruhákban bohóckodott, minden csinos nővel flörtölt, a férfisztárokat pedig trófeáiról faggatta. A közönség zabálta, hetvenöt-nyolcvan százalékos nézettséggel tarolt, nem csoda, hogy az ötödikes farsangi bálon „Friderikusz-Show”-nak öltöztünk, én parodizáltam magát a showmant, óriási sikert arattunk. Egy alkalommal aztán egy fiatal, világhírű énekes volt a show vendége, és a beszélgetés már percek óta a csajok-bulik-siker témakör körül forgott. A harmadik-negyedik felületes kérdés után a világsztár ingerülten ugrott fel: „Elegem van abból, hogy a riportereket csak ez érdekli velem kapcsolatban. Most éppen egy komoly színdarabra készülök, közben pedig nagyszabású jótékonysági akciót szervezek Szomáliába. Kikérem magamnak ezt a hangot.” És akkor csoda történt: Friderikusz azonnal váltott. Bólintott, és egészen más hangfekvéssel, testtartással ezekről a dolgokról kezdte kérdezni a sztárt – hihetetlen mélységgel és felkészültséggel, mintha rögtön az első körben egy kétórás mélyinterjúra készült volna húszperces geg-show helyett. Voltam vagy tizenkét-tizenhárom éves, de ez a hozzáállás rettenetesen impresszált. (Nagy kár, hogy sehol sem lehet hozzájutni ezekhez a felvételekhez, kíváncsi vagyok, felnőtt szakmai szemmel hogy tetszene az interjú.)

Friderikusz szerint Havas legnagyobb hibája, hogy a valóságban is olyan, amilyennek a képernyőn látszik

Mindenesetre később is megfogott az, hogy Friderikusz sokféleképpen, de mindig felkészülten tud beszélgetni bárkivel, bárhol. Agyfrászt kapok attól, amikor Havas ötvenedszerre is eljátssza, hogy hülyeséget kérdez, aztán vállat rándít: „na, a szerkesztők már megint baromságot írtak fel, mindegy”, majd megkérdezi szappanoperasztár vendégét, hogy tulajdonképpen mi a fene is az a Barátok közt, mert ő még soha egy részt sem látott belőle. Nehéz megmondani, hogy ez nála csak allűr és imidzs, vagy valóban képes volt az elmúlt tíz évet tévés létére úgy lehúzni, hogy elkerülte figyelmét saját kenyéradó csatornájának (!) milliós nézettségű szuperprodukciója, aminek nézettségi adatai köré nem mellékesen az összes többi műsorsáv épült. Fábrynak szintén könnyű dolga van: „előfürdetést” végeztet embereivel, ahogy Vitray mondotta volt, az adásban neki már csak címszavakat kell mondania, amikre a vendég előadja az előre megbeszélt sztorit. Hajdú Péter az egyszeri kíváncsi néző szemszögéből kérdez, és ugyanolyan naivan kommentálja is az elhangzottakat: „na, én ezt most nem hiszem el, engem nem győztél meg”, komoly pro és kontrákkal előállni viszont egyáltalán nem szokott. Friderikusz ezzel szemben amolyan mindenes ember: szerkesztő-riporter-műsorvezető-gegmester-showman-producer-befektető, és ez még akkor is imponáló, ha bizonyos dolgai miatt egyébként nem szimpatikus.

Nagy kíváncsisággal vettem tehát kezembe a Friderikusz-könyvet, ami voltaképpen egy gigantikus, sokfejezetes interjúkötet, túlontúl őszinte beszélgetésekkel a szakmáról és a szakma képviselőiről itthon és a nagyvilágban. Abszolút okos, tiszta, vállalható forma ez egy (ön)életrajzhoz; lényegesen sokatmondóbb, érdekesebb vallomás és pontosabb korrajz, mint Fiala „szépirodalmi alkotásnak” szánt öncélú és terjengős Péklapátja. Az interjúkat készítő Mihancsik Zsófiát még a Magyar Rádiós korszakából ismeri Friderikusz, aztán később az ATV-n együtt szerkesztették a 414 adást megélt Friderikusz Most-ot, akkor jött az ötlet, hogy könyvformában összeszedjék az elmúlt ötven év szintézisét.

Mihancsik egyébként remekül kérdez: vitatkozik, ragaszkodik a válaszhoz, visszakanyarodik dolgokhoz, ha a helyzet úgy kívánja -  ugyanakkor nem játssza túl a szerepét. Ahol kell, pontosan azt kérdezi meg, ami az olvasót is leginkább érdekli: és ezzel mennyi pénzt kerestél? Mennyi volt a tiszta haszon? Hogyan számoltad el a költségeket? Mi volt ennél a műsornál Vitray honoráriuma? Tényleg feleségül akartad venni Stahl Juditot? Nem félsz, hogy egyedül öregszel meg? Ki járt jobban, az MTV vagy te? Miért van az, hogy azért a szakmában én is egyfajta színvonalat képviselek, mégse kerestem soha tizedannyit se, mint te? És Friderikusz mindenről részletesen számot ad, konkrét összegekkel, nevekkel, adatokkal, részletekkel. Ahogy kell. Márpedig pénzcsinálásban nagyon otthon van az ürge, lehet kérem jegyzetelni.

Pálffy állítólag előszeretettel rúgott be adás előtt

Friderikusz kétségkívül szókimondó ember, és bizony nem csak riadtszemű énekeslányoknak mer “beszólni” a Megasztár IV-ben. Az abszolút részletes szakmai leírásokon túl arról is beszámol, mi a véleménye a szaktársak munkásságáról: Fábryról, Vitrayról, Pálffyról, Havasról, Verebesről, Fenyő Jánosról, az apjától való elhidegüléséről, a tévéelnökökről, mesél a lehallgatási botrányáról, a kirúgásairól, a peres ügyeiről és persze a Gyurcsányhoz és Orbánhoz fűződő kapcsolatáról is. Utóbbinál enyhén fel is ébredt bennem a gyanú, hogy ez a sztori már mese habbal, de végeredményben a miniszterelnökök is esendő emberek, miért ne lehetne velük „ilyen viszonyban” valaki, aki az egykori First Ladyvel bandázott egyetemista korában? Ezen mindenesetre lehidaltam:

„Szóval felhívtam [Orbánt], hogy menjünk el egy hosszú hétvégére a Börzsönybe valahová. […] A vége természetesen az lett, hogy nem mentünk sehová, kudarcba fulladt a próbálkozásom. Szerintem Orbán is, a magyar közélet is nagy lehetőséget hagyott ki. Akkor úgy éreztem, van bennem annyi erő, hogy jól össze tudjam foglalni, mi mindenben csúszott szét a személyisége, és esetleg merrefelé van ebből kiút.”

Amikor az MTV-től való utolsó kirúgásáról esik szó, egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, hogy igaz történetet olvasok-e, vagy a miniszterelnöknek nyalunk csontig épp. Az ominózus Népszabadság-interjú után ugyanis Gyurcsány felhívta: „Ne haragudj, hogy nem mentettelek meg, de politikusként nem lenne etikus, ha beleszólásom lenne a köztévé belső ügyeibe.” Vajon ez tényleg így zajlott, vagy ez csupán egy kedves gesztus a miniszterelnök felé Friderikusz részéről, aki állítólag első körben csalódott Gyurcsányban, utólag viszont már igazat ad neki. (Ha tényleg így történt, Gyurcsány igen bölcsen járt el, elvégre van már a királyi tévében így is elég csicskása, és egy újabb lehallgatási ügy után a jóisten se mosta volna le róla, hogy saját kezűleg irányítja az MTV minden megmozdulását.)

Fridi régóta ismeri Orbánt, Gyurcsánnyal később ismerkedett meg

Szóval Friderikusz nem épp jobboldali, és nincs is ezzel semmi baj. Vezetett több közéleti műsort, van egy meggyőződése – ami nyilván mindenkinek van, totálisan objektív médium és véleménytelen riporter sehol a világon nem létezik. Pártállás miatt diszkvalifikálni vagy kitüntetni embereket csak nálunk meg a Balkánon szokás, egy egészséges társadalomban minden szorgalmas, tehetséges ember munkáját tisztelnünk kellene, akár jobbos, akár balos az illető. Fridi balos – na és? Attól még ő sem hisz kritikátlanul egy pártnak vagy egy politikusnak, benne is felmerülnek kérdések és ő is törekszik arra, hogy túllásson a felszínen. Amit a közéletről és az egyes politikusokkal való kapcsolatáról ír, az pláne érdekes, de korántsem ez adja a könyv gerincét.

A lényeg valahol az utószóban domborodik ki leginkább: Magyarországon nem kedvelik azokat, akik gondolkoznak és cselekszenek, önállóak és céltudatosak, vannak kreatív ötleteik és a pénzcsináláshoz is értenek. Ha a szomszéd kőgazdag, eleve kizárt, hogy becsületes munkával jutott hozzá a vagyonhoz, ha a munkatárs túlórázik, lehetetlen, hogy nem stréberségből teszi, hanem valóban „szenvedéllyel űzi mesterségét”. A hazai médiamunkások többsége mérhetetlen cinizmussal leplezi tudatlanságát, a kontraszelekció tarol, az irigység burjánzik. Még ha netán akadnak is elfogultságok, túlzások is a könyvben, azért mégiscsak meglepő (de nem mulatságos), hogy még egy magamfajta, veszélytelen ebihal is egy az egyben ugyanazzal az attitűddel találkozott a hazai tyúkszaros médiaszegletben, mint egy Friderikusz-féle óriáscápa. (Pedig én aztán az általa jellemzett szaktársak közül csak egyvalakivel dolgoztam együtt, és az illető mindkettőnk szerint alkalmatlan… és gerinctelen is mellé bónuszként. Remek.)

Az utószóban Gerő András nagyon jól megfogja a lényeget:

„Kultúránk, minden szólam ellenére, nem segítőkész abban, hogy a tehetség sikerre tudja átváltani magát. A magyarok inkább azt szeretik, ha a tehetség tragédiába fordul. Élő emberről nyilvánosan jót mondani szolgalelkűségnek, már-már faragatlanságnak számít. Halála után viszont senkit sem lehet kritizálni. Nem véletlenül van így: a balsors motívum a magyar kultúra normalvilágának szerves része. Felmentést ad az alól, hogy szembenézzünk saját kicsinyességünkkel, rosszindulatunkkal, esendőségünkkel – mindazzal, amivel mi magunk akadályozzuk meg a tehetség sikerre vergődését.”

És akkor most gondoljunk azokra, akik a sok kutyába küldött celeb mellett túl sokak, túl színesek, túl különcök, túl tehetségesek voltak, életük jelentős részében mellőzöttnek érezték magukat, halálukig pedig a kutya se foglalkozott velük. Albert Györgyi, Cserháti Zsuzsa, Dönci, Szilágyi Laci meg a többiek. A tragikus sorsú művészek és kreatívok mellett üdítő kivétel egy pasi, aki – tetszik, nem tetszik – önerőből sokra vitte és még elégedett is az életével. Eddig. Igaz, azt mondja, az NBC-nél még kazettatartó-mindenesember is szívesen lenne, és nem vágna eret, ha megint albérletbe kényszerülne. De fogjuk még látni - tetszik, nem tetszik – képernyőn is, az fix.

A dél-amerikai sorozatok főcímzenéjében mindig szerepel a córazon szó...

Esténként a Story TV-n szoktam nosztalgia-napot tartani: újra tolják a Dallast, ami gyerekkoromban péntekenként az esti mesém volt. Emlékszem, apu szobájában, az egyetlen tévén nézte az egész család Jockey fondorlatait, halálos csendben és sűrű pisszegések közepette.  Nem lehet könnyű dolog évtizedeken át sikeres forgatókönyvet írni…

Így tizeniksz év után meglepően sok részletre emlékszem a Dallasból, de napjaink telenovella-dömpingjében egyébként is fílinges dolog a változatosság kedvéért igényesen szerkesztett, jó színészi játékkal tarkított sorozatot látni. Igen, az első néhány évad valóban zseniális volt a maga nemében, no meg műfajteremtő, utána kicsit felhígult a produkció. Tartsunk hát egy kis forgatókönyvíró mesterkurzust, kedves feleim.

1. Dinasztiák háborúja. Először is, kell egy klasszikus Rómeó-Júlia setting, Barnes kontra Ewing, a tonnányi kóraszónnal tunningolt déli verziókban esetleg Perez kontra Martinez, vagyis két szupergazdag és befolyásos família, akik módszeresen ölik egymást generációk óta, de az ifjak egymásba szeretnek és küzdenek szerelmükért körömszakadtáig, súlyos erkölcsi dilemmák és mélyreszántó konfliktusok közepette. (Dél-amerikai telenovellákban ilyenkor kiderül, hogy valójában mindkét fél szegény, csak jobb parti reményében milliomosnak álcázta magát, esetleg a szerelmesek valójában egy múltbéli félrelépésnek köszönhetően testvérek.)

2. A Jó és a Rossz küzdelme. Kell egy rosszfiú (Jockey vagy Berényi Miki) és egy végletekig becsületes sarj (Bobby, András), akik a Jó és a Rossz biblikus küzdelmét véghez viszik. Gyengébb sorozatokban a romantikus vonások a hitelesség kárára válnak: a Rossz ördögien gonosz, a Jó angyalian tökéletes. 

3. Az identitás megkérdőjelezése. Kötelező kellékek: mindenképpen muszáj kiderülnie néhány főhősről, hogy valójában nem is az, akinek eddigi életében gondolta magát. Más az anyja, az apja, más családból származik, valójában örökbe fogadták, esetleg senki nem tudja, kik a szülei. Az ilyen bonyodalom egyrészt fordulatos és megdöbbentő, másrészt vérfrissítéssel jár: a semmiből felbukkanó ”új” apa, anya, testvér kell az új, szövevényes kapcsolatok miatt. 

4. Az ellentétek ütköztetése. A bonyodalom egyik legfőbb forrása az ellentétek összeütközéséből fakad. (Gárdonyi Géza ezt nevezi ellentézisnek.)  Szegény a gazdaggal, öreg a fiatallal, jó a rosszal, egészséges a beteggel, foglalt a szabaddal, erős a gyengével… egybefonódás, összeütközés, izgalmak minden mennyiségben.

5. A harmadik személy. Tipikus sorozat-recept, ami ma is egy number one tool: ha X fasírtban van Y-nal, harmadik személyt kell csatasorba állítani, hogy megpuhítsa a keményebbik felet. Eleinte erős az ellenállás, de végül X belátja, hogy Y nem is reménytelen eset. A dolog fordítva is működik: Z meggyőzi J-t, hogy I valójában egy ká, ezért Z felbontja kettejük eljegyzését az utolsó pillanatban. A valóságban nagyon ritka, hogy harmadik fél verbális bevonásával változzon meg az ember ősellenségéről vagy szívszerelméről alkotott különvéleménye.

6. Véletlenek és beépített emberek. Dallasban a felső tízezer négy-öt vendéglőbe, mulatóba, étterembe jár csupán (a Barátok közben is a Rózsa az olvasztótégely), ezért a konfliktus egyik fő forrása a nemkívánt találkozók, véletlen összefutások és a beépített ember “spontán” feltűnése a megfelelő időben és helyen.

7. A Vitéz László-élmény. Az embereknek, úgy látszik, felnőtt korukban is kell a Vitéz László-élmény. Arra a jelenségre gondolok, amikor a nézők közül már mindenki tudja, hogy “ott van, ott van a hátad mögött, vigyááááázz!” , de a szimpatikus főhős még semmit sem sejt. A krimisorozatok pláne erre hajaznak, de Samanthát is szeretnénk üvöltve kiosztani, amikor naiv szerelmesként évekig észre se veszi, hogy Jockey csúnyán kihasználja és megcsalja.

8. Folytonos feedback. “Igen, arról a tizenötmillió dollárról van szó, ami miatt Pista börtönbe került” - a mindennapi életben a lehető legritkábban beszélgetünk így. Inkább azt mondjuk: “tudod, az a balhé, ami miatt Pista bajba került…” És az sem gyakori beszédfordulat, hogy ”Eufrozinának soha nem szabad megtudnia, hogy Béla megerőszakolta az anyját és valójában nem Kovács az apja…”, az ilyesfajta családi szégyenfoltokra a valóságban csak utalunk: “az a régi ügy”,  “a szégyen”, “a teljes igazság”, de semmi esetre sem nevek felsorolásával és konkrét események leírásával emlékezünk meg a történtekről. A nézőnek viszont folyamatos feedbackre van szüksége, hogy bármikor csatlakozott, értse a sztorit: ezért ismétlés a tudás anyja.   

9.  Miszkommunikáció (muszáj!). A konfliktusok egyik fő forrása a kommunikáció hiánya: nem merte elmondani, mástól tudta meg a titkot, de a legevidensebb: pont akkor ment el otthonról, amikor hívták; éppen útban volt valahová, amikor telefonon értesítették volna a sorsdöntő változásról; nem tudta elérni senki, mert nem elárulta el, hová megy… és a többi. A mobiltelefon korában ez a feszültségfokozó fordulat eleve bukta. Ráadásul kitágult a világ,  van már net is: a 70-es évekbeli tipikus felállás, hogy az átlagember figyelme saját államán, rosszabb esetben városán kívülre már nem terjed ki: akinek rossz a híre Dallasban, az New Orleans-ban még lehet tuti befutó. Ha valakitől meg akarsz szabadulni, kicsit északabbra küldöd, és függöny. Nem az van, hogy beírod jövőbeni üzleti partnered nevét a gugliba, és rögtön kiderül, tett-e rossz fát a tűzre világszerte a közelmúltban.  

Mindent egybevetve asszem, a hetvenes-nyolcvanas években használható panelek nélkül lényegesen nehezebb forgatókönyvet írni. Már csak azért is, mert a Dallas-féle nagy elődökről annyian koppintottak már, hogy aligha akad új a Nap alatt.

Kösz

Egy volt csoporttársam belémbotlott az iwiw-en: hamar kiderült, hogy azzal foglalkozik épp, ami személyes “soha-az-életben-semmi-pénzért”-listámon a telemarketing, a porszívóügynökség és az MLM mellett megosztott első helyen áll: a Mónika-show segédszerkesztője. Ha már így “véletlenül összefutottunk”, finoman meg is kérdezte, nincs-e kedvem “esetleg” szerepelni a Mónika-show speciális, rendkívüli, újszerű különkiadásában. L’art pour l’art, mer’ mér’ ne.

Aki most soronkívüli Mónika-show-szapulásra számít, csalódni fog. Az is egy termék (és – mint tudjuk – a kínálatot a kereslet hívja életre), annak is meg kell élnie valamiből, éppúgy, mint a a többi terméknek a többi sávban. Ízlések és pofonok: attól még, mert nem tartozunk egy bizonyos termék célcsoportjába és értelmiségi körökben a Mónika-szídás éppúgy elvárt nyelvi magatartás, mint a buzizás heteroszexuális férfiak tornaöltözőjében, fölösleges most öt flekket a Mónika-show-val kapcsolatos erkölcsi és szakmai aggályoknak szentelnünk.

A Mónika-show munkamódszere, témaválasztása és belső hierarchiája sem jelent újdonságot számomra: épp elég egykori csoporttárs és régi ismerős húzott már le ott pár hetet-hónapot segédszerkesztői státuszban ahhoz, hogy pontos képem legyen arról, mi zajlik a kulisszák mögött. Az sem különösebben érdekes dolog, hogy még mindig találnak balekot, aki az ilyen és ehhez hasonló műsorokban önként leégeti magát (ha meg nem, hát jönnek a filléres statiszták). A Mónika-show innentől nem is képezi tárgyát bejegyzésünk további fejezeteinek.

Az ilyesfajta szereplést viszont – műsortól és csatornától függetlenül – én csak “jelenség-szereplésnek” hívom: arról van szó, amikor Kovács Gézát nem azért hívják meg a Fábry-showba, mert ő Kovács Géza, hanem mert kékeslila mellkas-taraja van és szemgolyó-piercinget hord a lábujjkörmében. Az ilyen kovácsgéza konkrétan semmi olyat nem hozott létre, amit más kovácsgézák nem tettek még meg eddig (vagy ha igen, hát épp nem erről kérdezik), hiszen zömében a kékeslila mellkas-tarajos társak nevében nyilatkozik, a szemgolyó-piercingjéről a lábujjkörmében. Helyette tehát elmehetett volna bárki, aki tartalmat képes csepegtetni a fentebb említett külsőségek (adott esetben elvont filozófiai iskolák) mögé.      

Miután nem először kértek, hogy hasonló műsorban égessem magam, elgondolkoztam: vajon én miért nem vállalnék soha, semmilyen tévéműsorban jelenség-szereplést? Mi rossz van abban? Elvégre  egy kulturált, intelligens, színvonalas vitaműsorban képviselhetnék akár valami számomra szimpatikus, felvállalható ideológiát, jelenséget is, amivel akár új perspektívát nyújtanék a kedves nézőknek. Miért nem teszem hát? Illetve: miért nem vágytam soha arra, hogy ezt tegyem? Elvégre szeretek és tudok szövegelni, hatásosan érvelek, gyors a reakcióidőm és nem ijeszt meg a kamera sem. Akkor meg?  

Kölyökkoromban szerepeltem eleget: városi, megyei, de még országos rádióadókon és tévécsatornákon is beszéltem arról, hogy milyen érzés rákóczis diáknak lenni, miért nincs még ma se fekete tagja az englewoodi Rotary Klubnak, mit várnak a választásoktól a diákok, mit szólnak a szülők a gruftilányok fekete rúzsához, legyen-e tandíj, mire a mi generációnk egyetemre kerül… ésatöbbi. Ezekben az esetekben persze soha nem az én véleményemre voltak kíváncsiak a kérdező szervek, egyszerűen csak egy jódumájú, kedves kölyökre volt szükség, aki bővített mondatban is gond nélkül egyezteti az alanyt az állítmánnyal és nem jön zavarba a kamera előtt.

Más a helyzet persze, ha valaki olyan témában nyilatkozik, amiről csak ő beszélhet úgy, ahogyan beszél: egy zenekar frontembereként, egy film rendezőjeként, egy könyv szerzőjeként, egy aranyérem tulajdonosaként, egy gyógyszer feltalálójaként. Ebben az esetben – még ha a világ legbénább zenekaráról, legelcsépeltebb filmjéről, legunalmasabb könyvéről, legjelentéktelenebb versenyéről és legtriviálisabb gyógyszeréről is van szó – a beszélő az egyetlen ember a világon, aki az adott témában csupa olyasmit tud mondani, amit más nem. A szereplésnek ezt a fajtáját élesen elkülönítem a jelenség-szerepléstől.

Tizenegynehány évesen még szívesen beszél az ember tágabb közösség nevében általános – vagy éppen izgalmasnak tűnő – dolgokról, de ahogyan aztán egyre idősebbek és (remélhetőleg) bölcsebbek leszünk, többé már nem szívesen mondunk olyat, amit bárki más elmondhatna - így hát az  ilyesfajta öncélú szereplések jelentőségüket vesztik.

Szerintem legalábbis. Számomra mindenképp.

Így aztán, mivel egyelőre még semmiféle egyedi, maradandó értéket nem hoztam létre, a közeljövőben nemhogy a Mónika-showban, de más egyéb kifejtős-megmondós műsorban sem láthattok majd jelenség-szereplőként.

2008 tévés cikikben gazdag év volt

Ma újra belebotlottam Havas ominózus kirohanásába a Youtube-on, ami megfelelő teaser volt az elmúlt esztendő legszaftosabb égéseinek felelevenítéséhez. Következzenek a személyes kedvenceim, szolid kis megamix formájában.

1. Fekete Pákó náci karlendítéssel Hitlert élteti és zsidózik, a híres-hírhedt Bombagyár felvételén.

Mi is ez? Tomcaték meghívták Pákót a Bombagyár TV adásába, amit a… hm, “művész” készséggel el is fogadott, hogy aztán később előadhassa, őt bizony kényszerítették a nem gyengén botrányos felvételre, amiről egyébként nem is tudta, hogy felvétel – na persze.    

Háttér: Oké, természetesen már a felületes szemlélődő is fél blikkből leveszi, hogy Csokifasznak fogalma sincs róla, miről beszél – de most őszintén, mentség ez? Pákó szellemi sötétsége  nemhogy enyhítő körülmény, de inkább a ciki cikijének a cikije, vagyis égés a köbön. Fel nem fogom, hogyan húzhat le valaki harmincegynehány évet a Föld nevű bolygón úgy, hogy nem hall Hitlerrről, a nemzetszocializmusról, az antiszemitizmusról vagy akár Szálasiról – dacára annak, hogy konkrétan ő is épp Európa kellős közepén él egy etnikai kisebbség markáns képvidelőjeként. S még ha bőrszíne és származása ellenére skizofrén módon valóban radikális jobboldali érzületű is lenne, sejthetné, hogy a magyar mainstream médiában – ahol ő tevékenykedni kíván – nem szalonképes a nyílt uszítás és a fajgyűlölet. A vidám kis intermezzónak köszönhetően Pákó fél évre gyönyörűen kiírta magát a tévécsatornák gagyisztár-repertoárjából, nem hívták sehova, a jeget csupán a Celeb vagyok, ments ki innen című produkcióban történő szereplése törte meg (menyasszonya szerint épp jókor, már az éhkopp szélén állt a kis család). 

A klasszikus felvétel, de ínyencek Hajdú Péter Geciláda (Paudits Béla) műsorában is megnézhetik Tomcat és Fekete Pákó szembesítését a történtek után, igazi csemege

2. Kiszel Tünde aprópénzre váltja “tehetségét” az MTV Swungjában.

Mi is ez? Röviddel az ominózus Pákó-eset után, múlt év februárjában Kiszel Tünde égette magát az MTV Swung című műsorában, ahol Nagy Sándor aprópénzzel jutalmazta a produkciót – amit Tünde szégyenszemre el is fogadott.

Háttér: A kiszeltünde-szídás értelmiségi körökben szinte már éppúgy kötelező, mint Coelho műveit hiperlativuszokban giccsesnek nevezni – és valószínűleg pont ezért mindkettő halálunalom és lerágott csont. Tünde egy jelenség, és nyilvánvalóan nem az ő hibája (de nem is az ő érdeme), hogy az lett szerencsétlen kis országunkban, ahol a párezres nézettségű kábeltévék hírolvasói is nemzeti hősökké válhatnak megfelelő pozicionálás esetén. A provokáció persze itt is egyértelmű, pontosan ezért komikus, hogy bulvárdíszpintyünk (sic!) a műsor végén mégis elfogadja az aprópénzben asztalra szórt gázsit. Ha fő foglalkozásként a “médiajelenség” szó áll önéletrajzunkban, fogadjuk el, hogy ellentmondásos érzelmeket váltunk ki az emberekől, ha pedig bónuszként még végtelenül önérzetes művészembernek is hisszük magunkat, szórjuk a fémtizeseket a padlóra egy széles mosoly kíséretében – ellenkező esetben viszont kussoljunk inkább.

Az eredeti műsor első része, perverzeknek a későbbi szembesítés Joshi Bharatnál  

3. Szalontai Ági és a kényszerpornó esete a kamerák előtt, Pierre Woodman méltó válaszával túningolva.

Mi is ez? Harmadvonalas reality-arcról kiderül, hogy éveken át pornózott, mire ő – a külvilágról mit sem sejtve – szűzies pillaremegtetés közben előadja, hogy “hét évvel ezelőtt” történt  ”az eset”, “mindössze egyetlen alkalommal”, azon egyszerű oknál fogva, hogy “szülei válása és az anyagi kilátástalanság” kényszerítette az egyébként jólszituált lányt testlyukainak tömítésére, miközben a neves külföldi pornóproducer drogokkal, gyógyszerekkel és alkohollal módosította tudatállapotát.

Háttér: “Nem tudom, ki tehette ezt velem, ki volt az a féreg, aki elárulta a múltamat bosszúból és féltékenységből” – Ági, minden bizonnyal a Google volt a tettes, mivel saját, polgári neveden villantottál, bébi. Pierre Woodman válasza ezzel együtt is rövid és méltóságteljes: egy hangulatos kis videó Ági egyik filmjéből, ahol a celeb-wannabe eredeti csomagolásból lefetyeli a vizeletet, láthatóan élvezettel arcán, anyaszült meztelenül. “Ezt itta Ági a forgatás előtt” – tájékoztatja a felirat a nézőket a komikus igazságról. A hölgyről azóta senki sem hallott.

Erős idegzetűek és 18 éven felüliek azért ezt is megnézhetik, persze

4. Dér Heni ittasan molesztálja Damu Rolandot, aki aztán hideg vízben fürdeti meg az ifjú énekesnőt.

Mi is ez? A Megasztárból ismert Heni először emberesen felönt a garatra Damu Roland villájában a Hal a tortán forgatásán, majd durván rámászik a házigazdára, aki eleinte adja alá a lovat, végül azonban a hideg vízcsap alá tartja a felhevült celeblányt.

Háttér: Az eset feletébb mulatságos, hiszen Damu Roland egyébként sem a szerénységéről híres (sőt, rossznyelvek szerint még csak nem is úriember, hiszen még hölgyekre is kezet emel, ha úgy dobja a pakli). Komikus nézni, amint egy ilyen felfuvalkodott hólyag hiúságát legyezgeti egy enyhén spicces fiatal lány, majd végül csak a hideg víz oldja fel a feszültséget.

5. Nagy Feró, a nemzet csótánya emberesen leégeti magát a TV2 főzős műsorában.

Mi is ez? Feró a műsor forgatásán úgy érezte, nem kapta meg a stábtól és játékostársaitól a kellő tiszteletet, ezért némi szesz felhörpintése után artikulálatlan üvöltésbe és anyázásba kezdett.

Háttér: A Beatrice ikonikus figuráját nagyjából akkortól utálom, amikor a Dalnokok ligájában többízben dehonesztáló megjegyzéseket tett a Depeche Mode-színtérre, nagyközönség előtt – végzetes bűn, bár előtte se tartottam sokra. Saját okosság helyett ezúttal érjük be Viharsarok77 bölcs kommentjével: “Aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha megb..ák. Nagy Feró magának köszönheti az egészet. Vén fejjel lefekszik a …nak. Mi szüksége van a pénzre? 30 évvel ezelőtt visszautasította Erdős Pétert és a pártot, amiért fiatalok százezrei tisztelték. Mi maradt belőle? Pénzsóvár bohóc.” Haha.

Amikor Feró gyógyszere elgurul…

További nevezők, megosztott 6. helyen: Benkő Dániel pöcsöt villant a dzsungelben, egy prominens háttérember az iwiw-en kotyogja ki a Viasat3 bizalmas belső ügyeit egy kamu flémelőnek a Bár 2.0-val kapcsolatban (röviddel ezután menesztik is a programigazgatói székből), Fiala élő adásban alázza Vitray Tamás olimpiai közvetítését az azóta már jobb létre szenderült Pont FM Rádióban…és a többi.

Mi jöhet még, 2009-ben?

Kúl ez a nájt

Ó, a tehetségtelenség és a felületesség! Vajon miért lesz mindenki egyből médiageci, aki egy csöppet is extrovertált, kommunikatív és dekoratív…!? A kérdés költői, de épp tíz perce is újabb példáját láttam a jelenségnek képernyőre vetülni, így aztán muszáj írnom róla.

Az ld50-en olvastam, hogy a setét közösségi szájtok egyik manson-imitátora, egy Hoze nevű fiatalember, két haverja társaságában a Cool TV-ben vall “a szubkultúráról” ma éjjel. Az már mellékes, hogy természetesen azon melegében élénk vita alakult ki a Média topikban arról, ki a dark, ki a grufti, ki a goth, és főleg ki elég true ahhoz, hogy ország-világ (AGB Hungary-ék szerint csak négy-ötezer tizenhat-húsz éves) előtt képviselje “a szcénát”. Én az ilyen vitákon már eleve csak mosolygok, hiszen:
1. egyrészt baromira meghatározhatatlan, szubjektív dolog, ki mit ért dark-goth-electro, ghetto rap vagy éppen heavy metal szubkultúrán (csak hogy három teljesen különböző színteret vegyek alapul), ezek elméleti kérdések, amikről jó két sör mellett cimborákkal dumálgatni, de vérre menő vitákat nem érdemel;
2. másrészt egyfajta nyitottságot alapul véve, bizonyos érettségi fok fölött eleve minden ember többféle zenét hallgat és többféle divatstílusból bogarássza ki a számára szimpatikus elemeket, így kőbe vésett szabályok már gyárilag sincsenek;
3. harmadrészt meg a vak is látja maga előtt a fülledt irodát, ahol két pöcsvakarás között sóhajt a tizenötödik segédszerkesztő-gyakornok, hogy “jóvann, akkor ha marad még tíz perc, akkor… hát, mittomén, szólok ezeknek a srácoknak, akik múltkor is ingyé’ eljöttek, tudjátok, ilyen… izé, durván néznek ki, és szóval akkor lehetne egy műsor a sátánistákról vagy a vámpírokról, azt szokták nézni“. Erre a felelős szerk/főszerk csóválja egy pöttyet a fejét, hogy hát oké, ugyan volt már ilyen tizenöt idén – de sebaj, elvégre se pénzbe, se időbe nem kerül, “egynek azé’ jó lesz”.
Szóval, mindezek fényében tényfeltáró-lélekfelderítő riportműsorra nem számít az ember, így aztán az sem érint túl mélyen, hogy aki adott esetben gruftiként nyilatkozik a gruftikról, az valójában mondjuk glam rock zenét vagy éppen black mötált pörget az iPod-ján, és adott esetben Mansont majmolja külsőségeiben (most általánosságban beszélek, ezt a Hozé-gyereket és társait nem ismerem). Szívük joga azt hallgatni és úgy kinézni, ahogy akarnak. Bejegyzésünk fő témája nem is ez.

Hát akkor mi áll akkor e poszt fókuszában? Nos, a szakmai hozzánemértés és felületesség, amivel a riporter-csajszi az est két témájához fordult. Noha tíz-tizenöt perces átlagtémákból valóban elég nehéz érdekfeszítő, újszerű mélyinterjút fabrikálni (ezt sajnos én is túl jól tudom :)), számomra ezzel együtt is felfoghatatlan, miért nem képes kettő darab normális, tartalmi kérdést összeszedni a Mélyen Tisztelt Médiageci, aki kérdez? Miután kettő darab értelmes kérdést összegyűjtött, már nincs más dolga, mint hogy FIGYEL a válaszra, hogy aztán még két releváns reagáló kérdést ki tudjon préselni magából, bármennyire is hidegen hagyja a téma (bár az újságíró természetből fakadóan kíváncsi, itt kezdődik minden – vagy csak én vagyok naiv?)!!! Ha csak e két egyszerű, íratlan szabályt követi, máris van négy értelmes kérdése, és lejárt a műsoridő. Csókolom.

És hogy mi kell ehhez? Hát annyi, csórikám, hogy a REKLÁMSZÜNETET, ismétlem a reklámszünetet – nem pedig a munkaidő irodai részét, ahogy az jobb helyeken szokás – arra szánja, hogy kettőt pittyent az egerével. A legtöbb celeb-wannabe, így pl. a vendégek is linkelnek a sajátneves iwiw-profiljukból a blogukra, ami máris tökéletes forrásmunka a két fő kritikus kérdéshez. Ezeknek sem kell szupermélyeknek lenni, elvégre könnyed, éjszakai szórakoztató műsorról van szó, de legalább mozduljanak már ki a “mit szólnak a szomszédok/szüleid etc. ehhez a külsőhöz?”, “az utcán nem szólnak be sokan?”, a “ti ugye szoktatok vért inni?” vagy az “és miről szól ez a stílus tulajdonképpen” kérdéskör végtelenül unalmas, szürke, primitív, fantáziátlan és unalmas gyűjtőhalmazába.

Mi a jó kérdés tízperces szórakoztató műsorhoz? Mittomén, Hozé ír arról, hogy Tomcaték is meghívták műsorukba, de ő nem akarja politikai-közéleti közegben elveszíteni függetlenségét, ír arról, hogy egy időben bulimiás (vagy anorexiás?) volt, megemlíti, hogy a napokban megtámadták a kinézete miatt fényes nappal az utcán… egyszóval, kapásból a blogja első két oldalán van egy sor téma, amiről már érdemes tíz percet beszélni, mert van mögötte tartalom és konkrétum, nem csak érdektelenül úszik a levegőben. És akkor még a másik két srác repertoárjának utána se néztem – bár az egyikük a zenekaráról is beszélt, ami talán szintén alapja lehetett volna egy értelmes reagáló kérdésnek. Persze csak abban az esetben, ha a néni önálló egyéniségként, és nem pedig alacsony költségvetésű fregoli-anyagként kezelte volna őket.

Ha már mindenképpen ragaszkodsz az általános, félperces közhely-kérdésekhez, amik hetente ötször hangzanak el hasonló beszélgetések alkalmával Torontótól Sydney-ig, legalább egyszer tedd csak fel őket, ne ötször, könyörgöm. Oké, kérdezzük meg a Sex Action-ös Szaszától, hogy a rocker életformához hozzátartozik-e, hogy a koncert után berúg mindenki, legyen. Szasza válaszol. Ezek után viszont totálisan fölösleges a további öt kérdés:
1. A közönség toleráns, ha egy rocksztár ittasan áll színpadra?
2. Volt már olyan, hogy részegen álltál színpadra? (Ha ezt muszáj, kérdezz konkrétat: mi volt a legcikibb eset, amikor be voltál markolva on stage? Még ez is ciki, de legalább megválaszolandó kérdés, és talán van a tarsolyban egy-két szaftos sztori, ami megmenti a helyzetet.)
3. Az ivás koncertek előtt-után-közben levezeti a feszültséget?
4. Nem félted az egészségedet, hogy mi van, ha túl sokat iszol?
5. Minden rocker mindig berúgik minden bulin? (Persze vazzeg, a torzított gitár szájdeffektje, aki hallja, beáll automatikusan a pultba, majd az árokba, fejjel lefelé. Miért általánosít egy riporter? Azért mész újságírónak, hogy megvizsgáld, megfigyeld a jelenségeket-embereket, nem pedig azért, hogy szembesítsd riportalanyaidat a közvélemény betokosodott kliséivel, miszerint minden rocker folyton iszik fejrázás és lánccsörgetés közben, és minden goth talpig fekete csipkében eret vág éjjel a temetőben. Persze ha már az alapvető motiváció se stimmel, mit várunk a szakmai how-to-do-tól?)

Riporter nénink viszont nemhogy készületlen volt, és ezáltal normális elfaxolható kérdései sem voltak, de ráadásul egyszerűen a reagálni sem volt képes, mert folyton saját magát figyelte, nem a riportalanyt. Csókolom, teljesen mindegy, hogy a mucsajpusztai kábeltévé harminc nyugdíjas nézőjének csinálunk műsort, amiben a csajágaröcsögei kocsmárossal beszélgetünk a kommersz házipálesz hatásáról rövidtávon, vagy éppen az Egybesült Államok elnökével készítünk háromrészes mélyinterjúsorozatot a globális felmelegedés harmadik világháborúra gyakorolt hatásáról a BBC-nek főműsoridőben, a lényeg akkor is az, hogy
1. készülünk rá – legalább szegről-végről, minimálisan, de KÉSZÜLÜNK;
2. végig figyelünk, hogy eseménykor “in szitu” legyünk és reagálni tudjunk, a reagáló kérdések még az amúgy minimális felkészültségű interjút is eszméletlenül megdobják – hát még, ha volt honnan indulni!!

Az én szerény szakmai meglátásom az, hogy egy jó interjú x ideig tart, de 3x ideig készültél rá, és aztán – ha vágott anyagról vagy írott sajtóról van szó – 2x ideig szerkeszted. Vagyis a típerces beszélgetésre legalább (!!!) egy félórát készülj, és aztán minimum (!!!) húsz percet a szerkesztésére (itt ezzel nem volt gond, lévén élő adás, mindenesetre operatőrünk se volt képben, szinte végig a riporter nénit mutatta, ami igen mókás olyan esetben, amikor a meghívott vendégek éppen az extrém külsejüknek köszönhetően ülnek a bársonyfotelben..!).

All in all, ekkora amatőr szart még én se csináltam a suliban, pedig annyi ciki képernyős muszájfeladattal égettem magamat a két félév során, hogy azóta nem merem visszanézni a kazettámat. És ez a néni élesben csinálja ezt minden (?) este, és ezek szerint még igény is van rá. És nincs egyedül, ez a trend. Biztató.

Az egyik riportalany, Hoze – vele nem volt gond: kérdezték, válaszolt