Tegnap délben fotóztam

Kiültem az erkélyre, a déli napsütésbe. Huszonkilenc fokot mutat a hőmérő, pedig szeptember vége van már. Nyaralok. Tizenöt éve nem ültem már kint az erkélyen, pedig nekünk jutott talán a város legszebb panorámája. Az sem zavar, hogy az erős napsütés miatt nem látom a képernyőt: imádom a napot és ezt a látképet, amit soha sehol máshol nem kaptam még meg.

Az erkély nem úgy lett kialaktíva, hogy ki lehessen ide ülni: néha tüzijáték vagy színi előadás mián jön ide pár vendég, de ők is csak állnak, és nézik a műsort. Különös, hogy az ember mennyire nem tud élni azzal, ami az övé. Tizenegy-két éves koromban mennyit szídtam és utáltam ezt a kisvárost, pedig csak kamaszodtam és magammal volt bajom. És bár tudom, hogy az emlékek és az élmények teszik igazán széppé, ma már álmomban sem tudnék ettől szebbet elképzelni.  A gyönyörű, álmatag kék hegyek, a formás kis zöld dombok, a barokk templomok és karcsú polgári épületek, az ódon házak, az ablakomból látható lombos, dús növényzet és a gazdag szökőkutak, amiknek vízcsobogását éjszaka nyitott ablak mellett tisztán hallani. Városias, kulturált, épületgazdag, mégis maga a természet teljes pompájában.

Ezt látni most az ablakomból, itt az USB-kábel velem

Hét közben pokolian hiányoznak ezek az épületek, és soha nem értem meg, hogy ragaszkodhat idegen városhoz az ember, ha egyszer ide született. Érdekes gondolat ez, mert nálunk még csak nincs is akkora lokálpatriotizmus, mint a jászoknál vagy az ecsegieknél: itt mintha senki nem tudná, honnan jött, és közben mégis ott kísért mindenütt a múlt.

Lefestették a házi panorámámat, csak télen

Balra itt az iskolám, ha lehunyom a szemem, a szélhozta boldog visongás azt az érzetet kelti, hogy strandon vagyok. Ez az iskola volt az, ahol már harmadikban ismertem az Örömódát és a nagy klasszikus európai darabokat, ötödikben frázis-szintaxist tanultam és nyolcadikra két állami, C típusú alap- és középfokú nyelvvizsgám volt. Ez az iskola a legkisebb, de egyben legrégibb Gyöngyös tíz általános iskolája közül, aminek ma már legalább a felét lerombolták. Tegnap pont az egykori ötös iskola mellett vitt el az utunk, ahol tavaly ilyenkor még becsöngettek, most meg már egy Lidl fogadja a vásárlókat. Hiába, már nem családozunk és tanulunk, inkább fogyasztunk. Mégis, milyen érzés lehet ez azoknak, akiket pont ahhoz a földdarabhoz köt a múltjuk, és már nincs hova osztálytalálkozót szervezniük?

Fél kettő van, mindjárt jönnek a napközisek... "...hogy ne feleljek aznap, egy köre léptem én..."

Egyáltalán: vajon mások is ezt érzik, ha megérnek rá, a szülőhelyük iránt? Szerelmesek hegyekbe, fákba, bokrokba, az alföldbe, a gémeskútba, a tengerbe vagy az Oktogonba?

A "tavam" a külvárossal a vízen

Még pár évvel ezelőtt is elvágyódtam egy dilemmáztam, de ma már tudom, jobban, mint bármi mást: itt szeretnék élni örökre, ha tehetem. Elvégre mi vagyunk az egyetlen ország (jó, meg talán keleti szomszédaink), ahol csak a főváros él és kínál egyedül perspektívát… haha, most eszembe jutott, amikor a Northfotós csaj jött ajánlatot tenni, és egész lepadlózott a szerkesztőség, hogy egy országos cég központja Győr, és a kommunikátoruk is oda sietett épp haza. Mikor éljük meg vajon, hogy Kelet-Közép Európában is levegőhöz jut a nemfőváros?

Magyarországon két település van: a főváros és a vidék. A fővárost mindenütt fővárosnak hívják, a vidéket meg persze csak a fővárosban nevezik vidéknek. A szó eredeti  jelentése mindig a nagyobb település agronómiai körzetét takarta: Eger vidéke Kerecsend, Kápolna és a többi kistelepülés, Gyöngyös vidéke Detk, Adács, Atkár meg a többi. Vajon milyen kötődése van Egernek, Gyöngyösnek, Győrnek vagy – teszem azt – Szegednek és Pécsnek Budapesthez, ami a fővárost felruházza azzal a joggal, hogy vidékének nevezze mindezen településeket (nagyvárosokat és kicsiket, falvakat és tanyákat, távolságtól és mérettől függetlenül)?

Józan mércével mérve persze mégis csak helyes a kifejezés általánosító használata, hiszen MINDEN magyar állampolgár fizeti a négyes metrót, akkor is, ha soha nem járt még a fővárosban.  

“Itthon vagyok, s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét és, virágát is tudom. Tudom, merre mennek, kik mennek az úton, s tudom mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”

Megy át a Nap a ház mögé (nyugatra), a másik erkély pedig zordabb, mindjárt háromnegyed kettő, a gép pedig merül le áram nélkül. Lassan befejezem, pedig még tizedét sem tudtam elmondani annak, amit ez a táj jelent nekem.

Ez pedig a hátsó (nyugati) erkély panorámája, most a nap még délen van, de már halad hátra...

Teljes napi és heti fotótár, naaaggggyon szexi képekkel ->>

Az elveszett posztot egyelőre még nem volt időm és erőm rekonstruálni, készítettem viszont egy kis egyveleget koraőszi képeimből (amik röviddel azelőtt készültek, hogy a Pink Floyd High Hopes című dalára ejtettem pár nyárbúcsúztató könnycseppet: a High Hopes ugyanis teljesen olyan, mint a Gyöngyösi-tóhoz vezető “67-os út” nyáron, még olyan magányos fasziluett is van mellette, mint amilye a Division Bell borítóján figyel). Az ősz mindig megvisel kicsit: gyűlölöm, ahogy a dús, buja, gazdag pompáját a természetnek tönkreteszi az idő, és egyébként is, van idén egy kis para bennem a korom miatt, nna. A High Hopes-hoz mindenesetre komplex videót készítek majd, a teljes tavasz-nyár-ősz-tél repertoár vizuális tálalásával, mert azért a természet csak szívszorongatóan gyönyörű az év minden szakaszában… és ebben az egyben remélem, nincs vita.

[a természetjáró posztjaimat rendszerint a lőtéri sánta kutya se olvassa, de én azért maradok fanatikus Mátra-fixált szőlőtőkebuzi]

Update: Két héttel később…

Érdekes, amíg nem váltam 24/7 természetjáróvá, észre se vettem, nyár van-e vagy tél. Mert mit jelent a városlakónak a nyár? Izzadás, rossz szagú emberek a buszon, perzselő napsütés, szúnyogok, meleg kóla, fuldoklás éjszaka… aztán tavaly nyáron újra felfedeztem, hogy a városokon túl létezik valami, ami ezerszer szebb, értékesebb és teljesebb, mint az ember urbanizált mocska.

Jött a nyár, és egyszeriben minden színt kapott, mint amikor hirtelen a fekete-fehér, néma film megtelik színekkel, hangokkal és illatokkal, és minden élő és valóságos lesz. A dolgok rendje és periodikus ismétlődése folytán minden héten más virágot és gyümölcsöt látsz, mégis van az egésznek egy biztonságot adó állandósága.

Van, hogy nézem ezt a tökéletességet, és azon gondolkozom, hogyan tudnám megfogni. Megjegyezni, internalizálni, eltenni, hogy újra és újra elővehessem, akkor is, amikor a színek és a hangok eltűnnek, és minden csupasz, dísztelen, fehér és sötétszürke lesz.

Rengeteget fotóztam, úgyhogy öt tucat videó kitelne az anyagból, de itt éppen pár kedvenc tavam látható a nyári szabadtéri házibulik egyik legnagyobb slágerével kísérve, by The Last Dance.

Most pedig megyek fürdeni:

Dacból is (és egyébként is régen jelentkezett már kirándulós rovatunk)! Akár cigánygyerekek is potyoghatnak az égből, mi akkor is elindulunk, ha csak lehet… oké, a múltkori november rain-jellegű valami “kicsit” lankasztó volt a tónál, de tegnapelőtt legyőztük a felhőket és kisütött a Nap!

Lapozz tovább a teljes bejegyzés megtekintéséhez >>

Katt rája, ezeket láttam máma!

Örömmel jelentem, hogy mindannyian túléltük a húsvétot.

Repertoárunkban szerepelt többek között:
- kiskutyatalálás (doggy, akit bántottak: mi megitattuk és próbáltunk neki segítséget szerezni)
- domboldalról leguruló bajnokság (ki tudja, miben leszek még olimpiai bajnok)
- csurdítás (a mi szalonnánkon kolbász is volt, bibi!)
- tűz körül táncolás zenére

Képeket és videókat főleg Emke csinált (a dombrólgurulás youtube-esélyes), én nem kattogtattam most sokat. Frissítek, ha Emke átküldi a terhelő bizonyítékokat, addig is:

Annyira vártam már… és aztán eljött, tizenkilenc tizenötös naplementével, huszonnégy fokkal, sok-sok napsütéssel és persze azokkal a színekkel, amiket a szürkésfehér novemberben szinte teljesen elfelejt az ember. A Szent Anna-tó után a két Nagyréde közelében fekvő tónál is visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Szinte minden percet sajnálok, amit nem a szabadban töltök.

Üdvözlünk mindenkit a Megyében! - integetett Vaddi a Fancsalkúti-tó partján

Izomláz nélkül húztam ki a tegnapi, közel huszonöt kilométeres túrát, ami a Gyöngyös-Nagyréde útvonalat és a falu közelében fekvő két, egymástól másfél-két kilométerre húzódó tavat is érintette. Nagyréde hét-nyolc kilométerre fekhet Gyöngyöstől, ugyanazon a műúton kell menni sokáig, ami az ezerszer emlegetett, legendás gyöngyösi Deli-tóhoz is viszi a népet. S bár semmilyen jelzésből nem derül ki, a kisebb, Gyöngyöshöz közelebb fekvő tó a Fancsalkúti-tó, a nagyobb, ettől kb. másfél kilométerre lévő víztározó pedig a Hó-tó (elég hülye név egy tónak, gyűlölöm a telet ugyebár). A kis tónál visszafogott forgalom várt minket, nyugodtan fogyaszthattuk el az elemózsiát, a Hó-tó viszont zsúfolásig telt fürdőnadrágos horgászokkal, piknikező családokkal! Ennek ellenére utóbbi helyen kiválót napoztam háttal a zöld pázsiton fekve, majd besétáltunk Nagyréde Citybe. Természetesen pont 17.36-kor értünk a buszmegállóba, ahonnan csak Gyöngyösre mennek buszok, oda se túl gyakran… ami azért érdekes, mert ugye - ahogy lenni szokott - 17.34-kor ment el az utolsó járat, és a következőre 18.54-ig kellett volna várni. Így aztán a helyi COOP-ban történő gyors “tankolást” követően, kis kerülővel gyalog indultunk vissza. Furcsa, hogy még izomlázam sincs, de a legfurább, hogy visszafelé harmincöt-negyvenfős nyúlcsapatot láttunk a szántóföldön, akikről messziről azt hittük, őzikék (városi parasztok vagyunk, hiába). Még soha nem láttam nyuszit szabadon ekkora társaságban.

Ma este sor kerül az évadnyitó csurdításra, már készítem a helyet a szalonnának, addig is vizuális csemege, másnéven eyecandy következik.

Végre. Ez a nap is eljött.

Even lands we once called home lie undiscovered and unknown

Cserkőre a szomszédos Gyöngyössolymoson át vezet az út, remek mátrai erdő, vígan csörgedező Cserkő-patak és mindenek előtt a Cserkő-tó várja a magunkfajta természetjáró freakeket. A víz tudtommal bányató, barátságos ipari hangulatot árasztó örlőművel közvetlen szomszédságában. Elsőosztályú hely gerilla-partykhoz és muzsikálással megspékelt, családias csurdításokhoz.

A VVTV mai adásában kedves nézőink egy Gyöngyös-környéki túra-válogatást láthatnak, amelyet egy mindeddig publikálatlan Kisduda Árpád-demó kísér.

Miután némelyek örömére, többségünk bánatára visszatért a tél kíméletlenebbik fele, a Vaddisznó Vágatlanul Televízió különkiadással köszönti a havat. A gyöngyösi Deli-tó, a nagyrédei kis és nagy tó, a Szent Anna-kápolna és tó valamint a mátrafüredi turistaút mutatja az elmúlt néhány nap nagyobb kirándulásainak útvonalát. Holnap Cserkőre látogat stábunk, a hó remélhetőleg nem folyik bele már megint a műsorigazgató cipőjébe.

Érdekesség: felfedeztük, hogy a Szent Anna-tó egy kőhajításnyira fekszik attól a helytől, ahol ővaddisznósága karrierje szárnyallni kezdett. Ifjúságom hajnalán a L.E.A.R. Corporationt erősítettem szakértelmemmel és éleslátásommal: segédmunkás voltam. (Ezt a momentumot azonban nem tüntetetem fel az önéletrajzomban, nem releváns ugyanis a jövőbeni tervek szempontjábó. Legalábbis reméljük, hogy nem az.)

Update: Idegenajkú batátaimra való tekintettel – akik gyakran reklamálnak, hogy sok a magyar szöveg – teszteltem az egyik webfordító programot. Az eredmény magáért beszél:

Árpá Smallbagpipe színre lép

Helyesebben szólva:

Our kind spectators may see a Gyöngyös-neighbourhood tour-selection in VVTV’’s today broadcast, followed by a previously unpublished Árpád Kisduda-demo.