Depeche Mode és The Cure – tizenöt éve óriási klubélet épült köréjük országszerte, közönségük persze ma is főként későharmincas figurákból áll, de a placcon megjelennek a huszon-sőt tizenéves fanok is.  Gyöngyösön épp csak bontogatja szárnyát egy mélyen underground és földszagú, ám annál emberarcúbb klubkezdemény Hangraforgó néven, aminek a Tiszti Klub ad otthont a város szívében. Legutóbb márciusban jelentkeztünk onnan, akkor a két tribute banda mellett a borhelyzetet is felmértük, most csak simán darkultunk és élveztük az esőmentes két órát a jó társaságban.

Szokás szerint betoltunk egy méretes pizzát a Paparazziban indításként

“Zenetörténelmet nem fog írni tribute banda, mivel eleve alárendeli magát olyan zenekar munkájának reprezentálására, aki ezt a fejezetet már megírta. Az adott rajongótábornak egyfajta kisebb színházat, showt tud csinálni: ez kikapcsolódás, móka, szórakozás – nem több -, amivel kiélheti ezirányú vágyát egy rajongóból avanzsálódott zenész, bízva abban, hogy a közönségnek, a rajongótábornak is örömet szerez közben” – mondta a Black Celebration-Pornography frontember Árpi, amikor a buli előtt a feldolgozásbandák rendeltetéséről beszélgettünk.

És tényleg: családias közeg, csupa ismerős arc mindenütt, és a jó öreg farkasmályi bor minden mennyiségben. Örülök annak, hogy itt azért felnőttebb közeggel találkozni, mint sok bulihelyen, bár tényleg nem vagyok elitista kornáci.

Így tolja a Pornography - nagyonnn darkk kép

Picit retró, mégis modern: és a jó hír, hogy a srácok-lányok fejlődnek, nem csak azért, mert elfogult vagyok velük, hanem mert egyre többet próbálnak, kísérleteznek más projektekkel és közben újabb és újabb helyeken lépnek fel. Rutinos, összeszokott formációkról van szó, jó látni a fejlődést. Üröm az örömben, hogy Laci sajnos melózott, így egy gitárossal kevesebb volt, de azért elpartizgattunk így is. A Tiszti Klub hangzása pedig meglepően jó, látok potenciált az ottani bulikban.

... és így tolja a Black Celebration (dark-faktor itt is magas)

Fotókat sajnos alig tudtam készíteni, mivel ezúttal én voltam az operatőr: izomláza is van a karomnak. Azért szerencsére tanultam ezt-azt az első vicces próbálkozás óta: ha kamerázol, ne izegj-mozogj, mert rémálom lesz a vágás, óvatosan válts pozitúrát és ne zoomolj orrba-szájba… itt valahol véget is ér a tudományom, de állítólag remek felvételek születtek (legalábbis ez derül ki Zsombor hajnali sms-áradatából – csak remélni tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a felvételt visszanéző muzsikusgárda elégedett a saját ábrázatával, hiú népség a pasik, na). Can’t wait to see more.

A partisorozat egyébként egy dologgal fejleszthető: ütős afterpartik a koncertek után. A lakóközönség még ódzkodik a gondolattól… pedig. Pedig!

Szegeden töltöm a halloweent, már megvolt a városnézés is – csak sajna otthon felejtettem a fotóapparátot, jellemző módon. Hamarosan indul a farkasmályi, Irsai Olivér-vezette alapozókurzus az esti bulira, mely a beszédes Betonsziréna 3.0 nevet viseli (beszámoló holnap).

A Vaddisznó se fiatalodik. Hát igen. Már csak 18+ÁFA néven lehet emlegetni fennállásom sokadik évfordulóját. Nézzük a huszonnyolcadik tortakörképet.

• 1. A szerkesztőségi torta

Több előnye is van annak, ha az ember azon a napon született, mint a főnöke. Egyrészt ez segít megértetni bizonyos mentális reakciókat az első dekádos Mérleg attitűd-repertoárjából, másrészt meg be lehet tenni a szülinapi tortádat a hűtőbe úgy, hogy senki nem mer hozzányúlni, mert nem merik megreszkírozni a tévedés lehetőségét. LOL (Délutánra persze felfaltuk az egészet úgyis.)

• 2. Esti bulis torta

Ez már közös torta minden október elején született Mérleggel.

• 3. Végül pedig az itthoni torta

… kiegészülve kedvencemmel, a kaszinótojással, kolbival a tetején.

PS.: Plusz a hét képe: kis csapatunk:

Izgalmas két napon vagyunk túl, a Fekete Zajról már tegnap akartam írni, de erőm és időm se volt hozzá. Épp néhány perce ébredtem, és már mesélek is, telefonomban kaján “és mi lesz a szalonnasütéssel” üzenetek ismeretlen számokról, persze azért addig még emberi formát is kéne önteni.

Csütörtökön józan voltam és fáztam, a hazai black metal ikonikus figurájával érkeztem a helyszínre, akinek nevét nem írhatom, mert csak. Ő a Negura Bunget nevű szolid, introvertált román arcokból álló károgós hordát vizitálta, én pedig jöttem kamerával rögzíteni a Garden of Edent és főként a Pornographyt. Söröztünk egyet és mesélt a balhéiról, meg arról, amikor autentikus nemzetszocialista arcként a cigánygettóban dolgozott, mint postás. Újabb humoreszkszerű történetekkel lettem gazdagabb: hiába, az íróember éveken át gyűjti a karaktereket és a sztorikat, mire összegyúr belülük valami egyedülállót, haha. Fő a tapasztalatszerzés.

Alighanem fiaink is ezt gondolhatták, midőn Cure-osra sminkelték és tupírozták magukat, illetve tették ezt helyettük gondos nyíregyházi női kezek. Mit csinál a heteroszexuális férfi, ha színpadi kötelessége sminket forszíroz búrájára? Nos, percenként kérdezgeti: “ugye ez könnyen lejön?”, “ugye van nálatok valami, amivel lemosható?” és más effélék. Én, a Born Female, a következőképp biztattam őket:
- Én ötezer forintnál többet sminkcuccra még sosem költöttem. Higgyétek el, tízezer alatt minden lejön magától is… előbb-utóbb! – ettől úgy annyira nem nyugodtak meg, úgyhogy inkább buzgón fotóztam őket, mielőtt még meggondolják magukat.

A csütörtök nálam a Pornography-ig tartott, ami csupa munka volt: egyedül a How Beautifult nem vettem végig, mert arra táncoltam egyet, stílszerűen az lett állítólag a legjobb performansz, ez az én formám. No mindegy, utána hazajöttem az ágyikómba szunyálni, míg Árpi délután kettőig dajdajozott. Mikor négyre végül elértem, hogy érdeklődjek a korábban lefixált délutáni kirándulás mikéntjéről és hogyanjáról, kissé letaglózott a hír, hogy két óra alvás után a tegnapi ruhájában pihenget épp valami árokban, így volt néhány keresetlen szavam hozzá, amiket utólag visszavonok. Öt órakor ugyanis sörrel a kezében vigyorogva fogadott, hogy irány a nagyvilág, sose halunk meg. (Estére neki azért majdnem sikerült, alig tudtam visszarángatni a Szent Anna- tótól egy darabban, az utolsó két kilométer igencsak hosszadalmasra sikeredett. Hiába, két óra alvás és húsz óra italozás nem kedvez a nagyobb hegyi túráknak, lássuk be.)

Mátrafüredről az út Sástóig különösen hosszútnak tűnt, az erdei utat benőtte a gaz, ezért az úttesten jöttünk, fölöttünk a felhőkkel szegélyezett telihold és az ütemesen ringó fekete lombkoronák. É sakkor felfedeztem magamnak az új VNV Nation-számot, a Precipice-t: “…And of my acts, I will admit I’ve no pretensions./ I have no regrets for all the things that I have done,/ My faiths to me are as foundations,/ None has the right to judge my soul but me. /There is no going back. No quarter now remains. /No return for me, no sanctity, a single chance prevails./  For lands behind lay waste, no doubt, no amends to make. At break of day, until our light fails, march ever on…” – nagyon illett a dal az augusztusi éjszaka sötétjéhez és ahhoz a fel-felbukkanó érzéshez, hogy tényleg nincs út vissza: gyerekkorom helyszínei fiatalkorom arcaival, de már felnőttként…

Mire visszaértünk Sástóra, már a Vágtázó Életerő tolta az ipart, tekintélyes közönséggel a nagyszínpad körül. A VHK-val én úgy vagyok, hogy van két album itthon tőlük, mert akad pár szám, amit nagyon kedvelek, és örök nosztalgiával emlékszem a 2000-es nyári Voodoos bulikra, ahol Gelka sokat pörgette a Régi Magyar Táncot, amire zseniálisan lehet ugrálni. Olyan ez a VHK, hogy bár nem nagyon ismerem és tudom hova tenni, azért mégis van benne valami misztikus őserő, ami azért – különösképp élőben – megfogja az embert. Nem véletlenül voltak ott hatéves gyerekektől hatvanöt éves aggastyánokig mindenféle népek, öltönyös bizniszmenek, punkok, rockerek, gótok, metálosok és félmeztelenül ugráló random kölykök, mint az ősmag. Szóval ugráltam kicsit én is, ha már ott voltam, és felvettem pár számot.

A fesztivál eddigi hájlátjai között szerepel, ami a VHK – pardon, Vágtázó Életerő – koncert után esett meg. Történt ugyanis, hogy Papi és Cure-os Anna mellett üldögéltem a padon az újraéledt Land Of Charonra várván, amikor Árpi és Anna meghallották, hogy az átkeverő zene Robert Smith torkából árad, így elhatározták, hogy közelebbről is megcsodálják ezt. A táskákat persze otthagyták, Cure-os Anna lelkemre is kötette, hogy nagyon vigyázzak a tatyójára, pedig eddig csak látásból meg ld50-ről ismertem, szóval lehettem volna akár potenciális cureostáskafosztogató is, mégis megbízott bennem. Persze nem voltam, így amikor tíz perc várakozás után elmentem csurgóra, vittem Anna táskáját is, lévén Papinak már szalonspicce volt, és sose lehet tudni, a pasik ugyanis köztudomásúan képtelenek egyszerre több dologra figyelni.

Amint két tatyóval a nyakamban belépek az angolvécés faházba, mi tárul a szemeim elé? Kamerák, jegyzetelő emberek, reflektor, Grandpierre Attila. Intettek, hogy psszt, és besurrantam a vécére. Amint a kagyló fölé guggoltam, rögtön belém vágott a felismerés, hogy hát azért mégis, bazzzmeg, itt éppen interjúztatás zajlik, itt van a táskámban egy kamera, itt vagyok én… azért hát mégis, milyen dolog már ez, hogy itt huggyozok, amikor ugye… Aztán persze elhessegettem magamtól az egészséges vadászösztön jeleként felbukkanó érzést, mert ugye:
- nem készültem ilyesmire, képben sem vagyok tehát
- a megjelenés szempontjából szóbajöhető közegek azért nem célcsoportgyanúsak éppenséggel VHK-ügyben.
Persze ebből azért az első pont volt rám nagyobb meggyőző erővel, készületlenül és tájékozatlanul ugyanis nagy bunkóság kiállni/kiülni bárkivel szemben, ezt azóta is vallom… csak hát az élet néha mást hoz. Az épület előtt mindenesetre megálltam egy percre, mint a vadástkutya, ha a pusztában nyulat vél szaglani: “azért mégis, hah, na mindegy”. A padhoz visszatérve Anna már tűkön ült:
- Basszus, teljesen beparáztam, hova lett a táskám!
- Nem mondták Papiék, hogy elvittem magammal pisilni?
- Jaja, de igen, csak közben elszaladtam a vécéhez és nem láttalak ott, úgyhogy már megijedtem, mi történhetett!
- Ja, kicsit időigényes volt a pislantás, mert a házban épp interjúztatás folyt, és meg kellett várnom, amíg leáll a kamera…
- Igen? Interjúztatás? Kivel?
- Hát a Grandpierre Attila volt ott…
- Óóóóóó… be kéne lógni valahogy! Ki kéne találnunk, hogy újságírók vagyunk, vagy valami… – Anna egészen fellelkesült.
- Ez végül is nem is áll annyira távol a valóságtól – jegyeztem meg. Aztán konkrétan visszamentünk, és kitaláltuk, hogy Anna lesz a kameraman, én meg kérdezek, miért is ne. A lépcsőn ott állt Sárkányfog, rögtön felvázoltam, hogy ugyan nem iratkoztam fel erre, de azért mégis, ha már itt a kamera, nem bírjuk veszni hagyni a lehetőséget, legalább egy öt-tíz perc király lenne. Három perc múlva már kezet is fogtam Grandpierre Attilával, igazán klassz volt, örülök neki, hogy találkoztunk.

Sárkányfog (sajtósjóska), Grandpierre Attila és Cure-os Anna, akinek öt másodperc alatt adtam át minden operatőri tudásom

Az esemény után kimentünk a tó mellé meghallgatni, sikerült-e maradandó hanganyagot létrehozni a kép mellé, és oh yeah, bár magamat utálom visszanézni. Anna mindenkinek elújságolta az izgalmas fejleményt, aztán boroztunk egyet a Charon  (még mindig) nephilimi hangulatától kísérve. Nagy fless lett volna közel tíz év után őket is látni, de olyan kiválóan elbeszélgettünk Annával, hogy csak az afterpartyra értünk be. Anna többek között azt is elmondta, hogy lett Cure-os: “Nekem tulajdonképpen, mondhatni csdak ez az életforma adatott meg a bátyám kapcsán, soha nem voltam semmi más, ez volt adott és ez maradt meg nekem” – mondta, ami mély nyomot hagyott bennem. Egyébként meg fecsegtünk mindenféléről, igazán remek volt. Aztán előkerült valahonnan Lujó, akit szintén úgy nyolc-tíz éve láttam utoljára, így a sötétben először meg sem ismertem, és neki is csak később esett le, hogy már nyomultunk egy társaságban. Lujó első körben azt állítótta, Grandpierre Attila 62 éves, majd olyasmikkel sokkolt engem, hogy  hadd tartsa meg a használt papír zsebkendőmet, hogy azzal aludhasson a jövőben, mert oly nagyon szerelmes lett – tizenkét perc alatt – énbelém. Ezen a ponton már éreztük, hogy jobb, ha bemegyünk denszelni, mert “ezt nem lehet józanul kibírni”. Odabent épp DJ Gelka akciózott, így roptuk pár oldszkúl cuccra, reggel hat fele még Deine Lakaien is volt – szükségem is volt rá, ennyi gitár után. Lujó szerencsére hamar feldolgozta irántam érzett viszonzatlan szerelmét, és egy gonoszmanóarcú lányt kezdett hülyíteni, aki – miközben Lujó sörért ment – összejött az egyik szemfüles, szabad prédára kannásborosjóskával. No, amikor egy buliban már mindenki mindenkivel összejön és a Voddoo fénykorának arcai a fűben pihennek le a napsütésben, egy dolog biztos: a buli elhullatta szirmait, ideje haza indulni. És lőn.

A buszon még várt egy meglepetés: 1999/2000 emblematikus figurája, Dave – bőrkabát nélkül. Árpival vígan paroláztak, engem már nem ismert meg, elvégre sose spannoltunk, csak Garnélával üdvözöltük őt mindig a Málnásban, mint a dark-goth színtér állandó bútordarabját. Hiába, mindenki változik, csak Papi és  Árpi marad a régi… le is kell őket és a többieket fotóznom ma, mert eddig zömében videókat gyártottam.

Megyek, embert csinálok magamból, lassan ideje indulni bevetésre.

Régen volt már vizuál-candy a blogban, tehát most előrukkolok a legfrissebben gépre töltött képekkel az elmúlt napok élményanyagából. Ilyenkor kár, hogy nincs mindig nálam a fotóapparát, és sokszor akkor is lusta vagyok fényképezni. Sebaj.

Hamarosan nyakunkba szakad a fesztiválszezon is, a nyár egyik sajátos velejárója. Egy évvel ezelőtt ilyenkor A Világ Legrosszabb Fesztiválján Csehországban még bőszen esküdöztünk Sárkával, hogy kizárt dolog, hogy valaha is újra sátrat, nagyszínpadot és eklektikus, mocskos csürhét akarunk látni… erre most – Isten bizony – egész belelkesedtem.

Trailer az egyik feszt-helyszínből

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ma már ritkán járok hobbiból fesztekre, és – hogy őszinte legyek – akkor se nagyon fizetek értük. Ha nincs presspass vagy vendéglista, nem megyek – kivéve persze, ha valami überizgalmas program ígérkezik, ami a hazai fesztiválokra az elmúlt években nem igazán volt jellemző. Persze a remény hal meg utoljára – addig is nézzük a listámat, hátha összefutok pár blogismerőssel valamelyiken.

Hazai fesztek

 június 20-21., Contrast, Szurdök-völgy (whatever that may mean), vendéglista 

Egy egészen izgalmas, új kezdeményezésről van szó: a bulit az LD50 és a Gyár közösen szervezi, és azért kapta a beszédes Contrast nevet, mert lesz ott bizony dark, goth, metal, industrial meg mellé drum’n'bass, ebm, psy, darkelectro meg minden, amit az LD és a Gyár közösen képvisel. Fellépők: Autumn Twilight, Dr. Melancholia feat. Lin (Wet Lips), Failotron, First Aid 4 Souls, Parasonic, Sense of Silence, Pornography, Servo.Hatred, Schyzzo.com DJS: Ankin, CosmO_O, Davina, Dorn, Gelka, Kraak, Krisztián, Liquid, Nex, NINth, Pilla, Pilu, Rini, Sis, -V.e.N.-, Zero.  A flyer mindnesetre igencsak setétre sikeredett:

Nagyon orti flyer

...meg a főszereplő: a Balaton

július 9-12., BalatonSound, Zamárdi, presspass

Őszinte leszek: itt sem jártam még soha, de valamiért vonz: tó-mániás vagyok, imádok fürdeni és élek-halok a szabad levegőért, így amikor fesztivált kellett választani melóban, én természetesen a Soundra adtam le a voksot. Ráadásul lesz Kraftwerk és Röyksopp, ami nem rossz dolog, és azért mégiscsak testhezállóbb a maga módján, mint mondjuk Manson a VOLT-on, haha. Fellépők többek között: Moby, Kraftwerk, Underworld, Carl Cox, Erick Morillo, David Guetta (ez a lúzer kábé minden évben fellép ott, asszem, mi passzoljuk), Thievery Corporation, Röyksopp, Richie Hawtin, pár magyar underground act, akiket még mindig jobban ismerek, mint a fenti nevek nagy részét.

július 17-18., Camp of the Universe Depeche Mode Tábor, Velence, vendéglista

Tavaly óriási party volt, bizonyíték a beszámoló, a Velencei-tó meg aztán önmagában véve is abszolút úticél és top favorit (úristen, el se hiszem, hogy végre nyár van). A fellépők kábé a tavalyi évet idézik (Pornography, Black Celebration, Tripes, H2O…), de a fesztivál idén korábban lesz, mint tavaly… és a neve is aktuálisabb, amint azt a mellékelt ábra mutatja. Velencei-tóóóóó….!

Ez a flyer annyira új, straight from the organizers, hogy még sehol a neten nem találtam meg

Újabb tóparti-party: erről szól a nyaram

augusztus 6-8., Fekete Zaj, Sástó, vendéglista

 - Folytatódik a “Fesztiválok az Isten háta mögött” rovat, a helyszín ezúttal az egyik régi, jól ismert Gyöngyös-környéki szetting, a Sástó (Mátrafüred fölött, egy kempingben). Azt hiszem, ide is elsősorban a tó-mániám visz, de azért a felhozatal se lesz rossz: csupa ismerős arc, és még a jó öreg Justin Sullivant is elhozzák nekünk a ködös Albionból, akivel milyen jót interjúztam a múltkor (és hogy kifelejtették a szórásból az anyagot, fuck ‘em). Teljes lista: Agregator, The Last Days of Jesus, Dharma, The Moon and the Nightspirit, Negura Bunget, Reason, Justin Sullivan, Scivias, October, Flop, Isten Háta Mögött, Harvester, Garden Of Eden, Solar Scream, Angertea, VHK, Aebsence, Yava, Autumn Twilight, Locust On The Saddle, Pozvakowski, Salvus, sunday fury, Land of Charon, Nulladik Változat, Ruse, the dethroners, Sollen, Haw, Shapat Terror, Dyas, OneHeadedMan, Variola, Dreamgrave, MZ/X, Viative, Vostok Room, Virrasztók, Sentio Ergo Sum, Neverland-, City of Moon (Opeth tribute), Boogieman Coming, Vágtázó Életerő, Pornography (The Cure tribute), Los Obudas.

Nyolc éve nem jártam Szigeten

augusztus 12-16. Sziget, Budapest, presspass

Mönni köll, dógozni – evvan, kérem. Idén mindenesetre legalább Sziget-jegyet is kapok: emlékszünk ugye, hogy tavaly én mentem AZ ÖSSZES Szigetes stájra, kivétel nélkül (legalább jó kaják voltak) és vagy fél tucat Sziget-beszámolót kellett írnom, viszont egy megveszekedett kanyi Sziget-jegyet sem kaptam, nem még bérletet egész hétre, meg pluszokat. Hiába, ahogy öregszem, egyre jobban beleválasztok a tutiba, bizony.

 Külföldi fesztek

Sokáig tervben volt egy “szokásos” Bolków Castle Party VAGY egy M’era Luna, de aztán a józan ész közbeszólt: a, közben lett új, fix melóm, és akkortájt még javában próbaidős leszek; b, a kétlaki életmód k. drága, így ha időm lenne, se maradna lóvém; c, időközben kijött mindkét fesztivál teljes fellépőgárdája, és némiképp megnyugodva láttam, hogy ezúttal se Lengyelországban, se Németországban nem lép fel olyan zenekar, amit még sose láttam volna és most baromira vágynék látni. Persze eddig is a társaságért és a buliért fesztiváloztunk elsősorban, de a fenti listát elnézve azt hiszem adja magát, hogy egész nyáron betegre fogjuk bulizni és fesztiválozni magunkat… még akkor is, amikor szívünk szerint inkább otthon punnyadnánk!

Jónás nővérek 3D-ben, Royal Vodka a Westend tetőterén, Mojito valami magát flancosnak képzelő helyen, majd gyors vizit az SM Café- féle VNV-esten, ahol jót csevegtem a személyzettel vendégkör híján. Ez a hétfői nap mérlege, kérem alássan.

Vesetranszplantáció érzéstelenítés nélkül?

Kénytelen voltam kikínlódni tegnap egy Jonas Brothers premier előtti vetítést a Westendben, míg Szonja a Mammutban tett eleget munkaköri kötelezettségének Zac Efronnal (jól ráfaragtunk a szervezéssel, pedig közösen szenvedni mulatságosabb lett volna, de attól tartok, lesz még rá alkalom bőven). A Walt Disney cég okozta megpróbáltatásokat egy nagy üveg vodkával és pár energiaitallal próbáltuk kiheverni, ami természetesen fatalista filozofálgatásba torkollott életünk nagy karmikus terheiről, majd ezt követte a Mojitóval tisztára mosott mindenkit-nagyon-szeretünk-de-főleg-egymást-örömérzet. Ez kellett, mostanában igazán visszafogott jókislány voltam.

Plázabulák vagyunk, lawoljuk a zsibit

Hirtelen ötlettől vezérelve az is eszembe jutott, hogy nem ártana végre valami önazonos dolgot is művelnem, így útban hazafelé – mert annyira útba esett – benéztem az SM Caféba, ahol úgy 600 éve nem jártam már. Éppen VNV-est volt, ennek örömére leküldtem egy Zubrowkát, és már-már Bolkowban éreztem magam, de emberek csak nem érkeztek. Sebaj, lespannoltam a pultosokkal és egy félszeg kiscsókával, aki szerintem hamar elvesztette a fonalat a kocsmaigazságok végeláthatatlan tengerében. Egy óra fele tehát hazaballagtam, gyalogosan, az oldszkúl módon. Térdig koszos lettem a körúton, éljen a szoknya-papucsszezon és az urbánus szmog meg a guánó. Most a tévé előtt heverek, mint minden normális nyárspolgár este 11-kor, és nem értem, miért válik a dokuadó tizenegytől baszós csatornává: akit érdekelt tarama templomban elbújt ötezer huszi, az vajon automatikusan kíváncsi a tabumentes ökölpornóra is? Érdekelne, vajon hol az átfedés a két célcsoport között.

Sose halunk meg!

Új, kellemes zöldövezetet fedeztem fel szombaton: Lovasberény nem kispályás hely, mégis a társaság volt az igazi bónusz. A nap szinopszisa: saját palackozású bor, ki-mit-bánt-meg-az-életében mérleg és egy igazán ortodox underground húzás: megismerkedtem a Beri Ary és a Pillangók originál billentyűsével, és bizony még cd-t is szereztem tőle. (Mint fő underground-jóska, siettem hangsúlyozni, hogy én azért nem “a filmből” ismerem a zenekart, hanem “mert ebből a zenei közegből érkeztem”, Mission, Cure, U2. No igen, egyébként pont múlt hét szombaton néztük újra a Szerelem első vérig-et, ami egy nagy kultfilm amúgy is.)

Nem lesz rizsa, beszéljenek inkább a képek: pertu Harle Tomival (igaz, első találkozásunk óta tegeződünk, de ez mellékes), a bor csapolásának, kupakolásának és címkézésének nehézségei, közös fotó Rezsóval from Beri Ary és a Pillangók, sok jó kaja és pia meg ami kell. A tökéletes szombat.

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

A helyszín Gyöngyös, a rendezvény a Hangraforgó, az est übersztárjai pedig a Pornography és a Black Celebration… meg a brutális afterparty, featuring Mr. Fox.

Nyolc körül kezdett a Pornó a Tiszti Klubban, kellett egy jó fél óra, amíg a közönség felmelegedett és táncra perdült. Szpesöl fícsör ezúttal az volt, hogy két basszusgitárost is láthattunk egy este akatt: félúton Ferit váltotta Sanyi, aki a jelek szerint teljesen felépült az ínhüvelygyulladásból. A hangzás egyébként zseniális volt, sokkal jobban szólt, mint múlt héten az After Music Pub színpada, itt hallottam először a delayt az éneken, és a hangszerek is remekül elkülönültek egymástól. A közönség abszolút pozitívan értékelte a láttottakat-hallottakat, a szet végén alig akarták elengedni a fiúkat. Rengeteg videót készítettem, fél óránként pedig fura fehérborral dehidratáltam szervezetemet. Ez persze igazi fless volt:

- Hmm, nos, úgy látom, nincs apróm (magyarul “teljesen le vagyok égve” - a szerk.), nincs valami korrekt kis bor úgy kétszáz forintért? Koccintáshoz kell csak, nem kell csúcsminőség.
- Hát kérem, van itt ez a fehér olaszrizling, jó lesz?
- Nem tudom, ha kétszázból kijön…
- Két deci, nyolcvan forint lesz.
Hoppá. Zene füleimnek. Azt hiszem, ilyesmit utoljára 1999-ben hallottam, bár akkor még nem igazán ittam szeszt. Az este sorsa ezután meg volt pecsételve, éljen a szőlő és a bor városa.

Mire a Black Celebration színpadra állt, már egész vidáman kattogtattam a gépet az első sorban, és forró hangulat sejtette, hogy az erősen eklektikus  publikum is felfedezte a vendégcsalogató árakat. Az első egy-két számnál itt volt egy kis gerjedés, de még így is igényesen szólt minden. Bánatomra pont Emke Yazoo-szetjénél telt be a memóriakártya, ha ezt tudtam volna, nem veszem fel a New Life-ot. Tény, ami tény, a régi Depeche Mode-számoknak volt a legnagyobb sikere, de azon is megdöbbentem, milyen sokan ismerik és szeretik a Populart az “új arcok” közül. Egyébként nagyon jól áll a Yazzoo és a Popular kedvenc DM tribute bandánknak, én örömmel venném, ha más 80’s-szintipop slágereket is feldolgoznának az aranykorból.           

A két buli után csoportosan örültünk magunknak és vígan fotózkodtunk.

Útban hazafelé pedig elkészítettem a Black Celebration történetének eddigi legjobb promóképét:

Az afterparty táncosabbik feléről sajnos nem igazán készült fotó, de legalábbb van néhány punnyadásos fotógrafiánk is.

Most pedig lássuk a képeket: