Ha már ilyen aktívan szídom Hajdú Pétert, egyes FIX TV-s műsorvezetőket és a Cool TV éjszakai műsorának egyik riporterét, meg még Havasnak és Fialának is beszólok néha, talán eljött az idő, hogy magamat is anyázzam kicsit. Nagyon-nagyon amatőr módon konduktáltam ugyanis a múlt heti Faith and the Muse-interjút, ami voltaképpen a szerkesztés folyamatát nehezítette meg… hatványozottan. Egyes fiam, üljé’ le.

Jó volt, de nem interjú volt, hanem random, nagyon random beszélgetés

Előljáróban annyit, hogy nagyon kellemes, meghitt beszélgetésem volt Monicával és Williammel, amiből 47 percet (!) sikerült rögzítenem. Türelmesek voltak, gyakorlott interjúalanyok és az egymásra hangolódásnak is mutatkoztak pozitív jelei, ezzel együtt viszont csapnivalóan rossz voltam és MINDEN szakmai hibát elkövettem, amit az ámátőr, írástudatlan kisgyerekek elkövethetnek. Ennek fényében nem volt túl szívderítő dolog visszahallgatni a NEM ÉPP RÖVID felvételt, nagyjából három percenként felszisszentem, hogy de pokoli rossz vagyok. Szerencsére az alanyok jók voltak, így az anyag végül korrekt lett, de ez nem az én érdemem (mármint ami a helyszíni teljesítményemet illeti, mert az utómunka során már legalább korrektül hoztam a színvonalat).

Szakmai hibáim, a teljesség igénye nélkül:

1. Beszélgetésben vettem részt, nem interjút készítettem. Ez sajnos azt jelenti, hogy kiléptem a facilitátor, moderátor szerepéből és aktív – és kibaszottul lepcses szájú – résztvevőjévé váltam a diskurzusnak. Fel nem fogom, hogy pofázhattam ennyit: ez nyilván összefügg az elfogyasztott szeszmennyiséggel, amit azért öntöttem magamba, mert délután kettőtől remegett kezem-lábam, mint a miskolci kocsonya, amiért ifjúkorom idoljait végre élőben is láthatom. Nagyon, nagyon áááámmátőr megközelítés.

Persze a tévé más történet, de ettől a ponttól a homlokomra írom, belülről, hogy ezen a téren Szilágyi Jánost fogom követni, aki nagyon jó moderátor és facilitátor, az irányítása alatt az interjúalanyok zseniális beszélgetésbe merülnek egymással. Ez valahol a többrésztvevős beszélgetés lényege, a kérdező nem okoskodik és moralizál, hanem okosan, tudatosan, ugyanakkor rugalmasan és érzékenyen reagálva irányít, terel. Az én két alanyom alig egyzer-egyszer lendülhetett bele annyira, hogy egymást kiegészítve érveltek vagy magyaráztak, ami az én munkámat minősíti, tekintve, hogy alkotópár-házaspárról van szó.

2. Csapongtam, kapkodtam, nem voltam elég összeszedett és tudatos. Ha a beszélgetés nem 10/10, a szerkesztéskor még be lehet hozni a lemaradást, de pokoli munkás dolog ez. A saját helyzetemet nehezítettem meg az “és még visszatérve az előző témához”-húzásokkal, utómunka így volt bőven. Legközelebb határt kell szabnom a beszélgetésnek, mert 47 perc őrületesen sok (hiába élveztem nagyon a magam részéről), csoda, hogy kibírtak és túléltek engem szegénykék.

3. A beszélgetés után azt mondtam, az egész túl bennfentesre sikeredett, de később, amikor volt bátorságom elemző fülekkel végighallgatni a felvételt, legalább ez az egy hidelem megdőlt. Igen, talán túl bennfentes beszélgetés lett volna az Origónak, WAN2-nak, Bravónak, mittoménminek, de a célfelület – Gothic.hu – számára pont a megfelelő témákat hozta és az odaillő hangulathoz kapcsolódott. Még ezer szerencse: a beszélgetés TÉMÁJÁN lehetetlen változtatni, a koreográfia viszont mindig csiszolható gondos, értő szerkesztéssel. No, most minden szerkesztési tudományomra szükség volt, annyi szent.

4. Nem készültem bizonyos felmerülhető témákból kellő mélységben. A készülés hiánya megbocsáthatatlan, de egyes dolgok nálam sajnos kimaradtak. Tudtam előre, hogy ha lehet, rákérdezek majd a permakultúra-témára, de nem néztem utána az alapfogalmaknak, így aztán bámultam, mint a sülhal, amikor a greywater-greenwater system meg az egyéb terminus technikusok szóba kerültek. Nem is tudtam minden labdát leütni és mindenre rákérdezni a témában – jó, nyilván nem ez volt a beszélgetés célja, mert ez a cikk most nem a Trademagazinba megy, de akkor is nagggyon ámátőr dolog utólag izzadni a magyar nyelvű szövegezésen, ahelyett, hogy a helyszínen rákérdeztem volna az alapokra.

5. Lazáztam és nem betűztettem le neveket, címeket. Mivel pontatlanságot és hülyeséget nem fogok leírni, így aztán volt utómunka ezzel bőven, pláne, hogy a felvétel rohadtul zajos és torzít sok helyen. De aztán összeraktam, hogy Christ vs Warhol, és hogy hívják a tagokat meg a többi, csak egyszerűbb lett volna elismételtetni az ilyen paramétereket, hogy könnyebb legyen mindenre rákeresni szerkesztéskor. De mi ugye lazák és vagányak vagyunk és mindent tudunk.

Szóval rossz voltam, bűnrossz, több óráig tartott, amíg igényes anyagot hoztam ki a “hallottakból”. Igaz, nem is lett nyúlfarnyi a történet (13 ezer karakter), a mélyinterjú kifejezést viszont kerülném, mivel nem a terjedelem teszi “méllyé” a tartalmat. Összességben elég annyi: nem lett felületes a cucc, a végeredménnyel már elégedett vagyok.

Tíz perce adtam le az anyagot, update-ben linkelek, amint kikerül. Később majd feltöltöm ide is, viszont úgy korrekt, ha először a Gothic.hu-n jelenik meg, hiszen oda írtam.

Van valami, ami régóta zavar – ezért most nem körözök a téma körül, hanem in medias res a szürke novemberi levegőbe kiáltom: viszketőgörcsöt kapok a hülye értelmiségi faszfej kliséktől. Ebben az országban ugyanis aki kultúrlénynek és felelősségteljes választópolgárnak vallja magát, az valami bizarr sznob eltökéltséggel puffogtat bizonyos közhelyeket, fensőbbrendűsége teljes tudatában.

“A tévében csak szennyel és (a kormány által*) ügyesen manipulált agymosással találkozhatunk, ami alapjaiban rombolja le a kultúrára, a művészetre való igényt. Nálunk a lakásban nincs tévé, a gyerekeim soha nem nézhetik azt a szennyet.”

Oké. Ismerjük a kereskedelmi csatornákat, tudjuk, mi mozgatja őket (surprise: a nézettség), és arról is többször írtam már, hogy a kínálatot jelentős mértékben a kereslet hívja életre – a nyilvánvaló dolgokat tehát most inkább ugorjuk. A sok sznob arról a fontos tényről hajlamos csak megfeledkezni, hogy bármit is toljon a képünkbe a felelős szerv, választási lehetőségünk mindig van: 2009-et írunk, az átlagember 75-115 csatorna között szörfözhet. Ha felháborít a főzőcskéző celeb vagy untat a kiszámítható esti kórházasdi, nézhetünk dokumentumfilmet, kabarét, művészfilmet, retro-sorozatot, operát, színházi előadást, mélyinterjút vagy amit akarunk. Igaz, nem feltétlenül 24/7 tökéletes a kínálat, de okosan, tudatosan szelektálva igenis van lehetőség igényes, választékos vizuál-kultúrát magunkba szippantani – elég hozzá szétnézni.

A fennmaradó üres percekben – hébe-hóba – pedig kinek árt egy-egy habkönnyű szappanopera vagy vicces reality? Ha valóban felelősségteljes, intelligens felnőtt embereknek hisszük magunkat, akkor nyilván nem ez fog bennünket erkölcsi romlásba taszítani, ráadásul a megfelelő szülői háttér mellett a gyerekek se lesznek agymosottak (ja bocs, ehhez is idő és figyelem kell).

A főszereplő okosan hülye: ez is valami, de legalább nem muszáj nézni

Plusz tipp médiageciknek: ha valóban über-kompromisszummentes entellektullek vagyunk, nézzük ezeket a könnyed semmiségeket is szakmai szemmel. Például, épp a minap: milyen ügyes volt a lineproducer, hogy a Benkő-műsorban egymást követi az a jelenet, amikor a két szikkadt ribi azon síránkozik, hogy túl korán engedték a smárt a lantművésznek, majd a következő snitt a fiatal celebwannabít mutatja, amint éppen Benkő tolja hátulról. Zseniális. Apró örömök az életben, de a tanulság elemi erővel vág fejbe: az apróműfajt is lehet – és kell, vagy egyes esetekben inkább kellene – jól csinálni.

“Szörnyű dolog ez a bulvárszenny, ami elárasztotta a médiát, dehát kell valami, ami agymossa a népet és sok pénzt generál.”

A bulvárról sokat írtam már, nem szeretném ismételni magam, elég annyi, hogy a könnyedebb műfajok nem véletlenül tettek szert óriási népszerűségre, hiszen kevés az olyan zsáner, ami építőmunkást és egyetemi professzort is érdekelhet. Az igazán vicces ezekben a kirohanásokban nem az, hogy a magasirodalmat, a komoly, tényfeltáró anyagokat és a természeténél fogva szűkebb rétegekhez szóló művészeti formákat állítja kontrasztként a gyárilag habkönnyű szórakoztatásra termett műfajjal szembe, hiszen mindig van pár olyan barom, aki képtelen a helyükön kezelni a dolgokat. Az abszolút röhejes itt inkább az, hogy már egész iparág épült a bulvárfikázás köré, és szinte minden é’teh’mi’hégi, magára valamit adót publicista rendezett már kirohanást a “színes-szagos napilapok” és a “fogorvosnál véletlenül fellapozott” női magazinok ellen. Ez amolyan kötelező trend, belépő az elitújságírók/elitértelmiségiek klubjába: ráadásul még könnyű belépő is, hiszen a fikázás vokabulárisan és intellektuálisan is kielégítő. És még csak most jön a csúcspoén: viccesmód azok a blogok és alternatív hírszájtok döngetik a mellkasukat a leghangosabban, amiket pont az a nagy-nagy portál üzemeltet, ami az egyik legszaftosabb bulvároldal édes szülője is. Most akkor mi is van: apánk** pénzén anyázzuk a testvérünket? Nemá’.

Nem is kommentálnám

Inkább, drága – ötdiplomás és kompromisszummentes – barátaim, értsük meg és fogjuk fel, hogy a könnyűműfaj nem azt a cél szolgálja, hogy a magaskultúrát helyettesítse, netán pótolja, hanem azért jött létre – jóval a kereskedelmi csatornák vagy a színes napilapok ELŐTT – hogy szórakoztasson. Bármennyire is fáj, kedves testvéreim, a bulvármagazinban SOHA – ismétlem: soha – nem fogunk az éves költségvetési tervekre vonatkozó kérdéseket olvasni, hanem arról faggatjuk az aktuális pénzügyminisztert, hogy milyen volt krétai nyaralása új házastársával a válás után és milyen fűszerekkel dobja fel a saját készítésű pizzáját. Szerencsére azonban – és most mind örülhetünk – léteznek célirányosan arra specializálódott fórumok, ahol a politikust politikáról, a sportolót sportról és a zenészt zenéről kérdezhetjük, és kimondottan tabunak számítanak az olyan pontok, hogy miért nem szült, mikor szül, milyen volt a szülés. Mindennek megvan a maga ideje és helye: a tartalmas szórakozás, a hasznos információ és az igényes művészet azonban nem minden esetben jön házhoz a saját lábán, hanem bizony olykor-olykor nekünk kell mennünk utána. Bizony. Tény, hogy némi idő, fáradság, pénz, energia és műveltség szükségeltetik hozzá, de pontosan ez teszi a dolgot értékessé számos esetben.

“A mainstream eleve csak szar lehet, ha az alkotó rokonain és a szűk beavatott rétegen túl más is ismeri a produkciót, az már az elkurvulás bombabiztos jele.”

A fenti attitűd főként az underground entellektuellek sajátja, a kizárólagosság sznobizmusa egyes szubkultúrákban odáig fajul, hogy ne hirdessük, mutogassuk, vállaljuk, osszuk meg a nekünk tetsző produkciót, mert így a lényegi mondanivaló elkorcsosulva válik trendi tömegcikké, a műalkotás pedig termékké alacsonyul. Drága barátaim: WTF?! Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha számos általam értékesnek tartott könyv, vers, zene, virtuál-art etc. komoly ismertségre tenne szert, mert úgy érzem, olyan értéket képviselnek, amik  – naivan fog hangozni – az emberiséget előbbre viszik. A sznobvilágban gyakori “divatmajom” kifejezést már csak azért is nevetségesnek találom, mert akinek érdeklődése valami iránt nem őszinte, az úgyis csak ideig-óráig kapcsolódik bizonyos körökhöz. Maga az érték viszont mindenkié: megosztani kell, nem kisajátítani.

Nem mindenki szereti - no és? Így jó

A másik oldalról közelítve pedig az is röhejes elképzelés, hogy minden, ami szélesebb réteget szólít meg, eleve csak és kizárólag igénytelen lehet. Jó, persze: a vizet mindenki fogyasztja, a különféle leveseket azonban nem minden ember szereti – a víz átlátszó, kevés szubsztanciával bíró valami, míg a leves komplexebb, súlyosabb, változatosabb receptek szerint készülő étel. Tehát a könnyen emészthető “vízre” mindig is nagyobb igény lesz, mint az erősebb gyomrot igénylő egzotikus levesekre, de ez nem baj, hiszen a lényeg a keresés-találás öröme és a választás szabadsága.

Ez pedig egyedül rajtunk múlik, hiszen nem az a fontos, hogy mit tolnak kéretlenül az arcunkba, hanem az, hogy mi mit választunk. És nem egészségesebb, izgalmasabb talán a változatos koszt, amibe azért egy-egy tábla csoki vagy hamburger is lelkifurdalás nélkül belefér?

Mostanában 24/7 katatón szunyofénné avanzsáltam, már nem kettőkor fekszem és tízkor kelek, hanem huszonkettőkor fekszem és kilenckor álmosan erőszakolom kifele magamat az ágyból. Ha valakinek van ismerőse, aki alváskísérletekért fizet, ajánlom magamat: nagyon jó vagyok az ágyban, tizenöt órákat egy pozítúrában végigszunyálok, ha hagynak. Anyway. Nincs időm és energiám a nagycikkekre, holott már kétszáz éve tervben van a diszkalkulia-diskurzus is, csak sajnos a sok aprómunka mellett nem jutok a nagy dolgok közelébe. Addig is bekukkantottam hát egy nemzetközi diszkalkulia-fórumra.

Jó barátom, a vaktérkép (vagy ez Rorschach?) Majdnem annyira komálom, mint a menetrendtáblázatokat böngészni hajnalban a trolimegállóban

Először is, mélyen megdöbbentett az az elképesztő betegség-tudat, amivel a szülők, tanárok és gyerekek körüllihegik a témát. “Borzalmasan kiborultam, amikor kiderült Emmáról, hogy diszkalkuliás” – írja az egyik szülő, mintha legalábbis egy halálos betegségről lenne szó. Nem mondom, az életminőséget befolyásolhatja a probléma, de főként akkor, ha a nem elég toleráns a tanári gárda átlagot von* a matematika jegyekből, ahelyett, hogy összeadná azokat az évvégi osztályzáskor. De egyébként nincs nagy para, tanulási nehézségbe viszonylag ritkán halnak bele a népek.

Elég jól megvoltam eddig diagnózis nélkül is, ám most, hogy tudom, merről** fúj a szél, lényegesen javult az önértékelésem: kiderült ugyanis, hogy nem öt különböző dologban vagyok rossz, hanem egy bizonyos kondíció okoz problémát több különböző területen. Nevezetesen: a, számolás; b, tájékozódás; c, térbeli érzékelés (mozgássorozatok elsajátítása és tükörmozgás leutánzása); d, szabályok megértése és alkalmazása (pl. társasjáték); e, pénzügyi tervek készítése, megértése (csinálja meg a könyvelő, és kész). Szóval, remek dolog ez a diszkalkulia, mint átfogó terminus technikus és gyűjtőnév a hiányosságaimra, amik néha vicces szituációkba sodornak.

Aggodalomra már csak azért sincs ok, mert a mindennapi élet mezején még kimondottan szórakoztató is tud lenni a helyzet:

- csupa izgalom az élet, akárhányszor számolom meg gyors egymásutániságban a zsebemben lévő aprót, mindig más eredmény jön ki;
- minden aluljárót alkalmam nyílik több szemszögből is alaposan megvizsgálni, hiszen meglehetősen ritka, hogy a metróból kilépve eltalálom, hol kell felmenni (mármint a nagyobb csomópontoknál, ahol ritkán fordulok elő: Kálvin tér is a bitch);
- mindig (=megszokott útvonalaimon kívül folyton) ott a meglepetés izgalma, hogy vajon melyik irányba fog elindulni a villamos, vagy hova repít éppen a busz (ha nem hibáztunk rá, akkor pedig jöhet a meghitt hangulatú városnézés);
- nagy örömet szerzek minden félszemű Down-kórosnak egy vidám baráti társaságban azzal, hogy garantáltan én értem meg utoljára a társasjáték szabályait (hacsak nincs leírva vagy lerajzolva az egész);
- utólag – úgy az ötödik kerülőút után – mindig jót mulat az ember a sajátosan bizarr útvonalterven, amire épp elméjű figura álmában sem gondolna (igen, a kreativitás!);
- mindig rendkívül egyedi koreográfia születik, valahányszor valaki csoportmozgásra próbál tanítani (legyen az arab táncház turistáknak vagy színházi darabhoz szükséges csoportjelenet, vagy akár egy bizonyos sporthoz elengedhetetlen mozgássor);
- a heveny arcvakságnak köszönhetően új ismerősök akár minden órában (láttam nemrég egy dokufilmet egy New York-i újságírólányról, aki a diszkalkuliás lévén olyannyira arcvak volt, hogy a saját munkatársait sem tudta megkülönböztetni – az azért szar lehet, én mondjuk csak a két hetente egyszer felbukkanó szembeszomszédot nem ismerném fel idegen kontextusban, mondjuk a színházban, de komolyabb gondjaim ezért ezen a területen nincsenek… igaz, a Casablancában minden pali ugyanúgy néz ki…).

Szóval, nincs itt gond egy szál se. Most pedig megyek aludni, mert az ágyban azért még mindig verhetetlen vagyok (nem úgy, mint szegény Rihanna).

Vicces dolog a szakmai én prezentálása a médiában, én mindig jókat röhögök magamban, amikor ismert cégek vezetői és neves sajtóorgánumok főszerkesztői leköszönnek: egy szűkszavú “közös megegyezés” a Karrier.hu közleményben, aztán egy kis “úgy éreztem, tovább kell lépnem, eltelt X év, új kihívásra vágytam”, miközben persze pontosan tudjuk, milyen ballépés miatt kellett összeszedniük a cuccaikat. Mi van, ebben az országban senki nincs, akit kibasztak, mint a macskát szarni?

Menet van! (Gyöngyöshalászon fotóztam ezt amúgy - csak úgy jöttek a kisjóskák szemben az úton)

Észrevettem (minő lelemény!), hogy az ifjú értelmiség körében tabu a “kirúgás” szó: a vicceskedő punkok meg az idült alkoholisták még el-el poénkodnak vele két pogó között a munkásszállón, de jobb helyeken az ember “rájön arra, hogy véget ért egy korszak az életében”, ezért aztán “fájó szívvel, de csak szép emlékekkel” fogja magát és “tovább lép”. Szinte már röhejes az a fajta szemérmeskedő eufemizmus, amivel egyes közegek kezelik a kirúgás tényét.

Tisztában vagyok azzal, hogy külön szakirodalma létezik annak, hogy az állásinterjún hogyan burkoljuk elfogadható köntösbe az átmeneti munkanélküliség “szégyenletes” tényét, tudom azt is, hogy sok-sok apró trükk van arra is, miként leplezzük a CV-ben az űrt két egymást nem közvetlenül követő munkahely között. A munkanélküli álláskereső ugyanis soha nem olyan vonzó, mint akit közvetlenül a céges íróasztal mögül csábítottak állásba, elvégre az ilyen ember azt a benyomást kelti, hogy bizony rondán megbukott és ezek szerint a kutyának sem kell.

Szóval, ismerjük a meleg hangvételű leköszönőbeszédeket mozgató toll motivációját, és nagykutyák esetében még talán érthető is a dolog (igazán nagyot magasról lehet esni, ráadásul ismerem is pár pikáns bukás szégyenletes történetét, ami különösen komikussá teszi a meghatottság könnyeivel áztatott búcsút). Az azonban komolyan meglepett, hogy még egy magamfajta fűegyfűkettő nímand esetében is elvárt ez a fajta álszent kommunikáció. Amikor legutóbb – és tulajdonképpen először -  “végetért egy szerelem”, “elmúlt egy korszak” és “bezártam magam mögött egy ajtót”, véletlenül összefutottam egy sznob szakmabelivel egy egymás seggét suvickoló elitista társaságban, aki a hírről értesülve rögtön megkérdezte:
- És miért hagytad ott őket? – mire én magától értetődő természetességgel rándítottam vállat:
- Hagyta a halál, kibasztak a picsába.
És igen, akkor az ég beomlott, a föld megnyílt, a madarak hang nélkül potyogtak alá az égből, a vizek elapadtak és a nap kihúnyt. Láttam, hogy a csaj teljesen ledöbbent ezen a válaszon, valószínűleg soha életében nem hallott még ilyet. Ezzel valószínűleg alá is ástam bimbózó szakmai barátságunkat, de azért persze nem bőgtem tele ötven párnát, hiányzik a bánatnak ilyen törtető, karrierista picsa ismeretsége (ő pedig miért is haverkodna egy failure-rel), szóval mindenki jól járt legalább.

Walk Away (Sástói kép az első őszi napról)

Aztán állásinterjún sem kerteltem vagy pózoltam, bár ott valamivel azért finomabban verbalizáltam a tényeket (és a finomítás jegyében kapcsoltam mindezt a válsággal és a másik fél tucat sorstárssal, akiknek még menniük kellett, elvégre ez mégis csak a történet fontos eleme). Soha nem csináltam ebből különösebb ügyet: nagyjából tudom, mire vagyok képes és mit ér a munkám (ennek egy része mai termékközpontú világunkban még számszerűsítve, auditálva is bizonyítható), éppen ezért nem éreztem úgy, hogy kizárólag és csakis az én hibám, hogy volt olyan hely, ahol ezt nem becsülték meg. Ez az egy soha nem volt fájó pont – hogyan is lehetett volna, amikor olyan ember döntött a kérdésben, aki azt sem tudta, ki vagyok és mit csinálok, így aztán érthető módon nem is suhanhatott át az agyán, hogy mire lehetnék még jó. Szenvedtem én eleget az utolsó időkben az elvesztegetett ötletek, kibontatlan témák és kiélhetetlen kreativitás miatt, így aztán már büszkén állíthatom, egy negyed darab könnycseppet sem ejtettem a végjátéknál egy olyan szettingben, ahol a döntéshozóval kábé egy éve nem kommunikáltam se írásban, se szóban, ráadásul még csak az elbocsátás tényét sem közölte velem semmilyen formában (holott annó ő vett fel és papíron végig az ő keze alatt voltam). Az ilyesmin az ember maximum dühöng, amíg benne él, a finálénál viszont már csak cinikusan röhög és kiírja magából a frusztrációt.

Mindenesetre elképesztően mókás volt figyelni az emberek reakcióját, amikor a masszív felső-és középvezetői ÚÉÚKVSZ (“Úgy Éreztem, Új Kihívásra Van Szükségem”)-mozgalom sodrásában egyszerűen csak lazán és elfogulatlanul közöltem, hogy utilaput kaptam és mehetek segélyért (amire, végül, tegyük hozzá a teljesség kedvéért, nem volt szükségem, mert nagy-nagy mázlimra két állásajánlatot is kaptam, mielőtt még papíron is munkanélkülivé váltam volna – belátom, nagy mákom volt, na).

Érdekes módon az álszent pózerek és piti önmenedzsment-guruk mellett voltak páran, akiknek őszinte meglepettsége (“dehát téged? téged? az meg hogy lehet?”) azt mutatta, hogy ők naivan azt hitték, én valami nagymenő lehetek, akinek lábát napi nyolcszor nyalják tisztára vezérigazgatók Mekka felé fordulva. Én megértem, hogy ebben a csökkött világban mindenki szeret többnek látszani, mint ami (miközben, paradox módon az emberek nagy részének még valós értékeit is alig-alig ismerik /f/el), de miért kéne nekem úgy csinálnom, mintha valami korszakalkotó zseni lennék, ahhoz, hogy a társadalom értelmiségibb fele elfogadjon?

Vagyok, aki vagyok, végzem a dolgom a tőlem telhető legjobb módon, szeretem a hivatásom és vannak jó ötleteim és eredeti megnyilvánulásaim, de ne kelljen már homlokomra írni minden ösztöndíjamat és kitüntetésemet általános ötödiktől fogva, könyörgöm. Hadd lehessünk már értékes, kreatív, hasznos emberek akkor is, ha életünk nem minden fázisában voltunk tündöklően sikeresek és elismertek – a valódi érték ugyanis nem körülményfüggő, a húszezres akkor is hússzor ezer forintot ér, ha éppen leköpjük vagy megtapossuk, netán a seggünket töröljük ki vele. Sőt: igazából a bank egészen addig beváltja, amíg a hatvan százaléka megvan, és miután elporladt, akkor is elmondhatjuk róla, hogy valaha egy húszas volt, amin tizenöt pizzát vagy tizennyolc üveg Kalinka vodkát lehetett vásárolni 2009-ben, valahol Európában.

Asszem, alkoholproblémáim vannak.

Na, nem mintha gyakran innék, vagy netán sokat. Nem, többnyire erőszakkal kell rávennem magamat arra is, hogy egyáltalán szájamhoz emeljem a poharat (üvegből inni meg kimondottan utálok – remélem, ez enyhítő körülménynek számít). Szóval nem vagyok egy kimondott ivógép, és három közeli barátom is derekasabb piáló mind mennyiség, mind gyakoriság tekintetében. A történet expozíciójaként hozzátenném még mindehhez, hogy életem első tizennyolc évében egy pohárnyi szeszt sem ittam meg összesen, és ma is utálom a legtöbb az alkohol ízét (“én se azért iszom, mert finom” – ahogy Emkével valljuk).

Az én kapcsolatom a szesszel plátói szerelmi viszony, pszichés ragaszkodás. Hogy világos legyen, miről beszélek, nézzünk egy példát. Nemrég egy laza közegben mindenki vedelt, én józan maradtam (nem elvi vagy egészségügyi okokból, egyszerűen nem esett volna jól épp az ital), és figyeltem azt, ahogy antiszociálisan kívülállóskodom – nem mintha szociális hálómon kívül rekedtem volna vagy képtelen lettem volna lazítani… egyszerűen csak semmiben nem leltem örömömet. Hideg, steril, távoli volt minden, kívülről szemléltem a többieket és magamat is. Nem, nem egy csapat debil részeg volt körülöttem, hanem ezernyi hatás, ami normális esetben érzelmi reakciót vált ki az emberből. Én ehhez képest teljesen közömbös, unott és pikírt voltam, mellé pedig fáradt és törődött.

Az ikszedik ilyen esetnél megtörtem a kört, elő a laposüveggel. Nem ittam sokat, épp csak egy kétdecis kisvodkát meg egy sört, ez ugye a szalonspicchez is alig elég. Az eredmény lehengerlő volt: az agyam tiszta maradt, a beszédem és a mozgásom fókuszált, írásom sajtóhibamentes, ugyanakkor viszont elképesztő volt a változás közérzet tekintetében. A fáradtság elmúlt, a közönyt mintha elfújták volna, a hangok és a színek újra élt kaptak, a gondolatok szabadon kezdtek áramlani, egyszeriben részévé váltam a dolgoknak. Pedig még csak be se rúgtam: épp csak ittam, pont mint az alkoholisták.

A fenti történet aztán pár hónapon belül többször ismétlődött meg, nem érdemes számolni, mennyiszer. Ez elgondolkoztatott: talán ideje leülni és átgondolni viszonyomat a szesszel.

A helyzet pedig fura. Voltaképpen úgy használom a piát, mint más a heroint: semmi különös, nó mámor, nó fetrengés, nó agyeldobás, nó blackout – oké, persze előfordul, hogy túllövök a célon, de ilyesmi évente maximum kétszer-háromszor esik csak meg, és soha nem ok nélkül. Az esetek 98 százalékában viszont csak belemártom a nyelvemet a piába, igazából kis mennyiséggel töltekezem: egy, másfél üveg bor vagy egy kis kalinkavodka, netán három-négy sör – az a mennyiség ez, amitől nem lehet igazán berúgni, maximum becsiccsantani. És – tatatatatammm – én ebben az állapotomban érzem magamat a legkitűnőbben. És ami még ettől is ijesztőbb: ilyenkor teljesítek a legjobban, józan mércével mérve is!

Mintha lenne valami tudatalatti, ösztönszinten létező gát, ami ilyenkor leomlik. A gondolatok, az érzések, az elméletek, a szavak, kreatív erők, a vágyak, a ritmusok ilyenkor kerülnek a helyükre, ebben az állapotban tudok a Földdel egy fordulatszámon pörögni.

Bizonyos tevékenységeket persze nem tudok elképzelni pia nélkül. Például olyan koncertet, ami érzelmileg sokat jelent (szerencsére kevés ilyen van, hahaha): pia nélkül nem tudnék sírni (vagy mégis?), és a sírás kell a megtisztuláshoz. Pia nélkül táncolni se tudok, igazából ingerenciám sincs rá.

És most, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, furcsa a mérleg: a Szigeten, ahol mindenki talajrészeg volt, én csak az utolsó napon ittam, a szokásostól akkor is kevesebbet: egy kis üveg vodkát Szonjával közösen (főként a koccintás kedvéért), aztán úgy három sört (a felsorolt fogyasztások mind a teljes ébrenléti időtartamra vonatkoznak persze, azért húzóra nem menne ennyi minden). Most, a négy napos ünnep alatt végig nem ittam egy kortyot sem… és most, a negyedik napon hiányzik. Pszichésen. A fíling. A szabadság. A korlátlanság. Az áradás. A közeg. Az érzés. A élesség. A beszélgetések. A tánc. Összegezve: hiányzik a szociális cselekvéssor és a szervezetemre gyakorolt hatás egyaránt.

Valószínűleg jó darabig nem is fogok inni, mivel négy napja kénytelen-kelletlen elkezdtem szedni az allergia gyógyszert, a tavalyi augusztusvégem ugyanis pokol volt, kicsinált a parlagfű. Az allergiatablettával kombinált piától persze nem kattan be senki (legalábbis nem jobban, mint ami az én velem született alapállapotom), a használati utasítás nem is tiltja, valószínűleg csak elálmosodnék, ha innék rá. De nem fogok: gyógyszerre inni elképesztően suttyó dolog, meg aztán valszeg a vesém se örülne a dolognak. Ezenfelül pedig könnyen meg tudom állni, nem érzem lemondásnak – fizikailag. Pszichésen viszont már más a helyzet. Eszembe jut ugyanis.  Eljátszom a gondolattal. Ha a szociális kontextus adott, talán még hiányzik is.

Szóval, különös dolog ez.

Akik pedig idáig eljutottak az olvasásban, és értették is, ami a sorok között van, azoknak ajánlom a 10 legiszákosabb amerikai író vallomását, amit Hettontól vettem át, mert igen sajátos élmény volt elolvasni őket.

Azok után, hogy délelőtt eléggé brutális módon kiraboltak – nem akarok beszélni róla – és iratok, pénz etc. nélkül maradtam, szinte biztos voltam benne, hogy az esti Depeche Mode-koncert csak kurva jó lehet. Stílszerűen pofára estem, kegyetlen unalmas és vacak volt; most szívnám is a fogam, ha fizetnem kellett volna, de szerencsére ingyé’ vót. Így szopunk mi, egy egész napon át.

Voltak olyan mázlisták, akik legalább kényelmesen ülhettek

Soha nem mozogtam a mainstreamben, mindig undergroundjóska voltam, így aztán el sem tudtam képzelni az esemény előtt, hogy negyvenezer ember legyen kíváncsi egy darab koncertre (ami ennek ellenére színvonalas is lehet), ezt a számot ugyanis még egy komplett fesztiválon is túmaccsnaknak találtam volna. Emlékszem, 2001-ben az Aréna előtt hallgattuk a Depeche Mode-ot, és azon ájuldoztunk, hogy húúúú, majdnem teljesen tisztán hallani mindent kívülről is – aztán 2009-ben már “belülről” is unalmasnak rémlett ugyanez…vajon így múlik el a világ dicsősége?

Ahhoz képest, hogy mennyire készültem rá, elképesztően megbántam, hogy egyáltalán elmentem. Tömegnyomor, lökdösődés, tülekedés, durvulás, a magyar ember pedig – egyedülálló módon a nyugati civilizációban – a tánctér közepén is láncdohányzik, és senki nem szól rá. Remek dolog, amikor 30 percen át a nyakát szagolod valakinek, erre ő - két-három centire a másik embertől  - frankón rágyújt, és természetesen hat percen belül apró, fekete lyukat éget a belső karodra, mert hát melletted áll, tőled két centire, midőn öt irányból lökdösik. Biztonsági őr persze ilyenkor sehol, hogy kirángassa a parasztját, az csak motozáskor van ott. A koncert 70 százalékában tehát tahó, paraszt tánctéri dohányzókat kerülgettem, és persze szorgalmasan szívtam a kibaszott füstjüket. No, de mit is várnánk egy olyan országtól, ahol a metrólépcsőn nem baloldalt, libasorban állnak az emberek, hanem jobbra-balra, ahogy esik, úgy puffan alapon, nehogy mozdulni tudjon, aki épp igyekszik valahová? Nem akarok vaskalapos, konzervatív csendőrnek tűnni, de rengeteget elárul egy társadalom állapotáról, hogy hogyan állnak az emberek egy metró mozgólépcsőjén – no, azok után, hogy tudjuk, nálunk mi a helyzet, egy percig se kéne meglepődni azon, hogy egy többtízezres eseményen, ahol a hasadban-hátadban-fenekedben is érzed valaki leheletét, minden harmadik ember vidáman rá mer gyújtani, és senki nincs, aki kiütni a kezéből a cigarettát. Németországban ez azért nem egészen így megy, és én sajnos hozzászoktam a színvonalas, tiszta, kulturált német rendezéshez. Az Amerika-seggnyalás meg végképp távol áll tőlem, mégis azt kell mondanom: ott még közterületen sem gyújthatsz rá, nem még a tömeg kellős közepén.

Hátul, ahol kevésbé sűrű a tömeg még mozogni is lehet

Az már kicsit komikumszámba ment, hogy volt, aki már 3-ra odament ezt élvezni – én ezt vak fanatizmusnak tartom, de persze nem vetem meg, mert én is keresztül mentem hasonló élményen, csak éppen nem a mainstream-vonal mentén. Tudom, hogy rengeteg energiát ad – és ez legitimmé teszi az élményt, akkor is, ha Dave Gahen-ék speciel soha nem tudták belőlem ezt a reakciót kiváltani. Szóval nincs ezzel gond, nekem viszont kemény napom volt az iratvesztésem és az egyéb melók körüli stressz miatt, így aztán csak 7 fele érhettem oda. Nem volt gond ezzel sem, kényelmesen eljutottam a harmadik sorig – ott viszont egy sor büdös, mosdatlan, lökdösödő, tülekedő, cigarettázó, sörlötyögtető emberrel találkoztam, akik egyáltalán nem voltak képesek kulturáltan viselkedni a dögmelegben, egymás leheletében fuldokolva. Sebaj, végignéztem szegény Zagarékat, akiket kevesen tudtak igazán értékelni az adott kontextusban; azt hiszem, elképesztően hálatlán dolog lehet előzenekarnak lenni, amikor minden percben ezrek sikoltoznak egy másik formációért, akik miatt tízezreket pakoltak le az asztalra, válság ide vagy oda. Jól teljesítettek mindenesetre a srácok, még élveztem is volna, ha levegőhöz jutottam volna a harmadik sorban a cigifüsttől (amit mellesleg a gorilla is tisztán látott, mégsem szólt rá egyik füstölgőre se, hogy bazmeg, ez balesetveszélyes és antiszociális, takarodjá’ kifele – Magyarország, bammeg).

Aztán jött a Depesmód. Vérprofin és tökéletesen. Ahogyan dvd-n látnánk. A második számnál viszont már nem bírtam a tülekedést, a lökdösődést és főként a cigifüstöt, ráadásul közben megittam egy kisüveg Royal vodkát, így táncolni vágytam picit, hátra mentem tehát. Gyönyörűen szólt – viszont elképesztően sterilen. Meglepett, hogy sehol egy bazmegmagadbudapest vagy bármi egyéb, ami azt sejtetné, hogy nem hologramokat látunk, amiket minden országban levetítenek, hanem hús vér emberekkel van dolgunk, akik némi antropomorf jeleggel is bírnak – és kommunikálnak a démosszal. De nem – semmi személyes jellege nem volt az egésznek. Próbáltam figyelni Dave-et, hogy tényleg igaz-e az überbennfentes infó, miszerint a híres betegség voltaképpen túladagolás volt, de persze nem láthattam olyan közelségből, hogy a herka hatásait fel tudjam mérni. Mindenesetre nem lepne meg: amilyen szintjén a népszerűségnek és vak fanatizmusnak ezek az emberek működnek, már teljesen bocsánatos dolog a hernyó. Pokolian fáj ilyenkor a szívem értük, mert annyi csodálatos dalt alkottak ők így… illetve főként még A. Wilder barátunnkal, ugye.    

Aztán zuhogni kezdett az eső, és mindenki rohant fedezékbe - sokan szídták a banzájt, na

Idegen élmény volt – azért mentem, hogy ismerős arcokat lássak, de végig egyedül voltam. Szerettem volna barátokkal közösen bulizni, összenézni egy-egy kedvenc számnál - ehelyett csak lökdösődés és cigifüst ért, no meg persze a koncert közepétől a zuhogó eső.  A Depeche Mode-ot meg kedvelem, de a DM-fandom jelensége évek óta ingerel és idegesít, együtt a mainstream hodályok spirituális magányával.  Jól megbántam, hogy elmentem, pláne, mivel hazatérvén tengernyi meló várt… és mert… lássuk be, nem az én asztalom az ilyesmi… plusz rá kellett döbbennem arra is, hogy valószínűleg felületes emberi kapcsolatokba sem kéne kapaszkodnom már, mert ami elmúlt, az bizony elmúlt, és sajna – meg szerencsére – nem erőszak a disznótor. Mindenki legyen boldog a maga szép új világában, az univerzum meg szétesőben, amúgy is… lesz ez még így se!

Felhív reggel, és azt kérdezi, nem zavar-e, hogy kóstolgattak és lenézően beszéltek velem a srácok, öt idegen fickó. Mondom, nem különösebben, az ilyesmit fel se kell venni. Nem érti, felháborítónak tartja a hangnemet, bánja, hogy nem olvasott be nekik helyettem. Fura, de nekem eszembe se jutott: egy csupaférfi társaságban mindig előkerülnek a tarsolyból az egyszem lányra záporozó szexista megjegyzések, az lenne a meglepő, ha nem így történne. Ja, te nem tudod? Persze, mert botot adott a lábad közé a karma.

A csajozós dumákat és az évődéseket mindig is lazán kezeltem, de az egyszerű, alpári kóstolgatók sem tudnak mélyebben meghatni. Cinikus egykedvűséggel figyelem a klaviatúra mögül okoskodó névtelenjóskákat is, meg azokat, akikkel átlátszó módon a merő irigység mondat kisstílű ocsmányságokat.  

Persze én se vagyok Teréz anya, van három ember a világegyetemben, akiket nemes egyszerűséggel azért utálok, mert lenéznek engem. Egyszerű és önös indok, de belátom és vállalom. Fura érzés ez, és szeretnék tőle megszabadulni, ezért az egyik – ma már távolivá vált és jelentéktelenné sikkadt – figura alakján keresztül most jól kiírom magamból a jelenséget, hátha az segít kihúzni a kígyó méregfogát: jó lenne ugyanis, ha a jövőben királynői önérzetem képes volna túljutni az ilyen kicsinyes részleteken, na.

Asshole – persze nem így anyakönyvezték - is egyike volt annak a típusnak, amelyikbe időről időre belefutok, talán mert annyira utálom őket: a Tom Cruise-karakter az Esőemberből; fiatal, ambíciózus, intellektuális és törtető. Mindig figyelem, ki az, aki a lúzerekkel is spannol, általában ők a jó emberek – nos, Asshole nem ilyen volt. Csak a maga kaliberével bratyizott, a többieket pedig – köztük engem is – látványosan ignorálta. Eleinte azt hittem, figyelmetlenségből nem köszön, aztán leesett, hogy az én köszönésemet se fogadja, azonkívül nem szívesen mutatkozik a társaságomban. Ez egyszerre szórakoztatott és dühített: szórakoztatott, mert így lehetett olyasmivel szopatni, hogy társaságban sörrel a kezemben széles mosollyal leültem mellé, aztán számoltam, hány percen belül tápászkodik fel kínosan (mielőtt hozzám kéne szólnia vagy mások látnák, hogy én beszélek vele)… és dühített, mert a természetes humanizmusomtól és igazságérzetemtől teljességgel idegen volt, hogy olyan ember nézzen le, akivel soha nem beszélgettem mélyebben, aki egyáltalán nem ismert engem semmilyen szinten, a külsőséget leszámítva. Ez utóbbi akkor is bosszantott volna, ha nem rólam van szó – de rólam volt, és így már önzőségből is bántott a dolog. Senki nem viselkedett még velem így addig – és azóta sem.

Rovarság

Nem utál, nem haragszik rám. Egyszerűen csak úgy viszonyul hozzám, mintha furcsa, ám ártalmatlan kis rovarkezdemény lennék. Az a fajta temetőbogár, aki mindenhol beeszi magát a márvány közé – vagy a kislégy, aki pár órácskára a nyári nagy melegben az ablak közé szorul. Bántani nem akar, mert ő érzékeny értelmiségi hosszú és bonyolult szavakkal elméjében, ezért inkább fagyos eleganciával néz keresztül rajtam. Kimért és korrekt, valahányszor a környezet kívánalma kontaktust forszíroz kettőnkre. Aztán tovább áll és örökre elfelejt, s csak én őrzöm magamban a rovarság emlékét még pár esztendeig.

Asshole teljesen analfabétának nézett engem, és látványosan meglepődött, amikor először látott olyat csinálni, ami neki nem ment. Elégtétel, hát persze – de miért kell ahhoz teljesítmény, hogy valaki megadja az alapvető, mindenkinek járó tiszteletet???

Emlékszem, ötödikben fogalmazást kellett írni arról, mire költeném a pénzem, ha kifogyhatatlan bukszám lenne. A kisiskolásan pontokba szedett gondolatok sorában szerepelt a mondat: “Támogatnám a különleges, tehetséges fiatalokat” – és akkor a tanár, akit példaképemnek tartottam, mert akkoriban még olyan tanáregyéniségek voltak, akikre fel lehetett nézni, odalépett hozzám, és megkérdezte: “De hát miért a tehetségeseket? Miért mindenki csak rájuk figyel? Mások nem érdemlik meg a támogatást? Az elesettek talán nem érnek semmit? A tehetség talán erény, nem pedig adottság?” – és akkor elszégyelltem magam. Azóta igyekszem mindenkinek megadni a tiszteletet, a figyelmet és a támogatást - Asshole, apparently, nem így gondolkodott.

Persze a történet alapja nyilvánvalóan a kémia, semmi más: vannak emberek, akik első blikkre vonzóak, és úgy beszélgetsz velük, mintha ezer éve ismernéd őket. Bármilyen szettingben összehaverkodtok, akkor is, ha évente egyszer egy másfélméteres börtönfalon keresztül lehet csak átkopogni egymásnak, és spanok maradtok akkor is, ha tíz évig nem találkoztok valamiért. És vannak emberek, akik egyszerűen illatra-szagra-tapintásra-látványra, minden zsigerükben taszítanak, pedig soha semmilyen kommunikáció nem volt köztünk. Túlértékelnénk saját jelentőségünket, ha azt mondanánk, utál minket, inkább csak kölcsönös ellenszenvről van szó, első látásra – amit ők nem tudnak intelligensen, nyitottan kezelni. Egyszerű kémia, nem kéne túllelkizni, nyilvánvalóan csak a komplexusos emberek… meg a sznobok, akik nem tudják, hogy büszkén tekint a búza az égre, amíg éretlen, de az érett búzakalász lehajtja fejét.  

Szóval érdekes dolgok ezek. De nem, már ez a sztori se zavar – eltelt pár év, és kívülről látom a történetet.

Mindig jókat derültem a társadalomkritikus kamupunk-dalszövegeken és a megmondó-blogokon, de most eljött az idő, hogy ráncba szedjem gondolataimat itt az éj magányában: Magyarország bizony olyan ország, ahol jobban jár az, aki munkanélküliként feketézik, mint az, aki adófizető állampolgárként funkcionál.

Aki napi 8-10 órát gályázik, kézhez kap átlagban havi 70-et vagy 100-at, míg aki segélyeken él, némi feketézéssel kétszer ennyi lóvéhoz juthat. Persze a fekete munka is szinte kötelező a keleti szettingben: az emberek nagy része képtelen akkora tőkét összekovácsolni, amiből vállalkozást építhet, elvégre a járulékokat akkor is fizeted, ha nincs fix bevételed; munkához, megrendeléshez jutni pedig nem épp egyszerű. Pláne pl. Heves megyében, ahol az emberek 60 százaléka ingázik, és persze szinte kivétel nélkül mindenki csalni kényszerül még ott is: 52 ezer Ft a 80 km-es havibérlet, így marad a diákbérlet a maga 90%-os kedvezményével, elvégre egy tanár tanítani vágyik (szégyellje magát, pedig kofának mehetne a falujában is), helyben nem kap munkát, 110 ezer Ft-ból meg nem fog tudni 52-t utazásra szánni. Eredmény? Kiégett adófizetők tartanak el milliókat, míg milliók kénytelenek feketézni, az viszont közös mindannyiukban, hogy ott csalnak muszájból, ahol tudnak – az életben maradásért.

Nézzünk egy nagyon is kézenfekvő, közeli és szubjektív példát, konkrétan az enyémet, mert zsebbenturkálás rulez. A munkanélküliséget szerencsére nem kellett tesztelnem, de nem igazán fáj a szívem az élményért, tekintve, hogy – jókora késéssel – a napokban érkezett meg a 45 nap passzív táppénze (munkaügyekben járatlanoknak a puska: a passzív táppénz a munkaviszony megszűnése után közvetlenül maximum 45 napig járó ellátás, orvosi igazolás ellenében). Viccesmód pont azért voksoltam a PT mellett, mert mindenki azt mondta, az több lesz, mint a munkanélüli segély… erre mennyi érkezett? 25 ezer forint – ha nem lennének egyéb bevételi forrásaim és szerető családi hátterem, valszeg királyosan megéltem volna másfél hónapon át ennyi pénzből, ugye.

Sebaj, gondolta Vaddisznó (és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből), 45 nap után csak találok valamit, elvégre ifjú vagyok és különleges, legrosszabb esetben pedig ott a jövedelemkiesési biztosítás, ami azért mégis csak havi 90-et hoz a konyhára, elvégre fizettem rendesen mindig. Utóbbi már önmagában véve is elég arra, hogy az ember inkább otthon maradjon és ismerősei  neve alatt bizniszeljen random kreatív melókkal, de persze itt is befigyelt egy autentikus kelet-európai szcenárió, ami miatt a biztosító felrúgta a szerződést a végén. Történt ugyanis, hogy a munkaerőkölcsönző cég, amelyen keresztül alkalmaztak minket (eleve milyen má’, hogy számos helyre csak úgy vesznek fel, ha kölcsönzőn keresztül szerződsz, hogy ők jobban járjanak – ocsmány egy biznisz a munkaerő-kölcsönzés intézménye), egy óriási sikkasztásos-adócsalásos botrány keretében pár névváltással egybekötve átruccant Romániába offshore-kodni, itthon pedig csődöt jelentett. (Érdemes rákeresni a kft-re a cégjegyzék.hu-n, nagyjából ötven különböző formában és címmel szerepelnek, irodáik azonban mind bezártak már, a gyöngyösi székhelyen még hat hónap fizetetlen bérleti díjat is hagytak maguk után a drágák). Nem igazán fog hiányozni a korrupt kölcsönzőcég - pláne, hogy persze négy utódvállalatot hagytak maguk után - miattuk azonban több ezer ember kényszerült másik kölcsönzőcéghez annó, minek köszönhetően nem teljesült a jövedelemkiesési biztosítás egyik alapfeltétele, a 12 hónap szünetmentes munkaviszony ugyanazon a helyen. Így aztán, hiába kaptam 3 éven át ugyanonnan a fizetést, papíron mégis két munkáltatóm lett, így buktam a havi 90-et a Humán Rent jóvoltából, ezúton is köszönöm nekik meleg szeretettel.

Más kérdés, hogy a 45 nap után szerencsére találtam állást, így alapjáraton szükségtelenné vált a biztosítás, viszont a döntés a bejelentett, fix meló mellett nem épp üzleti vénámat dicséri, hiszen azt már az elején is tudtam, hogy anyagilag jobban járok az fater-nevében-számlázós-külsős-munkákkal és a segéllyel, mint egy fix fizetéssel. De én a melót nem melóként, hanem kreatív megnyilvánulási lehetőségként tekintem, ergó sokkal fontosabb volt a lóvénál a tény, hogy valahol fejlődhetek, épülhetek, előre léphetek, részese lehetek valami nagy és közös projektnek, ahol naponta érzem, hogy szükség van rám.

Én azonban a kivételek közé tartozom: 90 százalék azért “dógozik”, mert muszáj, ergó nem fog 10-12 órákat  lenyomni mondjuk 150-200 ezrekért, hiszen otthon, heti 5 óra munkával is megvan majdnem kereken ugyanennyi (segély, biztosítás, rokkant nyugdíj, családi pótlék, fekete melók és a többi). De még ha feleennyi lóvé fut is be a számlára otthon csücsülve, sincs nagy gond, hiszen feleannyi költség sincs, ha nem kell lakást bérelni, büfékben étkezni és éjjelnappalikban vásárolni. Ilyen helyzetben vajon hogy dönt az emberek nagy része? Marad a fenekén, adót meg fizessen a jó édes anyukája. És ezért tart ott az ország, ahol tart: nem éri meg legális, bejelentett munkát vállalni, vállalkozónak lenni meg tánc a borotvaélen, amire még a legnerészebbek sem feltétlenül képesek “vállalkozni”.

Hírszerkeszteni éjjel igazán élvezetes, ilyenkor mindig nézek is valamit a tévében közben (nem irigylem a férfiakat, akik sajátos agyfelépítésüknek köszönhetően egyszerre állítólag csak egy dologra tudnak koncentrálni). Múlt héten egy régebbi Szilágyi János-féle interjúsorozatot közölt egyik kedvenc csatornám, és a vendég a már-már ikonikus figurává avanzsált Ómolnár Miklós volt.

Tulajdonképpen nem tisztem nyilatkozni a Story és a Best magazin főszerkesztőjéről, hiszen nem dolgoztam még vele sosem, sőt: nem is ismerem. A beszélgetésből mindenesetre az derült ki, hogy Ómolnár alapvetően egy tradicionális értékteremtő a maga módján, ennek ellenére mégis egy igencsak “egyszerű” bulvárlapot tett Magyarország legolvasottabb sajtótermékévé, nem pedig a Yeats-féle irodalmi antológiát népszerűsíti maláj kecskepásztorok körében (ergó nem éppen rétegműfajban tevékenykedik, hogy úgy mondjam). Ómolnár arról is mesélt, hogy a cseh Storyban Jiri Menzel is kapott egy kolumnát – és a magaskultúrához tartozó figura örömmel vette a lehetőséget, hogy újabb csatornát talált arra, hogy szélesebb rétegek felé kommunikáljon számára fontos dolgokról, hétköznapi nyelven (vagy szüksége volt a pénzre, gondoltam, de aztán kiderült, hogy Menzelnek nem csak szüksége nincs a kessre, de még honort se kért).

A kontraszt alaposan elgondolkoztatott.

Már régóta felfigyeltem arra, hogy sikeresség, hatékonyság és eredményesség tekintetében háromféle attitűddel találkozhatunk:

• Az underground értékteremtők avagy a modern Don Quioxte-k

Ők azok, akiknek elképesztően magas mércéjük és komoly tehetségük, szorgalmuk, elszántságuk van, ennek ellenére mégsem igazán sikeresek a maguk területén (néhány kivételt persze teremt a vak-tyúk-effektus, de nem jellemző). Ezek az emberek többnyire a háttérben maradnak, sokszor náluk felületesebb arcok kerülnek előtérbe, ők pedig életük nagy részében mellőzöttnek érzik magukat. Ők a “meg nem értett művészek”, a “sztahanovista, maximalista dolgozók” és azok, akiknek “elveik vannak” és “soha nem adnák el magukat”. Mindig a legjobbra törekszenek, és soha nem kötnek kompromisszumot. Állandó falakba ütköznek és rengeteget szenvednek.

• A bármi áron celebek avagy az instant levesek

A csoport képviselői persze nem csak a celebvilágból kerülnek ki, bármilyen mikroközösség kitermeli őket. Ők azok, akik rettenetesen felületesek, eredmény-orientáltak, anyagiasak és externalisták, a könnyen-gyorsan elv szerint élnek és törtetnek ezerrel. Többnyire gátlástalanok, szerintük a cél szentesíti az eszközt, nem válogatják meg eszközeiket, módszereiket, nem moralizálnak, filozofálnak és elmélkednek, in medias res nyomulnak a cél felé. Rengeteg imádót és irigyet szereznek, seggnyalók veszik körül őket, és a kieégés, érdektelenné válás, valamint a hirtelen felemelkedést követő gyors süllyesztő vár rájuk.

• Akiknek sikerült

Azok, akiknek egyszerűen, és az élet rendkívül bonyolult karmaláncának köszönhetően “sikerült”: elérték céljukat, úgy élnek, ahogy szeretnének, azt a megbecsülést kapják, amit megérdemelnek, méghozzá többé-kevésbé reális alapon, elfogulatlanul és túlzásmentesen. Kevesen vannak. Mi a titkuk? A jó-időben-jó-helyen effektust semmi sem veri persze, de ott egy kulcsfontosságú tényező: képesek voltak a bennük élő Underground Értékteremtőt és Instant Levest mesterien integrálni személyiségükbe. Megőrizték a lángot, az értelmet, értéket és mindenekelőtt az ént, de ki is nyitottak egy rozsdás kaput a kompromisszumok, áldozatok, lemondások irányába, amit aztán végül leporoltak, megszerettek, magukévá tettek és nyitva is hagytak.

Ha a környezetemben a tartósan elégedett embereket figyelem, szinte mindegyikük az utóbbi kategóriába tartozik. A többiek végletek között vergődnek vagy egyszerűen ostobák ahhoz, hogy felfogják, mi a baj.

Jó lenne egyszer majd megtalálni ezt az egyensúlyt, és úgy teremteni értéket a magam limitált módján, hogy közben látható-érezhető eredményt produkálok és szélesebb rétegeket – ez nem feltétlenül ezrekben, százezrekben vagy milliókban éterendő – is elérek.

Nem tudok főzni. De nem csak úgy nem tudok, ahogy azok nem tudnak, akik különleges fogásokat nem készítettek még, hanem úgy nem tudok, ahogy az abszolút kezdők nem tudnak. Talán azért, mert korán meghalt anyám, nagyanyám, talán azért, mert totál antitalentum vagyok, nem tudom.

Tisztelem a konyhaművészeket és abszolút kreatív dolognak tartom a gasztronómiát, de sajnos a folyamat gyártáshoz tartozó része engem sosem vonzott, sőt: teljességgel hidegen hagy, mi hogyan készül, a procedúra utáni feltakarítást meg kötelező undormánynak tartom, amit társasági események alkalmával illemből önként vállalok, ha már a kreatív tartományokhoz nem tudtam hozzájárulni.

Most sem az önkifejezés vágya az, ami affelé visz, hogy főzni tanuljak, hanem az anyagi és praktikussági megfontolások, no meg a hiúság: tiszta röhej, hogy minden egészséges 18 éven felüli tud VALAMILYEN SZINTEN bütykölni a konyhában, én meg csak a mikró és a melegszendvicssütő bekapcsolásához értek, no meg a rendelések netes és telefonos elérhetőségeit vágom fejből. Kevés ez, fiam, kevés, eljárt feletted az idő, muszáj lépni valamerre.  

 A gond csak az, hogy az összes létező szakácskönyv és recept olyan előismereteket feltételez, amiket én hírből sem ismerek. Mintha csak egy kínai nyelvtanfolyamra toppannál be, ahol élből kínaiul közlik, mit kell csinálnod, de persze még se a szavakat, se a nyelvtant nem ismered. A szakácskönyv is így indít: “Végy tíz deka reszelt bazsalikomot, pácold benne a ropogósra sült garnélát húsz percig” – oké, de: 1. a bazsalikom tippjeim szerint egy fűszer, oké… de hol jutunk hozzá és milyen kiszerelésben érdemes venni?, 2. honnan tudod, hogy a tíz deka tíz deka, szemmértékre? És akkor ha a recept két személyre szól, ha három személyre készítem, tizenöt deka kell?, 3. mi a halál az a pácolás, és hogy kell csinálni?, 4. a garnélát hogyan kell ropogósra sütni? miben, mennyi ideig? egyáltalán, hol kapható nyers garnéla és mennyit kell vennem összesen? És ha már itt vagyunk, vajon milyen lábasokat meg edényeket vegyek, és hol érdemes? Van pár tányérom, egy palacsintasütő meg egy lábas, amiben néha virsli fő, ennyi. Kérdéses az is, hogy vajon hol kezdődik az a tudás, aminél már érdemes beruházni új eszközökre.

Miután a nyelvtanfolyamnál is hatékonyabb, ha az ember anyanyelvi környezetbe zuttyan, valami azt súgja, én is jobban járnék, ha egyszerűen betársulnék egy főzni tudó, türelmesebb fajtájú ismerőshöz, aki élőben és gyakorlatban átadja minden tudását (úgy kétszáz év alatt, sok-sok Xanax-szal). Biztos vagyok benne, hogy ehhez is, mint mindenhez, tehetség és lelkesedés kell: a tehetség némiképp pótolható, a lelkesedés azonban nem – tehát most igyekszem spannolni magam, hogy lelkesedjek jobban, ne csak a kedvező végeredményt várjam (imádok zabálni).

 Menne ez nekem vajon, nem túl késő teljesen ismetetlen vizekre eveznem vén fejjel? Nagynéném is harminc fölött főzött először életében, amikor gyerekei lettek. Tény, hogy magának az ember nem szívesen kotyvaszt, de pár alap dolgot elkészíteni a családnak, barátoknak, kedvesnek etc. nem árt tudni.

Szóval, meg kéne tanulni főzni, na. 2009 nagy projektjeinek egyike ez, újévi fogadalmak, meg minden.

***

A közeljövő további terveihez tartozik, hogy beleásom magam cseppet a fotózásba. Teljesen amatőr vagyok, és igazából még azzal sem vagyok tisztában, mitől jó fotós egy jó fotós (a technikai kompetencián és a megfelelő felszerelésen túl). Sokan mondják, hogy “a szemem” megvan hozzá, és szeretek is fotózgatni nagyon. Vérprofi valszeg sosem lesz belőlem, de remek lenne, ha a magam fotósa lehetnék. Pont kapóra jön a következő alaphelyzet:

Persze nem volt kimondottan egyszerű rávenni az öreget, hogy experimentálódásra adja a fejét, de most úgy tűnik, érzi a dolog szükségszerűségét, és látja, hogy a nyugdíjkorhatár meg egyre csak nő. A fórumtémára több hozzászólás és PM is érkezett, egyelőre Nikon D60 és D90-nél járunk, de igazából fogalmam sincs, a Nikon jó-e digiben.  Itt is várok ötleteket, javaslatokat, felvetéseket a témában – nem csak profiktól!