Nem szeretem az olyan napokat, mint ez a mai. Kivételesen nem az esőcsepergetős-szürkeeges-kopaszfás szettingre gondolok, inkább a saját időmmel való versenyfutás zavar. Rengeteg mindent kell(ene) csinálnom, nagyon szeretnék mindenhol maximálisan megfelelni és közben alig marad időm regenerálódni.

Van öt különböző projekt, amivel intenzíven foglalkozni kell, mellé pedig adott sok-sok ember, akik már szinte sorban állnak, hogy végre összefussanak velem. Persze én is szeretnék velük találkozni, de nehezebb néha összehozni az audenciát, mint a római pápával. Sokszor olyan vagyok, mint az űzött vad, éjszaka pedig alig tudok aludni, annyi teendőn és kötelességen jár az agyam. Meg még több dolgon, amit csak szeretnék csinálni, de idő, tér és hely aligha van rá. Ki volt az az állat, aki kitalálta, hogy 24 órából álljon a nap?! (Igaz, öt milliárd évvel ezelőtt még rosszabb volt a helyzet, a Föld és a Nap közötti távolság ugyanis annyival kisebb volt, hogy 2,5 óra alatt kedd lett a szerdából. Vajon egy ilyen konstrukcióban hogyan értelmezte volna a boss a “kötetlen munkaidő” fogalmát?!)

Itt van Jennifer Hollandiából, és majdnem annyit iszik, mint egy újságíró. Tegnap vele – és kettőtől ötig egy bónuszként előbukkanó kedves olasz barátjával – boroztunk szerény hajlékomban, az alvásról viszont még mindig nem sikert leszoknom. (Pedig a cigány lovának milyen jól ment a projekt: ügyesen lekattant az evésről meg az alvásról, de két hét után feladta ő is meg a szíve is.)

Ráadásul nem mindenki a boromat, van, aki a véremet akarja. Lőjetek le!

“or any more time… time”

“Az a baj, hogy azért nem fogtam még hozzá az angolozáshoz, mert teljesen szét vagyok esve, kihullanak a kezemből a dolgok, semmire se marad időm és közben fogalmam sincs, ki vagyok és mit akarok” – mondja a barátnő éjfél előtt tíz perccel. Próbálok konstruktív lenni, de igazából én is hasonló cipőben járok mostanság-többnyire-főként. Az anyjáék szerint korai kapuzárási pánikja van, attól való félelmében, hogy nem sikerült eddig semmit letennie az asztalra. Hát nem tudom, bár időm sincs zum Glück ezen morfondírozni.

Az előttünk lévő tíz generáció 35 éves korában már túl volt a csúcson, a hetvenes-nyolcvanas években születettek meg a másfeledik iksz után mennek Indiába “önmagukat keresgélni”, puszta seggel és grandiózus ábrándokkal. Aztán fasztuggya.

[...]

Ha melodrámában utaznék, biztosan előadnám, hogy életemnek három fő problematikája van. Az elsőt nem mondom el, a második a Don Quioxte-ség és az önfeladás közötti lelki nyugalmat adó egyensúly meglelése, a harmadik pedig az, hogy legyőzzem azokat a gátakat és gátlásokat, amelyek megakadályoznak abban, hogy átlépjem a korlátaimat és a teljes énemmel, ne csak a vacak énkémmel funkcionáljak az élet számos területén.

Ha sorselemzővel beszélnék (amire eddig még nem volt példa), valószínűleg azt mondaná, hogy mindhárom életfeladat szorosan összefügg egymással és karmám lényegével, de ehhez fölösleges jóshoz rohannom, érzem én ezt magamtól is. Mint ahogy sok más dolgot is tudok és érzek, mégsem vagyok képes – egyelőre – lerombolni egy sor láthatatlan falat – talán pont azért, mert láthatatlanok.

Ahogyan azt a “Tibor megmondja, ki a fasz vagy” című random személyiségteszt is elárulta a Facebookon, én “valami bölcsészgeci“ lehetek - így aztán bocsánatos bűn, ha mindennapos vendég soraim között az elvont fasság csakúgy, mint az önmarcangolás a köbön – legalább tudatosan offolok, a stream-of-consciousnesst se bízom a véletlenre, savval pusztul ám az őserő. Szóval, haragszom magamra, mert tényleg, tényleg, tényleg több mint idegesítő, hogy nem vagyok eléggé sokoldalú, művelt és küzdőképes a képességeimhez mérten, így aztán folyton ott a lelkifúró, hogy a jóstenke csak kiszórta az ablakon azokat az egyébként szép és nagy energiákat, amiket tehetségül adott. Tanulni kéne, méghozzá gecisokat, lexiálisan és önfegyelem tekintetében egyaránt, aztán meg átugrani az árnyékomat és lerombolni a falakat – ami meg pont a tudás és a tudat leigázásával történhet csak meg. Szóval szopás az egész.

Nem vagyok én hurráoptimista és a messianisztikus póz is távol áll tőlem, de valami azt súgja, idővel sikerülni fognak ezek a dolgok – nem kell feltétlen nagy történetekre gondolni, a cél itt is csak az, mint a többi hatmilliárdnál: annak lenni, amik vagyunk, és megcselekedni azt, amiért idejöttünk.

[...]

Felhív reggel, és azt kérdezi, nem zavar-e, hogy kóstolgattak és lenézően beszéltek velem a srácok, öt idegen fickó. Mondom, nem különösebben, az ilyesmit fel se kell venni. Nem érti, felháborítónak tartja a hangnemet, bánja, hogy nem olvasott be nekik helyettem. Fura, de nekem eszembe se jutott: egy csupaférfi társaságban mindig előkerülnek a tarsolyból az egyszem lányra záporozó szexista megjegyzések, az lenne a meglepő, ha nem így történne. Ja, te nem tudod? Persze, mert botot adott a lábad közé a karma.

A csajozós dumákat és az évődéseket mindig is lazán kezeltem, de az egyszerű, alpári kóstolgatók sem tudnak mélyebben meghatni. Cinikus egykedvűséggel figyelem a klaviatúra mögül okoskodó névtelenjóskákat is, meg azokat, akikkel átlátszó módon a merő irigység mondat kisstílű ocsmányságokat.  

Persze én se vagyok Teréz anya, van három ember a világegyetemben, akiket nemes egyszerűséggel azért utálok, mert lenéznek engem. Egyszerű és önös indok, de belátom és vállalom. Fura érzés ez, és szeretnék tőle megszabadulni, ezért az egyik – ma már távolivá vált és jelentéktelenné sikkadt – figura alakján keresztül most jól kiírom magamból a jelenséget, hátha az segít kihúzni a kígyó méregfogát: jó lenne ugyanis, ha a jövőben királynői önérzetem képes volna túljutni az ilyen kicsinyes részleteken, na.

Asshole – persze nem így anyakönyvezték - is egyike volt annak a típusnak, amelyikbe időről időre belefutok, talán mert annyira utálom őket: a Tom Cruise-karakter az Esőemberből; fiatal, ambíciózus, intellektuális és törtető. Mindig figyelem, ki az, aki a lúzerekkel is spannol, általában ők a jó emberek – nos, Asshole nem ilyen volt. Csak a maga kaliberével bratyizott, a többieket pedig – köztük engem is – látványosan ignorálta. Eleinte azt hittem, figyelmetlenségből nem köszön, aztán leesett, hogy az én köszönésemet se fogadja, azonkívül nem szívesen mutatkozik a társaságomban. Ez egyszerre szórakoztatott és dühített: szórakoztatott, mert így lehetett olyasmivel szopatni, hogy társaságban sörrel a kezemben széles mosollyal leültem mellé, aztán számoltam, hány percen belül tápászkodik fel kínosan (mielőtt hozzám kéne szólnia vagy mások látnák, hogy én beszélek vele)… és dühített, mert a természetes humanizmusomtól és igazságérzetemtől teljességgel idegen volt, hogy olyan ember nézzen le, akivel soha nem beszélgettem mélyebben, aki egyáltalán nem ismert engem semmilyen szinten, a külsőséget leszámítva. Ez utóbbi akkor is bosszantott volna, ha nem rólam van szó – de rólam volt, és így már önzőségből is bántott a dolog. Senki nem viselkedett még velem így addig – és azóta sem.

Rovarság

Nem utál, nem haragszik rám. Egyszerűen csak úgy viszonyul hozzám, mintha furcsa, ám ártalmatlan kis rovarkezdemény lennék. Az a fajta temetőbogár, aki mindenhol beeszi magát a márvány közé – vagy a kislégy, aki pár órácskára a nyári nagy melegben az ablak közé szorul. Bántani nem akar, mert ő érzékeny értelmiségi hosszú és bonyolult szavakkal elméjében, ezért inkább fagyos eleganciával néz keresztül rajtam. Kimért és korrekt, valahányszor a környezet kívánalma kontaktust forszíroz kettőnkre. Aztán tovább áll és örökre elfelejt, s csak én őrzöm magamban a rovarság emlékét még pár esztendeig.

Asshole teljesen analfabétának nézett engem, és látványosan meglepődött, amikor először látott olyat csinálni, ami neki nem ment. Elégtétel, hát persze – de miért kell ahhoz teljesítmény, hogy valaki megadja az alapvető, mindenkinek járó tiszteletet???

Emlékszem, ötödikben fogalmazást kellett írni arról, mire költeném a pénzem, ha kifogyhatatlan bukszám lenne. A kisiskolásan pontokba szedett gondolatok sorában szerepelt a mondat: “Támogatnám a különleges, tehetséges fiatalokat” – és akkor a tanár, akit példaképemnek tartottam, mert akkoriban még olyan tanáregyéniségek voltak, akikre fel lehetett nézni, odalépett hozzám, és megkérdezte: “De hát miért a tehetségeseket? Miért mindenki csak rájuk figyel? Mások nem érdemlik meg a támogatást? Az elesettek talán nem érnek semmit? A tehetség talán erény, nem pedig adottság?” – és akkor elszégyelltem magam. Azóta igyekszem mindenkinek megadni a tiszteletet, a figyelmet és a támogatást - Asshole, apparently, nem így gondolkodott.

Persze a történet alapja nyilvánvalóan a kémia, semmi más: vannak emberek, akik első blikkre vonzóak, és úgy beszélgetsz velük, mintha ezer éve ismernéd őket. Bármilyen szettingben összehaverkodtok, akkor is, ha évente egyszer egy másfélméteres börtönfalon keresztül lehet csak átkopogni egymásnak, és spanok maradtok akkor is, ha tíz évig nem találkoztok valamiért. És vannak emberek, akik egyszerűen illatra-szagra-tapintásra-látványra, minden zsigerükben taszítanak, pedig soha semmilyen kommunikáció nem volt köztünk. Túlértékelnénk saját jelentőségünket, ha azt mondanánk, utál minket, inkább csak kölcsönös ellenszenvről van szó, első látásra – amit ők nem tudnak intelligensen, nyitottan kezelni. Egyszerű kémia, nem kéne túllelkizni, nyilvánvalóan csak a komplexusos emberek… meg a sznobok, akik nem tudják, hogy büszkén tekint a búza az égre, amíg éretlen, de az érett búzakalász lehajtja fejét.  

Szóval érdekes dolgok ezek. De nem, már ez a sztori se zavar – eltelt pár év, és kívülről látom a történetet.

Helsingborgban van épp Emke, nemrég írt sms-t. Jövő héten egy éves lesz a közös gyermek, “akit” persze nem mutattunk be senkinek, csak az láthatta, aki magától rátalált – és ez így van jól.

Nem tudtam válaszolni az sms-re, de lélekben azért beugrottam a kis kávézóba, ahol tavalyelőtt augusztusban csücsültünk és agyaltunk, aztán megfestettük a képet. Ha eszembe jut valami az én soraim közül – bár itt tényleg nincs “enyém” vagy “övé” – vicces módon a prológ vagy az epilóg szokott beugrani. Az előbbi uccsó sorát egy erős mondatnak érzem (pedig aztán tényleg ritkán mondok ilyet olyanról, amihez közöm van: a gátlásosságig elégedetlen vagyok bármivel és mindennel, amit csak csinálok):

“Annál is inkább, mert eleget láttam már a világból ahhoz, hogy tudjam: csak a madarak repülnek első osztályon.”

Ez egy frappáns valami, benne van a lényeg, amiről a sztori szól, és persze az is, amit kétszázmillió karakterben sem lehetne elmondani – mondta Vaddisznó, és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből.

Mostanában gyakran eszembe jut az utolsó oldal is, pedig esküszöm, tényleg nem szoktam saját termékeken gyermekeken merengeni:

“Cigit kér tőlem, aztán a szerkesztő józanságával górcső alá vesszük Mara életét, mintha csak stilizálásra váró kisrealista regényről volna szó.
- Te, gondolod, szükség van arra a részre, hogy „éppen kapóra jött ebben az időben, hogy egy országos kereskedelmi tévécsatorna segédszerkesztőket keresett…”? – kérdezi mintegy mellékesen.
- Mi a bajod ezzel?
- Nem tudom. Lehetséges, hogy fölösleges szájtépés, megbontja a szerkezeti egységet, unalmasnak tűnhet – a toll egy pillanatra megremeg a bekezdés felett. Hiába, az irodalomcsinálásban néha a jószerencsén múlik egy-egy epizód sorsa. Némelyik eltűnik, más részek megmaradnak – szelektív a szövegszerkesztő, akár a memória.
- Basszus, én meg azt mondom, hagyjuk benne. Tudod miért? Nagyszerű kontraszt, hogy Mara pénzért és hírnévért is képtelen volt eladni lelkét, miközben a testét meg könnyedén áruba bocsátotta. Kiváló szimbólum, sokat elmond a főszereplőről, rögtön az elején!
- De hát… ez a valóságban is így történt – tűnődik Mara.
- Hát persze. A regényt sem te vagy én írtuk, hanem az élet nevű furcsaság, akinek kitűnő a humora és fejlett a dramaturgiai érzéke.”

Vicces napom volt: szexi zsenge felsőtestek egy fitnessz-sorozat castingján, aztán délután IM divatfotózáson forgattam (nem röhög - mint tudjuk, életem első 18 évét úgy éltem le, hogy heti kétszer néztem tükörbe, ergó az IM-divatanyagokat akkoriban észre se vettem a magazinban: most pótoltam az elmulasztott éveket, testközelből).

Jó poén volt, ilyet még úgyse csináltam, és lám, milyen kevés elég a bódottá’hoz: egy kiváló erdőféleség called Hármashatárhegy jót tesz a magamfajta kirándulásbuzi léleknek, meg aztán… adott volt egy remek kis kézikamera, olyan fasza optikai zoommal, hogy majd beájultam a gyönyörtől. HD-minőség, gyönyörű színekkel – nagy öröm volt használni, de míg azt teszteltem, miként kell feltölteni a cuccot a gépre, lemerült az elem. Pedig már pepecselnék vele, kíváncsi vagyok, hogy mutat az anyag nagy képernyőn… no, mindegy. Még a végén videózsurnaliszta leszek, most úgyis az a divat (meg a félszem, ahogy nálunk a családban mondják).

További okok az örömre: szoknyaszezon van, végre felavattam az összes M’era Lunás szerzeményt, amit az X-TRA-X leértékelés juttatott a fiókomba tavaly nyár végén. (Télen csak a katonai sátrat tudtam felvenni, ugye, military style indusztriál halálfejekkel forever.) Ha egyszer nem dolgozom napi 12 órát, még normális nyári járkálóholmit is tudok talán szerezni, idén ugyanis a LÁBUJJLETÉPŐS PAPUCS és a MAGASSARKÚ SZANDI mellett új, régen látott alternatíva jelent meg a piacon: sima, pántos szandálok és papucsok, lábujjközi-bőrletépőpánt és bőrkeményítésvastagító, talpégető sarok nélkül. Végre. Sokan a pár éve konstans futó balettcipőkben látták az endlősungot a lábujjletépős és a sarkas téma mellett, de abba belepállik nyáron az ember lába, plusz az is kényelmetlen azért, lássuk be. Évek óta vártam hát, hogy jöjjön egy divathullám, ami nekünk, kényelempreferáns, de extrémtrend-érzékeny csajoknak is kedvez, és hát itt van, megtörtént ez is.

A legjobb pedig az, hogy hétvégén már lehet installálni a medencét!

Most az a divat, hogy a popsztár kötelezően biszex (Katy Perry, Lady Gaga, Pink, Fergie és a többiek, ugye). Muszáj neki, ha sikeres akar lenni, persze csak ha kettessel kezdődik a személyi száma. A magyar piac még tartózkodó, bár nekünk is van már “biszex zenekarunk”, elvégre művészi szentpontból a szexualitás igen nagyon releváns, mint tudjuk. Mondjuk, popszempontból is a művészet.

Mióta oktondiságból kettéosztott országunkban politikai kérdés lett a szexuális irányultság, az ember el-eltűnődik azon, mi a jobb: ha a nem-nő és nem-bi (ergó csőbuzi) celeb – netán egyéb közszereplő - kimászik a klozettból vagy ha mélyen hallgat orientációjáról?

Sehogy se jó, nincs helyes megoldás. A coming out végzetes, egyébként se mossa le róla isten se, hogy cigányzsidó ballib, a komolyabb helyekről viszont végleg kiírja magát. Steiner Kristóf a könnyedebb műfajban még szalonképes, de Radics Péter állítólag már ellehetetlenítette helyzetét az ominózus comingouttal, amire mindannyian emlékszünk (igaz, a mániás-depresszió és a homoszexualitás nem feltétlen járnak kéz a kézben). Per pillanat mindenesetre a társadalom agresszív orraládörgölésnek veszi, ha valaki nyíltan beszél homoszexualitásáról. Hiába, szociolingvisztika órán is többször elhangzott, hogy a hetero férfiak közbeszédében kötelezően szerepel a buzizás.

Aki kussban marad sem jár sokkal jobban: az embereket az ő esetükben az háborítja fel, hogy “dehát mindenki tudja, miért nem vállalja fel, micsoda képmutató féreg az ilyen”. Gondoljunk csak szegény Antall Imrére vagy Friderikuszra. (Igaz, utóbbi nem egészen homó, inkább aszexuális, ami persze ezerszer durvább és szégyelnivalóbb egy olyan világban, ahol még a csapból is szex folyik. Az aszexuális coming out aztán maga az öngyilkosság, pardon me! Galla Miki is inkább aszondja, hogy szeret egyedül lenni, oszt kész.)

Szóval, nem egy diadalmenet a deviancia, de trendi biszex női popsztárnak lenni valamiért mégis menő. A fene se érti ezt, szexista világban élünk, no.

Papírforma szerint bizonyára korrekt kis online újságíró vagyok, elvégre nonstop netszörfölök és mindenféle blogba beletúrok, kezdve az FTM és MTF transzneműek naplóitól a techblogokig, és mindenféle random cuccon becsülettel átverekszem magam.

Higgadtabban... sőt: lassan, tűnődve (ha netán hiányoztak volna tájképeim Gyöngyösről és A Tóról)

Két dolgot vettem észre: egyrészt a kor – á, a kooooor – higgasztott a vérmérsékletemen, és egyre kevésbé tudok kiakadni, felháborodni és bepörögni azon, ha valaki másképp él és gondolkozik, mint én. Még a szándékos provokáció se akaszt már ki, pedig nyolc-tíz éve remek glossza-témát adott minden bizarr visszásság.

A másik dolog, amire felfigyeltem, hogy sokkal visszafogottabban és körültekintőbben – megreszkírozom: óvatosabban – érvelek, mert egy ideje már érzem a felelősséget, ami a véleményalkotással jár. Persze ma is beszólok mindennek és mindenkinek, ami nem tetszik, nincs túlzott megfelelési kényszerem se… de már elmúltak azok az idők, amikor nyugodt lelkiismerettel beszéltem olyanról, amihez… nincs közöm. “Ne akarj jót neki, ő tudja csak, mire van most szüksége, a tévedéseit meg meg kell élni. És ne azt nézd, hogy rossz, hanem nézz mögé és lásd, miért olyan, amilyen” – ahogy Piroska néni mondta, amikor 15 évesen visszamentem hozzá, és elpanaszoltam, hogy gyerekkori barátnőm fura pasival jár és gáz társasággal lóg.

Már egy ideje felfigyeltem egy érdekes jelenségre, de egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nyilatkozhatok-e róla. Tulajdonképpen semmi közöm nincs hozzá, ráadásul se nem utálom, se nem imádom azokat, akik ezt az utat választották. Egyszerűen csak felfigyeltem egy jelenségre, amiről egyre többen írnak, többnyire nem épp hízelgő hangnemben, de mindenképpen penetráns észosztással egybekötve.

Kiszel Tünde és Hoolie Scene... Forrás: Hooliesceneblog

Miről van szó? Fiatal emberekről, akik előbb váltak bizonyos körökben ismertté, minthogy valamit letettek volna az asztalra. A jelenség persze nem épp újkeletű, a magyar celebek nagy része valóságshowk és kétes modell-munkák eredményeként került reflektorfénybe. A celebség ilyen dolog: nem kell okosnak, szépnek vagy jónak lenni, a cél a l’art pour l’art ismertség, avagy az ismertség produktum nélkül, ahogy erről már korábban fecsegtem.

Persze csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen szettingben mikor jelennek meg a tini-celebek, nevezzük őket inkább mini-celebeknek. Muszáj, hogy foglalkoztasson, mondom magamnak, elvégre szakmába vág – de az igazság az, hogy gyárilag vagyok kíváncsi, hogyan működik a myVIP-celebség, mi a folyamat mögötte, egyáltalán… hogyan élnek és gondolkoznak azok az ifjak, akik ezen a témán pörögnek, bármelyik oldalon (celeb vagy rajongó).

Hoolie többezres 21. szülinapi megabulit szerveztet magának

Az egyik abszolút példája a myVIP-celebségnek Hoolie Scene. Egy dizájnos, trendérzékeny, jó kommunikációs képességgel bíró srác, aki youtube-klipeket készít, ergó tátog valami harmadvonalas rádióslágerre. Videóbloggernek nevezi magát, ami világszerte trendi 21. századi műfaj, de az igazán pikáns inkább az, hogy évről évre gigamega-birthday partyt rendez magának, a buli költségei pedig százezrekre-milliókra rúgnak. A bulit amolyan fan-meetingnek tekinti, mivelhogy fan-klubja is van nekije. Akadnak ugyanis rajongók szép számmal, ezek szerint a Küldök neked egy cuppanós, cuppanós nagy puszit lenge öltözékben eltátogott cover-verziója egy bizonyos célcsoportban igen erős. (Reméljük, nem a nagyfarkú pedofilok körében.)

Miért vágyik egy 20-21 éves fiú celebségre? Hoolie Scene műsorvezető akar lenni. Ma már persze nem meglepő, ha valaki előbb celeb, aztán tesz csak valamit, ami kiemeli a tömegből, vagy talán akkor sem. Megnéztem Hoolie Scene szereplését a Mónika-showban, és döbbenten láttam, hogy a fickóban van annyi tehetség, hogy jól jöjjön ki abból a szennyből is: egyszerűen önreklámnak használta, mint egy vérbeli profi. Aztán az MTV Swung című (azóta kipurcant) műsorában tolta az ipart, persze asztal alá beszélte a többi vendéget a kamera előtt. Ügyes kölyök, állapítottam meg, határozottan van vénája a dolgokhoz, még ha a kellő empátia, odafigyelés és általános tájékozottság hiányzik is egyelőre belőle (a celebwannabíségbe ölt energia nagyobb részét inkább önképzésbe kéne fektetni, asszem). De ott a lehetőség, hogy korrekt kis pop-műsorvezető legyen egy zene tévén… ha nem kapja el a gépszíj, nem őrlik fel a külsőségek és felszínes pózok, amik már most is alaposan körbefonják életét.

Még a Hoolie-féle interjú kapcsán ismertem meg annak a 18 éves srácnak a blogját, aki választ adott erre a kérdésre. Kenny Catastrophe ügyében volt egy kis flém is, amikor Demcsák Zsuzsa az egyik mainstream reggeli műsorban konkrétan rákérdezett, Kenny biszexuális-e, ami persze nem tett túl jót a szerencsétlen műsorvezető imázsának, aki már kormányszóvivő-jelöltsége idején sem bizonyult feddhetetlennek  pc-ség terén. Kenny Catastrophe mindenesetre konkrét választ ad az egész myVIP-celebség kérdéskörére:   

Kenny Catastrophe Marjai Juditnak állt modellt, később szeretne ő is fotózgatni

Imádom, hogy mennyire nárcisztikusnak gondoltok. Semmi sem mulattat jobban, mint a tudatlanságotok velem kapcsolatban. De ez így van rendjén. Ha mindent elárulnék magamról, ha nem lenne tézisek tömkelege bennetek rólam és kiszolgáltatnám a titkaimat, akkor üresség lenne bennem és értelmetlen lenne az életem. Így viszont úgy vélem, nem az. [...] Ha közvetlenül nem sikerül kapcsolatba lépned velem, kérlek közvetetten se próbáld. Gondolok itt arra, hogy kapcsolatot teremtesz az egyik barátommal, velem kapcsolatos információk érdekében. Ne légy gyerekes! Ha valamit kijelentek az úgy is van, és semmi sem fog változtatni a gondolatmenetemen, hisz mindent szignifikáns pontokra fektetek.

Fura dolog, hogy valaki abban kéjeleg, amikor mások vele kapcsolatos félreértéseket tárgyalnak meg, és ezáltal maszturbálhat kicsit önnön egyedülállóságának nimbuszában. Nem rossz, nem kétségbeejtő és nem ciki, csak olyan valami, amihez én például nemigen tudok spirituálisan kapcsolódni. Persze ne kívánd felebarátodnak azt, amit magadnak kívánsz, mert lehet, hogy más az ízlése.

 Tényleg széttárt kézzel állok, és nem tudom eldönteni, jó-e az, ha valaki “mindenáron” celeb akar lenni, és élvezi a l’art pour l’art ismertséget.

Can’t stop the bleeding
These wounds aren’t healing

- Ti ilyen komolyan veszitek ezt a műhelyt? – kérdezte Hajdú B. István  a csoport egyik tagját szokásos pénteki sportműhelye után teremcserekor. Utánunk jött, előttünk ment, alaposan meglepődött tehát, hogy három óta még mindig az épületben volt a Harle-csapat. Azt persze nem is sejtette, hogy a csoport még tizenegykor is pizza fölé hajolva elemezte az aznapi talk-showt.

Irigyelni kezdtem őket - igaz, nekem könnyű volt, elvégre hivatásos nézőként csöppentem az öt hete együtt lélegző csoport szociometriájába. Türelmesen kijegyzeteltem tehát az összteljesítményt és a produkció egyénre szabott vonatkozásait, elfogultság és érdek nélkül, ahogyan a nézők szokták, popcornnal kezükben. Nem is tudtam volna másként, hiába mutatott be drága HT “az elmúlt tizenkilenc év legtehetségesebb tanítványaként”, elvégre kamera előtt én is hamunak mondom a mamut is néha (volt egy-két jó interjú pedig a 34-es évfolyammal, az Albert Györgyi-beszélgetés és a Hajdú Péter-szopatás például kimondottan jól sikerült, de Vujity Tvrtko barátunk csúnyán beszopatott engem is, haha). Emlékszem, mit összekönyörögtem Sanyának, hogy diszkréten semmisítse meg azt az ominózus felvételt, amit az Odeon moziban úgy nyitok: “öööööööö… ööööööö… ezt most inkább hagyjuk…. de ne, kapcsold már ki, tényleg…. képtelen vagyok, ööööö, hagyjuk, basszameg, jáááj, nemá, megyek haza!” Mindenesetre kedves HT-től, hogy időről időre szán néhány percet megtépázott önbizalmam foltozgatására, akárhogy is vesszük, no.

Egy dolog volt a produkció, ami persze bővelkedett egy sor jellemző gyerekbetegségben, nagyjából azokban, amiken minden kezdő műsorvezető, szerkesztő és producer átesik, a rosszabbak főállásban is naponta (kohézió a részek között, megfelelő átkötés, interakció hiánya páros műsorvezetéskor, rossz kérdésfeltevés, ami a vendég szájába adja a választ, egyszerre három kérdés, túl sok duma és szereplési vágy, kifutás az időből ésatöbbi). A legtöbb hibát első kézből ismertem, ezeken én is keresztülgyalogoltam pártucatszor – de azért mintha fejlődnék, pedig Isten látja lelkem, soha nem vágytam képernyős karrierre. Legutóbb élesben a Front 242-interjút toltam a Hullámtörők című dokufilm kvázi-riportereként, és magam is meglepődtem magamon. Jól oldottam az alanyt, frappánsan kötöttem a kérdéseket, végig fenntartottam a szemkontaktust (pedig a forgatókönyv nyolcsoros kötelező kérdéseket is tartalmazott, csókoltatom Krisztiánt ezúton is), átvettem a beszélgetőpartner rezgését és kivételesen még a két bazinagy kamera, a négy vakító reflektor és a féltucat profi fényképész látványától se fostam magam alá. (Ehhez persze azért szükség volt arra a kisüveg Kalinkára, amit legurítottam a borzalmasan stresszes-zavaros összesemény előtt, a végeredmény utólagos megítélésén valószínűleg ez a körülmény is sokat lendít, belátom.) 

Frappánsan reagálni, jól kérdést kötni, tartani a ritmust és moderátorként működve háttérben maradni  - asszem, ez megy a legnehezebben a magamfajta írott sajtós népeknek, hiszen az írott interjúnál a szerkesztés éppoly fontos, mint a beszélgetés… Egy élő adással ezzel szemben nem tudsz utómunkázni, de még  a vágott verzió is komoly tudatosságot, éberséget és intuíciót igényel. Szóval nem könnyű élvezhetőnek és érdekesnek lenni, a csoportot ezért igyekeztem konstruktívan és finoman kritizálni. (Valószínűleg ez egyébként az “aki nem tudja, az tanítja” klasszikus alapesete, eh.)

High tech-low life, elidegenedés, these wounds aren't healing: mai cyberpunk stream of consciousnessünkről Vaddi mesél a fekete pamlagon

Rizsázok megint, a lényeg, hogy egyszer csak ott ültem egy komplex, finoman árnyalt, szövevényes szociometria kellős közepén, ahol szerepek voltak, típusok és rítusok, folyton változó hierarchia és feladatok – és akkor ott és akkor, az elkészült produkció romjain ezek az emberek kommunikálni kezdtek egymással. A műsor abszolút főszerkesztője összeroppant, sírásszünet, vita, fejlődéstörténet, tetőpont, feloldás, ahogy a nagy görög drámákban és az alkoholelvonó-csoportterápiákon szokás. Nem volt színpadias, és valószínűleg azért is tudtam annyira élvezni, mert kívülálló voltam, és szerepem szerint soha semmi közöm nem volt vagy lesz az alkotóközösséghez, akik a dráma szereplőiként funkcionáltak.

És akkor azon kaptam magam, hogy irigylem őket, basszameg az egész. Nekem miért nem volt soha részem közös munkában, ötletelésben, a produkció közös felépítésében, munkafolyamatok véleményezésben, együtt fejlődésben, egy célért való küzdelemben, visszajelzések befogadásában és feldolgozásában és az azt követő feloldásban??? “Lehet, hogy most szarul érzitek magatokat, azért, amit egyik vagy másik munkatárstól kaptatok, jogosan vagy jogtalanul, de elképesztően hasznos szakmailag és emberileg, hogy most itt ültök szemtől szembe, és a dolog mélyére ástok” – mert az embernek pont egy kívülálló magtalan jólmegaszondása hiányzik. mikor lelkét a kritika nyilai döfködik, mondhatnánk, de nem így van, befogadóak voltak ugyanis az észrevételeimmel kapcsolatban.

Közben arra gondoltam, hogy ők valószínűleg nem is tudják, milyen fájdalmas, fullasztó, demotiváló, traumatizáló élmény az, amikor az ember hónapokig, évekig elfojtásban él, és egyrészről semmilyen felület nincs, ahol kreatív ötleteit megvalósítaná, másfelől pedig semmilyen visszajelzés nem érkezik, hogy miért… és mi a baja vele, a személyével, az ötleteivel, a felkészültségével, és a té betűivel (a tudásával, a tájékozottságával és a tehetségével, mert ezek ugye mindenkinek legsajátabb, legintimebb tartozékai, és mindenkinek egyformán fáj, ha nem tud mit kezdeni velük). Ezerszer jobb ettől még az is, ha durván kiosztanak, ledorongolnak, legorombítanak, leordítanak, leanyáznak, kioktatnak… mert ez azt mutatja, hogy a legalább van egy közös cél érdekében küzdő csoport, aminek tagjai vették a fáradtságot, hogy megismerjenek, te pedig már tudod, hogy milyen irányba érdemes elindulnod (vagy extrémebb esetben milyen területről muszáj menekülnöd).

És akkor észrevettem magamon, hogy kívülállóként figyelni egy csoport közös munkáját és fejlődését számomra is terápia volt, de… nem, még mindig nem tudom feldolgozni ”ezt az egészet“, eufemisztikusan szólva, a rendszeres olvasók aztán pontosan tudják, mire célzok, de egyébként sem kell hozzá hat diploma. A felszínen persze délcegen leszarom: és igen, valóban elnyomtam réges rég az ezzel kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat, az utolsó időkben már tényleg  nem lehettem volna közömbösebb és passzívabb, ez tény. Az elfojtásnak pedig két szánalmas mellékterméke lett: a regresszió (amikor úgy viselkedtem, mint egy tehetetlen, naiv óvodás) és a kompenzálás (amikor játszottam és játszom az agyam és osztom az észt, mintha marha nagy ász lennék, pedig ugye, a valóság, mint tudjuk, haha). Hárítgatni legalább nem szoktam, előnyömre szóljon, mert pontosan tudom, hogy kettőn áll a vásár… és mégis, üvölteni és zúzni tudnék, ha eszembe jut az összes megválaszolatlan kérdés, az összes elvesztegetett perc és az összes csírájában elvetélt ötlet. 

“Basszameg, én tudom, mekkora ökör voltam az első perctől az utolsóig, de nincsenek válaszok a kérdéseimre és így nem tudom, mikor fogom tudni ezt az egészet feldolgozni” – mondtam aztán HT-nek óra után, mikor bezártuk az épületet, kábé mintha valami elfuserált pasi-ügyről volna szó. Röhejes, de ez van.

A mai terméközpontú, eredménycentrikus világban pedig nyilván abszurd módon hangzik, de szerény véleményem szerint ha valahol már a csoportdinamika és az ától béig kommunikáció se működik, ott nincs miről beszélni, előbb-utóbb minden összeomlik. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz félév végén a talkshow-műhellyel és a csapattagokkal.

Pushed to the edge / We drive a wedge / Of hate and fear / Don’t shed a tear / No one to trust / This life’s a bust / This hand of greed / We need to feed

Can’t stop the bleeding / These wounds aren’t healing / Who wants to live / For another day / Skies are greying / Who is praying

Paralysis of self injection / Mortal coil / No protection / Disagree / Spinless sea / Hypocracy will set you free / In the end we all bend

No more time to change your mind / Two by two / We’ll march through / End the end / You’ll die too

Front Line Assembly: Fragmented 

…most tél van, hideg tél – mondá ama bizonyos radikális jobboldali érzelmű ifjú lánglélek valamikor 1846-ban kedvesének. Pedig az a tél nem is volt különösebben zimás, és a nagyvilágban sem történtek különösebben izgalmas dolgok (ha jól emlékszem, Iowa decemberben lett hivatalosan is az USA huszonkilencedik állama, no és akkoriban fedezték fel a Neptunuszt is, ami a nyugati asztrológiában az elrugaszkodott álmok és a rajongás bolygója). Ez persze nem érintette Petőfit, ahogy nem érint bennünket se… mindenesetre most kegyetlen hideg van. 

Ville “Join Me In Death” Valót egyszer arról kérdezték, vajon miért van ennyi híres finn rockzenekar (kreatív kérdés, lássuk be). A HIM frontembere röhögött, majd közölte: “Nézd, nálunk az év tizenkét hónapjából legalább négyben töksötét van és rohadt hideg: ilyenkor az ember vagy felköti magát, vagy finn vodkát iszik a próbateremben a zenekarával. Csodálkozol?” (Az már persze a sors különös humorérzékére vall, hogy pont akkor röpködnek a mínuszhuszak, amikor gázfűtéses rezsit kell fizetnem, lassan szinte már a semmiből.)  

Igaz, annyira azért nem volt meleg az a nyárvég sem ott fent északon, ami ezt a bejegyzést most inspirálta… de azért mindenképpen nyárszerűbb valami volt, mint ez színtelen-szagtalan január a maga konstansan hófehér egével és piszkosszürke talajával.

Ez minden, ami megmaradt (fotó by Emke)

Olvassátok tehát Emkét a jó meleg szobában (szerencsésebbek irodában), ha még nem ajánlottam volna eleget! >>