Love will tear us apart

Puha szőnyeguszályt eresztett a gyertya, mire a beszélgetésben ideáig értünk. Tényszerűen, plasztikusan, minden kacifántosság nélkül mesélt a szerelemhez fűződő gondolatairól, érzéseiről és tapasztalatairól. Nem mindenben értettünk egyet, de megindult egy diskurzus, ami mindkettőnket elgondolkoztatott.

Néztük a tévét, és egy mindenét feladó házastárs láttán egyszerűen megkérdeztem, hogyan juthat el valaki odáig, hogy önként lemondjon szinte mindenről, ami addig fontos volt számára - kezdte a történetet, majd nagyot sóhajtott. – Ó, mintha zsilipek nyíltak volna meg, úgy zúdult rám azonnal a család szemrehányása, számonkérése: “Neked erről fogalmad sincs, te még ehhez nem nőttél fel”. Közülük persze mindenki happily married, kisgyerekkel (a nálam  fiatalabbak is), és azonnal jött a szemrehányó pillantás: “Voltál te már szerelmes?” – a kérdés bántott, de nem akartam hazudni, úgyhogy megmondtam őszintén: “Nem tudom”. 

Honnan is tudhatnám? Ahogy mondani szokták, a szerelemről sem tudhatjuk soha, hogy az első-e az utolsó, vagy az utolsó az első. Persze, voltak olyan érzések, amik arra hasonlítottak nyomaiban, de később aztán rájöttem, az egész csupán fellángolás, rajongás, kíváncsiság vagy múló vonzalom volt.

A család persze szó nélkül leírt; érzelmileg éretlen, gyerekes gondolkozású, önző nyikhaj vagyok, akinek fogalma sincs az élet igazán nagy dolgairól. Mintha legalábbis én tehetnék arról, hogy nem érzek valamit, amit időről időre mindenki érez. Már így is őrült lelkifurdalásom van, amiért nem tudok úgy megnyílni, ahogyan kellene, hiába akarom nagyon.

Irigylem azokat az embereket, akik szeretnek, még akkor is, ha akkor és ott épp nem szeretik őket viszont. Folyton szomorkodnak, sírnak, amiért reménytelenül várnak valakire, és közben bele se gondolnak, milyen csodálatos, különleges tehetségük van: képesek a teljes önátadásra, tudnak szeretni.

Azért neked is voltak komoly kapcsolataid, ugye?

Persze, és őket szerettem is, a ma napig szeretem. Örök, szinte feltétlen szeretettel, a mai napig keressük egymást, bármikor számíthatunk a másikra. De hogy azok közül szerelem volt-e bármelyik is, vagy valami más? Arra nem tudnék válaszolni. 

A szerelemnek ezer arca van. Van, aki az agyával szerelmes, van, aki a szívével, van, aki egy egészen más szervével… és van, aki a teljes valójával.

Azt gondolom, csak az utóbbi az igazi szerelem – igazi szerelem, micsoda hülye közhely, mintha erre a definícióra állna valami univerzális igazság a szótárban…! Arról van inkább szó, amikor nem számít, az illető kicsoda, micsoda és mit csinál, mert valami sokkal mélyebb alap köt hozzá, megmásíthatatlanul.

Szerintem ez inkább egyfajta lila köd. Nem szerethetünk valakit, aki nem tesz azért, hogy szerethető legyen – adott esetben általunk szerethető. Nem választhatunk olyan elnököt, aki nem is indul a választásokon – vagy éppen egy másik országban indul.

Nem is ezt mondom. De a szerelemhez, azt hiszem, teljes önátadásra van szükség. Egyrészt az elejétől – azt most nem tudom, hogy az első pillanattól fogva-e, de mindenképpen a kezdetektől – tudnod kell, hogy megbízhatsz a másikban, mert ösztönösen érzed, tudod, hogy kiegészítitek egymást. Ezt akkor is érzed, ha egyébként racionálisan nem tudod megmagyarázni, miért kötődsz az illetőhöz.

Oké, racionalitásra valóban nincs szükség. Nem tudsz semmit, csak érzed. Ha nem érzed, hiába tudod. Ez a kezdet, az alap. Mi kell még?

Az kell, hogy ha négy napig nem alhatsz miatta vagy tízezer kilométerre kell követned őt az Antarktiszra, akkor sem érzed úgy, hogy ez teher lenne. Amikor nem áldozat, ha lemondasz érte valamiről… Ha pedig arról van szó, hogy újra lásd, semmi nem számít, a világ végén is kitalálod, hogyan teremthetnél alkalmat erre.

Ne vedd sértésnek, de szerintem túlzottam is idealista vagy. Én ettől sokkal gyakorlatiasabb, konkrétabb szinten szemlélem a dolgokat.

Jó, most magáról a szerelem érzéséről beszélgetünk, és annak képességéről, hogy ezt valaki érezze, és nem pedig arról, hogyan és mitől működik egy párkapcsolat. Az két különböző dolog, persze az utóbbi is megérne egy külön beszélgetést, de most ne térjünk el a tárgytól…

Szóval, teljes önátadás. Mi történik, ha közben megsérülsz?

Akkor a szerelem egyoldalú volt, vagy talán nem is volt szerelem. Tehát jobb is, hogy időben kiderült.

Azt mondod, ha valami nem tökéletesen működik, az már nem is szerelem? A szerelem szerinted valami elvont, idealisztikus ragacs, amelynek megtapasztalása során mindenki az első tíz percben glóriás angyallá magasztosul?

Ne forgasd ki a szavaimat. Abból, amit elmondtál, egyedül annyi igaz, hogy maga az érzés, természete folytán, mindenkiből a legjobbat hozza elő (ellentétben a rögeszmével, ami darabolós gyilkosokat eredményez). Persze senki nem lesz se szent, se tökéletes, se hibátlan. Ellenkező esetben már nem itt tartana a világ.

Javíts ki, ha tévedek, de akkor tulajdonképpen az is lehet, hogy csak azért érzed úgy, hogy nem tudsz szerelemmel szeretni, mert túl sokat vársz magadtól, a társadtól, a szerelem érzésétől. Ha kicsit lazítanál, minden könnyebb lenne.

Lehet. Vagy mert egy érzéketlen tuskó vagyok, ki tudja. Én tutira nem. Ha létezne rá konkrét, könnyedén betartható recept, hogy kit, mikor, miért és hogyan szeretünk, az embernek elég lenne az eszére hallgatnia, és a többi jönne magától. Józan fejjel kigondolnád, hogy a szomszéd korban, egzisztenciában, érdeklődési körben és küllemben hozzádillő, természetesen teljesen független fiát-lányát fogod szeretni, mert az mindkettőtöknek jó – és aztán másnapra rendeltetésszerűen megérkezne a szerelem érzése is mindkét fél spirituális bankszámlájára. Jó lenne, nem?

Na ja, azt én is csípném, fél éves lekötés esetén pedig megkapnánk a teljes önátadást is kamat gyanánt. Ha pedig mindkét fél úgy érzi, többet már nem tud gazdagodni az érzés jóvoltából, másnapra új szerelmet jegyeznének elő, ami semlegesíti az előző összes sebét és kellemetlen emlékét. Vagány dolog lenne; nem lenne többet szenvedés, álmatlan éjszaka, lelkifurdalás, sírás-rívás, féltékenységi mizéria és hiszti, hiszti, hiszti.

Az biztos. Igazán kár, hogy akkor a szerelem pont eredeti létjogosultságát veszítené el, és az életnek sem lenne túl sok értelme. Azt hiszem, inkább szeretek vagy nem szeretek, de azt legalább a saját karmám és szabad akaratom mixtúrájaként, nem pedig egy virtuális gombnyomás hatására. A dolgok aztán előbb-utóbb úgyis úgy fognak történni, ahogy történniük kell…

I know I have already written shitloads of complaints about this, but right now I must ease my tension by summing up what bothers me to no end and what keeps me going and fuels my faith.

The thing is that I know a number of grown-up women whose most important project in life is to have a boyfriend – which wouldn’t be a problem in the first place, but the bitch is that they do everything, absolutely everything to have one, even if it requires unnecessary and humiliating compromises or making a complete fool out of themselves.

The urge to have somebody by your side is natural, but I cannot see how somebody uses a relationship to find out who they are, to give meaning to their lives and to escape loneliness. If you are not content alone, you won’t be with another person either, only in the first few weeks and months of the purple haze.

These girls keep asking me day and night why I dislike flirting with random strangers or dating goodlooking idiots from various desperate dating sites and will never, never understand my point. And what’s my point? My point is that I just do not feel the need to have a boyfriend until I don’t even fucking know who the fuck I am. I need time on my own, defining my role and purpose, setting goals I achive (cooking is one of them, fighting for my rights in a clever but diplomatic way is another, just to name a few) to gain confidence, confidence I can build relationships on. In one sentence, I must find myself. My way. (And if you say that our mothers and grandmothers found it all out by 18, you are gravely mistaken: fulfilling social expectations does not mean a proper internalization, let alone the fact that the past ten years have been crazier, weirder and a whole lot more confusing than the previous decades. Everything is changing and everybody has an information-trend overdose, thus setting goals and adjusting to real values is getting harder and harder. Not that it’s been easy, ever.)

I am deeply convinced that relationships are not meant to take you out of the deep black hole you are in, nor are you dating a boy/girl to overcome your fear of being alone. I don’t think you click with everybody – and these girls always on the boyhunting mission apparently do. Finding the one you truly belong to requires a couple of things such as: a, knowing who you are; b, being more or less consistent in this; c, being open to accepting another person; d, being patient enough to find the one you click with and not just ‘looks okay and acts normal’. I am hundred percently sure that no relationship can last harmoniously until these above-mentioned things are set.

Love is no escape, love is no self-gratification, love is more than a pair of comfy shoes you want to wear if your feet are cold. Thus please stop asking if I miss having a partner. Yes, sure sometimes I miss it- Yes, sure there are a number of things I miss from this spectrum every once in a while. But this is not the time for me to fall in love with, I am not interested in having anybody by my side at the moment and that’s it. Please don’t open your eyes wide open and ask if I wanna date this and date guy or just keep flirting because I’m simply not in the position for that. I’m not afraid of love but simply am not open for it right now. By the time I can conclude I could fall in love with myself, I will be interested and ready. Be it two weeks or two years, it will come when it will need to come.

Megvolt életem első hetedhétországra szóló lakodalma (az elsőt még öt éves korom körül asszisztáltam végig, de az nem számít, akkor még nem ittam). Tényleg hetedhétországra szólt, a világ minden tájáról érkeztek rokonok (a schengeni határnak köszönhetően), úgy cirka százan gyűltünk ösze a bölcskei Turul fogadóban. Elhatároztam, hogy észrevételeimet lejegyzem, hiszen nem minden nap van alkalmunk igazi, oldschool mennyegzőt élőben és egyenesben érzékelni szemlencséinkkel.

1. Anettnek és Ferinek igaza volt. Igen, én is szétröhögtem magam “az évezred weboldalán”; igen, szerintem is erősen röhejes a “12.10-kor az aktuálisan használt fényképezõgép ill. videókamera aksit tegyétek fel tölteni, konnektor-helyet mutatok majd”… ezzel együtt viszont Anettet és Ferit megkövetem, és töredelmesen belátom, a részletek messszemenő kidolgozására abszolút szükség van. A miszkommunikációnak köszönhetően három órát aludtam, nyolc harminckor indultunk itthonról, és tizenkettő ötvenkor érkeztünk meg a helyszínre (ahol tizenhét negyvenig semmi sem történt). A Népligetnél, amíg a csatlakozást vártuk, már szédelegtünk az éhségtől, de apu figyelmeztetett: ne vegyünk hotdogot, mert nem fogunk tudni ebédelni. Nem is vettünk, mégsem tudtunk ebédelni, ugyanis az első etetés délután fél ötkor volt. Az év szopása, csakúgy, mint a kései észrevétel: ketten is jöttek Gyöngyösről kocsival, akikhez simán befértünk volna mi hárman, és akkor elég ebéd után indulni, magyarul vígan alhattam volna nyolc órát három helyett, plusz nem csöpög rám egy liter víz a lepukkant busz légkondijából sem. Fákk. Anett is Feri, így ismeretlenül is üzenem: ez volt Isten büntetése, amiért ötödmagammal egy órát röhögtem a honlapotokon!!

2. Kövesd az álmaidat, mindig a sárga úton, bármi is történjék. Már-már paráztam, hogy ríni fogok (a happy emberek látványa mindig megkapó, még egy nótórius házasságkerülő számára is) , de aztán röhögés lett a vége a dolognak. A kántor-asszony brutál volt. Amikor első körben rázendített, a násznép egy emberként fordult hátra. Néhányan annyira röhögtek, hogy ki kellett menniük a templom elé, hogy könnyítsenek magukon. Az utolsó encore-nál előkaptam a kamerát, mert éreztem, hogy a youtube segítségével komoly tömegeknek okozhatok kellemes perceket ezzel a cselekedetemmel. Ez a nóta még egész emberes volt, de a beköszönőének az évezred videója is lehetett volna. Egy kotnyeles okvetlenkedő meg is interjúvolta a “feledhetetlen énekművészt” (sic!, az örömapa szavai), aki 93 esztendős, és “kislánykori álma volt, hogy templomban énekelhessen”. Hát íme, sikerült. Vajon ez volt az első alkalom? Vagy inkább az utolsó?

3. A csokor nem válogat. Dacára annak, hogy nem vagyok házasságpárti és testnevelésből sem voltam soha egy ász, sikerült telibekapnom az egyik mennyasszonyi csokrot a templom előtt. Huszan voltunk három virágra, erre az egyik csokor jusztise az én kezembe repült. Haza is hozatták velem lepréselni, miheztartás végett.

4. Valóban igaz a mondás: nincs rossz zene, csak kevés pia. Következésképp a lagzi-zenekar is kiváló volt, aranyesőstül, szőnyegfelcsavarásostul, mindenestül. A wedding singer-nek már tizenkilenc órakor bemutattak, mint csokorelkapót, és onnantól fogva az egész zenekar feltűnően barátságos volt velem, még számot is kérhettem (volna, ha ismerik az Amdusciát vagy a Rabia Sordát, és legfőképpen van náluk vokóder. Így inkább csak jó képet vágtam a kacsatánchoz). Sebaj, reggel öt huszonkettőkor még katarzisom is volt, másfél perc szemkönnybelábadás Republic-ra: “egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz”. Hát de nem…?

5. Jótanács stalker-ök ellen: járj bulizni szülői felügyelettel. Ez volt életem első partyja a mainstreamben, ahol több tucat vadidegen hím közül egy sem akaszkodott rám, hála a magasságosnak. Okok, indokok, háttér: 1., keveset partizok a mainstreamben (az undergroundban meg már amúgy is mindenkit tíz éve ismerünk, ugye); 2., kegyetlenül randa vagyok (ezt azért zárom ki, mert voltak bajszosöregasszonyok és igazi pigfészek is, tehát a top ötvenben biztosan benne voltam); 3., apukám mellett ültem. Choose the one you like the best.

5+1. A koszorúslányok és az öt éven aluli vendégek frankón hazavágtak. Valahányszor megláttam őket, elgyengültem, melegem lett, ölelhetnékem támadt, és úgy éreztem magamat, mint valami tüzelő szuka. Fákk. Erősen aggódom magamért. Nem tudom, a korom-e vagy a nemem, vagy a kettő együtt, de ez aztán para at its best.

No, kérem szépen, hát ezekkel a korszakalkotó felfedezésekkel gazdagodtam, még jó, hogy mindig nyitvatartom a szememet és pennám se rest. Az ifjú pár gyönyörű volt, a rokonokat pedig (zömében…) remek volt látni!

Come back, you are supposed to be in love with me!

Some ”friends” are just incredible. The one I’m going to talk about is more like a relative to me: we’ve been neighbours since we were born, so she’s just became an integral part of my life. We are completely different in every possible way, still we love and accept each other the way we are.  People often ask me why we are still friends, and then I explain that she is like a sister to me – and you cannot choose your siblings. Nor can you help someone if they don’t want help.

She never wants to know how I am doing (at least not in depth), doesn’t read my blog, didn’t even care to read my book, so I don’t usually share anything important with her. You know, you have these buddies: the ones you hang out with but never quite open up to. It’s okay in our relationship, because she just adores talking about herself – not so much talking, but rather arguing with others about her problems. I’m used to it – so I usually say what she wants to hear, backed up with my own opinion, in the hope that it would help her. Well, she doesn’t usually listen anyway.

Today she called me again, only to inform me that the guy she’s been stalking had sent her to hell. The poor thing doesn’t really want to meet her anymore, but she is convinced this is just a temporary mental breakdown and he will eventually realize they are meant to be together, so keeps calling him on a daily basis. I tried to explain her that it’s better to forget the whole thing and look for other guys (she claims to be in love after having met the victim three times) before the situation gets even more humilating and embrassing for her. 

“Look, you are a pretty girl, a fun person to be with, and yeah, you have learned the lesson with these past four dates” – I explained, reminding her that the previous three boyhunting attempts failed at the same point: she keeps stalking the guy after the first date until the poor victim gets scared like hell and does everything to get rid of her. 
“Oh, god, I can’t believe you are this stupid. I’m just telling you that he had anger and passion in his voice when he told me not to call again, I mean if has no feelings for me, he wouldn’t be so passionate about telling me to leave him alone! But he was angry, not indifferent…”
“…which makes you think that he still has feelings for you?”
“Exactly, otherwise he wouldn’t even pick up the phone” - nevertheless she admitted she called his workphone from an “unknown number” during office hours which kinda explains why he picked it up.
“Come on… he is angry because you told him rude things and hurt his innermost feelings. Let’s say he still likes you as a woman, but what can you do when he feels like this relationship is not worth all the mess?”
“You mean it’s not worth my hysterias and sudden outbursts…”
“Yes, I’m sorry to say but the way you acted… don’t be surprised if he wants a peaceful, calm relationship instead of a… well… hmmm, you know, instead of the company of a more passionate girl who is the subject of such rapid ups and downs” – I don’t think I could have put it in a more polite way.
“See, you don’t understand men at all! You have no fucking idea about guys, you are a total antimwoman anyway!” – yes, I don’t wear high-heel shoes and I’m not the flirty kind. 
“Can be, but we are not talking about me right now” – or ever, I added quietly in brackets.
“Fuck, you say this because you would never fight for a guy or in fact anything, you give up everything as you are such a weakling!”
The funny thing is that this was such a pathetic attempt to make me feel bad about myself that I didn’t even bother to feel hurt. It was not true in the first place, secondly I knew she was just angry because – for the first time in years -, I refused to say what she wanted to hear. The truth is that I thought why not to tell her my real opinion when the conversation lasts even longer if I feed her ego??? She just loves listening to stuff she wants to hear.
“I may be a weakling, but my personal opinion is that if somebody clearly tells you to leave them alone and refuses to answer your sms’s, calls and emails, it’s simply better to stop… hmm, stop trying to get in touch with them. This doesn’t necessarily mean he doesn’t find you pretty anymore, it just means he does not want to be in a relationship with you at the moment. At the moment, and who knows what future brings, but for now it’s better to…”

And then she hung up. Tell me that I’m rude and insensitive but I feel so relieved right now.

A kapcsolatfüggő nőktől ments meg uram, kérlek.

Oké, nyilvánvaló sarkításról van szó, hiszen kapcsolatfüggő férfiak is akadnak szép számmal, de valamiért a nők döntő többségére jellemző az a végtelen, páni félelem és totális kétségbeesés, ha huzamosabb ideig nincs kivel megosztani ágyukat és asztalukat.

Azt mondják, most “szinglik”, és állatira büszkék, amiért nekik egyedül is megy, mintha a “szingliség” valami harci csatakiáltás lenne, amit a legbátrabbak önként zászlajukra tűznek. Aztán megbicsaklik a mosoly az arcukon és szimplán elkeseredettek, amiért maguk vannak – poor girls, pedig ők mindent megpróbáltak, de ezek a rohadt pasik “csak azt” akarják, és különben is: lúzer mind.

Én azt gondolom, vannak olyan időszakok – és itt nem feltétlenül hetekről vagy hónapokról van szó – amikor az ember számára igenis fontos, hogy egyedül legyen. Felépítse önmagát és újra tudjon adni – elvégre a kapcsolatnak akkor van értelme, ha a felek építő hatással vannak egymásra. Ha valaki bizonytalan és identitása ingatag lábakon áll, fölesleges abba az illúzióba kapaszkodnia, hogy a párkapcsolat majd önbizalommal tölti fel a krátereket a lelkében. Ideig-óráig biztosan inspirálja majd a szerelem, de hosszútávon csak zűrzavar vár rá és partnerére.

Ahhoz, hogy az ember kilépjén a “szingliségből”, nem elsősorban csábító ruhákra vagy (férfiak esetében) izmos felsőstestre van szükség, hanem arra, hogy lelkileg készen álljunk, megnyissunk egy kaput magunkban a külvilág felé és képesek legyünk adni és kapni egyaránt. Ha mindez adott, a szerelem karnyújtásnyira van – mert észrevesszük a lehetőséget, tudat alatt is vonzzuk azokat, akiknek élete hasonló stádiumba érkezett (és nem épp unatkoznak egyedül, menekülnek valami elöl vagy szimplán a társadalom elvárásainak próbálnak megfelelni kínos igyekezettel).

A legtöbb csaj persze folyton azon parázik, hogy “kifut az időből”. Persze, nyilván szempont a biológia családalapításkor, de mindenképpen el kell jutni arra a pontra, hogy megfelelőek legyenek a körülmények kívül-belül egyaránt. Nincsenek szabályok: azért, mert x évig éltél együtt valakivel, nincs rá garancia, hogy ő lesz gyerekeid apja (anyja), ezzel szemben kiváló holtomiglan-holtodiglan társulások jönnek össze meglepően rövid idő, akár hetek leforgása alatt. Igen, több olyan embert ismerek, aki több borzalmas szakítás és hosszú szenvedés után pillanatok alatt lelt életreszóló társra. Szabályok nincsenek, és garancia sincs semmire. A nyugodt, nyitott hozzáállás és türelem viszont csodát terem. A kapcsolatfüggők ezzel szemben csak saját magukat teszik tönkre és környezetüket pakolják a legmélyebb sírgödörbe folyamatos sirámaikkal.

Le a kapcsolatfüggőkkel, könyörgöm!

Sometimes I’d love to have a mysterious, soft-spoken man falling in love with my thoughts. But then I realize that I’m uproarious and talkative, and function as an open book.

Sometimes I’d love to be a secretive, intuitive female, but then I wake up and see that I’m a positive pole with an inquisitive mind.

And sometimes these two sides of the mirror make me so confused that I burn all bridges and close every door.

No way I can grasp this!!!

Tell me one thing please: how come that there are beautiful, intelligent, sensitive female creatures who always fall for the first guy that’s being kind to them or at least shows the slightest sign of interest?

It’s shitty enough to be stuck in a bad relationship because of children or the house (or even because of the inability to move on) – but when you do not yet have any of those bonds and are clearly not in love, then what the hell is the use of such short-term suffer? And what’s the use of silly puppy-crushes on guys you do not otherwise have anything to do with? Either put up with a one-night stand if attracted, or forget the whole thing.

I’m so different… these things are so far from me.

***

And then she calls me for the 500th time, crying that hero number 3 did not call her, nor did he bother to reply her sms. Conversation:

“Tell me, do you love this guy?”

“Dunno… I think I do…”

“But you only met him once!”

“Shall I write him a letter?”

“Fuck, no! You will forget this guy next week when the new victim comes, but the memory of your humiliation will be stuck in your memory forever! If he wants something, he will call you anyway and THEN you decide if you want anything at all”

“Then what shall I do now?”

“Be more patient and don’t obsess over everyone who says a kind word to you!”

Of course she is hurt now and won’t pick up the phone. Well, I’m really sorry if I was being insensitive, but I cannot understand how the fuck you can date another guy every fucking day (love.hu, lovebox.hu) and fall for nearly all of them, and even worry about the ones you clearly cannot imagine a common future with??? And we are talking about a grown-up, 26 year-old woman and not some 13 year-old kiddo!

Please girls, have some pride and self-respect, for heaven’s sake.

No way you can get THIS desperate to be in a relationship.

***

Her list:

3 sms’ (“just in case he didn’t get it”)

1 message on iwiw

4 (!!!) phonecalls, one of which she spoke with his mother.

Ildi is a beautiful, strong, confident woman in her late thirties, working in a responsible, high-ranking job. She is the instructor of one of my Tuesday-courses and she makes us do crazy things like writing a report about a MOVIE (not an event, lol) and similar mindless stuff to test our abilities and creativity.

This week she made us do a press-conference-like interview with a randomly selected guy from our group, and gave us 5 minutes to write an article based on it. (It’s a very typical Ildi-like task, haha.) Somebody asked the following very brainy, clever and relevant question:    

“And when were you born?”

“March 12th, 1983″ – answered the guy.

Ildi’s face brightened up in a second: “So was my husband, by the way!”

Somebody: “In 1983?”

“No, come on!” – Ildi exclaimed. We all laughed. Then she blushed and burst out laughing.

“Actually… in 1980!”

Then we couldn’t stop laughing for a minute, especially when Ildi added: “Don’t count, it’s 10 years!”

Now, seriously: the age difference did not really surprise me in itself as my mother was also 10 years older than my dad, and they had been happily married for 16 years. But the truth is that THE MAJORITY OF modern guys are so damn immature, childish, selfish and only living for their own pleasure and immediate gratification… that it is hard to believe that an intelligent, highly successful, superpretty, confident WOMAN could find somebody in this agegroup to look up to. And they must have been together for at least 5 years once they have a four-year-old son. So, what does 22 year-old guy possess to capture such a woman?? I immediately got very interested:

“Ildi, come and sit in the interview-counter instead of Seweryn, we will continue the interview with you!”

“Oh no… haha! After this. Okay, well, maybe next time…”

All in all, the truth is that there still is hope, fellow-female creatures. Not all young men are immature, selfish and stupid. Keep searching!