Cigánylány

Álszemérmes, hipokrata hozzáállást mutat, amikor  “cigány” szót csak suttogva, félve, zavartan ejtjük ki, mintha valamiféle pejoratív jelzőről lenne szó. Ha egy rendőrségi jelentésben a “roma származású” is szerepel, a politikai korrektség illúziójában alvók máris rázzák a fejüket, miféle égbekiáltó arcátlanság, hogy nevükön mertünk nevezni egy létező etnikai kisebbséget. Nevükön bizony – még ha ez a név az utóbbi időben egy vitatható, oda nem illő utótaggal is bővült: bűnözés. Cigánybűnözés.

A cigány vajda elszántan állítja, roma bűnözés márpedig nem létezik. Létezik bűnözés, amit minden egészséges erkölcsi érzetű – fehér, barna, fekete vagy sárga – ember zsigerből elítél, és léteznek a cigányok, akik egy többezer éves vándornépből nőtték ki magukat Európa legnagyobb etnikai kisebbségévé. A cigányok pedig éppoly sokfélék, amilyen sokféle az ember maga.  

A szélsőséges csoportok ezzel szemben bőszen állítják, hogy bizonyos típusú erőszakos cselekedetek megítélésének fő kriminológiai szempontja az elkövető etnikai hovatartozása: nevezetesen az, hogy a tettes (vádlott?)cigány. Meggyőződésük, hogy léteznek olyan típusú bűncselekmények, amiket jellemző módon cigányok követnek el: lopás, késelés, kötekedés, verekedés…  és a többi. És valóban: az olaszliszkai lincseléstől a Blaha Lujza téri tizenegyéves késelőig számos olyan esetet tudunk felsorolni, ahol az elkövető ősei valóban nem Árpád seregével keltek át a Vereckei-hágón. Az is statisztikai tény, hogy a börtönökben számszerűen több a roma fogvatartott, mint a magyar bűnőző – más kérdés, hogy e tény etnikai, fajbiológiai alapokon nyugszik-e, vagy éppen egyszerű szociálpszichológiai magyarázata van (értsd: a cigányok között több a hátrányos helyzetű család, tehát ők a bűnügyi szempontból “veszélyeztetettebb” kategóriába tartoznak, érthető módon kerül ki hát több bűnöző ezekből a körökből). A “hátrányos helyzet” persze nem mentség, de (szintén)  tény – tessék is ennek megfelelően értékelni.

Az MKB Veszprém 27 éves román beállósát, Marian Cozmát vasárnap szúrták szíven

Marian Cozma meggyilkolása után a kérdés persze újra előkerült: létezik-e cigánybűnözés? Meghalt egy fiatalember és megsérült egy másik, amiért egy túlerőben lévő, késes “cigánybanda” beléjük kötött. Tragédia. 

A sajátos körülmény, hogy a honi média szemérmesen kerüli a “cigány” kifejezést, jelen esetben csak olaj a tűzre: a közvélemény dühöng, a szélsőségek első számú közellenségnek nevezték ki a “mocskos, büdös cigányt”, ki viselkedésével és puszta létezésével “országunk” jólétét, biztonságát és békességét fenyegeti. Előkerülnek a történetek a szomszédról, aki pozitív diszkrimináció révén jutott lakhatási támogatáshoz és keres tízgyerekes munkanélküliként kétszer annyit, mint “a becsületesen dolgozó fehérember”. 

Itt a válság, elkezdődött a bűnbakgyártás is. Mert hiszen milyen elven köthetjük bármilyen bűncselekmény elkövetését faji, vallási, etnikai, szexuális vagy bármilyen egyéb hovatartozáshoz? A móri mészárlás óta létezik talán “móribűnözés” is, aminek jogán az összes móri lakost el kellene ítélnünk? Az utóbbi időben Ausztriában két komoly emberrablási ügy is port kavart (Natascha Kampusch és a Fritzl-család ügye, az amstetteni rém) - beszélnünk kellene talán “osztrákemberrablásról”, netán “osztrákbűnözésről” is? Alapunk van rá, hiszen statisztikailag több nagyvolumenű emberrablási ügyre derült fény Ausztriában az utóbbi időben, mint például Belgiumban vagy Lichtensteinben.   

Mit tegyünk inkább? Hát ítéljük el a bűnözést. A késelős gyilkos ne tíz évet kapjon – amiből “jó magaviselet” miatt hat lesz – hanem tényleges életfogytiglant, mondjuk 600 évet, ahogy az Amerikában szokás. A börtönben ne tévés-netes kétszemélyes, fürdőszobás zárkában lakjon, hanem egy puritán cellában, ahonnan minden nap  8 órás, hasznos kétkezi munkát végezni viszik. Tanulhat, dolgozhat, de a büntetés legyen következetes, arányos és legyen visszatartó ereje. Ha cigány az illető, ha nem.

Közben pedig beszéljünk a cigányságról, a cigányokkal (is). A cigány vajda és a cigány szervezetek foglalkozzanak a romákat érintő mindennapi ügyekkel, kommunikáljanak népükkel  integrációról és bizonyos fokú asszimilációról. A kisebbség képviselői – politikusok, művészek, médiaszemélyiségek – szánjanak időt és pénzt kultúrájuk értékeinek kidomborítására, és újra meg újra határolódjanak el a cigányokat involváló bűncselekményektől – éppúgy, ahogyan a szélsőséges csoportok cigányszidásától és cigánybántalmazásától is. 

Mindenekelőtt pedig mondjuk ki mindannyian: vannak cigányok, egyesek szerint létezik cigánybűnözés is, amit bizonyos statisztikai adatok ugyan alátámasztani látszanak – mégis embertelen és lehetetlen dolog egyes személyek mocskos ügyeit egy teljes, többmillió főből álló népcsoport nyakába varrni.      

A diszkrimináció első lépése mindig a valamiféle másságra irányuló általánosítás. Újabb emberi diszfunkció,  és még csak politikai csoporthoz sem köthetjük a jelenséget. Hiszen miről beszélünk, amikor nem egy “ballib” (sic!) ismerősöm szájából hallottam már a mondatot: “Gyerekem, csak cigányfiúval ne állíts haza, mert kiraklak!” vagy épp: “Ugyan már, elvégre a cigányok közt se mindenki bűnöző, de attól még létezik cigánybűnözés…”

Cigánybűnözés, no igen. A szó létezik. Mert létrehoztuk. Először szavakat hozunk létre, aztán szabályokat, a határ pedig az auschwitzi csillagos ég.

Most mégsem a könyvről írnék elsősorban, hanem azokról a gondolatokról, amiket a Péklapát hozott felszínre bennem (ha gondolkozni kezdünk egy íráson, az már jó, még ha adott esetben az írás nem is az). A tudomány annyi kérdésre válaszolt már, nem ártana végre megfejteni, mitől lesz valaki (tartósan és drogmentesen) boldog – de legalább elégedett, kiegyensúlyozott ember, elvégre ezek a dolgok a lehető legcsekélyebb mértékben sem múlnak külső tényezőkön. Lehetsz a legszebb, legokosabb, legsikeresebb, legelismertebb, leghíresebb, leggazdagabb és legnépszerűbb, a boldogság – de még az elégedettség sem – nem garantált. Ez a két elvont, definiálhatatlan fogalom az ember legbensőbb, legsajátabb képessége vagy választása, és engem  roppantmód érdekel, vajon genetika vagy nevelés dolga-e. Nature or nurture? – ahogy a pszichológia mondja egy sor emberi kvalitásra, önmagunk legideálisabb létezési formájának megtalálásának képességéről azonban szemérmesen hallgat.

A Péklapátot olvasva (nagy kár, hogy a -va-ve/-ván-vén rag kihalóban van, Nádasdy Ádám szerint is hasznos kis valami a nyelvben) arra gondoltam, a boldogság/elégedettség érzésének elérésésére annál nagyobb esélye van az embernek, minél biztosabb lábakon áll identitása (és minél kevésbé vágyódik olyan dolgok után, amik nem lehetnek az övé, ahogy a buddhisták mondanák). Talán pont ezért könnyebb örömet szerezni az értelmi fogyatékos embereknek: az ő énképükben bőven elég, ha magukat “barátként”, “testvérként” vagy “apuci kislányaként” azonosíthathják, és nem méláznak egy sor meghatározhatatlan vallási, spirituális, politikai, szexuális, nemzeti, egzisztenciális, intellektuális kérdésen, amibe nekünk gyakran beletörik a bicskánk. A szerény körülmények között élő természeti népek is boldogabbak nálunk, elkényeztetett nyugati arcoknál (ki tudja, talán ez a híres “boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa”). Akármilyen ironikusan is hangzik, talán könnyebb nekünk, ha képesek vagyunk megadott sémák szerint gondolkodni magunkról – sémák szerint, amiknek tökéletesen megfelelünk.

Mire gondolok? Egyszer, egy egyetemi pszichológia órán azt a feladatot kapta a csoport, hogy mindenki írjon fel öt főnevet, ami identitásának alapjaként arra válaszol, ő voltaképpen mi. A válaszadás egyszerűnek tűnt, mégis sokan időztek hosszú ideig a kérdés felett: testnevelő-tanár, egyetemista, focista, férj, apa. Diák, testvér, bulis csaj, barátnő, álmodozó… Keresztény, magyar, jobboldali,  építész, bölcsész-hallgató. A lehető legkülönfélébb válaszok érkeztek. Amikor aztán szűkíteni kellett a kört három főnévre – majd végül egyre – már mindenki gondban volt. Pedig nem is korlátozott minket senki a válaszadásban, akár nyugott szívvel beírhattuk volna mindnyájan, hogy péklapát – mert ugye mindenki péklapát, aki annak képzeli magát.

A gond csak akkor jön, ha külső tényezők gátolják az azonosulást a választott főnevek tartalmával. A Fiala-könyvben például a szülők, akik a második világháború alatt bújkáltak, a negyvenes évek végén feltették zsidóságukat a polc legtetejére, nehogy megtalálja a gyerek, úgyis csak baj van abból. Mások – akik nem szerepelnek a könyvben – cionisták és ortodoxok lettek, Izraelbe vándoroltak, héberül és jiddisül tanultak, a kárpótlás gyanánt kapott csekkeket pedig különféle zsidó szervezetek számláira utalták. Két véglet, de mindkettő nehéz belső döntés – és ego-védő mechanizmus - eredménye.

Ma már az a gyakoribb, amikor az ember próbálja a közösség és az egyén szintjén meghatározni magát, de rendre elbukik. Magyar – oké, de ki a magyar? Jobboldali, baloldali, keresztény, zsidó, atesista…? Tanár – oké, de ki a tanár, amikor a 90-es években mindenki tanárképző főiskolára jelentkezett, akit nem vettek fel jogra vagy közgére, tanárként elhelyezkedni szinte lehetetlen, akkor is minimálbért kap az ember… és különben is, a gyerekek ma már simán odacsapnak a tanárnak… Nő – oké, ez egyszerű, ezzel születünk és nem választjuk, de mégis: ki a nő, amikor a társadalom esetleg azt várja, hogy dolgozz és erős, sikeres és magabiztos légy, a természet meg inkább talán azt, hogy befogadó, türelmes, törékeny  otthonteremtő oldalbordája légy valakinek (no és persze a férfiaknak se jobb, mert ugye soha ne sírjanak, mindig legyenek magabiztosak és hódítóak, tudják, mit akarnak, de azért közben legyenek érzékenyek és hűségesek is, egyenlő partnerként). A vallás,  lelki és lekiismereti kérdések még ettől is nehezebben behatárolhatók. Az ember csak áll és néz, kicsoda-micsoda ő valójában, és vajon hogyan valósíthatná meg a neki rendelt és általa választott szerepeket ellentmondások, lemondások és teljes zavar nélkül.

Még ha sikerül is: ott van közben a reklámok és felületes magazinok csilivili világa, ahol úgyis mindenki tökéletesebb, gazdagabb, szebb, nincs narancsbőre, mindig tud dönteni (gyorshitel öt perc alatt, otthonról) és a teste is mindig úgy működik, ahogy tudata akarja (hátfájás-fejfájás-allergia-korpa-gomba tizenötperc alatt elmúlik, nátha egy nap alatt lezajlik, nemi szerve Viagra után öt perccel már pornósztárokat megszégyenítő módon szolgálja büszkeségét). Persze, senki sem hiszi el a reklámokat és a szupersztárokat körüllengő féligaz történeteket – de mindenkire hatással vannak, tudat alatt és visszavonhatatlanul. Tökéletlenségünkkel pedig soha nem volt divat kérkedni – még Magyarországon sem, ahol a társalgás fő vezérfonala a panasz, a kinek-miért-rosszabb-épp, érzékletes leíró részekkel megtoldva. Persze, nem magunk miatt, kizárólag a cudar, rajtunk kívül álló körülmények jogán. A mindenkori kormány, a gazdagabbak, a szegényebbek, a zsidók, a bevándorlók, a kiskereskedők, a nagy multik, a keresztény egyház elnyomása, a kedvezőtlen éghajlati viszonyok, a volt férjünk-feleségünk-exünk, az inkompetens vezetők és törtetők ésatöbbi miatt. Projekció a köbön.

Nem működünk, mi emberek – legalábbis a túlnyomó többség - mert identitásunk alapjaiban is tele vagyunk kétségekkel, bizonytalansággal, félelemmel, szégyenérzettel, komplexusokkal… mégis magunkon kívülre toljuk azokat, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Ha pedig szembenéztünk velük, muszáj őket legyőzni valahogy, különben ők győznek le bennünket. Harcolni kell.

Szeretném azt hinni, az elégedettség, öröm és boldogság nem csak adottság vagy a nevelés első kritikus periódusában rejtező ajándék, de választás kérdése is. Naiv vagyok?

Vaskezű kőszikla vagy heherésző ivócimbi?

Nem vagyok vezető alkat, így aztán nem is vágytam vezető pozícióra soha. Ez önmagában véve cseppet sem furcsa, hiszen a Föld hétmilliárdos lakosságának jelentős hányada így van ezzel, és valószínűleg jobb is, hogy nem mindenki CEO vagy üzletág-igazgató. Viszont gyakran, a kelleténél jóval gyakrabban szembesülök olyan vezetők munkájával, akik mind személyiségjegyeik, mind pedig hozzáállásuk és kvalitásaik alapján a lehető legkevésbé sem alkalmasak a pozíció betöltésére. Mindegy, hogy amatőr rock-zenekarról vagy egy multinacionális cég sales-csoportjáról van-e szó, kompetens vezetés nélkül semmilyen egység nem képes sikert produkálni…

Amikor a világ egyik legnagyobb sport-cikkeket árusító cégének tulajdonosát és vezérigazgatóját megkérdezték, mégis mi nemzetközi sikereinek titka, a középkorú úr beleszívott szivarjába és megvakarta a fejét: “Azt hiszem, az, hogy mindenkit személyesen ismerek, akivel együtt dolgozom. Amíg a cég kisebb volt, évtizedekig minden munkatársat ismertem, még a portást és a takarítőnőt is. Képzelje, nemrég találkoztam egy idős asszonnyal a kórházi váróteremben, aki rögtön nagyon ismerős volt. Mikor megszólítottam, kiderült, hogy a nyolcvanas évek elején iratrendezőként dolgozott nálunk pár hónapig. Pontosan emlékeztem, hol ült és mit csinált, de még a parfümje illatára is.”

Talán ma már lehetetlen egy óriási cég teljes személyzetét név és parfümillat szerint ismerni, viszont az is kissé skizofrén helyzet, amikor még a kisebb szervezeti egységekre bontott csoportok közvetlen vezetői sem tudják, kik ülnek a szomszéd helyiségekben. Soha nem mozogtam vezetői szerepkörben, de nem hiszem, hogy normális, ha egy főnök – bármilyen területről is legyen szó – nem ismeri beosztottjait, fogalma sincs még arról sem, az illető mit csinál, nemhogy mi mást állna még módjában csinálni vagy éppen hogyan csinálhatná még jobban azt, amit adott helyen csinál. És akkor ezen a ponton el is érkeztünk azokhoz az alapvető kvalitásokhoz, melyeknek hiányában senkit nem lenne szabad bársonyszékbe ültetni…

A jó vezető bizony alaposan ismeri a szakma minden létező területét, jobb esetben ő maga is végezte már azt a munkát, amit másnak kiad, így aztán pontosan tudja, milyen körülmények között kik azok az emberek, akik a feladatot a lehető legkevesebb erőfeszítéssel, kielégítő módon teljesíteni tudják. Ha a projekt nem éppen úgy sikerül, ahogyan az az előzetes tervekben szerepelt, átgondolja és értékeli a bukás lehetséges okait, és kulturáltan, konstruktív módon kommunikálja azt munkatársai felé – természetesen nem csak vezetői, de beosztotti szinten is.

Nem tetszik valami? Nem csak ül, és vár a tapsra, miközben milliók folynak ki a zsebéből és sorra égnek ki a körülötte dolgozók, hanem határozottan, hatékonyan, felelősségteljesen, pontról pontra, személyre/csoportra szabott formában adja elő elvárásait, miközben tudatosan a kezdetektől kizárólag kompetens munkaerőt választ. Annál is inkább, mert jó emberismerő lévén és szakmája dojenjeként pontosan tudja, ki milyen feladat ellátására a legalkalmasabb, illetve mivel motiválhatja érdektelenné vált, kiégett kollégáit (nem, nem csak pénzről van szó). Aki pedig az előrelátó szelekció, a világos kommunikáció és a látszólag testhezálló feladatok ellenére is csak kolonc szervezeti egysége nyakán, attól korrekt, egyenes módon azonnal hatállyal képes megválni, mert az idő mindenkinek pénz, és a sikeresen, örömmel elvégzett hasznos munka minden egészséges felnőtt ember legtermészetesebb, legsajátabb vágya.

Tegyük a szívünkre a kezünket, hány ilyen embert ismerünk, és hánnyal nyílt alkalmunk eddig együtt létrehozni valamit? Tapasztalataim szerint a legtöbb ember pontosan azért válik unott, kiábrándult, elidegenedett dolgozóvá ahelyett, hogy megmaradna a kreatív, magabiztos, lelkes önmegvalósító szerepében, mert átéli, milyen az, amikor hónapokig, évekig nem kap semmilyen visszajelzést munkájáról és közben nem érzi magáénak szervezeti egysége céjait. (Domináns hímként viselkedő, imkompetens zenekari frontemberek mellett gyakran éreznek így az egyébként ambíciózus, tehetséges zenésztársak, de a leírás a nagyobb cégek humánpolitikájára is abszolút jellemző.)

Naiv dolog ilyesmit még leírni is, de a naplóm Utópia, miért ne mondhatnám ki tehát: figyelem, fiúk-lányok, a vezető pozíció nem csak több pénz, gyorsabb autó, jobb ruhák és nagyobb presztízs, de több stresszt, gyorsabb döntésképességet, jobb kommunikációt és nagyobb rálátást is igényel a dolgok szakmai és emberi oldalára. Aki ezeket a kvalitásokat nem érzi magában, jobb, ha összeszedi a holmiját és indul az Antarktiszra havat lapátolni, lehetőleg teljes kussban, beosztottként, egy jegesmedve despotikus uralmának árnyékában.

Bosszant a negativista attitűd. Bosszant, untat és elrettent. Voltak az évek során kiváló barátaim – nem is egy, nem is kettő, nyilván az embert nem véletlenül állítja az élet ugyanazon kihívások elé – akiket imádtam és még ma is nagy-nagy szeretettel gondolok vissza rájuk, viszont tudom, hogy rossz hatással voltunk egymásra. Egyszerűen egymás negatív tendenciáit erősítettük, tudat alatt, ám annál határozottabban és biztosabban.

A sarokban ülni és cinikusan röhögni a többi emberen kiváló mulatság - tíz percig. Ha viszont a társasági összejövetelek egyetlen és fő motívumává válik, a dolog negatívabb hatással van magára a szemlélődőre, mint az élcelődés-szájhúzás tárgyára. Ez az, amiből én ma már nem kérek. Been there, done that.

Persze, legyen néha Gyűlölet Perc, amikor a Nagy Testvér égisze alatt kikiabáljuk magunkból a feszültséget, ami bentrekedve előbb-utóbb betegséghez vezetne, de ne felejtsüjk el, hogy azért nem léteznek egyértelmű, kizárólagos negatív jelenségek a világon. “The world is not reindered in black and white, other shades lie between…” 

Tudatosan törekszem arra, hogy mindenből pozitívan jöjjek ki, még ha adott esetben kurva nehéz is a dolog, hiszen nem ezerfogú Aaron Spelling-karakter vagyok, hanem hús-vér ember, pardon bocsánat. Végetért kapcsolat? Oké, de mennyi mindenre jöttünk rá áltála, milyen gazdag élményanyag, ami a sok örömből és szenvedésből fakad. Munka, ami kevésbé van ínyünkre? Új dolog, új arcok, új kihívás, új élmények… – és szakmailag-emberileg az is gazdagít. Néha jobb tudni, mit nem szeretnénk csinálni, hogy rájöjjünk, mit is akarunk valójában. Sokszor meg azt szeretjük meg a lajobban, amit – vagy akit – a legkevésbé tudtunk elfogadni a kezdetekkor. És minden új élmény kaland (közhelyszótár, huszonnegyedik oldal, lap alja).

Nyolc-tíz éve könnyebben engedtem át magamat az indulatoknak és a céltalan, önpusztító cinizmusnak, és sajnos még ma is ott a hajlam a szájhúzogatásra, de legalább fejlődőképes vagyok (hopefully). Le a negativista attitűddel, világ realista-optimistái, egyesüljetek!

ps.: Szép hosszú post holnap, videóval!

Ha azokra az emberekre gondolok, akiknek kertjében parlagfű és feketeüröm burjánzik, a halálbüntetés jut eszembe. Nagy tömeg előtt, szülőhelyük Fő utcáján végeznék ki őket, rozsdás bárddal vagy máglyán, üdvrivalgás közepette, miután otthonukat is felégették, allergénestül. Én pedig az első sorban állnék, és tízezrest csúsztatnék a hóhér zsebébe, majd délcegen kifújnám az orrom. És az orrlyukak – mindkettő, egyszerre – szelelnének. Ez persze csak egy szép álom. Magyarország parlagfű-fertőzöttsége négyszázszorosa (!!!) osztrák szomszédjainkénak.

Augusztus második hetétől évről évre rendre beköszönt a szezon, de ilyen pocsékul még egyik nyárvégen-koraőszön sem éreztem magamat. Ráadásul lassan már egy hónapja tart kálváriám, kezdek lassan fizikailag kimerülni a küzdelemben. Több hisztamintartalmú disznóságra is négykeresztes allergiám van, így különösen “élvezetes” számomra ez az időszak. Ízelítőül a tünetekből, a teljesség igénye nélkül, csak erős idegzetűeknek, naturális részletességgel (ha valaha is tervezgetted, hogy belémesel, ugord a posztot, kérlek):

1. Három hete nem fordult elő, hogy mindkét orrlyukam szelelt volna.
2. Az orrcsepp csak egy kis lyukat nyit a világra, néhány percig egy-egy orrlyukon áramlik ugyan némi levegő, de könyörgöm, milyen áron? Orrcseppet csak négy-öt napig szabad használni, addig tart egy megfázás kritikus időszaka: én két hete cseppezek, a nyálkahártyám kezdi felmondani a szolgálatot.
3. Az orrom óriásira dagadt, kiszáradt, hámlik, orrfújáskor gyakran vérzik, fáj. Borzalmasan nézek ki, utálok ilyen ábrázattal emberek közé menni.
4. A szagokat már nem tudom megbízhatóan érzékelni, sokszor az ízeket se tudom megkülönböztetni.
5. Mivel az orrlyukak levegővételre nem használhatóak, marad a száj. Minden áldott nap lepedékes, fehér nyelvvel ébredek, a nyál sebesre csípi szájam szegletét. It’s a major turn-off, believe me. Amíg a szezon tart, szerelem kizárva, undorodom magamtól.
6. Ha a számon át mély levegőt veszek, fáj a tüdőm, fél perc múlva köhögök, prüszkölök.
7. Éjszaka két óránként arra ébredek, hogy fulladok. Para-érzés.
8. A szemem és a szemem környéke állandóan viszket és könnyezik. A kisebb felszíni sebeket a szél kicsípi, ha krémmel vagy alapozóval találkozik a bőr, majd’ megdöglök a fájdalomtól. Úgy látszik, nem elég vastag a pofámon a bőr, vagymi.
9. A szemöldökszedés emberfeletti kihívás, húsz perc tüsszögés és egy óra orrfújás garantált. Újabb adalék a szalonképtelen megjelenéshez, mintha az eddigiek nem lennének elegendőek ahhoz, hogy letakarva járjak.
10. Néha ocsmány dolgok történnek velem. Fekszem az ágyban, fejem a párnán, egyik orrlyuk bedugulva, másik meghitten szörcsög. Egyszer csak érzem, hogy tekintélyes mennyiségű meleg, nyúlós, folyékony valami csusszan végig az arcomon. Kipattan viszkető szemem, felugrok, és míg zsebkendő után kutatok, a cucc önálló életet élve tekereg utánam.
11. Viszket a torkom, a szájpadlásom, a fülbelsőm és az orrbelsőm is. Bónusz: jobb napokon a tüdőm is viszket.
12. Néha hat-hét percek kiesnek az életemből, mert annyi ideig szünet nélkül tüsszögök. A végén úgy kifáradok, mintha hegyet másztam volna.
13. Nem értik amit mondok, mert nem tudok artikuláltan, nazális hangok nélkül beszélni. Nap végére teljes kifáradok a koncentrálástól, kiabálástól.
14. Néha percekre elmegy a hangom.
15. Nyomott a hangulatom, állandóan fáradt, álmos vagyok, napi 14-16 órát tudok aludni, ha nincs más teendőm.

Mindezek fényében talán nem meglepő, hogy egy kicsit elegem van már, így közel egy hónap után. Az orvos tanácsa? Kezicsókolom, Claritine nem használ, Zyrtec macerás ezernyi mellékhatása és többhetes hatásnélkülisége miatt, a természetről, a gyümölcsökről és a zöldségekről pedig képtelen vagyok lemondani (szakemberek szerint ugyanis az alkohol és a csokoládé mellett a zöldségek és gyümölcsök 98%-a erősíti az allergiás tüneteket – cölibátust esetleg ne fogadjak???). Eddig türelmes voltam, de most már kezd betelni a pohár. Elegem van, elegem van, elegem van!!!! *hapci* (rátüsszentettem… ötször)

Pár hónappal ezelőtt volt egy magtalan online vitám egy fórumon a náci és egyéb önkényuralmi szimbólumok poénszerű használatáról. A vita kirobbantója annyi volt, hogy egy kedves, egyébként jámbor tizennyolc-húsz évesforma lány előszeretettel pakolta tele mezei “pisiltem-kakiltam-buliztam” énblogját – tehát nem egy radikális politikai tematikájú blogot – horogkeresztekkel és karlendítő hellokittykkel. Mivel nem először találtam magam szemben a jelenséggel, kifejtettem: a népirtással egybefonódott diktatúrák jelképeinek használata nem politikai, hanem emberi kérdés – indokolatlan használatuk pedig legalább annyira ízléstelen és elkeserítő, mintha tudatos uszítás állna a háttérben.

Lehet emós/deszkás/darkos Sanrio-figurákkal poénkodni, híres emberek vérciki karikaturáit elkészíteni, politikusokat pártállástól függetlenül pengeélre állítani meg a többi, de Gulággal, Auschwitzzal, kambodzsai halálmezőkkel vagy észak-koreai akasztott gyerekekkel nem viccelődünk. Nem azért, mert tiltott önkényuralmi jelképeket használni eleve jogsértő, hanem mert nekünk, háború után és Európa szívében született generációnak fogalmunk sincs egy népirtás mélyebb következményeiről, túlélőinek lelki világáról. Ráadásul ahhoz, hogy az emberiség ne irtsa ki egymást tíz éven belül, jó lenne, ha utódjaink nem “jó heccként” gondolnának a világtörténelem szégyenfoltjaira.

Ebből a szempontból pedig tökéletesen mindegy, mi volt az ideológia és mennyi volt az áldozatok száma. Amikor az egyik inkább jobb, mint baloldali :) irányultságú fórumozó közölte, hogy sokkal többen pusztultak el a kommunista diktatúra leszámolásainak köszönhetően, mint a Holocaust alatt, csendesen megjegyeztem, hogy teljesen mellékessé válnak a számok, ha a te családtagod, barátod, társad is köztük van. A népirtást nem az áldozatok száma teszi szalonképtelenné, hanem maga az aktus, aminek csírája az emberek hozzáállásában rejlik.

Mostanában nosztalgiáját éli a sarló-kalapács és egy sor tizennyolc éves szargombócot látni, akik SS-karszalagot viselnek és a Mein Kampf-ból idézgetnek két sörözés között (persze csak a legmainstreamebb részeket ismerik). Fel nem fogom, mi vihet valakit a XXI. században, a történelmi tények ismeretében (és most myilván nem csak a népirtásra és a világháború kimenetelére célzok) Hitler-dicsőítésre… Ha pedig valaki szót emel, nyilván ballib vagy zsidóbérenc, esetleg mindkettő, de mindenképpen szponzorálja valaki megnyilvánulásait a háttérből… ugyanmár.

Nem azt mondom, hogy a “cigánybűnözés” teljesen ismeretlen fogalom vagy a homokosoknak feltétlenül félpucéran kell kefélniük a Blahán, de könyörgöm: mi a f****ért kell általánosítanunk, skatulyáznunk, címkéznünk, és szélsőséges elképzeléseinket letűnt korok diktatúráinak köntösébe burkolnunk? Nem értem. Lehet ellenezni az állampolgárokat esetlegesen sértő “pozitív diszkriminációt”, legyen szó roma-szociális segélyekről vagy outsourcingról, de ennek is van helye és módja, és ez pedig nem az árpádsávos zászló alatt van. Trianon egy történelmi tragédia, de ma már lehetetlen módosítani a “békeszerződést”, inkább örüljünk neki, hogy a legtöbb határon túlra szakadt magyart ma már nem nyomják el és szabadon utazhat… És ja, még szép, hogy undorító, amit a kormány csinál – de a sieg heiltől miért lesz jobb?

A kérdés még mindig az, amit korábban is kifejtettem: “Vajon mikor jutunk el végre arra a pontra, amikor a zsidózáson nem csak Ábrahám leszármazottai akadnak ki, a cigányozást nem csak a nem idén barnultak tartják inkorrektnek, és a buzizás sem csak azoknak fáj, akik saját nemükhöz vonzódnak? A zsidózás, a cigányozás, a buzizás ne azért zavarjon már, mert zsidónak, cigánynak vagy buzinak születtél, hanem mert közösségi kérdésekre érzékeny, egészséges lelkületű emberi lényként felháborítónak tartod a vallási, etnikai, szexuális orientáció szerinti megkülönböztetést.”

Martin Niemoeller örökbecsűjét ugye mindenki ismeri?

Így kommentálta a történteket egy "vérszomjas" rajongó a DoD myspace oldalán

A közvélemény érdeklődésének kereszttüzében elsősorban a muszlim terroristák merényletei állnak, noha más világvallások híve között is akadnak fanatikusok szép számmal. A katolikus terrorizmus, mint jelenség (Észak-Írország egyes területeit leszámítva) szerencsénkre már a középkorban lecsengett - éppen ezért meglepő, ha elvadult, bigott csoportok önkényes akcióiról hallunk.

A szombati, lengyelországi eset talán ártatlannak tűnik, hiszen nem közvetlenül emberélet ellen irányult, viszont céljában és megvalósításában ugyanazokat azokat a jegyeket viseli, mint bármilyen más terrorcselekmény a világon. A Diary of Dreams (és társai) fellépését megakadályozó szabotőr akció nem titkolt szándéka a megfélemlítés és az elrugaszkodott, extrém nézetek erőszakos terjesztése volt – s az sem mellékes, hogy a nyilvánvaló anyagi és erkölcsi kár mellett a húzás könnyen követelhetett volna halálos áldozatokat is.

Mi is történt? A lengyelországi Klodzko-ban megrendezésre kerülő Alternatywna Twierdza Festival tervezett headlinere a dark elektronika oldalvizén evező Diary of Dreams lett volna július 12-én, szombaton. A csapat munkásságát régóta követem, nagyon szeretem őket. Eddig kétszer láthattam Adrian Hates bandáját élőben: Bécsben és Bolkówban. Hidegkék zene, higgadt, némi dark romantikával keveredő álomnapló, kedves, szelid, langaléta frontemberrel. Nehéz elképzelni, hogy bárkinek is útjában lehettek (szerintem egyetlen bűnük, hogy számaik kissé hasonlítanak egymásra hangzásban, hangszerelésben és strukturában), de a jelek szerint egy magát “katolikusnak” nevező táraság hivatalosan is megpróbálta megakadályozni újabb lengyelországi fellépésüket, mondván, hogy a srácok macskadaraboló-kecskeáldozó SÁTÁNISTÁK (LOL). Ez persze nem jött össze, tekintve, hogy meglehetősen jámbor csapatról van szó, akik igen alázatosak spiritualitásukban, az erőszakot pedig messze elkerülik.

Miután a papírforma szerinti ellenakció nem jött össze, a fanatikusok kevésbé kifinomult módszerhez folyamodtak: pénteken éjszaka elvágták a kábeleket.  A sérült kábelek szerencsére nem okoztak balesetet, mivel a történtekkor épp nem esett az eső, viszont az egész szombat azzal telt, hogy a szervezők visszahozzák az áramot. Ez délutánra sikerült is, és este nyolc tájt el is kezdődtek a soundcheckek (amikor a fesztiválnak már javában mennie kellett volna). Mikor azonban az első banda színpadra állt, újabb beng jelezte, hogy a kábeleket újra használhatatlanná tették. Nagyobb csoportról lehet szó, hiszen voltak, akik a már elkapott szabotőrök helyére álltak, hogy tervüket zavartalanul véghez vigyék.

Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy a Diary of Dreams koncertet (és persze a Digital Factort meg a Deathcamp Projectet) töröljék a szervezők, hiszen újabb hat órát vett volna igénybe, mire újra áramhoz jut a fesztivál. A Diary of Dreams szomorúan vette tudomásul a helyzetet, és mivel sem felszerelésük biztonságát, sem testi épségüket nem tudták biztosítani az adott körülmények között, azonnal el is indultak hazafelé, Németországba. A vallási fanatikusokból álló szervezet jelezte, hogy akcióik ezzel nem értek véget, és mindent elkövetnek annak érdelében, hogy “csak általuk jóváhagyott kulturális eseményekre kerüljön sor Lengyelországban” (kíváncsi lennék rá, mit óhajtanak tenni, esetleg saját titkosrendőrségük is van téglákkal és spiclikkel? nézd meg alaposabban a melletted ülőt, ki tudja, nem napi öt szentmise-e minden szellemi tápláléka).

Hihetetlen, hogy ilyesmi 2008-ban, Európa kellős közepén megeshet. Szeretnék most belelátni az elkövetők - és a szervezetet életre hívó vezetők – agyába:
1. Vajon mi inspirálhatta az elmebeteg feltételezést, miszerint a Diary of Dreams “társadalomra veszélyes”, “sátánista” zenekar?
2. Még ha adott esetben az is lenne – ami persze nem így van – vajon milyen jogon érzi úgy bárki, hogy egy percig is joga van mások helyett döntéseket hozni?
3. A “szent háború” létező, történelmi fogalom, de azért arra is kíváncsi lennék, hogyan egyeztethetők össze a mások döntéseibe erőszakkal való beavatkozás törvénytelen és közveszélyes módjai a Szentírással, hitükkel és lelkiismeretükkel?

A legironikusabb és egyben legszánalmasabb persze az, hogy a frissen alakult terrorcsapat mellékesen “szektaellenes katolikus szervezetnek” hívja magát - röhögnöm kell, gratulálok!

Végezetül idepakolok egy brutálisan véres, madárlátta, rajongói kéz által összevagdosott videót, ennek a macskadaraboló-kecskeáldozó vadállat csapatnak She című számával, mindannyiótok okulsára. Távozz tőlem, Sátán!

Ilyenem, asszem, nem lesz :)

Amikor a svájci barátnőm bő tíz esztendeje meglátogatott, egy helyi utazási irodában rendelte meg a vonatjegyet a hazaúthoz (hol volt még akkor a “net mindenkinek”?). Bementünk, az ügyintéző telefonált egy sort, és már előttünk is állt a három oldalas számla, amin legalább húsz rublika várt kitöltésre, ékes magyar nyelven. Átverekedtük magunkat a paksamétán, fél óra múlva már otthon voltunk. Úsztam a büszkeségben, milyen gyors, praktikus ügyintésben részesült nyugati vendégem, egészen addig, míg Claudia szerényen meg nem jegyezte: “Csak tudnám, mi tartott nekik ennyi ideig…” Ma már nem kell útlevél, személyi igazolvány, készpénz vagy vonatjegy, csak egy e-számla a neten és már jön is a kód, ami a helyjegyet garantálja… Maga a bankolás viszont még ma is kemény dió – vagy csak a magyar pénzintézetek számára luxuskívánság az átutalás 2008-ban?

Bemegyek a bankba, türelmesen végigállom a sort, majd előadom az ügyintéző hölgynek, hogy számlacsomagot szeretnék váltani. Eddig elektronikus számlacsomaggal nyomultam, de nemrég tudomásomra jutott, hogy van ettől gazdaságosabb, új konstrukció is: a netcsomag. A két pakk közötti leglényegibb különbség, hogy az előbbi háromszor annyiba kerül, mint az utóbbi, és azért – lássuk be – mégsem kóser, hogy az én szerény pénzügyi kereteim között havi kétezer forintért bankolok (1390 az alapcsomag, plusz az SMS-ek és a banki értesítő, amit most jól lemondtam). További különbség, hogy az elektronikus számlacsomaghoz a normál számlán és a webszámlán kívül tartozik megtakarítási számla is, amit eddig még nem volt alkalmam használni… tekintve, hogy azért nincsenek akkora mozgások a számlámon, hogy lekötésre is maradjon lóvé hó végén. Akkor meg minek, kár belém egy ilyen extra, nosza uccu neki, fizessünk kevesebbet.
- Úgy látom, a webszámláján van még pénz – mondja a segítőkész banki alkalmazott.
- Igen, 1500 Ft, a legutóbbi netes vásárlás után annyi maradt rajta.
- Hát, azt át kéne tenni a fő számlájára, mert csak úgy tudom megszüntetni a webszámlát, hogy újat nyissunk az új csomaghoz.
- Rendben, akkor tegyük át.
Látom, hogy iszonyú zavarba jön a nő, nagyokat pislog.
- Hát, az az igazság, hogy ilyet nekem most nem szabad, mert nagyon sokan várakoznak, és nem futhatok ki a tervezett ügyintézési időből, mert leszíd a főnök.
- Szóval, akkor tehát nem tudjuk egyik számlámról a másikra itt és most áttenni a pénzt, ha jól értem – összegzem az elhangzottakat, s bízom benne, hogy rosszul értem, hiszen azért mégiscsak bankban vagyunk, nem a hentesnél.
- Egy pillanat, mindjárt felhívom a főnököt – és már tárcsáz is. Vázolja a helyzetet, a válasz gyors és elutasító, mit lehet tenni.
- Szóval, akkor ha hazamenne, hogy átutalja a webszámlán lévő 1500 Ft-ot a fő számlára… ugye nem lakik messze?
- Nem, rendben – mondom, inkább meglepetten, mint dühösen. Nem tudom, mi lenne, ha Adácsról vagy Markazról utaztam volna be, de szerencsémre a bank épületében lakom, elég felmennem a lifttel hét emeletet, szóval tíz perc alatt végzek, nem az időtényező vág haza… Inkább maga a felfedezés, hogy milyen kis naiv vagyok, számláról számlára utalni egy bankban, hogyan is gondolhattam ilyen komplex műveletre 2008-ban. Mindegy, nyitottak vagyunk, semmin nem ütközünk meg, láttam én már ettől cifrábbakat is. Sebesen hazaszaladok, átutalom (17 másodperc), visszamegyek, öt várakozó ügyfél előttem, de sebaj, minden ablaknál foglalkoznak folyószámlával (és szerencsére ezúttal minden ablaknál ül is valaki), öt perc alatt sorra kerülök.
- Az a helyzet, hogy új bankkártya is kell, nem tarthatja meg a régit.
Zárójelben jegyzem meg csupán, hogy a kártyám mindössze egy hetes, Pestre kellett mennem megrendelni, mert az egész országban egy darab OTP van (a Kosztolányi térnél, in case you wonder), ahol sürgősségi kártyakészítést vállalnak, és nem kell egy hónapot várni az elveszett kártya pótlására. De mindegy, egy kártyával több vagy kevesebb, ettől még marad elég fa Etiópiában, hosszútávú beruházás a havidíj csökkentés, legyen. Akkor legalább…
- Lehetne, hogy az új kártya VISA legyen, a Maestro-val nem tudok a WizzAir-nél fizetni – meg még egy tucat helyen, de ez most mindegy.
A csaj élből nemet mond, mert “csak 67-es kódú kártyák kompatibilisek a netcsomaggal”, de aztán telefonál egy sort, és kiderül, hogy jöhet a VISA Electron. Remek.
- No, hát akkor ezzel meg is volnánk. Legyen szíves, fáradjon vissza kedd után, akkor lehetne aláírni a szerződést leghamarabb.
Kint negyven fok, patakokban ömlik rólam a víz, mögöttem húsz várakozó ügyfél. Már nem kérdezek, nem is vitatkozom. Felfoghatatlan, miért kell öt napot várni a szerződés aláírására, amikor nálam a papírok, gépen az infók és aláírni azért még csak tudok, de… mindegy. Majd jövő héten visszatérek, remélve, hogy nem küldenek haza szerződést írni, hogy ne rontsa az én bonyolult, elvont luxuskívánságaim sora az ország legnagyobb bankjának ügyintézési statisztikáját. Fuck OTP!

ps.: Felmerül a kérdés, hogy vajon akkor is ilyen kacifántos lenne-e az ügyintézés, ha olcsóbbról módosítanék drágábbra, és nem fordítva. Hmm. Olyan ez, mint a myVIP: elég egyszer regisztrálni fél perc alatt, de profiltörlő opció már nincs (illetve van, de olyan automatikus e-mailt ígér, ami soha nem érkezett még meg senkinek az ismerettségi körömből. Azt a barátságos hangvételű emailt, amit a webmester kapott tőlem emiatt, direkte t-online-os címről…! :)).

Azt mondja a durván kifestett grufti, cyberzöld műrasztával hajában és fekete rúzzsal piercingelt ajkán: “Nekem semmi bajom a melegekkel, csak ne vonuljanak fel, ne csókolózzanak a nyílt utcán, mert az undorító – szóval ne is csodálkozzanak, ha az emberek ezen kiakadnak”. Két buzizás között viszont ugyanez a fiatalember teátrálisan zokogva ostorozza a “szűklátókörű kispolgárságot”, amiért nem fogadják el őt “extrém kinézete” és “sajátos világnézete” miatt, és naponta hátrányos megkülönböztetés éri őt pusztán azért, mert “nem hajlandó beállni a sorba”. Felfordul a gyomrom.

Vajon mikor jutunk el végre arra a pontra, amikor a zsidózáson nem csak Ábrahám leszármazottai akadnak ki, a cigányozást nem csak a nem idén barnultak tartják inkorrektnek, és a buzizás sem csak azoknak fáj, akik saját nemükhöz vonzódnak? A zsidózás, a cigányozás, a buzizás ne azért zavarjon már, mert zsidónak, cigánynak vagy buzinak születtél, hanem mert közösségi kérdésekre érzékeny, egészséges lelkületű emberi lényként felháborítónak tartod a vallási, etnikai, szexuális orientáció szerinti megkülönböztetést. Nem azért, mert nem PC, hanem mert nemes egyszerűséggel nem óhajtasz olyan társadalomban élni, ahol akár legbensőbb személyes döntéseink, akár rajtunk kívülálló külsőségek alapján mérik az embert.

OFF: Mellesleg, nemsokára fekete-türkisz átmenetes műrasztám lesz, biztos beszólnak majd páran arra is…