Can’t stop the bleeding
These wounds aren’t healing

- Ti ilyen komolyan veszitek ezt a műhelyt? – kérdezte Hajdú B. István  a csoport egyik tagját szokásos pénteki sportműhelye után teremcserekor. Utánunk jött, előttünk ment, alaposan meglepődött tehát, hogy három óta még mindig az épületben volt a Harle-csapat. Azt persze nem is sejtette, hogy a csoport még tizenegykor is pizza fölé hajolva elemezte az aznapi talk-showt.

Irigyelni kezdtem őket - igaz, nekem könnyű volt, elvégre hivatásos nézőként csöppentem az öt hete együtt lélegző csoport szociometriájába. Türelmesen kijegyzeteltem tehát az összteljesítményt és a produkció egyénre szabott vonatkozásait, elfogultság és érdek nélkül, ahogyan a nézők szokták, popcornnal kezükben. Nem is tudtam volna másként, hiába mutatott be drága HT “az elmúlt tizenkilenc év legtehetségesebb tanítványaként”, elvégre kamera előtt én is hamunak mondom a mamut is néha (volt egy-két jó interjú pedig a 34-es évfolyammal, az Albert Györgyi-beszélgetés és a Hajdú Péter-szopatás például kimondottan jól sikerült, de Vujity Tvrtko barátunk csúnyán beszopatott engem is, haha). Emlékszem, mit összekönyörögtem Sanyának, hogy diszkréten semmisítse meg azt az ominózus felvételt, amit az Odeon moziban úgy nyitok: “öööööööö… ööööööö… ezt most inkább hagyjuk…. de ne, kapcsold már ki, tényleg…. képtelen vagyok, ööööö, hagyjuk, basszameg, jáááj, nemá, megyek haza!” Mindenesetre kedves HT-től, hogy időről időre szán néhány percet megtépázott önbizalmam foltozgatására, akárhogy is vesszük, no.

Egy dolog volt a produkció, ami persze bővelkedett egy sor jellemző gyerekbetegségben, nagyjából azokban, amiken minden kezdő műsorvezető, szerkesztő és producer átesik, a rosszabbak főállásban is naponta (kohézió a részek között, megfelelő átkötés, interakció hiánya páros műsorvezetéskor, rossz kérdésfeltevés, ami a vendég szájába adja a választ, egyszerre három kérdés, túl sok duma és szereplési vágy, kifutás az időből ésatöbbi). A legtöbb hibát első kézből ismertem, ezeken én is keresztülgyalogoltam pártucatszor – de azért mintha fejlődnék, pedig Isten látja lelkem, soha nem vágytam képernyős karrierre. Legutóbb élesben a Front 242-interjút toltam a Hullámtörők című dokufilm kvázi-riportereként, és magam is meglepődtem magamon. Jól oldottam az alanyt, frappánsan kötöttem a kérdéseket, végig fenntartottam a szemkontaktust (pedig a forgatókönyv nyolcsoros kötelező kérdéseket is tartalmazott, csókoltatom Krisztiánt ezúton is), átvettem a beszélgetőpartner rezgését és kivételesen még a két bazinagy kamera, a négy vakító reflektor és a féltucat profi fényképész látványától se fostam magam alá. (Ehhez persze azért szükség volt arra a kisüveg Kalinkára, amit legurítottam a borzalmasan stresszes-zavaros összesemény előtt, a végeredmény utólagos megítélésén valószínűleg ez a körülmény is sokat lendít, belátom.) 

Frappánsan reagálni, jól kérdést kötni, tartani a ritmust és moderátorként működve háttérben maradni  - asszem, ez megy a legnehezebben a magamfajta írott sajtós népeknek, hiszen az írott interjúnál a szerkesztés éppoly fontos, mint a beszélgetés… Egy élő adással ezzel szemben nem tudsz utómunkázni, de még  a vágott verzió is komoly tudatosságot, éberséget és intuíciót igényel. Szóval nem könnyű élvezhetőnek és érdekesnek lenni, a csoportot ezért igyekeztem konstruktívan és finoman kritizálni. (Valószínűleg ez egyébként az “aki nem tudja, az tanítja” klasszikus alapesete, eh.)

High tech-low life, elidegenedés, these wounds aren't healing: mai cyberpunk stream of consciousnessünkről Vaddi mesél a fekete pamlagon

Rizsázok megint, a lényeg, hogy egyszer csak ott ültem egy komplex, finoman árnyalt, szövevényes szociometria kellős közepén, ahol szerepek voltak, típusok és rítusok, folyton változó hierarchia és feladatok – és akkor ott és akkor, az elkészült produkció romjain ezek az emberek kommunikálni kezdtek egymással. A műsor abszolút főszerkesztője összeroppant, sírásszünet, vita, fejlődéstörténet, tetőpont, feloldás, ahogy a nagy görög drámákban és az alkoholelvonó-csoportterápiákon szokás. Nem volt színpadias, és valószínűleg azért is tudtam annyira élvezni, mert kívülálló voltam, és szerepem szerint soha semmi közöm nem volt vagy lesz az alkotóközösséghez, akik a dráma szereplőiként funkcionáltak.

És akkor azon kaptam magam, hogy irigylem őket, basszameg az egész. Nekem miért nem volt soha részem közös munkában, ötletelésben, a produkció közös felépítésében, munkafolyamatok véleményezésben, együtt fejlődésben, egy célért való küzdelemben, visszajelzések befogadásában és feldolgozásában és az azt követő feloldásban??? “Lehet, hogy most szarul érzitek magatokat, azért, amit egyik vagy másik munkatárstól kaptatok, jogosan vagy jogtalanul, de elképesztően hasznos szakmailag és emberileg, hogy most itt ültök szemtől szembe, és a dolog mélyére ástok” – mert az embernek pont egy kívülálló magtalan jólmegaszondása hiányzik. mikor lelkét a kritika nyilai döfködik, mondhatnánk, de nem így van, befogadóak voltak ugyanis az észrevételeimmel kapcsolatban.

Közben arra gondoltam, hogy ők valószínűleg nem is tudják, milyen fájdalmas, fullasztó, demotiváló, traumatizáló élmény az, amikor az ember hónapokig, évekig elfojtásban él, és egyrészről semmilyen felület nincs, ahol kreatív ötleteit megvalósítaná, másfelől pedig semmilyen visszajelzés nem érkezik, hogy miért… és mi a baja vele, a személyével, az ötleteivel, a felkészültségével, és a té betűivel (a tudásával, a tájékozottságával és a tehetségével, mert ezek ugye mindenkinek legsajátabb, legintimebb tartozékai, és mindenkinek egyformán fáj, ha nem tud mit kezdeni velük). Ezerszer jobb ettől még az is, ha durván kiosztanak, ledorongolnak, legorombítanak, leordítanak, leanyáznak, kioktatnak… mert ez azt mutatja, hogy a legalább van egy közös cél érdekében küzdő csoport, aminek tagjai vették a fáradtságot, hogy megismerjenek, te pedig már tudod, hogy milyen irányba érdemes elindulnod (vagy extrémebb esetben milyen területről muszáj menekülnöd).

És akkor észrevettem magamon, hogy kívülállóként figyelni egy csoport közös munkáját és fejlődését számomra is terápia volt, de… nem, még mindig nem tudom feldolgozni ”ezt az egészet“, eufemisztikusan szólva, a rendszeres olvasók aztán pontosan tudják, mire célzok, de egyébként sem kell hozzá hat diploma. A felszínen persze délcegen leszarom: és igen, valóban elnyomtam réges rég az ezzel kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat, az utolsó időkben már tényleg  nem lehettem volna közömbösebb és passzívabb, ez tény. Az elfojtásnak pedig két szánalmas mellékterméke lett: a regresszió (amikor úgy viselkedtem, mint egy tehetetlen, naiv óvodás) és a kompenzálás (amikor játszottam és játszom az agyam és osztom az észt, mintha marha nagy ász lennék, pedig ugye, a valóság, mint tudjuk, haha). Hárítgatni legalább nem szoktam, előnyömre szóljon, mert pontosan tudom, hogy kettőn áll a vásár… és mégis, üvölteni és zúzni tudnék, ha eszembe jut az összes megválaszolatlan kérdés, az összes elvesztegetett perc és az összes csírájában elvetélt ötlet. 

“Basszameg, én tudom, mekkora ökör voltam az első perctől az utolsóig, de nincsenek válaszok a kérdéseimre és így nem tudom, mikor fogom tudni ezt az egészet feldolgozni” – mondtam aztán HT-nek óra után, mikor bezártuk az épületet, kábé mintha valami elfuserált pasi-ügyről volna szó. Röhejes, de ez van.

A mai terméközpontú, eredménycentrikus világban pedig nyilván abszurd módon hangzik, de szerény véleményem szerint ha valahol már a csoportdinamika és az ától béig kommunikáció se működik, ott nincs miről beszélni, előbb-utóbb minden összeomlik. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz félév végén a talkshow-műhellyel és a csapattagokkal.

Pushed to the edge / We drive a wedge / Of hate and fear / Don’t shed a tear / No one to trust / This life’s a bust / This hand of greed / We need to feed

Can’t stop the bleeding / These wounds aren’t healing / Who wants to live / For another day / Skies are greying / Who is praying

Paralysis of self injection / Mortal coil / No protection / Disagree / Spinless sea / Hypocracy will set you free / In the end we all bend

No more time to change your mind / Two by two / We’ll march through / End the end / You’ll die too

Front Line Assembly: Fragmented 

Hétfői kurzus, Szalay Ádámmal (Napló főszerkesztő, a kis borzas hajú srác, aki remek standupokat mond mindig, mondjuk az enyémekhez képest bárkié jó). A Pimasz úr-karakterről volt szó, ezért behozta Papp Gerit vendégnek (Tvrtko után kell a változatosság, Sváby heréit viszont azóta se láttam, kackac). Ez a Geri-gyerek egyébként most a Napló mellett szerencsétlen lúzer Tornóczy Anita mellett nyomul a Mokkában, ő ég a csaj helyett is kora hajnalban, no mindegy. Anyway, kaptunk egy Pimasz úrral kapcsolatos feladatot, amihez Ádám épp helyezte be volna a kazettát a videóba a következő szavak kíséretében:

“No, és ez az a sztori, amikor elmentünk a hipermarketek parkolójába, hogy megnézzük, hányan álltak be a mozgássérülteknek fenntartott helyekre, és akkor…”

(valaki:) “… jött az a cigány család, ahol a sofőr nem tudott írni-olvasni…”

Ádám kicsit elbizonytalanodik, megáll:

“Hú, akkor ezek szerint már mutattam ezt a videót ennek a csoportnak. Bocsánat, teljesen megfeledkeztem róla…”

Mire én: “Ádám… LEMENT A TÉVÉBEN!”

*loooooool* Ez mekkora már! Erre kicsit zavarba jött és szórakozottan bólintott: “Jah, tényleg…!” LMFAO

Hatalmasat égtem ma megint, bár már lassan kezdem megszokni, hogy ha alulteljesítek, rendszerint egy kamera is rögzíti a nagy eseményt. Ezt a cikit most jobban viseltem, mint az előzőt, bár ez tagadhatatlanul markánsabb égés volt, mivel nagyobb közönség előtt történt és prominens személyek is élőben részesei lehettek. *belepirul*

Elöljáróban annyit, hogy:

1. nem akarok tévés lenni, képernyős PLÁNE nem, ezt az egészet egyfajta önismereti játékként fogom fel és kíváncsi vagyok egy sor dologra – de ennyi;

2. a Naplós műhelyt egyszerűen csak azért választottam, mert muszáj volt egy elektronikus cuccot is tolni, és ez emberi időpontban volt – és megint a fránya kíváncsiság, ugye.

3. az a tény, hogy sokadszorra teljesítek szarul, nem azért zavar, mert terveim vannak ezzel a területtel, hanem mert pont azokat az emberi hibáimat hozza ki és nagyítja fel, amiket a legjobban utálok magamban… emellett pedig természetesen igenis hiúsági kérdés, hogy milyen képet kapnak rólam mások, nyilván.

No, most jöjjön a sztori a maga pórias, cizellálatlan valójában…

Amikor Szalay Ádám 16.10-kor közölte, hogy vendég lesz interjú-gyakorlás céljából, még nem sejtettük, micsoda ínyenc szopatással készültek az ország vezető médiagenyói. :D Aztán mindenkit kiküldött a helyiségből, és egyenként tértünk vissza a kamera elé. Feladat: 3 perces élő adás beköszönéssel, és our lovely interjúalany wer anders could have been, mint Vujity Tvrtko.

Az egész csoport picsaszar volt, de kezdjünk akkor talán velem:

Előnyömre fordíthattam volna, hogy kivételesen egyedül én voltam gyárilag felkészült, mert véletlenül pont olvastam a faszi összes könyvét és a Naplót is szoktam nézni vasárnaponként. A ballépést ott követtem el, hogy

a, volt egy sor dolog, amire TÉNYLEG baromira kíváncsi voltam, de értelemszerűen ezek nem egy 3 perces, random, felkészülés nélküli élő interjúba illő dolgok;

b, amint megláttam a kamerát, szétestem és képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni, tehát mondat restart háromszor, de még az előző mondat roncsain, tehát totál káosz és értelmetlenség, és sok-sok rizsa, rizsa, rizsa, rizsa, hogy megpróbáljam definiálni a 2 perces kérdést (ez 3 percből eleve nem jó arány, ugye);

c, mindezt megkoronázta a tény, hogy Tvrtko szándékos szopatásokkal fűszerezte a 3 percet, nálam konkrétan azzal, hogy elkezdett a gatyámról kérdezni. Első körben nem sejtettem, hogy mire megy ki a játék, de a harmadik ilyennél már megvilágosodott Küsmödi agya. Lényeg, mire a interjúalanyom konkrét válaszához jutottunk volna, lejárt a 3 perc.

Asszem, nem kell elemezni, ez miért volt fos. :D

A többiek szintén “kitettek magukért”, mindenki gyalázatos volt, helyenként olyan érzés volt nézni a műsort, mintha krétát húznának végig a táblán. Grr. A többiek 95%-a megalázóan tájékozatlan volt, így a színvonal ott volt kb., hogy:

a, “miért van mindig sapka a fejeden?”

b, “miért nem magyarosíttatod a neved?” (ugye a faszinak gyárilag magyar neve volt, és erről “horvátosított” 18 éves korában, mert a mutterja horvát és így szólította annó, csak 1972-ben tilos volt nemzetiségi neveket használni – tehát a kérdés annyira rossz, hogy interjúalany nem is adott rá választ);

c, “milyen volt Csernobilban?” (ez a nagyonmélyekvagyunk-arcoktól, lol)

Gondolom, nem kell részletezni, ez miért gáz felhozatal.

Az amúgy is szegényes mezőnyt Tvrtko azzal alázta még jobban, hogy különböző mókákat ejtett meg. Pl. egy kérdésre túl részletesen válaszolt és nem lehetett lelőni, másra meg “igen”-t vagy “nem”-et mondott csupán. Néha eltért a tárgytól, és félre fordított fejjel, nagy szomorúan megjegyezte, hogy válik a feleségétől, mert megkúrt egy japán csajt Miamiban, de a lúzer riporter erre nem csapott le, hanem kérdezett utána egy offtopic fasságot. Csillagos nullás témaérzékenységből.

A délután highlightja a következő beszélgetés volt:

“Igaz, hogy az a hobbid, hogy bulvárcikkeket gyűjtesz?”

“Igen.”

“Van més hobbid is?”

“Igen.”

“Mit gyűjtesz még?”

(Faszi, nagy komolyan): “Alsónadrágokat.”

(“Riporter”, próbál kötni): “Milyen alsónadrágokat?”

“Főleg csíkosakat, de van pöttyös is. Például nagyon szeretem a laza gumis boxeralsókat meg a jégeralsókat. Ami most van rajtam, na az például világklasszis. Nézzétek meg…”

Erre felállt, és nemes egyszerűséggel – ott a kamera előtt – kisgatyára vetkőzött. Ott állt a faszi a stúdióban egy alsóban, beszarás! (Nem fél a youtube-tól…. Méretes farka van, súgta az egyik csaj, nyilván ezért ilyen laza és magabiztos. A pasiknál ennyi elég. Mi nők legyünk szépek, csinosak, divatosak, formásak, szexeljünk és főzzünk jól, a pasik viszont már ennyitől magabiztosak lesznek.) Persze a mi emberünk azért ennyivel nem érte be, folytatta:

“És jó feszes a fenekem is, fogd csak meg” – és erre megragadta a lúzer riporterfaszi kezét és a fenekére tette!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Kész volt.

Ádám erre dob egy ilyet: “Én meg leveszem a pólómat” – de csak felleggyintette (kicsit pocakos, de szőrtelen).

Én, az első sorban: “Basszus, és még Sváby heréit nem is láttam, pedig rendesen fizetem a tandíjat!” – nem tudom, hallották-e, hopefully not.

A szerencsétlen áldozat “persze” nem tudta kezelni a helyzetet, picsa zavarba jött és másra terelte a szót. Kész volt.

A csoportos lebőgés után a srácok elmondták, hogy hát bizony kivétel nélkül mind “nagyon szar” volt, és néhány konkrétumot is fűztek a hallottakhoz-látottakhoz.

Ádám végül így köszönt el: “De ne keseredjetek el, az első mindig nagyon szar szokott lenni!” – lol. Hát, kösz.

Mindenesetre tanulságos volt.

ps.: Több liter konyakkal tartozom az operatőrnek. (Őt fűzöm be sutyiban, hogy törölje a részeimet.)

Why is it that every time you make something dead embrassing, you always have the feeling that the whole world has seen it and will keep the event in their best memory until the day they die?  You just do some random shit and you tend to believe that “the whole world must know it by now”, even if apparently nobody gives a damn.

Bahhh, I’m so fucking clumsy, really. Made a terrible faux pass today. In fact, this little incident has been the most embrassing event of the past five years, if not my entire life. Grrr… Shit! I’d like to disappear from the surface of the earth and never be seen again.  At least not for the next few months.

Haha, the thing is that I finally got myself to do my very first compulsory “stand-up” today (you know when the reporter stands in the center of the camera with a live venue in the background and introduces the situation in a couple of minutes).  Somehow I never was overwhelmed by the desire to do this task -this bullshit that is even compulsory for us print media freaks.

But today I somehow thought “okay, it only takes a minute, who cares, you must do 30% percent of these silly tasks anyway, let’s get over it, it’s nothing extra” – which obviously, turned out to be a fatal mistake.

There was “nothing wrong” with my stand-up, except that:

1. After the first three words of the sentence, I realized I cannot finish it up, so I froze. Instead of going on as if nothing had happened, I made the worst thing possible: stood there in the position of a scared bunny starring at the hunter.

2. Then I tried to re-start… ermmm, a couple of times with the same result.

3. After this agony I asked the cameraman to stop this shit, delete it, then pointed out I cannot do it today, no way, let’s go and have a coffee instead.

4. When the cameraman insisted on me doing it, I finally made the worsssttt bloody stand-up of the history; within which I

a, talked drivel;

b, made a couple of mistakes;

c, had a few slips-of-the-tongue;

d, took breath at the wrong time.

Otherwise there was nothing wrong with it, but this is a pretty good list for a one-minute-long broadcast anyway. It could at least be used for international charity purposes or to gain financial support for Autists and Down-babies. It could well have been a shot for the show “The Last Wish”, a tv program that aims to make the dreams of mentally disturbed people come true. I could pass for a “mentally handicapped” young adult whose dream is to say a few words in front of a camera.

As a whole, there is nothing wrong with this concept, the only problem is that:

1. it was recorded and will be kept for future references (wish an earthquake destroyed Budapest);

2. it will be analyzed by people who know a lot about media studies, in practice as well as in theory;

3. there were plenty of eye-witnesses to the incident who may not bring the secret to the grave but may let the cat out of the bag any time;

4. everybody will think I cannot put together a sentence and refuse to articulate well while speaking, are afraid of everything that shines and takes record of events esp. the camera.

All in all, I sucked a big time, lemme dig a deep hole and hideeee. The incident led me to the nearest nonstop store where I bought myself a bottle of Kalinka vodka and a can of Red Bull, I really thought I needed something to drink asap. Should have thought of it BEFORE, not after the whole thing.

Later I met up with Eszter, complained to poor Szonja, dropped by to visit Hajni and went out for a pizza with Emke. A day rich in social intercourses. Would be better off now if the camera as such stayed out of this colourful social spectrum though. Tomorrow must better.

PS.: Holy promise: never, never in life will I ever make nasty remarks on random fifthrate media-stars. Nooooo way I ever want to be on screen, geez. Nota bene: the fact that I have been unable to WATCH any of my former camera-acts speakes volumes for my motivation and attitude. Right now I’m in the process of convincing the cameraman that I have “great things to offer” if my material gets deleted accidentally. Humankind is better off without it for sure.

Yesterday’s Luki-garden party was truly gorgeous. I solved the “no-bus-to-Gödöllo-on-Sunday” problem by catching up with the others in Budapest, at Árkád. It was worth all the mess for sure, I’ve never seen such an overwhelming amount of food and drinks in one place, haha. And Luki… oh dear, how I love him, how we all love him I mean - coz it’s simply impossible not to love him. We had a great time, eating and drinking like crazy (oh, that wonderful honey schnaps) and playing Activity.

Needless to mention that we also launched a couple of inside jokes about Yvy, an ex-schoolmate of ours who is from some sort of a strange reason convinced that she is a born mediastar (already). The topic is so amusing and pathetic at the same time, that I even have some juicy stories of her in Hungarian, here in this blog (csak ínyenceknek). To cut it short, she is 38 but thinks she is 18, and is an official empty-headed celebrity hunter, arse-licker and bloodsucker, in the true meaning of the word… a really unfortunate combination indeed. The funny thing is that she was given the sack – pardon me, advised not to continue her studies – this semester (along with two other classmates). How terrible it must be, just imagine: you THINK you are a mediastar and then the complete staff of a media school decide that you are totally incompetent in this field… haha!

I know it’s rude that we are making jokes about her failure, but on the other hand we all agreed that grown-up people should have at least an idea of their abilities and inabilities. If you think there is no need for agreement relationship between the subject and the predicate of a a sentence, and are not interested in current issues of the world, you’re not very likely to make a good journalist. If you TyPe LiKe ThIs with thes kinda speling, and don’t even know the word “paragraph” or “punctuation”, you certainly fail to be a fine editor. And, if you cannot ask intelligent questions and speak clearly, screen appearances are not your cup of tea either. Period.

Many of you have been begging for photos, here you are:  

A couple of days ago, I asked the others what this “KOS oral exam”-thingie actually covered. I wanted to know if any lexical knowledge is required, coz in that case I would have had to run around a bit to obtain the notes and the books. But no. They defined it the following way:

“Well, it’s basically an expert team of four people talking about you: analyzing your talents, abilities, giving you ideas and advice how to move on… They re-read your articles, re-watch your recordings and tell you what they think…that kind of stuff.”

“Oh – I immediately cheered up – and it’s only thirty minutes?”

Well, luckily it wasn’t. In fact, the whole thing was in like a two-hour-long delay by the time I got there. Then I was in for an hour, too – and it was pretty cool.

Whatever people say, I must admit that director Gábor has an amazing talent to read people’s mind, find out what they’re really like. And he is curious, too: it’s obvious he is not just doing it for the money. Honestly speaking, I never feel envious when I see people who do what they like and make shitloads of money with it – as long as they are good. And Gábor is good, no doubt about that. I never actually took any workshops with him, only did the 3 x 2 hours long lectures, plus the couple-minute long compulsory tv-practices. And still, he immediately knew a lot about my motivations and background. He pointed out things like “you look extremely confident, in a healthy way. I see that you know you have all those potentials in certain fields, yet you seem to be shy about showing your true colours. Why do you have a low self-esteem?” – and I was like “wow, how do you know all this”, but of course I didn’t show my surprise. He also immediately knew that my number one problem is focus: that I’m interested in so many entirely different things, fields and genres that many times I find myself in a chaos created by my own lack of limitations. That I have an overflow of thoughts and ideas, that I consciously work on putting things in order in my mind, yet like to be crazy, “in the positive sense of the word”, as he put it. He found out naturally that I’m an awful perfectionist, which often keeps me from the actual process of creation.

The discussion, to a certain extent, was like talking to your priest or psychologist, thus opening up was not a problem – especially not for somebody like me. They even asked me practical questions like how much I make (I don’t make a secret out of it anyway) and far-fetched stuff like “what I want to be when I grow up”. The funny thing is that this limitless, child-like paraphrase of the question made me answer without thinking, so I just replied “writer” in a second, and laughed. But that still takes time, I thought to myself, but didn’t tell them about it. They – just like most people – would probably tell me to get started right now, coz there is no point in waiting for something instead of working hard to make dreams come true. But no, I certainly know I’m not yet ready, have too much to learn till I can get down to business and do what I really want to do. When the student is ready, the master will appear – of course. No need to fear, no need to worry, and I certainly don’t for I know things that are supposed to happen will happen, no matter what.

They also said that even though all the records about me prove that I was “certainly” made for writing (grrr, it’s already too much to say such a thing, let alone writing it down… as if it was not a sacred thing I still need to grow up to), but I’m such a colourful personality in my interests and talents that I definitely need to focus more on the electronic media-related things.. as, they say, I will “need them to express myself in the long run”. This part of the conversation was pretty interesting, too.

All in all, it was extremely interesting and great fun, let’s not tell everything they’d said. I will keep certain things to myself, it’s just that I got home 20 minutes ago and needed to recharge my thought-batteries in this blog of mine.

Now off to take a bath and get ready for our self-organized DM-party. :)

Soha nem voltak illúzióim a felnőttoktatásban előforduló „riporteriskolákat” illetően. Egy szűk réteg – nemzetközi és hazai szinten egyaránt – a szakmaiságot célozza meg, míg a többségnél a kapcsolatépítés a legfontosabb. Természetesen a szakma-orientáltaknál is fontos szempont a kontaktszerzés, és nyilván a kapcsolat-bázisú suliknál is sok a szakmai szempontból értékes műhely, előadó, oktató és program. De a hangsúly más pontokra helyeződik, ez tény.

KOS-os pályafutásom első néhány hetében ráébredtem, hogy ebben az iskolában a legszentebb, legalapvetőbb törvény a kölcsönös reklám. A házirend szokásos „nerongáldaberendezést” és „neaddmegajelszavadatsenkinek” szólamai után azonnal ott a okítás arról, hogy pályafutásod első három évében minden általad adott interjúban szerepelnie kell az iskola nevének. Sőt, azt is hozzáfűzik, hogy egyenesen köteles vagy a téged interjúvoló újságírónak erre külön felhívni a figyelmét. Mókás, ugye? Elso döbbentetemben („isn’t this just ridiculous??”) kinyitottam egy teljesen random tévémusor magazint és egy Nok Lapját, mert ezeket találtam otthon, és lám: Hajdú B. Istvántól Gönczi Gáboron át Jaksity Katáig mindenki tartja magát a szent törvényhez: az interjúban a sulaj neve rendeltetésszerűen megjelenik. Cserébe azt kapod, hogy ha írsz egy könyvet, életed végéig terjesztik, ha csinálsz egy műsort, halálodig reklámozzák, ha pedig véletlenül a legcsekélyebb képességed is kiszivárog, kiadványaikban és weboldalukon a mennybe emelnek. Mint „iskolánk volt hallgatóját”, persze.

A kezdeti szájhúzás ellenére be kellett látnom, hogy ez a bartell nagyon is ésszerű, egészséges és fair. A suli bevétele, a te pénztárcád és még az önértékelésed is profitál. Ez a világon mindenütt így működik egyébként, csak a szemérmes magyar álszerény és élhetetlen. A kölcsönös reklám a világ egyik legnagyobb hajtóereje. Ezt lehet szeretni vagy utálni, lehet fintorogni, de a tények magukért beszélnek.

Olyannyira fontos szempont az iskola neve és a te neved, hogy szalonképtelen emberekkel nem is hajlandó egy lapon szerepelne a KOS. A vicc: A Magyar Televízió a Magyar Újságíró Szövetséggel együttmuködve – a NAP TV közremuködésével, lebonyolításával -, az MTV születésének 50. évfordulója alkalmából Riporter kerestetik! című vetélkedőt hirdet meg. A KOS nem bízza a dolgot a véletlenre: jó előre bejelenti, hogy hallgatókat jelöl ki, akik az iskola égisze alatt vehetnek részt a vetélkedon. Hétfőn fel is kerül a névsor a szigorúan jelszóval védett “hallgató hírek” menüpontba. A névsor hosszú, a két évfolyamból szinte mindenki szerepel a listán. Szinte. Igen, mert itt a lényeg: a kimondatlanul is “szalonképtelennek” tartott emberek nem kerülnek reflektorfénybe. A kislistás numerus clausus utáni utolsó mondat burkolt és udvarias: “Ez természetesen nem zárja ki, hogy bárki, aki nem szerepel a listán, nevezhessen egyéni indulóként” – igen, magyarul: ha nem vagy a listán, nem futhatsz a nevünk alatt, mert az ránk nézve égő; rossz reklám. Azért persze indulhatsz, mert ha mégis befutnál esetleg, az nekünk még jól jöhet… . (O)kos. Ki van ez találva. És közben nem bántódik meg senki.

Engem listáztak, médiasztárunkat nem. Fogalmam sincs, engem mennyire érdekel a tévé; írott sajtós vagyok. Azért persze jólesik, hogy nem vagyok nagyon égő. :) LOL Jó az, ha néha listázzák az embert, nna. 

Először is, a történet folytatását amolyan szórakoztató jellegű anektódának szánom, igazán nem célom a szóban forgó hölgyeményt – “szerkesztő-riporter” Gy.-G.Y.- ről van szó megint, akinek munkahelye nemes egyszerűséggel csak “a Média” – emberileg is minősíteni. Félreértés ne essék, kicsit sem irigylem, pláne mivel teljesen más dolgok foglalkoztatnak bennünket, más utakon járunk… de ez a sztori olyan mulatságos és szaftos, hogy muszáj vagyok megosztani szélesebb közönséggel is… Tanulságos!

Szóval, a szőke, 38 éves kebelcsoda hétfőn kérte, hogy a suli honlapján publikálják közérdekű üzenetét, miszerint “elkészült első oknyomozó riportom az Aktívnál (TV2). Panziós bordélyházról“. Természetesen mindenkit bátorított, hogy nézze meg a remekművet, az üzenőfalra hat kommentet is feldobott erről. Kíváncsi lettem. Egyébként is Híradó után az Aktív megy nálam, mert – szégyenkezve vallom be – utána nézem a Jóban rosszban-t (nem röhög!). 

Nos, az “oknyomozó riport” egy panziótulajról szól, aki egy ingyenszoba árának fejében teszteli a vendéglányokat, akik aztán halálra kereshetik magukat a kanos, kiéhezett vendégeken. Mindez a “prostitúció elősegítése” kategóriába esik, s mint olyan, kis hazánkban illegális tevékenység. Ennyi a sztori.

És Gy.-G. Y.? Nos, neki még a neve sem hangzik el. Sot. Egy ismertebb riporternő égisze alatt fut a sztori, Y. szerepe pedig annyi, hogy kitakart fejjel az ő csöcse a vágókép a panziótulajdonossal folytatott rejtett kamerás beszélgetés során. Néhány mondat erejéig még meg is szólal; torzított hangon, mint 26 éves diáklány (argh, a női hiúság!), Balogh Zsuzsanna álnéven: “Ha eltűnünk félórára, te is jól jársz, meg én is” – ajánlkozik a gyanútlan panziósnak (aki mondjuk lehet, hogy simán szintén beépített ember, de ő legalább nem hirdeti, hogy oknyomozó riporter). Mert a mi “Zsuzsannánk” ugye egyértelműen egy harmadrendű, névtelen statiszta egy tipikusan “gumianyagnak” szánt riporthoz… ami azért ugye a Mónika-show fogatlan, nem idén barnult résztvevőire is ugyanígy áll, ők mégsem “oknyomozó riporterek”. Megáll az ész!!!!!!!!!!!!  Már várom, hogy Emke, a Vodafone-reklámstatisztaság után mikor írja ki az iwiw-es profiljára, hogy “Oscar-jelölt színésznő”!!! 

Nos, a TV2-Aktív hitelességével kapcsolatban pedig soha nem voltak illúzióim, de ezek után még a maradék is füstbe ment!

Press Language exam went amazingly well, passed with flying colours.

Actually, can’t even recall when was the last time I had an oral exam (we only had written ones at uni), but it was okay after all. In fact, I like them better: if you take an oral exam, you at least have a chance to pass, whereas you must fucking know *everything* by heart if you aim to pass a multiple choice test spiced up with fill-in-the-gaps bullshit and confusing essay questions. Technically speaking, written exams are harder to pass but far more comfortable when it comes to the practical side of things: you’re not completely at the mercy of the teacher (whether or not he/she is hungry/thirsty/tired or irritated by your hair colour), and you know how long the whole prodedure takes well in advance.

Basically, the exam covered pretty simple elementary stuff (what is standard language, dialects, loan words, foreign words, deteroriation, ameloriation, slang… stuff you basically learn in secondary school). The funny thing is that eleven people failed the exam (“how the hell can you fucking FAIL an exam at a bloody expensive media course, you may ask all honestly :D), thus the elderly professor who wrote the book is considered to be rather strict.  A lot of people dislike him, but I kind of have a thing for linguists, dunno why. I remember when I was 16, I read a book by Noam Chomsky and fell deeply and madly in love with him, talked about his theories and ideas day and night for weeks! Steve Pinker was another big love of mine, his book “The Language Instinct” made my heart beat like crazy for months, and I was extremely fascinated by the idea of meeting him in person one day. Then, there were Törkenczy and Nádasdy at ELTE… and my heart said BUMM BUMM BUMM again and I was literally down on my knees. I would do mad things for them like waking up at 6.30 every FRIDAY (!) or writing a 30 thousand character-long argumetative academic essay on the behaviour of schwa in various syllables. 

Anyway. We went into the lion’s cage in threesomes, and  had the following conversation with Bencédy:

B: Ah yes. how did you get prepared for this exam, dear Anita?

Anita: Well, I did “Communication” and “Media Studies” at the University of Szeged, and the topic of your book was my actual thesis title. I just revised the material and revised contemporary literature on the subject matter.

B: And what about you, dear… (looks up my name) Eszter?

Me: Well, hmm, let’s see. I read your book and revised the notes I’d taken at your lectures (in fact, not my actual notes as I haven’t been to too many of his lectures, but that’s not the kind of thing he really needs to know :D)

Then, just like that, Anita flashed the names of all her teachers and kept asking him “do you know XY? And KZ?” for a couple of minutes, so I decided to unfold my identity and reveal my background, too.

“In a way, in a small and insignificant way though, I’m also a linguist.”

Then he asked me which particular areas I’d actually fancied throughout my studies, and I told him I was into psycholinguistics. 

“All right, then let it be your subject for today.”

“Psycholinguistics? In general?”

 ” Yes, you need time to take notes?”

“Oh, no, I’m ready to get started now if you like.”

So, I just spontaneously made a lecture on the roots of neurobiology, Chomsky, linguistic relativism, common misbeliefs about the snow and Eskimos, and basic stuff like that. He asked me a couple of random questions like the innate theory or the critical period of language acqusition and then we had a nice chit-chat about bilingualism in early childhood, and a detailed analysis of the speech patterns of his 2 year-old great-grandson… my heart was about to melt :). It was entertaining and fun, he seemed to enjoy it, too.

Bah, shit… now, had I known that I wouldn’t even have to get into any of the compulsory items, I think I wouldn’t have spent 6 hours reading the course book the night before!        

People Envy Your Ingenuity

You’re a person with unique ideas, big plans, and a zany outlook on life. Many people look to you for inspiration. People envy your creativity and “who cares?” attitude. They feel very ordinary next to you – and they usually are!