Csodálatos, 52 perces mélyinterjún vagyunk túl. Köszönet Zerónak, a Negative Artnak, Gelkának, a Gothic.hu-nak, a Faith and The Muse-nak, Monica Richardsnak és William Faithnek. Igyekszem hamarosan komoly anyagot linkelni, addig is elég legyen a tény: fantasztikus élményben volt részem.

Monica és én

“With arms too wide to hold just one, too small to heal the world, go on”
[Patience Worth, ezt is hallhattuk élőben.]

Azok után, hogy délelőtt eléggé brutális módon kiraboltak – nem akarok beszélni róla – és iratok, pénz etc. nélkül maradtam, szinte biztos voltam benne, hogy az esti Depeche Mode-koncert csak kurva jó lehet. Stílszerűen pofára estem, kegyetlen unalmas és vacak volt; most szívnám is a fogam, ha fizetnem kellett volna, de szerencsére ingyé’ vót. Így szopunk mi, egy egész napon át.

Voltak olyan mázlisták, akik legalább kényelmesen ülhettek

Soha nem mozogtam a mainstreamben, mindig undergroundjóska voltam, így aztán el sem tudtam képzelni az esemény előtt, hogy negyvenezer ember legyen kíváncsi egy darab koncertre (ami ennek ellenére színvonalas is lehet), ezt a számot ugyanis még egy komplett fesztiválon is túmaccsnaknak találtam volna. Emlékszem, 2001-ben az Aréna előtt hallgattuk a Depeche Mode-ot, és azon ájuldoztunk, hogy húúúú, majdnem teljesen tisztán hallani mindent kívülről is – aztán 2009-ben már “belülről” is unalmasnak rémlett ugyanez…vajon így múlik el a világ dicsősége?

Ahhoz képest, hogy mennyire készültem rá, elképesztően megbántam, hogy egyáltalán elmentem. Tömegnyomor, lökdösődés, tülekedés, durvulás, a magyar ember pedig – egyedülálló módon a nyugati civilizációban – a tánctér közepén is láncdohányzik, és senki nem szól rá. Remek dolog, amikor 30 percen át a nyakát szagolod valakinek, erre ő - két-három centire a másik embertől  - frankón rágyújt, és természetesen hat percen belül apró, fekete lyukat éget a belső karodra, mert hát melletted áll, tőled két centire, midőn öt irányból lökdösik. Biztonsági őr persze ilyenkor sehol, hogy kirángassa a parasztját, az csak motozáskor van ott. A koncert 70 százalékában tehát tahó, paraszt tánctéri dohányzókat kerülgettem, és persze szorgalmasan szívtam a kibaszott füstjüket. No, de mit is várnánk egy olyan országtól, ahol a metrólépcsőn nem baloldalt, libasorban állnak az emberek, hanem jobbra-balra, ahogy esik, úgy puffan alapon, nehogy mozdulni tudjon, aki épp igyekszik valahová? Nem akarok vaskalapos, konzervatív csendőrnek tűnni, de rengeteget elárul egy társadalom állapotáról, hogy hogyan állnak az emberek egy metró mozgólépcsőjén – no, azok után, hogy tudjuk, nálunk mi a helyzet, egy percig se kéne meglepődni azon, hogy egy többtízezres eseményen, ahol a hasadban-hátadban-fenekedben is érzed valaki leheletét, minden harmadik ember vidáman rá mer gyújtani, és senki nincs, aki kiütni a kezéből a cigarettát. Németországban ez azért nem egészen így megy, és én sajnos hozzászoktam a színvonalas, tiszta, kulturált német rendezéshez. Az Amerika-seggnyalás meg végképp távol áll tőlem, mégis azt kell mondanom: ott még közterületen sem gyújthatsz rá, nem még a tömeg kellős közepén.

Hátul, ahol kevésbé sűrű a tömeg még mozogni is lehet

Az már kicsit komikumszámba ment, hogy volt, aki már 3-ra odament ezt élvezni – én ezt vak fanatizmusnak tartom, de persze nem vetem meg, mert én is keresztül mentem hasonló élményen, csak éppen nem a mainstream-vonal mentén. Tudom, hogy rengeteg energiát ad – és ez legitimmé teszi az élményt, akkor is, ha Dave Gahen-ék speciel soha nem tudták belőlem ezt a reakciót kiváltani. Szóval nincs ezzel gond, nekem viszont kemény napom volt az iratvesztésem és az egyéb melók körüli stressz miatt, így aztán csak 7 fele érhettem oda. Nem volt gond ezzel sem, kényelmesen eljutottam a harmadik sorig – ott viszont egy sor büdös, mosdatlan, lökdösödő, tülekedő, cigarettázó, sörlötyögtető emberrel találkoztam, akik egyáltalán nem voltak képesek kulturáltan viselkedni a dögmelegben, egymás leheletében fuldokolva. Sebaj, végignéztem szegény Zagarékat, akiket kevesen tudtak igazán értékelni az adott kontextusban; azt hiszem, elképesztően hálatlán dolog lehet előzenekarnak lenni, amikor minden percben ezrek sikoltoznak egy másik formációért, akik miatt tízezreket pakoltak le az asztalra, válság ide vagy oda. Jól teljesítettek mindenesetre a srácok, még élveztem is volna, ha levegőhöz jutottam volna a harmadik sorban a cigifüsttől (amit mellesleg a gorilla is tisztán látott, mégsem szólt rá egyik füstölgőre se, hogy bazmeg, ez balesetveszélyes és antiszociális, takarodjá’ kifele – Magyarország, bammeg).

Aztán jött a Depesmód. Vérprofin és tökéletesen. Ahogyan dvd-n látnánk. A második számnál viszont már nem bírtam a tülekedést, a lökdösődést és főként a cigifüstöt, ráadásul közben megittam egy kisüveg Royal vodkát, így táncolni vágytam picit, hátra mentem tehát. Gyönyörűen szólt – viszont elképesztően sterilen. Meglepett, hogy sehol egy bazmegmagadbudapest vagy bármi egyéb, ami azt sejtetné, hogy nem hologramokat látunk, amiket minden országban levetítenek, hanem hús vér emberekkel van dolgunk, akik némi antropomorf jeleggel is bírnak – és kommunikálnak a démosszal. De nem – semmi személyes jellege nem volt az egésznek. Próbáltam figyelni Dave-et, hogy tényleg igaz-e az überbennfentes infó, miszerint a híres betegség voltaképpen túladagolás volt, de persze nem láthattam olyan közelségből, hogy a herka hatásait fel tudjam mérni. Mindenesetre nem lepne meg: amilyen szintjén a népszerűségnek és vak fanatizmusnak ezek az emberek működnek, már teljesen bocsánatos dolog a hernyó. Pokolian fáj ilyenkor a szívem értük, mert annyi csodálatos dalt alkottak ők így… illetve főként még A. Wilder barátunnkal, ugye.    

Aztán zuhogni kezdett az eső, és mindenki rohant fedezékbe - sokan szídták a banzájt, na

Idegen élmény volt – azért mentem, hogy ismerős arcokat lássak, de végig egyedül voltam. Szerettem volna barátokkal közösen bulizni, összenézni egy-egy kedvenc számnál - ehelyett csak lökdösődés és cigifüst ért, no meg persze a koncert közepétől a zuhogó eső.  A Depeche Mode-ot meg kedvelem, de a DM-fandom jelensége évek óta ingerel és idegesít, együtt a mainstream hodályok spirituális magányával.  Jól megbántam, hogy elmentem, pláne, mivel hazatérvén tengernyi meló várt… és mert… lássuk be, nem az én asztalom az ilyesmi… plusz rá kellett döbbennem arra is, hogy valószínűleg felületes emberi kapcsolatokba sem kéne kapaszkodnom már, mert ami elmúlt, az bizony elmúlt, és sajna – meg szerencsére – nem erőszak a disznótor. Mindenki legyen boldog a maga szép új világában, az univerzum meg szétesőben, amúgy is… lesz ez még így se!

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

Hétvégi kultúrblokkunk minden darabja más, mégis mindegyik szép. És nem csak azért, mert elfogult vagyok velük.

Biztosan mindenki várta már a legújabb Black Nail Cabaret earcandyt. Emke át is küldte már ezer éve, de csak most jutok odáig, hogy szélesebb közönség elé tárjam. Kommentár valszeg nem kell, mindenesetre garantáltan jobb, mint az eredeti.

A következő ereklyegyárosunk Szilágyi Zoé, akinek munkásságát régóta figyelem és szeretettel ajánlom a punkfestő képeit nektek is:

Végetetül pedig egy koncertajánló, erre lassan muszáj készülődnünk:

2009. április 18.-án a Ráday klub ad helyet a Garden of Eden tízéves születésnapi koncertjének. Ezt az örömteli napot beárnyékolja az a zenekari bejelentés, miszerint a koncertet követően a csapat egy hosszú pihenőre készül. Természetesen kijelentették, hogy ez nem a feloszlást jelenti, csak egy pihenő időszak következik, mivel a két oszlopos tag István és Binci is más zenekarral illetve más zenével kísérletezget.

Binci így fejtette ki : gyönyörű tíz évet tudunk magunk mögött és úgy gondoljuk mindent meg is tettünk, amit egy csapat megtehet az általa képviselt műfajért. Rengetegen segítették a zenekart, – szervezők, zenészek stb- ez alatt a tíz év alatt, amit most meg is szeretnénk köszönni. A pihenő oka nagyon egyszerű: nem akarunk méltatlanul folytatni, amit tíz hosszú év alatt sikerült elérnünk, így inkább pihentetjük a dolgot. Amint újra úgy érezzük, hogy készen állunk a folytatásra, azonnal bele is vágunk gőzerővel, ahogy tettük azt eddig is! Azonban addig sem tétlenkedik senki, új projekt új arcokkal, de erről majd később!

A koncertet a NEGATIVE ART szervezi, illetve támogatja. Két vendég zenekar lesz látható ezen az estén, akik műfajilag nem igazán illenek bele a koncepcióba, de így lesz igazán színes és teljes ez az este. A bulit a Los Obudas nyitja, akik a kiváló feldolgozásaik révén váltak ismerté! (Ramones, Billy Idol, Depeche Mode, stb..)

Ezután az MZ/X lép szimpadra, akiket nem kell bemutatni senkinek. A srácok hosszú pihenő után térnek újra vissza, ráadásul a még meg nem jelent új nagylemezükről is játszanak majd egy pár dalt.

A Garden of Eden esetében tíz évet foglal össze a koncert, közel két óra játékidővel és számos vendéggel, akik valaha a zenekar sorait erősítették! A felsorolás nem pontos és még változhat is, de, az biztos, hogy színpadra lép Szalai Ildikó, aki hegedül, Tóth Mihály dobol, Bangha Tomi basszusgitározik, Kisduda Árpád szinti illetve programok és persze a zenekar mostani felállása. Közel húsz dal várható, a legjobbak közül!

A zenekar ezzel a koncerttel nemcsak emlékezni szeretne a gyönyörű tíz évre, hanem Nektek, rajongóknak is megköszöni a támogatást.

Long live Vampires of Eden!

A helyszín Gyöngyös, a rendezvény a Hangraforgó, az est übersztárjai pedig a Pornography és a Black Celebration… meg a brutális afterparty, featuring Mr. Fox.

Nyolc körül kezdett a Pornó a Tiszti Klubban, kellett egy jó fél óra, amíg a közönség felmelegedett és táncra perdült. Szpesöl fícsör ezúttal az volt, hogy két basszusgitárost is láthattunk egy este akatt: félúton Ferit váltotta Sanyi, aki a jelek szerint teljesen felépült az ínhüvelygyulladásból. A hangzás egyébként zseniális volt, sokkal jobban szólt, mint múlt héten az After Music Pub színpada, itt hallottam először a delayt az éneken, és a hangszerek is remekül elkülönültek egymástól. A közönség abszolút pozitívan értékelte a láttottakat-hallottakat, a szet végén alig akarták elengedni a fiúkat. Rengeteg videót készítettem, fél óránként pedig fura fehérborral dehidratáltam szervezetemet. Ez persze igazi fless volt:

- Hmm, nos, úgy látom, nincs apróm (magyarul “teljesen le vagyok égve” - a szerk.), nincs valami korrekt kis bor úgy kétszáz forintért? Koccintáshoz kell csak, nem kell csúcsminőség.
- Hát kérem, van itt ez a fehér olaszrizling, jó lesz?
- Nem tudom, ha kétszázból kijön…
- Két deci, nyolcvan forint lesz.
Hoppá. Zene füleimnek. Azt hiszem, ilyesmit utoljára 1999-ben hallottam, bár akkor még nem igazán ittam szeszt. Az este sorsa ezután meg volt pecsételve, éljen a szőlő és a bor városa.

Mire a Black Celebration színpadra állt, már egész vidáman kattogtattam a gépet az első sorban, és forró hangulat sejtette, hogy az erősen eklektikus  publikum is felfedezte a vendégcsalogató árakat. Az első egy-két számnál itt volt egy kis gerjedés, de még így is igényesen szólt minden. Bánatomra pont Emke Yazoo-szetjénél telt be a memóriakártya, ha ezt tudtam volna, nem veszem fel a New Life-ot. Tény, ami tény, a régi Depeche Mode-számoknak volt a legnagyobb sikere, de azon is megdöbbentem, milyen sokan ismerik és szeretik a Populart az “új arcok” közül. Egyébként nagyon jól áll a Yazzoo és a Popular kedvenc DM tribute bandánknak, én örömmel venném, ha más 80’s-szintipop slágereket is feldolgoznának az aranykorból.           

A két buli után csoportosan örültünk magunknak és vígan fotózkodtunk.

Útban hazafelé pedig elkészítettem a Black Celebration történetének eddigi legjobb promóképét:

Az afterparty táncosabbik feléről sajnos nem igazán készült fotó, de legalábbb van néhány punnyadásos fotógrafiánk is.

Most pedig lássuk a képeket:

Dark-énem gitárosabb fele jutott levegőhöz a tegnapi Sense Of Silence-Pornography-Autumn Twilight-csomag  jóvoltából az After Music Pubban (leánykori nevén Marco Polo). Kis társaságunkkal kiválóan eldenszelgettünk, rámtapadt egy feka fickó és egy tízfős német turistacsoport, tehát megint kozmopolita voltam, Mr. Fox viszont szerencsére messze elkerült.   

Az első zenekarról sajnos lemaradtam, hölgytársasággal a készülődés mindig tovább tart, mint ahogy azt az ember előre elképzeli. Fél kilenc fele szállt ki a kocsiból partykommandónk; Anetta, Ildi, Hajni (igen, jól olvasták, kérem) és én. Az est abszolút hájlátjai között tartom számon, amikor a bejáratnál közöltem, ki volnék (a vendéglista miatt), mire az ajtónálló kedvesen mosolygott: tudom. Haha, lehet celeb lettem? 

Rövid töltekezés után a Pornography máris a húrok közé csapott, én pedig végeláthatatlan parolázások közepette átváltottam koncertfotós üzemmódra. Azt már korábban felfedeztem, hogy a partyfényképészet legnagyobb rákfenéje a sötétség és a mozgás, a vakuval készült képek viszont megölik a hangulatot a maguk hatvanasizzós fényvilágával. Online karrierrem során persze rengetegszer kényszerültem saját kezűleg fotózni a tízcentis géppel, így aztán megszoktam már, hogy száz fotóból mindig akad két-három kép, amit bárhol el lehet sütni (na jó, printben valószínűleg már nem). Most is elhatároztam, hogy bővítem a Pornography-portfóliót, és bizony az eredmény néha engem is meglepett:

Ezek eredeti méretben is jók lettek

Másik kedvenc fotóm

No, miután így meghatódtunk művészfotós vénámon, ejtsünk pár szót a zenekarról is, ha már úgy ott voltak véletlenül éppen. Kedvenc honi The Cure Tribute Bandánk, a Pornography sokat fejlődött a legutóbbi Gyáras fellépés óta, Árpi hangja kiforrottabb lett, kevésbé fél már a színpadon, és az új gitáros, Zsombor is felszabadultabban játszik. A tegnapi show pikantériája, hogy az ínhüvelygyulladást szenvedett Sanyi helyett az ős-Pornography basszerosa, Feri lépett színpadra, őt láthatjuk egyébként a jövő heti gyöngyösi bulin is, ahol a Black Celebration erősíti még a mezőnyt (“kedden-értékesít-pénteken-Richard-touch-me” – Depeche Mode forever, az ő új lemezük is van olyan szar, mint a Cure-é).

Mindenesetre elég népes kis közönség gyűlt össze, a Lullaby-ra ropták a legtöbben (bár én azért már a kezdettől igyekeztem megdobni a hangulatot vodkamámoros vaddisznótáncommal), a Just Like Heaven-nél pedig a Sense of Silence-es Solymosi Laci is színpadra pattant. A playlist egyébként a következő volt: Want, Night Like This, How Beautiful You Are, Lovesong, Lullaby, Play For Today, Just Like Heaven, Inbetween Days, M, Close To Me, The Walk, A Forest. 

Koncert után persze letámadtak a régen látott ismerősök, így az Autumn Twilight-ból kevesebet láttam sajna az illendőnél. Fura dolog ez, mert 2001 körül inkább olyan gót metál csapatnak tűntek, mostanában viszont klasszikus darkwave-et játszanak, a Nephilim-es vonalon. A Land of Charon feloszlása óta nem igazán volt Magyarországon ilyen zenekar, így kedves színfoltját képviselik ők a hazai szcénának, pláne mivel az énekes-gitáros Padre remek dj (és mindig tesz be Clan of Xymox-ot is, ami Magyarországon nem divat, kivéve, ha Árpi dj-zik).

Nos, Árpi ezúttal is dj-zett, de a hangulat tetőfokán kipurcant a keverőpult, ami finoman fogalmazva felkorbácsolta kissé a kedélyeket, így idő előtt, három óra tájt befulladt a party. Legközelebb viszünk átlalakítót a laptophoz, egyébként tízből hét és fél így is simán kijár a bulinak.

Szép

Sokféle zenét szeretek, kedvenc előadóim is szép számmal akadnak, a VNV Nation pedig ezek közül mindig is előkelő helyet foglalt el a szívemben, szükségtelen agyonragozni. VNV-bulira menni vérkeringésjavító partélmény és spirituális utazás egyben, csak ajánlani tudom, bár én elfogult vagyok (és Ronan Harris még mindig nem vett feleségül, ej-ej! ;)). Külön e célra feltöltött partyzene lentebb, péntek van!

1. München – D, 2007 május
alkalom: önálló koncert
beszámoló: Illuminati és Crazy München-adventures
A saját bulik persze mindig jobbak, mint a fesztivál-fellépések. Nem csak a hangzás jobb, de a hangulat is bensőségesebb, családiasabb. Ha pedig emellé még a szervezés is tökéletes, elsőosztályú koncertélményről beszélhetünk. Bajorországban minden flottul ment: tekintélyes tömeg, mégis komoly sérülések nélkül jutottam az első sorba, őrült partyhangulat, sok-sok összemosolygással. A biztonsági őrök ebm-arcok, élvezik a bulit, nem csak unottan állnak a kordon mögött. A kritikusabb ugrabugrák után pohár hidegvízzel kínálják a népet, a kerekeszékeseket magától értetődő természetességgel tolják a fotósárokba. Ronan és Mark felszabadult, repertár kiválló, és még a merchandise-pultokat sem fosztják ki este tízre.

2. Leipzig – D, 2006 június
alkalom: Wave Gotik Treffen
beszámoló: WGT 2006 és magyar reflexió: Életművészet
A WGT a dark-goth-electro színtér partiarcai számára olyan, mint Mekka a muzulmánoknak: legalább egyszer látni kell. Az Agrahalle már méreteinél fogva is elképesztő, szorozzuk meg mindezt az extrém nagycsalád összeolvadásának szürreális élményével. Cirka hatodik sor oldalról, látvány-hangzás tökéletes, a fiúk ide hazajárnak. A lipcsei buli revelation-songja a Perpetual, magasba emel és elindít valamit (“the football-stadium song please”), ami azon a nyáron elkísér engem.

3. Bolkow – PL, 2006 július
alkalom: Bolkow Castle Party
beszámoló: Kelet-Európa legvonzóbban deviáns emberei
A lengyel kastélyparty eleve ad egy fílinget, pluszban egy óriási vihar és egy Clan of Xymox-koncert után, a színpad sarkában, a backstage backstage-ében kapjuk meg a havi futurepop-dark-trance adagot. Két nagy kedvenc és közvetlen színpadi élmény… még az sem számít, hogy nem ugrálhatunk dzsungelmajom módjára és a hangzás velejét is a kontroll-ládák adják.

4. Hildesheim – D, 2008 augusztus
alkalom: M’era Luna
beszámoló: Nyelv, csapat, perspektíva (elég off persze)
Kutyaharapást szőrével, a szörnyűséges csehországi élmény után szükség volt egy igazán felszabadító élményre, és ezt a német fesztiválszervezés precizitása garantálta. Tökéletes hangzás, különleges repertoár (eleve a Joy-jal kezdtek, nagy meglepetésemre még a Procession is elhangzott, majd a Further magányos-billentyűs változatával zárt Ronan), civilizált közönség (minimális lökdösődés persze volt) és egy végtelenül kiegyensúlyozott, felszabadult, kiválóan kommunikáló zenekar. Érződött, hogy komoly hagyománya van a hildesheimi buliknak, Mark és Ronan pedig örömmel osztja meg a színpadot a kollégákkal. Jó látni, ha a nagyszínpad csapatai fel-fel ugranak egymás mellé egy-egy közös nóta erejéig.

5. Berlin – D, 2005 december
alkalom: valami monstrefesztivál a Schönhauser Allee kellős közepén
beszámoló: Győzelem
Úgy kellett ez a buli akkoriban, mint halnak a víz… nem számított, hogy karácsony van, nem számított, hogy Prágától Berlinig stoppolni kényszerülünk, nem számított, hogy jó ideje nem jártunk már Berlinben. Egyszerűen el kellett jutnunk, és utólag is látom, milyen jó döntést hoztunk akkor, hogy bevállaltuk az utat…

6. Budapest – H, 2007 szeptember
alkalom: önálló koncert
beszámoló: csak a myspace-en írtam róla
Kis helyszín, közepes hangzás, koncert előtti-utáni káosz, de azért jó volt. Vittem a srácoknak egy nagy adag, minőségi szilvapáleszt, amiért barátságosan megszorongattak.

7. Budapest – H, 2005 március
alkalom: önálló koncert
beszámoló: csak a VF-en írtam róla
Itt vesztettem el a VNV-szüzességemet, előtte valamiért véletlenül kimaradt a győzelem-nem-bosszú-fíling. Az A38 még egész emberesen szólt, és emlékszem, mennyire örültem akkor a Kingdom-nak.

“Did you think you would be saved by the gods and idols you have made?” – Kingdom Live – itt kezdődött a “szerelem”, ez volt akkoriban a kedvenc számom (ó, milyen régen hallottam élőben)

8. Hradec Kralove – CZ, 2008 július
alkalom: Rock For People
beszámoló: nincs az a pénz, amiért írnék a fesztiválról bármilyen sajtóorgánum számára
A RFP minden kétséget kizáróan a világ egyik legrosszabbul szervezett bulija: sajtóakkreditáció összevissza, beléptetés össze-vissza, színpadok össze-vissza, fellépők össze-vissza. Afterparty nuku, este 11 után, húsz kilométerre a legközelebbi lakott településtől, egy kiszuperált katonai reptér kellős közepén megáll az élet, egyetlen partylehetőség a Marlboro-sátor méregdrága tuctuc-bulija, dacára annak, hogy a VNV Nation-ön kívül CSAK ÉS KIZÁRÓLAG rock, punk, harcore, emo, indie és ska csapatok képviseltették magukat az eseményen. Választási lehetőség nincs, mert az első busz reggel 11-kor indul a városba, a tömegközlekedés pedig ismeretlen fogalom a tájékon.

A mai napig nem értem, hogy a túróba’ keveredethetett a VNV a fellépők sorába, tekintve, hogy se nem rock, se nem punk, se nem harcore, emo, se nem indie, de még csak nem is ska hála az égnek… Az egy dolog, hogy a felsorolt műfajok csaknem mindegyikétől sikítófrászt kapok (tisztelet a kivételnek), de az adott körülmények között az elektronikus zene alapvető követelményeihez szükséges feltételeket sem voltak képesek megteremteni a mélyen tisztelt szervezők. A helyi hangtechnikusok bizonyára életükben először láttak samplert, Apple-laptopot és elektronikus dobot, ha pedig mindez még nem lenne elég, valamelyik okostojás két színpadot helyezett el egy sátoron belül, egymással szemben, hadd szóljon. Így aztán az officially nyolc percesre tervezett soundcheck alatt végig vidáman hallgathattuk az überfos latintó-funk-reggae beütésű ska zenét, amit valami vérciki nóném feka-csapat adott elő tőlünk száz méterre, óriási csinnadrattával. Bizarr felállás: feka funk-reggae VNV előtt.

A VNV ehhez képest úgy szólt, hogy ezzel az erővel akár otthonról, mobiltelefonon is végighallgathattam volna a koncertet, a szöveget pedig csak előismereteim és a szájrólolvasás segítségével tudtam követni. A két vendégbillentyűs persze végig vágta a pofákat és több ízben jelentőségteljesen egymásra néztek, Ronan és Mark azonban jó paphoz méltóan úgy tett, mintha “mi se történt volna” (a nyolcadik születésnapomon éreztem hasonlót, amikor plüsskutyacsaládot ígértek anyámék, és kaptam minden szart: Barbie-autó, kocob és kidob társasjáték és kisállatkert, de a kutyusok nem voltak sehol. Igyekeztem jó képet vágni a boldog család méregdrága ajándékaihoz, de azért csak beszöktem a fürdőszobába sírni…). A laikus szemlélődő számára úgy tűnt, beleadtak apait-anyait, de én tudtam: teljesen ki vannak borulva, a látszat csak a profizmus eredménye. Harminc embernek játszani felismerhetetlenségig szar hangzással egy ilyen kaliberű banda számára egyszerűen megalázó, a tisztelt szervezőknek pedig faszkorbács és lábujjsatu.

Persze szép dolog a zenei sokszínűség, de mindennek megvan a helye. Nyolc-tíz ezer forintos belépők mellett a lőtéri sánta kutya se fog az isten háta mögé utazni egy darab dark-electro actért, a Rock For People tehát maradjon csak a rockerek, punkok, emósok és ska-hívők bulija, ami egy fokkal körültekintőbb szervezéssel még akár nívós fesztivál is lehetne kelet-európai szinten!

“Entertain the thought that YOU have the strength of those you yearn to be”

Így kommentálta a történteket egy "vérszomjas" rajongó a DoD myspace oldalán

A közvélemény érdeklődésének kereszttüzében elsősorban a muszlim terroristák merényletei állnak, noha más világvallások híve között is akadnak fanatikusok szép számmal. A katolikus terrorizmus, mint jelenség (Észak-Írország egyes területeit leszámítva) szerencsénkre már a középkorban lecsengett - éppen ezért meglepő, ha elvadult, bigott csoportok önkényes akcióiról hallunk.

A szombati, lengyelországi eset talán ártatlannak tűnik, hiszen nem közvetlenül emberélet ellen irányult, viszont céljában és megvalósításában ugyanazokat azokat a jegyeket viseli, mint bármilyen más terrorcselekmény a világon. A Diary of Dreams (és társai) fellépését megakadályozó szabotőr akció nem titkolt szándéka a megfélemlítés és az elrugaszkodott, extrém nézetek erőszakos terjesztése volt – s az sem mellékes, hogy a nyilvánvaló anyagi és erkölcsi kár mellett a húzás könnyen követelhetett volna halálos áldozatokat is.

Mi is történt? A lengyelországi Klodzko-ban megrendezésre kerülő Alternatywna Twierdza Festival tervezett headlinere a dark elektronika oldalvizén evező Diary of Dreams lett volna július 12-én, szombaton. A csapat munkásságát régóta követem, nagyon szeretem őket. Eddig kétszer láthattam Adrian Hates bandáját élőben: Bécsben és Bolkówban. Hidegkék zene, higgadt, némi dark romantikával keveredő álomnapló, kedves, szelid, langaléta frontemberrel. Nehéz elképzelni, hogy bárkinek is útjában lehettek (szerintem egyetlen bűnük, hogy számaik kissé hasonlítanak egymásra hangzásban, hangszerelésben és strukturában), de a jelek szerint egy magát “katolikusnak” nevező táraság hivatalosan is megpróbálta megakadályozni újabb lengyelországi fellépésüket, mondván, hogy a srácok macskadaraboló-kecskeáldozó SÁTÁNISTÁK (LOL). Ez persze nem jött össze, tekintve, hogy meglehetősen jámbor csapatról van szó, akik igen alázatosak spiritualitásukban, az erőszakot pedig messze elkerülik.

Miután a papírforma szerinti ellenakció nem jött össze, a fanatikusok kevésbé kifinomult módszerhez folyamodtak: pénteken éjszaka elvágták a kábeleket.  A sérült kábelek szerencsére nem okoztak balesetet, mivel a történtekkor épp nem esett az eső, viszont az egész szombat azzal telt, hogy a szervezők visszahozzák az áramot. Ez délutánra sikerült is, és este nyolc tájt el is kezdődtek a soundcheckek (amikor a fesztiválnak már javában mennie kellett volna). Mikor azonban az első banda színpadra állt, újabb beng jelezte, hogy a kábeleket újra használhatatlanná tették. Nagyobb csoportról lehet szó, hiszen voltak, akik a már elkapott szabotőrök helyére álltak, hogy tervüket zavartalanul véghez vigyék.

Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy a Diary of Dreams koncertet (és persze a Digital Factort meg a Deathcamp Projectet) töröljék a szervezők, hiszen újabb hat órát vett volna igénybe, mire újra áramhoz jut a fesztivál. A Diary of Dreams szomorúan vette tudomásul a helyzetet, és mivel sem felszerelésük biztonságát, sem testi épségüket nem tudták biztosítani az adott körülmények között, azonnal el is indultak hazafelé, Németországba. A vallási fanatikusokból álló szervezet jelezte, hogy akcióik ezzel nem értek véget, és mindent elkövetnek annak érdelében, hogy “csak általuk jóváhagyott kulturális eseményekre kerüljön sor Lengyelországban” (kíváncsi lennék rá, mit óhajtanak tenni, esetleg saját titkosrendőrségük is van téglákkal és spiclikkel? nézd meg alaposabban a melletted ülőt, ki tudja, nem napi öt szentmise-e minden szellemi tápláléka).

Hihetetlen, hogy ilyesmi 2008-ban, Európa kellős közepén megeshet. Szeretnék most belelátni az elkövetők - és a szervezetet életre hívó vezetők – agyába:
1. Vajon mi inspirálhatta az elmebeteg feltételezést, miszerint a Diary of Dreams “társadalomra veszélyes”, “sátánista” zenekar?
2. Még ha adott esetben az is lenne – ami persze nem így van – vajon milyen jogon érzi úgy bárki, hogy egy percig is joga van mások helyett döntéseket hozni?
3. A “szent háború” létező, történelmi fogalom, de azért arra is kíváncsi lennék, hogyan egyeztethetők össze a mások döntéseibe erőszakkal való beavatkozás törvénytelen és közveszélyes módjai a Szentírással, hitükkel és lelkiismeretükkel?

A legironikusabb és egyben legszánalmasabb persze az, hogy a frissen alakult terrorcsapat mellékesen “szektaellenes katolikus szervezetnek” hívja magát - röhögnöm kell, gratulálok!

Végezetül idepakolok egy brutálisan véres, madárlátta, rajongói kéz által összevagdosott videót, ennek a macskadaraboló-kecskeáldozó vadállat csapatnak She című számával, mindannyiótok okulsára. Távozz tőlem, Sátán!