Izgalmas két napon vagyunk túl, a Fekete Zajról már tegnap akartam írni, de erőm és időm se volt hozzá. Épp néhány perce ébredtem, és már mesélek is, telefonomban kaján “és mi lesz a szalonnasütéssel” üzenetek ismeretlen számokról, persze azért addig még emberi formát is kéne önteni.

Csütörtökön józan voltam és fáztam, a hazai black metal ikonikus figurájával érkeztem a helyszínre, akinek nevét nem írhatom, mert csak. Ő a Negura Bunget nevű szolid, introvertált román arcokból álló károgós hordát vizitálta, én pedig jöttem kamerával rögzíteni a Garden of Edent és főként a Pornographyt. Söröztünk egyet és mesélt a balhéiról, meg arról, amikor autentikus nemzetszocialista arcként a cigánygettóban dolgozott, mint postás. Újabb humoreszkszerű történetekkel lettem gazdagabb: hiába, az íróember éveken át gyűjti a karaktereket és a sztorikat, mire összegyúr belülük valami egyedülállót, haha. Fő a tapasztalatszerzés.

Alighanem fiaink is ezt gondolhatták, midőn Cure-osra sminkelték és tupírozták magukat, illetve tették ezt helyettük gondos nyíregyházi női kezek. Mit csinál a heteroszexuális férfi, ha színpadi kötelessége sminket forszíroz búrájára? Nos, percenként kérdezgeti: “ugye ez könnyen lejön?”, “ugye van nálatok valami, amivel lemosható?” és más effélék. Én, a Born Female, a következőképp biztattam őket:
- Én ötezer forintnál többet sminkcuccra még sosem költöttem. Higgyétek el, tízezer alatt minden lejön magától is… előbb-utóbb! – ettől úgy annyira nem nyugodtak meg, úgyhogy inkább buzgón fotóztam őket, mielőtt még meggondolják magukat.

A csütörtök nálam a Pornography-ig tartott, ami csupa munka volt: egyedül a How Beautifult nem vettem végig, mert arra táncoltam egyet, stílszerűen az lett állítólag a legjobb performansz, ez az én formám. No mindegy, utána hazajöttem az ágyikómba szunyálni, míg Árpi délután kettőig dajdajozott. Mikor négyre végül elértem, hogy érdeklődjek a korábban lefixált délutáni kirándulás mikéntjéről és hogyanjáról, kissé letaglózott a hír, hogy két óra alvás után a tegnapi ruhájában pihenget épp valami árokban, így volt néhány keresetlen szavam hozzá, amiket utólag visszavonok. Öt órakor ugyanis sörrel a kezében vigyorogva fogadott, hogy irány a nagyvilág, sose halunk meg. (Estére neki azért majdnem sikerült, alig tudtam visszarángatni a Szent Anna- tótól egy darabban, az utolsó két kilométer igencsak hosszadalmasra sikeredett. Hiába, két óra alvás és húsz óra italozás nem kedvez a nagyobb hegyi túráknak, lássuk be.)

Mátrafüredről az út Sástóig különösen hosszútnak tűnt, az erdei utat benőtte a gaz, ezért az úttesten jöttünk, fölöttünk a felhőkkel szegélyezett telihold és az ütemesen ringó fekete lombkoronák. É sakkor felfedeztem magamnak az új VNV Nation-számot, a Precipice-t: “…And of my acts, I will admit I’ve no pretensions./ I have no regrets for all the things that I have done,/ My faiths to me are as foundations,/ None has the right to judge my soul but me. /There is no going back. No quarter now remains. /No return for me, no sanctity, a single chance prevails./  For lands behind lay waste, no doubt, no amends to make. At break of day, until our light fails, march ever on…” – nagyon illett a dal az augusztusi éjszaka sötétjéhez és ahhoz a fel-felbukkanó érzéshez, hogy tényleg nincs út vissza: gyerekkorom helyszínei fiatalkorom arcaival, de már felnőttként…

Mire visszaértünk Sástóra, már a Vágtázó Életerő tolta az ipart, tekintélyes közönséggel a nagyszínpad körül. A VHK-val én úgy vagyok, hogy van két album itthon tőlük, mert akad pár szám, amit nagyon kedvelek, és örök nosztalgiával emlékszem a 2000-es nyári Voodoos bulikra, ahol Gelka sokat pörgette a Régi Magyar Táncot, amire zseniálisan lehet ugrálni. Olyan ez a VHK, hogy bár nem nagyon ismerem és tudom hova tenni, azért mégis van benne valami misztikus őserő, ami azért – különösképp élőben – megfogja az embert. Nem véletlenül voltak ott hatéves gyerekektől hatvanöt éves aggastyánokig mindenféle népek, öltönyös bizniszmenek, punkok, rockerek, gótok, metálosok és félmeztelenül ugráló random kölykök, mint az ősmag. Szóval ugráltam kicsit én is, ha már ott voltam, és felvettem pár számot.

A fesztivál eddigi hájlátjai között szerepel, ami a VHK – pardon, Vágtázó Életerő – koncert után esett meg. Történt ugyanis, hogy Papi és Cure-os Anna mellett üldögéltem a padon az újraéledt Land Of Charonra várván, amikor Árpi és Anna meghallották, hogy az átkeverő zene Robert Smith torkából árad, így elhatározták, hogy közelebbről is megcsodálják ezt. A táskákat persze otthagyták, Cure-os Anna lelkemre is kötette, hogy nagyon vigyázzak a tatyójára, pedig eddig csak látásból meg ld50-ről ismertem, szóval lehettem volna akár potenciális cureostáskafosztogató is, mégis megbízott bennem. Persze nem voltam, így amikor tíz perc várakozás után elmentem csurgóra, vittem Anna táskáját is, lévén Papinak már szalonspicce volt, és sose lehet tudni, a pasik ugyanis köztudomásúan képtelenek egyszerre több dologra figyelni.

Amint két tatyóval a nyakamban belépek az angolvécés faházba, mi tárul a szemeim elé? Kamerák, jegyzetelő emberek, reflektor, Grandpierre Attila. Intettek, hogy psszt, és besurrantam a vécére. Amint a kagyló fölé guggoltam, rögtön belém vágott a felismerés, hogy hát azért mégis, bazzzmeg, itt éppen interjúztatás zajlik, itt van a táskámban egy kamera, itt vagyok én… azért hát mégis, milyen dolog már ez, hogy itt huggyozok, amikor ugye… Aztán persze elhessegettem magamtól az egészséges vadászösztön jeleként felbukkanó érzést, mert ugye:
- nem készültem ilyesmire, képben sem vagyok tehát
- a megjelenés szempontjából szóbajöhető közegek azért nem célcsoportgyanúsak éppenséggel VHK-ügyben.
Persze ebből azért az első pont volt rám nagyobb meggyőző erővel, készületlenül és tájékozatlanul ugyanis nagy bunkóság kiállni/kiülni bárkivel szemben, ezt azóta is vallom… csak hát az élet néha mást hoz. Az épület előtt mindenesetre megálltam egy percre, mint a vadástkutya, ha a pusztában nyulat vél szaglani: “azért mégis, hah, na mindegy”. A padhoz visszatérve Anna már tűkön ült:
- Basszus, teljesen beparáztam, hova lett a táskám!
- Nem mondták Papiék, hogy elvittem magammal pisilni?
- Jaja, de igen, csak közben elszaladtam a vécéhez és nem láttalak ott, úgyhogy már megijedtem, mi történhetett!
- Ja, kicsit időigényes volt a pislantás, mert a házban épp interjúztatás folyt, és meg kellett várnom, amíg leáll a kamera…
- Igen? Interjúztatás? Kivel?
- Hát a Grandpierre Attila volt ott…
- Óóóóóó… be kéne lógni valahogy! Ki kéne találnunk, hogy újságírók vagyunk, vagy valami… – Anna egészen fellelkesült.
- Ez végül is nem is áll annyira távol a valóságtól – jegyeztem meg. Aztán konkrétan visszamentünk, és kitaláltuk, hogy Anna lesz a kameraman, én meg kérdezek, miért is ne. A lépcsőn ott állt Sárkányfog, rögtön felvázoltam, hogy ugyan nem iratkoztam fel erre, de azért mégis, ha már itt a kamera, nem bírjuk veszni hagyni a lehetőséget, legalább egy öt-tíz perc király lenne. Három perc múlva már kezet is fogtam Grandpierre Attilával, igazán klassz volt, örülök neki, hogy találkoztunk.

Sárkányfog (sajtósjóska), Grandpierre Attila és Cure-os Anna, akinek öt másodperc alatt adtam át minden operatőri tudásom

Az esemény után kimentünk a tó mellé meghallgatni, sikerült-e maradandó hanganyagot létrehozni a kép mellé, és oh yeah, bár magamat utálom visszanézni. Anna mindenkinek elújságolta az izgalmas fejleményt, aztán boroztunk egyet a Charon  (még mindig) nephilimi hangulatától kísérve. Nagy fless lett volna közel tíz év után őket is látni, de olyan kiválóan elbeszélgettünk Annával, hogy csak az afterpartyra értünk be. Anna többek között azt is elmondta, hogy lett Cure-os: “Nekem tulajdonképpen, mondhatni csdak ez az életforma adatott meg a bátyám kapcsán, soha nem voltam semmi más, ez volt adott és ez maradt meg nekem” – mondta, ami mély nyomot hagyott bennem. Egyébként meg fecsegtünk mindenféléről, igazán remek volt. Aztán előkerült valahonnan Lujó, akit szintén úgy nyolc-tíz éve láttam utoljára, így a sötétben először meg sem ismertem, és neki is csak később esett le, hogy már nyomultunk egy társaságban. Lujó első körben azt állítótta, Grandpierre Attila 62 éves, majd olyasmikkel sokkolt engem, hogy  hadd tartsa meg a használt papír zsebkendőmet, hogy azzal aludhasson a jövőben, mert oly nagyon szerelmes lett – tizenkét perc alatt – énbelém. Ezen a ponton már éreztük, hogy jobb, ha bemegyünk denszelni, mert “ezt nem lehet józanul kibírni”. Odabent épp DJ Gelka akciózott, így roptuk pár oldszkúl cuccra, reggel hat fele még Deine Lakaien is volt – szükségem is volt rá, ennyi gitár után. Lujó szerencsére hamar feldolgozta irántam érzett viszonzatlan szerelmét, és egy gonoszmanóarcú lányt kezdett hülyíteni, aki – miközben Lujó sörért ment – összejött az egyik szemfüles, szabad prédára kannásborosjóskával. No, amikor egy buliban már mindenki mindenkivel összejön és a Voddoo fénykorának arcai a fűben pihennek le a napsütésben, egy dolog biztos: a buli elhullatta szirmait, ideje haza indulni. És lőn.

A buszon még várt egy meglepetés: 1999/2000 emblematikus figurája, Dave – bőrkabát nélkül. Árpival vígan paroláztak, engem már nem ismert meg, elvégre sose spannoltunk, csak Garnélával üdvözöltük őt mindig a Málnásban, mint a dark-goth színtér állandó bútordarabját. Hiába, mindenki változik, csak Papi és  Árpi marad a régi… le is kell őket és a többieket fotóznom ma, mert eddig zömében videókat gyártottam.

Megyek, embert csinálok magamból, lassan ideje indulni bevetésre.

Érdekes, amíg nem váltam 24/7 természetjáróvá, észre se vettem, nyár van-e vagy tél. Mert mit jelent a városlakónak a nyár? Izzadás, rossz szagú emberek a buszon, perzselő napsütés, szúnyogok, meleg kóla, fuldoklás éjszaka… aztán tavaly nyáron újra felfedeztem, hogy a városokon túl létezik valami, ami ezerszer szebb, értékesebb és teljesebb, mint az ember urbanizált mocska.

Jött a nyár, és egyszeriben minden színt kapott, mint amikor hirtelen a fekete-fehér, néma film megtelik színekkel, hangokkal és illatokkal, és minden élő és valóságos lesz. A dolgok rendje és periodikus ismétlődése folytán minden héten más virágot és gyümölcsöt látsz, mégis van az egésznek egy biztonságot adó állandósága.

Van, hogy nézem ezt a tökéletességet, és azon gondolkozom, hogyan tudnám megfogni. Megjegyezni, internalizálni, eltenni, hogy újra és újra elővehessem, akkor is, amikor a színek és a hangok eltűnnek, és minden csupasz, dísztelen, fehér és sötétszürke lesz.

Rengeteget fotóztam, úgyhogy öt tucat videó kitelne az anyagból, de itt éppen pár kedvenc tavam látható a nyári szabadtéri házibulik egyik legnagyobb slágerével kísérve, by The Last Dance.

Most pedig megyek fürdeni:

Dacból is (és egyébként is régen jelentkezett már kirándulós rovatunk)! Akár cigánygyerekek is potyoghatnak az égből, mi akkor is elindulunk, ha csak lehet… oké, a múltkori november rain-jellegű valami “kicsit” lankasztó volt a tónál, de tegnapelőtt legyőztük a felhőket és kisütött a Nap!

Lapozz tovább a teljes bejegyzés megtekintéséhez >>

Katt rája, ezeket láttam máma!

Örömmel jelentem, hogy mindannyian túléltük a húsvétot.

Repertoárunkban szerepelt többek között:
- kiskutyatalálás (doggy, akit bántottak: mi megitattuk és próbáltunk neki segítséget szerezni)
- domboldalról leguruló bajnokság (ki tudja, miben leszek még olimpiai bajnok)
- csurdítás (a mi szalonnánkon kolbász is volt, bibi!)
- tűz körül táncolás zenére

Képeket és videókat főleg Emke csinált (a dombrólgurulás youtube-esélyes), én nem kattogtattam most sokat. Frissítek, ha Emke átküldi a terhelő bizonyítékokat, addig is:

Annyira vártam már… és aztán eljött, tizenkilenc tizenötös naplementével, huszonnégy fokkal, sok-sok napsütéssel és persze azokkal a színekkel, amiket a szürkésfehér novemberben szinte teljesen elfelejt az ember. A Szent Anna-tó után a két Nagyréde közelében fekvő tónál is visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Szinte minden percet sajnálok, amit nem a szabadban töltök.

Üdvözlünk mindenkit a Megyében! - integetett Vaddi a Fancsalkúti-tó partján

Izomláz nélkül húztam ki a tegnapi, közel huszonöt kilométeres túrát, ami a Gyöngyös-Nagyréde útvonalat és a falu közelében fekvő két, egymástól másfél-két kilométerre húzódó tavat is érintette. Nagyréde hét-nyolc kilométerre fekhet Gyöngyöstől, ugyanazon a műúton kell menni sokáig, ami az ezerszer emlegetett, legendás gyöngyösi Deli-tóhoz is viszi a népet. S bár semmilyen jelzésből nem derül ki, a kisebb, Gyöngyöshöz közelebb fekvő tó a Fancsalkúti-tó, a nagyobb, ettől kb. másfél kilométerre lévő víztározó pedig a Hó-tó (elég hülye név egy tónak, gyűlölöm a telet ugyebár). A kis tónál visszafogott forgalom várt minket, nyugodtan fogyaszthattuk el az elemózsiát, a Hó-tó viszont zsúfolásig telt fürdőnadrágos horgászokkal, piknikező családokkal! Ennek ellenére utóbbi helyen kiválót napoztam háttal a zöld pázsiton fekve, majd besétáltunk Nagyréde Citybe. Természetesen pont 17.36-kor értünk a buszmegállóba, ahonnan csak Gyöngyösre mennek buszok, oda se túl gyakran… ami azért érdekes, mert ugye - ahogy lenni szokott - 17.34-kor ment el az utolsó járat, és a következőre 18.54-ig kellett volna várni. Így aztán a helyi COOP-ban történő gyors “tankolást” követően, kis kerülővel gyalog indultunk vissza. Furcsa, hogy még izomlázam sincs, de a legfurább, hogy visszafelé harmincöt-negyvenfős nyúlcsapatot láttunk a szántóföldön, akikről messziről azt hittük, őzikék (városi parasztok vagyunk, hiába). Még soha nem láttam nyuszit szabadon ekkora társaságban.

Ma este sor kerül az évadnyitó csurdításra, már készítem a helyet a szalonnának, addig is vizuális csemege, másnéven eyecandy következik.

Végre. Ez a nap is eljött.

Even lands we once called home lie undiscovered and unknown

Cserkőre a szomszédos Gyöngyössolymoson át vezet az út, remek mátrai erdő, vígan csörgedező Cserkő-patak és mindenek előtt a Cserkő-tó várja a magunkfajta természetjáró freakeket. A víz tudtommal bányató, barátságos ipari hangulatot árasztó örlőművel közvetlen szomszédságában. Elsőosztályú hely gerilla-partykhoz és muzsikálással megspékelt, családias csurdításokhoz.

Az év eddigi legkellemesebb napja volt tegnap: persze semmi világmegváltás, apró örömök az életben. Napsütés, kisvonat, vadmalacok, kisnyuszik, erdő, hegy, tó, túra. De főleg a vadmalacok.

A hegyek fohásza

Az elmúlt hét nap fő projektje az volt, hogy áttérjek a nappali életmódra, vagyis a normál emberek napi rutinjára – ha délután ötkor kelsz és reggel ötkor fekszel, egy idő után elkezdenek hiányozni a nappali fényeffektusok. Gyárilag bagoly vagyok, már óvodásként este tizenegykor voltam a legkreatívabb, egyetemen már vidáman éjjel kettőkor fogtam az aznapi házi dolgozat elkészítéséhez. Mindig ez van, ha semmi nincs, ami keretet adjon napjaimnak, már csak ezért sem való nekem a punnyadás. Meg persze a mélydepresszió miatt is jobb elkerülni.

És aztán csütörtökön végre kisütött a nap! Az eseményt ötórás mátrai túrával ünnepeltük, kisvonattal közelítettük meg Füredet. A kisvonat meglepő módon igen drága mulatság, pont kétszer annyi, mint a busz (380 Ft) – így aztán csak nyugdíjasok és gyerekek utaztak velünk, no meg egy gimis diákcsoport, akik a farkasmályi borospincéknél leszálltak berúgni. Célhoz érve óriásit kajáltunk, aztán indult az erdei túra. Ezen az útvonalon még sosem közelítettük meg a Szent Anna-kápolnát, így nem gyengén meglepődtem, midőn egy háromgenerációs vaddisznó-famíliába ütköztünk. Szerencsére rács mögött röfögtek, hangos örömködésemre pedig evakuálták a kerítés mellett dagonyázó kismalacokat. A videón sajnos már csak az látszik, amint a csöppnyi csíkos vadsertések eltűnnek anyjuk mögött a bozótban, miközben a nagyfater hangos böfögés közepette adja tudtunkra, hogy intim családi jelenetet zavartunk meg éppen. Vártunk még pár percet, hátha előmerészkednek a pöttöm vaddik, de csak a két elkerített veterán malkót sikerült lefilmezni (még nem döntöttem el, hagyok-e hangot a felvételen, mivel nem vetnek jó fényt zoológiai tájékozottságomra az elhangzottak, hiába tagadhatatlan a rokonság köztük és köztem).

A Vaddisznó Vágatlanul Televízió adása

A pipishegyi reptéren át közelítettük meg az objektumot, itt két megtermett nyulat is alkalmam nyílt testközelből szemügyre venni, de a vaddisznó-élménnyel ez sem ért fel. Mátra alján, falu szélén lakik az én öreg néném A reptér és a tó között, az erdő szélén áll egy tágas kis házikó, parabola-antennával és borospincével, de ötkilométeres körzetben egyetlen más épületet se látni. Milyen lehet vajon az erdő közepén lakni, ahol a madár se jár?

A tó és környéke végre színt kapott, a nagy szürkésfehér massza helyett kék ég, aranyszínű nád fodrozódott végre a tó vizében, és a kápolnától nem messze megpillantottam az első rügyeket is. Végre valami evidenciája annak, hogy tavasz van, vagy mi a fene! Olyan most a klíma, mintha a tél és a tavasz az utolsó nagy küzdelmét vívná, egyik pillanatban esik a hó, a következő pillanatban pedug már hétágról süt a nap. Mi történt csütörtökön? Percekkel azután, hogy égő talppal bedőltem az ágyba, filmbe illő hózápor sújtott le Gyöngyösre… remélem, az utolsó küzdemek egyikét láttuk, végképp elegem van a télből. Minimum olyan napsütéses kirándulóidőt akarok a hónap hátralévő részében, mint tegnap volt – húsvétkor pedig jöhet az év első csurdítása!

ps.: Új postaládám van. Valahogy nem érzem offnak ezt ebben a postban.

Vad(d)iúj postaláda

A tegnapi kirándulás rémálmaimban se jöjjön vissza… Pedig a csodálatos kék ég és a szikrázó napsütés csupa jót ígért…

Az első pofon az volt, hogy Sástón egy darab büfé nem volt nyitva, holott pokolian éhesen-szomjason érkeztünk a közkedvelt üdülőhelyre. Fel nem fogom, miért nem gondolnak télen a síelőkre, amikor egy köpetre van Kékes, ez a fő túravonal és minden tele nyaralókkal és panziókkal (meg kempingekkel, ami mínuszban kevésbé releváns, de akkor is). Dehát a magyar embernek sose volt üzleti érzéke: évek óta pörgetem az agyamban, mekkora biznisz lenne egy hotdogos a Népstadionnál, de két héttel ezelőttig ebben senki nem látott fantáziát (sőt, évekig semmilyen kajálda nem volt a környéken). Jó tíz éve azon is morondírozom, miért minden nonpláza ruhabolt 8-tól 5-ig vagy 9-től 6-ig van nyitva, amikor a nagy átlag ebben az időintervallumban építi a hazát.  Egy butik nyitna délben és zárna nyolckor, azalatt az idő alatt több profitot termelne, mint egész délelőtt-délután, elvégre a dolgozó ember is butikozna, és kicsi a valószínűsége, hogy elkúrja a szombatját egy reggel kilences-tizes keléssel csak azért, hogy kicsörtessen a városba shoppingolni. Szóval bénák az emberek az üzlethez, na.

Eredei út helyett kispatak, amit Uhrin Benedek is megirigyelne - éljen!

Sebaj, gondoltuk, átsétálunk Mátrafüredre az eredei úton, az tele van kajáldákkal. Arra számítottam, hogy sár lesz, de az meg se fordult a fejemben, hogy egész konkrétan egy kellemes kis patak csordogál a száraz avar helyén. Ha pengébb lennék földrajzból, biztos tudtam volna, hogy a hegyek tetején olvadó hót erre szállítja a gravitáció, de sajnos így borzalmas volt átkelni egy fasza kis csermelyen – főleg mivel a túracipőm talpa lyukas. Mindkettőé. Azt hiszem, ezt a jelenséget méltatja úgy a népnyelv, hogy tavasz szél vizet áraszt, Freddie Mercury meg úgy, hogy távászi szel vizet araszt. Felőlem akár áraszthat, csak ne az én lábbelimbe bele! (Tegyük hozzá, tavaszt a vízárasztó tavaszi szélen kívül egy grammot se láttunk, dehát türelem, ibolyát terem.)

Mire megérkeztünk Füredre, térdig tocsogtam a jéghideg iszapban, így az első büfénél le is vettem a cipőt és sálba-pulcsiba bugyoláltam csuromvizes talpaimat az asztal jótékony takarásában. Öt perc múlva felnézek az égre és mit látok? Két nagy fekete felhő, és már szakadt is a hó. Méghozzá nagy pelyhekben. Csodálatos – pláne mivel kezdőlapom az idojaras.hu és már hetek óta pezsgőt bontok minden perc plusz fénynél, ami a tavaszhoz visz közelebb minket. Anyádat, tél – takarodjál a földgolyó másik felére, de azonnal!

Ebben az állapotban nem vállalhattuk a gyalogtúrát visszafelé, így ezer évig vártunk a buszra, amit… kedvenc sofőrbácsim – ki más? – vezetett. Egy pain-in-the-ass bajkeverő, akivel pár hónapja közös ügyünk volt a bíróságon, persze két különböző oldalról. Oly’ nagyon óhajtottam őt látni, tekintve, hogy azóta nem találkoztunk… mit volt mit tenni. Le is húzott minket egy százassal (vagy tényleg ugyanannyiba kerül az út Gyöngyösről Sástóra, mint Mátrafüredről Gyöngyösre, ami pár kilométerrel azért lejjebb van).

Mi jöhet még? – kérdeztem a buszról leszállva, midőn megpillantottam az egyik legszánalmasabb ifjúkori “udvarlómat”, aki évekig kujtorgott utánam lógó nyelvvel és vérciki dumákkal. Ezek után már valami azt súgta, jobb, ha beülök otthon a forróvizes fürdőkádba egy órára és másnap délig nem szólok senkihez.        

Még egy részlet a nap akadálypályáiból

ps.: Azt már talán mellékes megemlítenem, hogy az este hátralévő részét videó-barkácsolással töltöttem, szinte hiába. Felvettem egy kiváló beköszönőszöveget és precízen megvágtam az aláfestő zenéket, a szoftver ezalatt mindössze négyszer fagyott le, ebből egy alkalom a kisgépen történt… az aksi persze csutkán volt, és… eh, persze nem jöttem rá, mi módon lehet erőszakmentesen felnyitni a hátlapot,  (nemröhög) így muszáj voltam megvárni, mire (két óra múlva) kileheli a lelkét a gép (kérem a Techbázist, hogy szíveskedjék befejezni az ujjal való mutogatást). Minden igyekezetem ellenére persze tizenötödszöri mentés után is HANG NÉLKÜL látható a VVTV friss adása… de én meg egy percet nem szánok ennek a szennynek a szerkesztésére, az meg mindenkinek jobb, ha nem hall engem anyázni.

Ez egy nagyon “cilike” nap volt, asszem (utalás Tusek Anna “Cilike” című népszerű ifjúsági könyvsorozatára – a szerk).