Az elmúlt évek során valahogy mindig nekem jutott a feladat, hogy Paulo Coelho könyveiről írjak: online és print felületen, suliújságban és nagy látogatottságú portálon, kicsiknek és nagyoknak, de mindig engem talált meg a téma. Így aztán már kész szakértő lett belőlem, nem csoda hát, ha A győztes egyedül van című vadonatúj opuszt már önszorgalomból is elolvastam… elvégre kevés a szerző, akinek kivétel nélkül minden szösszenetét a kezembe nyomták már.

Köszönet Duracellnek, aki a kezembe adta

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, előre bocsátom: Coelhótól olvastam már nagyon jót és nagyon rosszat is, így nem osztom azokat szélsőségeket, miszerint valami korszakalkotó, zseni félistenről VAGY éppen egy műanyag-termékgyáros-nyálgépről van szó. Egy valami biztos: a pasi sikeres, népszerű és gazdag, tehát érdemes megvizsgálni mi a titka, milyen eszközökkel él – igyekszem hát mindezt olyan elfogulatlanul tenni, ahogy csak lehetséges, de ne ne feledje senki, hogy a kritika szubjektív műfaj.

A győztes egyedül van elolvasása közben a kezdetektől a következő határozott érzésem támadt: mintha végeláthatatlan jegyzetekből állna a könyv. A szerző elmereng egy sor olyan dolgon, amiről az ember rendszerint inkább blogot ír: miért rossz az, ha a sikeres figura milliomosként is képtelen visszavonulni és lazítani, mennyire általános jelenség, hogy a férj arról álmodik, hogy feleségével idegen férfi szeretkezik (persze mindig szeretkezik, még véletlenül sem hempereg, toszik vagy god forbid baszik), milyen rémes dolog, hogy a legtöbb ember ideje nagy részét azzal tölti, hogy többnek próbál látszani, mint ami, miért és mennyire szívják meg a regényírók, ha megfilmesítik munkáikat… és így tovább. Szubjektív hangvételben, egyszerűen és világosan megírt jegyzetek lazán összekapcsolt füzére, amelyeket Coelho nem blogbejegyzésként publikál, hanem egy többszáz oldalasra szánt regény részeként ad egy-egy szereplő szájába. Önmagukban véve élvezetes jegyzetek, olykor egy-egy karcolat is felbukkan, persze népmesei és hagiografikus elemekkel gazdagon megbolondítva… de picit talán túl sok – és túl öncélú – már ez, regénybe zsúfolva.

Mindentudó narrátor, aki imád beszélni – tulajdonképpen többet fecseg, mint eddig bármikor, mintha maga a storyline csak úgy alibiből került volna a jegyzetek közé, mert “kellett már egy új regény”… és talán éppen ezért érzem azt szinte végig, hogy a krimiféleségben szereplő főhős motivációja a gyilkolásra harmatgyenge. Nem is értem: a felesége pont azért hagyta ott, mert nem tudott uralkodni indulatain és másoknak ártott, és most pedig azzal bizonyítaná olthatatlan szerelmét, hogy kinyír néhány random Cannes-i figurát? A karrierje a mindene, és most egyszeriben lemondana pénzről, státuszról, hatalomról, névről és minden egyébről azzal, hogy egy pikáns botrány keretében életfogytiglan a sitten ül? Számomra egyszerűen gyenge az indíték és logikátlan a motiváció, és bár utalnak jelek arra, hogy a karakter poszttraumás sokkon megy keresztül korábbi háborús élményeinek köszönhetően, ez az érzés végleg elkísér.

Míg az író sokat beszél, maguk a párbeszédek lájtosak. Oké, a pasi soha nem vitt  túl sok egyéni ízt a diskurzusba, de itt, ahol többféle kultúrából, társadalmi helyzetből és háttérből érkező, eltérő korú emberek szólalnak meg, szinte már idegesítő, hogy minden egyes karakter úgy beszél, mint a szerző a párbeszédeket összekötő blogszerű részekben. Coelhót persze sokszor húzták már karóba a kritikusai azért, mert nem szeret játszani a nyelvvel (vagy ahogy az abszolút ellentábor mondja: “úgy ír, mint egy 12 éves, és csak a fordítói csinálnak belőle embert kemény munkával”), ám én ezért soha nem bántottam… most meg valahogy mégis idegesítően száraz és íztelen a sok okoskodós, filozofálós, moralizálós dialóg és monológ. Elképzelhető, hogy talán pont azért szeretik sokan Paulót, mert ugyanolyan gondolatokat ad hétköznapi hőseinek a szájába, amilyeneket pár oldallal korábban ő maga ír, s ezzel a hatalmasság és bölcsesség illúzióját adja olvasóinak ajándékba? Lehet: én mindenesetre ritkán moralizálok négy oldalon át az élet értelméről, ha épp tragikus esemény történt a környezetemben vagy netán meg akarnak ölni.

Akad persze olyan is a könyvben, aminél virtuálisan jegyzeteltem: Coelho zseniális abban, hogy négy-öt storyline-t indít, a MEGFELELŐ helyeken hagyja faképnél a kulcskaraktereket, aztán pedig remekül kapcsolja egymáshoz a történeteket, szereplőket. Ez a fajta szerkesztési elv az életet idézi: igen, az ilyen különös “véletlenek” tényleg megesnek a valóságban is a maguk abszurditásában. Élvezetesen bánik az elvont, földöntúli elemek realista csomagolásával: sok-sok életszerű cselekvés és épp csak egy csipetnyi misztikum, hogy még feldolgozható és hihető legyen. Egy napon szeretnék disztópiát írni, amihez ez a fajta tálalás elengedhetetlen: elképesztő, már-már dokumentumhű realizmus, valami végtelen, lehetetlen abszurd aurával, végig.

Tetszetős továbbá az is, hogy van lendület a sorokban, viszik egymást a mondatok, nincs izzadtságszag: azt a fajta írói technikát sejteti, amikor az ember hónapokig-évekig kutakodik, aztán fogja magát és két hét alatt megírja a könyvet.

Összességében véve üdítő változatosság, hogy a könyv inkább pszichológiai, mint spirituális: jól teszi Coelho, ha nem csak hit és vallás ösvényén mozog. Igaz, némi kitérő a karakterválasztásban is ráférne a nagy kalózra: rémesen unom már, hogy állandóan álmodozó kisemberekről esik szó, akik ügyességgel és kemény munkával multimilliárdosak és/vagy világhírűek lesznek, mintha nem léteznének más példák is lehetséges életutakra. Igaz, a közönség léleksimogatást és spirituális útmutatást vár, a kisiklott életek és félresikerült történetek pedig nem feltétlenül bestseller-gyanúsak (esetleg egy Nobel-díjat ki lehet azért szorítani velük, már ha saját élményt dolgoz fel a szerző… lásd az elmúlt ével példája, egészen közel hozzánk is).

Kikerülhetetlen, hogy a skríbler-wannabík ne fussanak bele a hírszerkesztés módszertanába, az unalomig ismételt piramis-elvbe (líd elejére a legfontosabbakat) és a híres 6W-be (who? what? where? why?, how?, when?, bár az utóbbi az online-ban nem érdekes, mert ha nem “most” történt, nem foglalkozunk vele). Asszem, ez az egész történet azonban romba dől, ha bulvárhírről van szó – és ezt sajnos senki sem tanítja meg az ifjoncoknak.

Mikor jegyzeteltél utoljára kézzel?

Bulvár mindig is létezett, általában még a legmértéktartóbb napilapoknak és folyóiratoknak is van könnyedebb, szórakoztató felülete – ráadásul a fiatal szerkesztő úgyis előbb fog bulvárhírt írni, mint mondjuk Kossuth-féle tárcát vagy Karinthys glosszát, tehát a forma ismerete akár ujjgyakorlat gyanánt is elkél. Éppen ezért ciki, hogy még a kommunikáció- és médiaszakosok sem tanulják a bulvárhírgyártás mikéntjét (na, nem mintha első kézből lennének infóim erről a területről, de annyi elég bőven, amit látok). Oké, nyilván mindez sznobizmusból és a sajtó különös álszentségéből fakad, ami ezt az ősi szórakoztatási formát kissé álszent módon a szakma perifériájára szorítja.

Persze lenézhetjük a bulvárt, mint a legmainstreamebb formát, de a történet végén mégis csak az áll, hogy szinte minden profi találkozik a jelenséggel, előbb vagy utóbb, közvetve vagy szemtől szemben. Így aztán praktikusabb lenne, ha szembenéznénk azzal, hogy a bulvár előtag átszabja kissé a sajtóműfajokat – ezért fölösleges kőbe vésett szabályokhoz ragaszkodnunk foggal-körömmel ezen a területen.

Mire gondolok? Én a mindennapi életben két fontos sajtóműfaj deviációjával találkozom napi szinten: egyik a bulvárhír, másik a bulvárjegyzet (az utóbbi valszeg nem létező terminus technikus, csak én találtam ki – bővebben róla később). Nézzük csak:

• 1. A bulvárhír

Persze itt is valaki-valahol-csinált-valamit-valahogyan, de míg a klasszikus hír objektív műfaj (jó-jó, azt mindenki maga dönti el, mit milyen szemszögből tálal persze), addig a bulvárhír ízét pontosan a szubjektív, már-már blogszerű tálalás adja. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbb nemzetközi bulvárszájtok többsége valaha egyfős kis blog volt, és még a nagy lapok is vicceskedvű bloggereket kérnek fel manapság a könnyedebb aktualitások tálalására. Az állásfoglalás és a vélemény itt nem tilos: lepontozzuk, kicsúfoljuk, megdícsérjük, megjegyzést teszünk rá… a cikk hangvétele személyessé válhat, az csak ízt ad a dolognak és vonzza a kommenteket, olvasói leveleket.

Másik fontos különbség, hogy a bulvárhír olyan, mint a telenovella: rokonabb a fantáziával, mint a hírrel. Jó, konkrét eseményeket és tényeket jobb esetben nem ferdít el az ember, de a novellisztika szabályait követi témaválasztásban, tálalásban, a lényeges pontok kiemelésében és persze a hangvételben. A jó bulvárújság – mert ilyen is van, és ennek fontosságát kórházakban és orvosi rendelőkben látja át igazán az ember – jól választ témát és a kisrealista próza szabályait követve járja azt körül. Például: választunk egy érdekes celebet vagy egy fontos emberi történetet, és izgalmas, szórakoztató módon körüljárjuk azt, kiemelve és háttérbe szorítva bizonyos részeket, kellő tudatossággal és rálátással. A híreket is valahogy így kell elképzelni a műfajon belül, akár 400 karakteres, akár 40 ezer karakteres anyagról van szó.

• 2. A bulvárjegyzet

Ezt a megnevezést eddig csak magamban használtam, valószínűleg nem létezik a valóságban. Akkor nyúlok ehhez az eszközhöz, ha van egy aktuális, óriási érdeklődésre számot tartó hír, amihez én – vagy az általam képviselt orgánum – már nem tud mit hozzátenni, de jó lenne még pörgetni a témát, lehetőleg új szemszögből. Nincs új infó, saját kutatás/anyag, viszont a téma már szinte önálló életet él, ellentétes érzelmeket váltva ki az emberekből. Ilyenkor megvizsgáljuk a jelenség összes próját és kontráját, találunk egy új szemszöget (ez egyébként nem mindig könnyű) és írunk egy frappáns kis jegyzetet a témában. Jó példa erre a még viszonylag friss (eredetileg erre a blogra írt) Liptai Claudia-sztori, ami különös módon olvassottabb cikk volt, mint a Playboy-képeket tartalmazó anyag, 24 órán belül 30 ezer kattintást hozott – dacára annak, hogy új infót nem tartalmazott, maximum friss megközelítésben láttatta a dolgokat.

A bulvárjegyzet abban különbözik a klasszikus jegyzettől, hogy mindenképpen aktuális és népszerű témát boncolgat, tehát abszolút mainstream trendet lovagol meg, és pont hátrányából (=nincs új infó) kovácsol előnyt (=új szemszöget keres). Jellegében, hangvételében a bulvárhírhez hasonló, picit a novellisztikával kacsint össze, annak túlzásaival és sajátos téma-kiemelésével. A magam részéről egyelőre főként muszájból élek az eszközzel, de voltaképpen hasznos és kellemes dologról van szó… tehát még lehetek elhivatott bulvárjegyzet-szerző is, ki tudja. :-)

Ami mindkét sztoriban közös, az a provokatív címválasztás, ami némely esetben már etikai kérdéseket feszeget, lásd korábban.

Nem derogál ilyesmivel foglalkozni, de a szakmai boldogsághoz természetesen hozzátartozik a változatos, vitamindús táplálkozás is: mélyinterjúk, esszék, elemzések, tárcák és bármi, ami érdekes és jól esik.

Találtam egy szösszenetet arról, hogyan írj cikket kevesebb, mint húsz perc alatt – akár én is összehozhattam volna, ez az egy már nagyon megy. Miután ez eljutott a tudatomig, elgondolkoztam rajta, hogy ez vajon jó-e. Aztán a következőre jutottam: a mostanában főállásban írt cikkeim három részre oszthatóak…

• 1. A könnyen-gyorsan hírműfaj, tömeggyártásban

Megkeresed, megtalálod, megírod, épp csak pár mondat, öt perc alatt megvan, kényelmes és hamar elkészül, semmi agysebészet. Olykor a vadászat nehezebb, mint a publikálás. Persze bizonyos műfajokban – értsd: bulvár – a hír lényege nem a tényközlés, inkább a gusztusos tálalás, ami az online-ban a címnél és a képválasztásnál kezdődik.

Mivel a műfaj könnyedségénel fogva megtehetem, ilyenkor a magam részéről legalább jó poént csinálok a hírből, legalább jól szórakozom (meg néha jobb esetben az olvasó is). [A valamilyen szempontból érdekes, hasznos, netán simán poénos cikkeket egy ideje már a szájtomon gyűjtöm, mert a mai világban a különféle magazinok és online felületek gyakran váltanak formát és felületet, itt viszont minden szart vidáman archiválok magamnak - és persze nektek, legalább látni a fejlődést, if any.]

• 2. Az anyagok, amik minden héten megszületnek, csak más szavakkal

No igen, többek között ezért fárasztanak a női portálok, mindig ezek a kötelező témák, tuti fogyókúratippekkel és hogyan hódítsuk/tartsuk meg a pasit… unalom a köbön, mégis muszáj ugye ilyeneket is gyártani, ez a policy, ettől női portál a női portál (vagy bulvár a bulvár – tulajdonképpen még szerencse, hogy nem vagyok csak csajos vagy csak bulvár témákra ítélve, halálra is unnám magam). Ilyenkor van, hogy legyártom az anyagot húsz perc alatt, mert szorít az idő és csinálnék már valami izgalmasabbat inkább, de az esetek nagy részében szeretem azt hinni, hogy még ha a téma oszlott hulla és pókhálós is, legalább poénosan/érdekesen/bizarr módon tálalom ötszázadszorra. Néha még engem is szórakoztat az ilyesmi, ilyen például a fanszőrzetről írt roppantmód mély szösszenetem (igen, bizonyára az ötmilliomodik voltam a bolygón, aki elmélázott azon, hogy csupaszon vagy szőrösen jobb-e az élet). Hasonló sztori a megalátogatottságú öt mondat, amitől a nők hülyét kapnak szex közben – ilyen cikkekből millió van, de szerintem még egész frappánsan fogtam meg a témát, és ez jó. ;)

A gond ezzel a kategóriával az, hogy az olvasó sajnos olyan állat, aki igényli az ilyet, és ezért – bárhova írok, ez tapasztalat – nem lehet kikerülni ezeket az anyagokat (igaz, azt nem tudom, a sportlap-olvasók igénylik-e a 10 legcikibb öngól-féle összeállításokat, én laikusként persze csak az ilyeneket olvasom el/nézem meg, nyilván az összefoglaló sablonanyagok vonzzák a legmainstreamebb közeget).

3. A cuccok, amikről nem találni átfogó anyagot – önálló témafeldolgozás, úttörőség

Persze ez a kedvenc, minden jóérzésű szakmabéli folyton ilyeneket írna legszívesebben, de ez időigényes dolog, plusza téma se mindig feltétlenül adja magát. Nem állítom, hogy ilyen esetekben a legelső vagyok a világon, aki cikket ír a témában, de az biztos, hogy at least sehol nem találtam más, átfogó anyagot az ügyben az adott aspektusból, és ez az elégedettség csalóka érzésével tölti el az embert. Ilyenkor teljesen beszippant a téma, és úgy kell erőszakot tennem magamon, hogy egy bárki számára érdekes, frappáns valamit hozzak össze, és ne egy komplex, mély, több oldalt bemutató és megszólaltató könyv alapjait rakjam le. Tegnap például írtam ezt a cikket az objektofíliáról, és érdekes volt: belefogtam egy bulvárhír miatt, de a végére annyira elvitt és elgondolkoztatott a dolog, hogy sajnáltam, hogy nem mélyülhetek el jobban a tárgyszerelem rejtelmeiben. Persze szorított az idő és utána még megírtam a hat másik cikket, de itthon folytattam a kutakodást. Aztán ebbe a kategóriába tartozik például az ominózus tisztasággyűrűs cikkem is – másik témában íródott cikk híján folyton engem linkel boldog-boldogtalan, így vicces helyekről érkeznek néha látogatóim húszassával (Erdélyi Reformátusszövetség meg Gyakorikérdések.hu, lol), meg persze ott van az anticelebség témaköre, a hiperheteroszexualizáció, régebben az aszexualitás vagy a poliamori közösségek (igaza van az asztrológusnak, tényleg vonz minden beteg fasság).

No, a lényeg, hogy ezzel a ponttal egy gond van: hetente egyszer, néha kéthetente születik csak ilyen, viszont szerencsém van, mert az élet azért többször a segítségemre volt és/vagy szabad kezet adott.

Ha az utolsó pontot vesszük alapul, voltaképpen nincs is rossz életem.

Évek óta nem beszéltünk már komolyabban, erre a minap egy nagyobb társaságban valahogy  szóba kerül egy régebbi írásom. Azt mondja, nincs vele semmi baja, csak ő – ó – az olyan műveket szereti, amik “gyönyörködtetnek és tanítanak”. Miután ilyen finoman és burkoltan lebunkózott, kíváncsi lettem, konkrétan mi is volt a gond azzal a pár ezer karakterrel, és a válasz sokkoló volt:  “csúnya szavak” szerepeltek benne.

Nekem szép - egész télen ilyet vágytam fotózni

Nahát. Talán verbális eszközöktől függetlenül sem volt jó a cucc, who are we to judge what is right and what has purpose for us, ízlések és pofonok… de ezt az indokot végképp nem vártam: “csúnya szavak”. Mitől “csúnya” egy szó? Az igazat mondd, ne a valódit. Öncélú alpárisággal nálam garantáltan nem találkozni: ha nem jött át a szövegen, miféle tudatossággal nyúltam a profánabb kifejezésekhez, valamit biztosan elrontottam.

Kor- és társadalomfüggő dolog a szavak divatja, maga a fonéma sosem lehet szép vagy csúnya. Úgy váltakozik, kopik és frissül a legegyetemesebb jelrendszer világszerte, mint a cipődivat: ami ma ormótlannak tűnik, holnap number-one márka lehet. Megint más kérdés, mi képvisel minőséget és mi az igazán kényelmes és testhezálló.

Vajon a szimmetria jelenti a szépséget? És talán csak a szépség képvisel értéket? A művészetnek célja egyáltalán, hogy gyönyörködtessen vagy akár tanítson? Csupa többesélyes mélyfilozófiai kérdés, ahány ember, annyi válasz.

Őket sem mindenki szereti, pedig igaziak (a Mátrában lőttem a képet)

Én speciel a természetességben és az igazi dolgokban hiszek. Amikor az írás a természetes történetmesélés dallamához igazodik, sallangmentesen és őszintén. A mindennapi beszédben a “csúnya szavaknak” éppúgy helyük van, mint az idegen kifejezéseknek vagy az adott témakörhöz tartozó terminus technikusoknak – vannak dolgok, amiket csak bizonyos eszközökkel lehet hitelesen kifejezni. Ne menjünk már oda a festőhöz, hogy ne használjon pirosat és feketét, mert a pasztellszínek harmonikusabbak a nagykönyv szerint. A világban nem csak harmónia létezik, és az alkotás úgyis csak a befogadóban válik azzá, amivé – az alkotó belső képe egy vízió, aminek nem kell és nem szabad megfelelnie a külvilág elvárásainak. Aztán ott a deviáns szépség esztétikája is, there is beauty in decay.

Sznob vagyok, nem szívesen mozgok olyan szellemi közegben, ahol egy-két tudatosan kontextusba ágyazott négybetűs szó diszkvalifikálja a mondanivalót. Ne már, bassza meg.

Az ideális jelölt lelkes és multifunkciós, kérem

Munka-féleségek és tanulmányok gondolkoztattak el újra a csontig rágott online újságírás témáján, amiről 2009-ben újat mondani épp annyira nehéz, mint kormányprogramról beszélni a válság szó említése nélkül.

Bár már évek óta abból élek, hogy írok, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán újságíró vagyok/leszek, arra meg aztán pláne nem mernék megesküdni, hogy “online újságírás”, mint olyan, egyáltalán létezik – éppen ezért nálam autentikusabban senki sem lökhetni az igét ezekről a dolgokról, ugye.  Az ezzel kapcsolatos nézetek egyébként is percenként változnak; én – kicsit naivan – amellett a saját fogantatású elképzelés mellett köteleztem el magam, hogy nem létezik print vagy online újságíró, csak tudatosan firkálgató ember van, aki ideális esetben pontosan ismeri a rendelkezésésére álló eszközöket és lehetőségeket. Én legalábbis ebbe a kategóriába szeretnék tartozni –  még akkor is, ha valószínűleg már rég hallottam volna a hat hete engem interjúztató multiról, ha a fenti teória helyett célirányosan azt adom inkább elő, milyen nagyon konkrét és fix elképzeléseim vannak egy jól működő, látogatott weboldal üzemeltetéséről. Vannak pedig azok is, de ez most mellékes.  

1. Légy te is blogger! Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy vezess blogot, bár az sosem árt. Sokkal fontosabb azonban, hogy mohó blog-olvasó legyél. A blogolás az elhivatott újságíró napi rutinja, kövess minden blogot, ami szakterülrteddel kapcsolatos. A blog-követéssel tulajdonképpen azt követed, ahogyan a dolgok változnak.

Alap (és már csak azért is fölösleges kiemelni, mert az újságíró gyárilag kibaszott kíváncsi szerzet, az írás-olvasás köré épülő cselekedetekől pedig hat lóval se lehetne eltántorítani). Ezzel együtt viszont nem hinném, hogy feltétlenül szakbarbárkodnia kell. A hangsúly nem a BLOGBÓL merített (egyébként sokszor kétes, de mindenképpen hivatalból megkérdőjelezendő) ismeretanyagon van ugyanis, hanem a blog-követés közbeni kognitív mozgások, jé-élmények és ötletcserék random sorozatán.

2. Légy te is gyártó. Digitális tartalmakkal tunningold szövegedet. Úgy csináld, mintha ez is a munkád része lenne, vagy csináld a szabadidődben. Tudd meg, mi a DIY! Tegyél fel cuccokat a YouTube-ra, a Flickr-re vagy bármilyen hasonló UGC (user generated content) site-ra.

Nocsak, saját magam szempontjából, gyakorlati szinten erre még nem gondoltam, de intenzíven művelem, az tutifix (marhára magassss színvonalon, tegyük hozzá, bár az USG nem a professzionalizmusról szól eleve). Professzionális szinten, ha már itt tartunk, viszont el sem tudom képzelni máshogy, a statikus szövegeken rengeteget dob a mozgókép, illusztráció, hang, zene, videó, és persze a keresztlinkelés, ami mondjuk marketing-szempontból sem mellékes valami.

3. Vegyél részt. Ahogy olvasod a blogokat, hagyj kommenteket. Ha a munkahelyedként funkcionáló újságban lehetőség kommentelni, olvasd el azokat és tedd hozzájuk a tiédet. Ismerjenek úgy, mint aki az interneten is társalog.

Na ez megvan, az egyik legfontosabb különbség a print és az online között egyébként is az interaktivitás: az azonnali, többszemélyes (tehát nem csak és nem elsősorban szerkesztő-olvasó alapú) diskurzus lehetősége, ami új alapokra helyezi a klasszikus szerepeket, lássuk be. A blog lényege egyébként is a kommunikáció, ki se bírnánk máshogy…

4. Készíts weboldalt. Ez segíteni fog abban, hogy jobban megértsd, hogyan működik a web, csak csinálj egy accountot a Blogger vagy a WordPress oldalain. Tanulj egy kis HTML-t. Még jobb ha megismered a PHPt, Cold Fusiont, JavaScriptet vagy egyéb web-nyelvet. Egyébként már rég saját domainednek kellene lennie!

Nem tudom, szégyelljem-e vagy örüljek neki, hogy már szinte minden ingyenes tárhely és portálépítő szolgáltatásába belekontárkodtam, mert egyszerűen állati kíváncsi vagyok. Nem értek hozzá mélyen, de valamiért muszáj tudnom, hogy működik, mik az előnyei, mit kínál… a felhasználó számára. Mert ez a jövő, kliseszótár ötvenhatodik oldal, azt meg mán’ le se írom, hogy webkettő meg ilyenek, ugye.

5. Válj webes írástudóvá. Tudnod kell, mi a Flash és miben különbözik az AJAX-tól. Ismerned kell a következő fogalmak jelentését: HTML, RSS, HTTP és FTP. Értened kell, hogyan használják a webes alkalmazásokat és eszközöket arra, hogy websiteokat építsenek. Ismerned kell az eszközök lehetőségeit és a határait.

Mókás, hogy épp a napokban írtam pont erről egy külön postban! Azért a felsoroltakhoz azt is hozzátenném, hogy a technika nem minden. Ahogy az eszköz sem az.

Oké, több olyan tapasztalt, képzett, print-vonalról érkező kollégával talákoztam, akinek komoly érvágás és erőpróba volt megtanulni a szerkesztősége által használt motor működését. Egyszerűen nem szokta meg, hogy maga tölti fel és szerkeszti meg az anyagait, és ez máig zavar sokakat az idősebb generáció tagjai közül. Én soha nem tartom magamat technikailag ügyes, “web-savvy” embernek, de tegnap be kellett látnom, hogy a sok bizarrul működő, gyakran meghibásodó, logikátlanul legyártott szerk. rendszer megedzett az évek során: az aktuális munkámhoz szükséges hírfeltöltést és a hírlevél kiküldését elég volt egyszer elmagyarázni Skype-on, és ment is minden, mint a karikacsapás. Hiába, edződik az ember, még ha anyázás és asztalracsapkodás közben is. 

6. Használj RSSt. Szükséged van egy RSS-readerre és sok-sok RSS- feedre.

Ez igaz, és van is, csak nem használom igazán, mert szörfölök eleget így is… Végre egy pont, ami nem illik rám teljesen, kezdtem magam konfekciós strébernek érezni.

7. Vásárolj online. Részben az is a cél, hogy részévé válj a digitális életstílusnak. Ha az Amazonon, az Ebay-en vagy egyéb e-kereskedelmi oldalon vásárolsz, megérted hogyan működnek.

Na ez megvan; PayPal, webkártya, webszámla, meg ami kell. Igaz, mostanában se weben, se máshol nem tudtam vásárolni.

8. Vegyél mobil eszközöket. Legyen videó-iPod-od, okostelefonod (iPhone, Treo, Helio Ocean vagy Nokia N-series, bármelyik megfelel). Használd a take-it with-you-anywhere tartalmakat. Vegyél laptopot és wifi routert, vagy mobil internetet. Sajátítsd el a digitális életvitelt, amikor nem függsz az asztali géptől.

No, 2007 óta nagyot fordult a világ. Megjelentek az egy kiló alatti fullextrás netbookok, – én is erről nyomulok épp – a wifi alap, és a mobilnet is elérhetővé vált a kisember számára. Netbook és mobilnet nélkül nem tudnék mindenhol és bárhol jelen lenni, márpedig ez lenne az ún. “webes újságírás” egyik legfontosabb alapja. Meg úgy egyáltalán.

9. Legyél a digitális tartalmak lelkes fogyasztója. Nézz videókat a YouTube-on. Tölts le videó- és audió podcastokat (és tárold őket az iPod-odon). Látogasd a világ legjobb online-újságait, és figyeld meg, mit és hogyan csinálnak. Kevesebbet kapcsold be a tévéd és többet a komputered.

No ebben nincs hiba, mindkettő állandóan be van kapcsolva, 24/7. Mp3-lejátszó nélkül sehova se megyek, mert hallgatom, felvételt készítek vele és tárolok rajta egy sor méretes digitális tartalmat, munkaanyagot. A szörföléssel pedig nincs gond, mindent olvasok, ami mérvadó – és sajnos azt is, ami nem. (Sőt, az utóbbit többet, de ez van.)

10. Képezd magad. A technológia és a kultúra nagyon gyorsan változik. Csak akkor tudsz vele lépést tartani, ha komolyan elhatározod, hogy folyamatosan tanulsz.

Lásd az 5-ös pontot. Ez eddig ilyen háerres tökéletességgel nem fogalmazódott meg az agyamban, de valszeg ez lehet a motiváció egyik része, igen. A másik? Egyszerűen nem bírod ki, hogy ne bővítsd azt, ami bővíthető, ameddig bővíthető. Mint ahogyan az elemek a kémiában oktettre törekszenek…

11. Beszélgess a munkatársaiddal arról, amit tanultál. Legyél a változás ügynöke. Idegesítsd a többi újságírót a legújabb digitális média kütyüiddel, eszközeiddel, gatgetjeiddel.

Megvitatni dolgokat lehet és kell, de a többivel nem feltétlenül értek egyet. Bizonyos eszközökre szükség van, ideális esetben egyes kütyük folyton veled vannak, hogy biztosíttsák a tettrekészséget forró helyzetben… de kell tudni az eszközöt eszközként kezelni egy olyan világban, ahol (szinte) bárki két hét alatt profi fotóssá avanzsálhat, ha vesz magának egy hiperszuper fényképezőgépet. Nem érdemes nonstop a legújabb és legmenőbb cuccra gyúrni, ez nem pótol bizonyos szkilleket. Ezeknek a képességeknek pedig csak egy része tanulható.

Erről eszembe jut, amikor tanulmányaim során egyszer furcsa című kötelező kurzusra bukkantam az órarendben: “A tartalomszerkesztés dramaturgiája” – vagy valami ilyesmi volt a címe, pontosan nem emlékszem, a dramaturgia viszont biztos. Az első előadáson vettem csak részt, ahol egy szimpatikus, régivonalas úriember arról beszélt, miként válthatunk ki ilyen vagy olyan érzelmi hatást az olvasóból – legyen szó szépirodalomról vagy sajtóműfajról – és hogyan tüzdelhetjük tele szövegünket a kívánt reakciót előidéző szintagmákkal. A tanár úr híres írók és költők műveivel illusztrálta mondandóját, összességében véve kellemes benyomást tett rám – mégsem mentem többet az órájára. Miért? Azért, mert
a, a hajnali órákban tartotta előadásait
b, kiváló magyartanáraim voltak egész életemben, akik a mondatot nem csak a nyelvtan szintjén tanították meg velünk elemezni, az írott és olvasott szöveggel szembeni igényesség pedig olyan alap, ami nélkül nem épülhet ház. (A mai napig elég sznob vagyok ahhoz, hogy ne tudjam komolyan venni olyan érvelő mondandóját, akinek nyelvhasználata nem üt meg egy bizonyos szintet.)
c, a körültekintő és megfelelő ismeretekkel felvértezett nyelvhasználaton túl a szöveg DRAMATURGIÁJA olyan finom, érzékeny, már-már intim dolog, amit… amit, lássuk be, tanulni nem lehet… és minden bizonnyal nem is szabad. Mit is mond erről (jó, nem pont erről, csak majdnem erről) Petőfi?

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.

A “dramaturgia”, ha mindenképpen így akarjuk nevezni, vagyis az a képesség, hogy érezzük, mikor és hol milyen eszközzel élhetünk és kell élnünk, és tudatosan használjuk ezeket annak érdekében, hogy kifejezzük azt, amit ki akarunk fejezni… nos, ez csupán egyetlen módon lehet a miénk: a jó öreg természet vagy megadja, vagy nem. Ha pedig ez az adomány egy szöveggyárosból hiányzik, akkkor eleve pályát tévesztett… és minden bizonnyal fölösleges a fenti tizenegy pontról beszélni.

Dr. Stein egoblogja ihletett meg a héten, aki friss bejegyzésében azt taglalja, kiből lesz ma újságíró. Nem tudom, van-e közöm a témához (remélhetőleg egyszer majd több is lesz), így hát kicsit óvatosan gyűröm fel most az ingujjamat – node, mire való az egoblog, ha nem véleményközlésre, méghozzá ahogy a torkunkon kifér.

Mielőtt belemelegednénk az észosztásba, definiáljuk, miről is van szó. Ahogy Arisztotelész tette a maga idejében: beszélgessünk a háborúról, előbb azonban nézzük csak, mit is takar pontosan a háború kifejezés, hogy megbizonyosodjunk arról, nem kommunikációs zavar áll-e a véleménykülönbség hátterében. Nos, az újságíró a közvélekedéssel ellentétben nem az és csak az, aki az írott sajtótermékek számára cikkeket ír, hanem bizony újságíró a hírszerkesztő, aki nemzetközi hírcsatornák sablonszövegeit optimalizálja a megbízó felület számára; újságíró a sajtófőnök, aki ideje legjavában pr-cikkeket fogalmaz; továbbá újságíró a híradó bemondója is, aki súgógépről olvassa fel a frankót minden este.  Sőt, merészkedjünk még tovább: újságíró még a délutáni talk-show segédszerkesztője is, aki csupán azért vállalta el a zavarbaejtő munkát, mert abban bízik, hogy pár éven belül képernyőre kerül maga is (és igen, ha megfelelő küllemet örökölt a szüleitől, egy aprócska kábeltévé délutáni kvíz-showját simán telibe is kaphatja).

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mindenki tanárnak ment, akit nem vettek fel jogra, a színművészetire vagy képzőre, esetleg gyenge volt a reál tárgyakból ahhoz, hogy közgazdász legyen. Beültél egy tanárképző főiskolára, és már meg sem lepődtél azon, hogy a harmincfős csoportból hárman választották a pályát szerelemből és elhivatottságból, a többieknek pedig eszük ágában sincs tanítani, pláne közintézményben. Aztán az elmúlt években a szakma a maradék presztízsét is elvesztette, a “gyerekanyag” a közvélekedés szerint “elsilányult”, és a többtucat kábeltévé és milliónyi online fórum megjelenésével egyidőben fordult a kocka: a pályaválasztásában bizonytalan szürke átlag ma már inkább újságírónak megy.

Miért is? Mert nem kell hozzá sok: elég beszélni egy nyelvet (erre legrosszabb esetben is ott az anyanyelv), elég többé-kevésbé írástudó embernek lenni (ez már általános másodikban is megvolt, ugye), ha pedig nem jött össze az egyetem, ezen a pályán akad a legtöbb féléves, egyéves, kétéves magániskola és ötödéves OKJ-képzés, ami tényleg csak pénzkérdés. A jogi pályára vagy az orvosi hivatásra ugyanez már nem monható el, ugye? Ráadásul a pálya későbbi alakulása is kedvez az anti-könyvmolyoknak, elvégre nagyjából ez az egyetlen olyan szakma, ahol a végzettség semmilyen előnnyel nem jár az ég adta világon: öt bölcsészdiplomával és kommunikáció szakkal is meg vagy lőve, ha nincs megfelelő kapcsolati tőkéd és nem vagy véletlenül épp jókor jó helyen.

Én lennék a legboldogabb, ha a címben feltett kérdésre azt mondhatnám, hogy hát természetesen abból lesz ma újságíró, aki kíváncsi, de etikus; nyitott, de határozott világnézete van; mer újítani, de a szabályokat is tiszteli, emellett pedig gyorsan reagál; rengeteget olvas és ír; abszolút médiacsúcsfogyasztó és összefüggéseiben próbálja szemlélni a dolgokat maga körül. Sajnos viszont ez inkább a kisebbség, a valóság sokkal kiábrándítóbb. 

Elképesztő dolgokat láttam a profi médiában. A két kezem is kevés ahhoz, hogy megszámoljam, hány olyan túlfizetett huszonéves kartárssal találkoztam az elmúlt években, akik annyira ostobák, tájékozatlanok, sekélyesek és műveletlenek voltak, hogy még a napi politika vagy a kedvenc olvasmányélmény megvitatása is nehézségekbe ütközött velük a reggeli kávénál. Huszonegykétéves főszerkesztők, producerek és műsorvezetők, akik egyszerűen a megfelelő családba születtek és - ismétlem – jó időben voltak jó helyen. Ott ülnek az irodájukban és irányzatokat szülnek meg trendet diktálnak, vagy hagyják, hogy egy tapasztaltabb arc helyettük dolgozzon, és ők csak a mosolyukat adják a produkcióhoz. Miről beszélünk, amikor ma már vígan felvesznek kartársakat jobb helyekre akár főszerkesztőnek is úgy, hogy mindenhez értenek a szervezéstől a marketingig, csak épp írni nem tudnak?  Hol vannak közben azok, akik kíváncsiak, érdeklődőek, nyitottak, felkészültek és netán még némi erkölcsi érzék és egyediség is szorult beléjük?

Persze nincs könnyű helyzetben a munkaadó se, hiszen adott többszázezer értelmes, agilis, kreatív, dizájnos külsejű, talpraesett fiatal, aki remekül ír és tizenötezer szóban is el tud mondani bármit, amire egy mondatot se érdemes fecsérelni. Mi ilyenkor a teendő? Hogyan válasszuk ki azt a tíz százalékot, akikre tényleg szükség van/lehet? Hiszen itt nincs szakvizsga, de még ha lenne is: az egyetlen objektív mérce kereskedelmi tényező (nézettség, látogatottság, olvasottság), márpedig az a legritkább esetben kacsint össze a minőséggel. Miért lenne igény tehát olvasott, tájékozott, sokoldalúan művelt kollégára, amikor a paste&copy gyors, kényelmes, olcsó és hatékony is egyben? Miért kellene megállnunk és elgondolkoznunk nyelven, morálon és formán, amikor se a hirdető, se az olvasó-néző nem fakad sírva, ha döcög a mondat vagy sablonos a téma feldolgozása? És ha a színvonalat nem hívja életre a piaci igény, mi más miatt törekedne a gépezet rá?

Oké, nyilván túlzás lenne azt állítani, hogy aki vezető pozícióhoz jut fiatalon a szakmában, az mind a, inkompetens; b, erkölcstelen; c, mindkettő, hiszen ez erős sarkítás lenne. De egy valami biztos: ez az a pálya, ahol a hozzáértés, a rátermettség, a tehetség, a kompetencia és a kreativitás a legnehezebben tettenérhető, és ahol a felszínes külső körülmények és tulajdonságok nagyságrendekkel többet nyom(hat)nak a latba, mint a tényleges tudás.

Gyöngyössolymos, egy téli estén - most már jöhetnének a tavaszi időkapszulák is

Ha igazán elengedem a fantáziámat, be kell látnom, hogy legszívesebben nem moziba járnék, könyvet olvasnék vagy kirándulnék, hanem kicsiny, tömör időkapszulákat vennék magamhoz, valahányszor kikapcsolódásra vágyom. Szeretem, ha kicsi és tömör dolgokban mutatkozik meg a világ.

A fotókat is ezért szeretem albumba vagy vlogba rendezni: tessék, ilyen volt a világ február 24-én a Mátra-hegység lábánál, ahogyan mi láttuk. Novellákat is ezért olvasok, most éppen Ady Endrét és Bernard Malamudot: kíváncsi vagyok, rettenetesen kíváncsi, ők vajon mit láttak 1907-ben Budapesten és 1958-ban New Yorkban. Mert hát az írás erről a vizióról szól, nem szavakról. És erről szólnak a képek és a zene is.
 

Érdekes, mennyire másként érinti az embert egy könyv, mint a könyv alapján készült film. Többnyire mindenki az előbbire esküszik, de a Bridget Jones esetében nem vagyok biztos benne, hogy az olvasottak szimpatikusabbá tették szememben a főszereplőt. A film Miss Jones-a amolyan modern cilike, “egy közülünk”, míg a könyvben egy rémesen ostoba, nagymenő bigét ismerünk meg, aki azt sem tudja, hogy az iraki vagy az iráni nagykövetet interjuvolta-e meg épp, de mindegy is, mert a nap huszonnégy órájában úgyis a hajával, a súlyával és a környezetére gyakorolt benyomásával van elfoglalva. Persze a fordító is megéri a pénzét.

Niniel polcán találtam a Mindjárt megőrülök! Bridget Jones naplója 2. című opuszt, és míg a többiek síeltek (lásd előző bejegyzés), én rögtön átfutottam az első százötven oldalt. Ejh, mit szépítsük, mintha krétát húznának végig a táblán, olyannyira irritáltak az olvasottak. Végy egy szörnyen buta szőke nőt, akinek menő lakása, menő állása és menő palija van, egy vödör pénzt keres, illusztris társaságban mozgolódik, tengerentúli légyottokra jár hétvégenként és már egy üveg bortól úgy berúg, mint a disznó (a mázlista). A filmben legalább duci volt a csaj, ami némiképp antropomorfabbá tette, az írott változat szerint azonban mindössze 58 kilót nyom - pont, mint én – amit ő már elképesztő hústoronyságként él meg, és hivatásszerűen, affektálva nyávog miatta. Á, nem, Bridget Jones nem “egy közülünk”, hanem pont “a másik oldal”, akiken a barátnőimmel kajánul röhögni szoktunk, miközben a kocsiban a Fuck That Shit című klasszikus bömböl a Combichristtól (amit mi úgy éneklünk, hogy Fuckin’ shit, és ami csak 140-nél, maximális hangerőn éri el a kívánt hatást). Igen.

Fuck That Shit... a little part of you die!

Szakmai ártalom, hogy hamarosan azon is kegyetlenül bepipultam, hogy a fordító is gyatra munkát végzett úgy nyúlt a szöveghez, mintha életében először tenne ilyet a Rigó utcában. Oké, verset (dalszöveget) én se tudok fordítani, de azért ki ne akadna ki azon, amikor olyan gyöngyszemekbe fut unos-untalan (nem csak ebben a könyvben, de szinte törvényszerűen bestsellerekben), mint a következők:

- *Jude jobban szereti ezt a szoknyát, mint én. (Nyilván az “I like this skirt”-öt fordította szó szerint, magyarul viszont egy ruhadarabot ritkán szeretünk, általában inkább tetszeni szokott.)
- *Praktikusan szólva, hülye voltam. (Valszeg az eredeti verzió “practically speaking” lehetett – mi más lett volna? – de a fordító nem vette észre, hogy a magyarban nem állandósult még ilyesfajta szókapcsolat, ezért az egyszerű “gyakorlatilag” nagyobbat szólt volna. Ugyanez vonatkozik az “általánosságban beszélve” kifejezésre is, ami angolul egyértelműen “generally speaking” lehetett, de nem biztos, hogy én ezt – magyarországi olvasóként – feltétlenül tudni szeretném. A “rémesen kedves” pillantásról is ordít, hogy lánykorában “awfully nice” volt, de hol tartozik ez ránk, magyarokra, akik egyébként véletlenül se használjuk ezt a szerkezetet??)
- *Igazán briliáns lehetett! (Ezzel semmi gond sincs, csak az életben nem találkoztam még olyan magyar későhuszas, koraharmincas nővel, aki a “briliáns” melléknevet VALAHA is élőbeszédben használta volna.)
- *Miért gondolod, hogy jönni fog? (Igen, tudjuk, és igen, már általános ötödikben is tudtuk, hogy ez angolul úgy áll össze, hogy “why do you think he would come”, de a mi köznyelvünkben az a fordulat a gyakoribb, hogy ”miből gondolod, hogy jönni fog” vagy még életszagúbban: “szerinted jönni fog?”)
- és még volt egy durva, amitől kis híján agyérgörcsöt kaptam, de mégse… most viszont nem jut eszembe.

Fel nem fogom, miért divat úgy fordítani az összes angolszász bestsellert, hogy a középhaladó angolos is pontosan tudja, melyik sor hogyan hangzott eredetiben. Jó, legyünk autentikusak, de azért ennyire ne. Laza élőbeszéd imitálása közben pedig a “klafa” vagy a “csúcsszupi” kerülendő, mert már a hatvanas években is kissé kopottnak tűntek, a XXI. században pedig már senki nem beszél így a koktélpartikon. All in all, Bridget Jones jól felhúzott, újabb bizonyítékául azon ténynek, hogy én nem tartozom erre a bolygóra (- mondta Vaddisznó, és nagyot húzott a félédes debrői cuvee-ből. Eh, tényleg arc tudok lenni néha, lássuk be… a napokban ugyanis épp azt hallottam vissza magamról, hogy én állítólag azért vagyok húdeféjsz, mert az iwiw-en (!) csak magamról töltöttem fel képeket, és nem mondjuk a kedvenc színészeimről, énekeseimről és rokonaimról. Borzasztmányos.)

ps.: Lassan összeszedem magam az esti újévköszöntéshez, amit ezúttal – tíz év után először – tömeges orgia helyett meghitt, szűk körben töltök (le a petárdákkal, rakétákkal és tüzijátékokkal).  Aki még hezitál, olvassa el BRILIÁNS és RÉMESEN KEDVES ajánlómat arról, hova menjünk bulizni idén, “amikor 2008 és 2009 egy pillanatra összeér”. BÚÉK, szigorúan hosszú ú-val!

Ez volt az a tantárgy Amerikában, amiből nem voltam rossz

Eredendően liberális alkat vagyok. No persze nem politikailag – úgy már jópár éve a semlegességre voksolok - inkább ideológialiag, ami attól jóval mélyebb, személyesebb életfilozófia. A szabadság lényege, hogy jogodban áll választani – akkor is, ha adott esetben nem élsz e joggal (a joggal, ami nagyon is a tiéd, a birtokos személyjel tehát indokolt).

Realista is volnék, az nem annyira az életben, inkább az írásban (bár fordítva lenne, kívánom sokszor magamban, de az ilyesmi nem feltétlenül választás kérdése, mint tudjuk). Szeretem úgy ábrázolni a dolgokat, ahogy vannak: ha kell, terjengősen, ha kell, minimalistán, néha szépen, néha csúnyán, ahogyan az a valóságban is lenni szokott. Nem hiszek a fölösleges pózokban, ugyanakkor nem röstellem bevallani, hogy tojok a nyelvi előítéletekre (a “nyolc óra magasságában” kifejezés tíz olvasószerkesztő és nyelvész közül kilenc szerint modoros bonyolítás, de én nem hiszem, hogy bármilyen játék a nyelvvel modorosság lenne, ha megfelelő környezetben tálaljuk). 

Realista vagyok, a horrorban is a történelem vérgőzös fejezetei foglalkoztatnak inkább, no és az amögött megbújó emberi történetek. Realizmus ide vagy oda, szeretnék egyszer igazi disztópikus regényt írni, amilyet mondjuk Orwell vagy Ishiguro tenne le az asztalra – imponál, ha atompontos lélekábrázolás és környezetfestés találkozik valami szorongatóan elrugaszkodott, beteg agyszüleménnyel, na.

A valóságfestéshez az is hozzátartozik, hogy igen (kérem alássan, tessenek leülni és megfogódzkodni), használok hébe-hóba “csúnya szavakat” (persze vitatható, ki mit nevez “csúnya szónak”, szerintem mindennek van helye és ideje a nyelvben, még az idegen szavaknak és kifejezéseknek is, oh yes). Emiatt már kerültem fura helyzetbe, négyen is jelezték a napokban,  mennyire tetszett nekik a Csak a madarak, csak hát ugye a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések megijesztették őket cseppet (ezért is lett lektűr a mű sokak szemében, hiába van benne értékelhető szépirodalom is, ha nem is tökéletes formában). A mondat első felét ugorjuk (soha nem vagyok elégedett, mint tudjuk), de az alkalmasinti trágár nyelvhasználatnál elidőznék még pár sor erejéig.

Liberális realistaként fixa ideám, hogy a művészeti alkotásokban – csakúgy, mint az életben – szükség van a negatív pólusra. Igenis kell förtelmes dolgokról ocsmány stílusban festeni, énekelni, írni, mert a festészetben, zenében, irodalomban és persze bármilyen egyéb önkifejezési formában meg kell jelennie az életnek, a valóságnak - a dolgoknak, ahogy vannak. Tiszteletben tartom azok véleményét, akik erről másképp gondolkoznak, és persze azt is aláírom, hogy igen, mindennek megvan a maga ideje és helye, egy Üvöltő szelekben nyilván durva stílustörés lenne a “geci pöcsfej” kifejezés, no de nem is éltek ilyen szavakkal a kor nyilvánosságot megélő alakjai sem. Nincs is szükség öncélú ocsmányságokra, viszont tény, hogy a szépség nem kizárólag szimmetriában és harmóniában gyökerezik, ráadásul az élet nem csak és egyértelműen “szép” a létezés minden percében.

Liberális realizmus ide vagy oda, bizonyos dolgokban viszont nagyon konzervatív vagyok. Ilyen például a helyesírás (utálom az elírásokat, bosszant, hogy a külön- és egybeírás a magyarban sikamlós terület és én a nullánál többször hasalok el a jégen), a lehetőség szerinti helyes gépelés (szörnyű, hogy a blogmotorok, de még az origós cikkfelületek sem támogatják a magyar akadémikus forma szerinti idézőjel-használatot, nem tesznek különbséget gondolatjel és kötőjel között), a szóismétlés kérdése (igen, ez már nálam fóbia, én vagyok az a szerencsétlen, akinél az olasz biciklista egy sorral lejjebb már talján kerékpáros) és természetesen a köznyelv nagykönyve szerint megírt alakok előírásszerű használata (ne nákoljunk eperegyben, idegen nevek utolsó mássalhangzójához hasonuló -val,-vel/-vá,-vé stimmeljen, és/s/meg/vagy-nál halmozott mondatrésznél ne használjunk vesszőt, a szokásos hepciák). Igen, sok mindenben vaskalapos vagyok: kizárólag gyors privát üzenetekben, esetleg kommentekben használom a ma már szinte nyelvi normává vált egyszerűsítéseket: kiskezdőbetűs mondatok és tulajdonnevek, szmájlik és egyéb grafikus megoldások, fura rövidítések és a többi. A sajtónyelvben oly’ kínosan kerülendő többszörösen összetett mondatokért privátban rajongok, ugyanakkor a nominális stílusnak is van egyfajta sajátos bája. A legjobb a kettő váltakozása egy szövegben.

Szavakkal játszani, a fenti szabályok betartásával, mindig remek dolog, elvégre még a nyelvi szabályok sem logikai-erkölcsi abszolútumok, hanem csupán megállapodás eredményei. Szeretem érezni és tudni, hogy ismerem és tisztelem ezeket a megállapodásokat, de komoly teret engedek a flörtnek a szabálytalan valósággal. Nem mindig is mindenhol, de a szabadműfajok legtöbbjében belefér ebbe némi mocskosszájúság, idegen szavak használata, kiejtés szerinti írásmód, durva, de tudatos stílustörés. Ez mind a játék része, mint egy tánc, ami néha felgyorsul, néha belassul, néha távolságtartó, néha pedig vulgaritásba hajlóan közönséges.

És ez mind a szabadság része, amit annyira szeretek.

Gyerekkoromban kegyetlenül irigyeltem a Nők Lapja – és egyéb női magazinok – újságíróit, amiért főállásban csinálják azt, amit én hobbiból: minden nap írnak valami szubjektív kis szösszenetet, esetleg hétköznapi dolgokról beszélgetnek érdekes emberekkel, mindezt pedig tízezrek olvassák világszerte. Felnőttként már inkább azért irigylem őket, mert biztos hátország áll mögöttük, és a készülős-seggelős anyagok mellett folyamatosan publikálhatják személyes blogjaikat és magánlevelezésük jólsikerült darabjait is. A vélemény vagy a gondolat pedig a szubjektum titkos gyümölcse, ezt a műfajt tehát elrontani nem lehet. Irigylem őket, mert igazából én is ezt szeretem csinálni a legjobban a világon.

Cikket írni valamiről viszonylag melós feladat. Ötletelés, témaválasztás, anyaggyűjtés, terepszemle… Még a leggyakoribb szubjektív sajtóműfaj, az interjú is komoly előkészületeket és utómunkát kíván, tehát macera a köbön. Ahogy Ninielnek magyaráztam a napokban: maga a beszélgetés X ideig tart, de 3X ideig készülsz rá és 3X ideig szerkeszted… egyszóval élvezetes macera, de macera. Ráadásul a legtöbb anyag sikere nem is feltétlenül rajtad múlik, hanem az érdeklődés mértékén, amit az adott téma generál, meg persze a körítésen (megjelenés helye, ideje, módja).

Elengedni ujjainkat a billentyűzeten és hagyni, hogy a gondolatok szabadon áramoljanak – ez azonban nem csak mennyei boldogság, de felelősség-és készülésmentes dolog is egyben. A véleményre soha nem készülünk, az csak van. Jön magától, nem kell a Google vagy a Révai, elég nyitva tartani a szemünket és a szívünket. Senkit nem kérhetünk számon azért, mert bikiniben szeret fürdeni vagy gyűlöli a salsát, ezek abszolút dolgok. Szimpatizálhatunk, ellenszenvezhetünk, de a gondolat, a vélemény és az érzés mindig szent és szabad.

Karcolat-ügyben a témaválasztással sincs soha gond: amíg forog a Föld és a szív is dobog, mindig akad megírnivaló. Ha pedig mindkettő megállt, hát ott van az: lehet írni arról is. A gondolatnak nincs szezonja, évfordulója vagy születésnapja, viszont minden szezon, évforduló és születésnap inspirálhat gondolatot. A lehetőségek tárháza nem szinte végtelen, hanem egész egyszerűen végtelen.

Nincs szükség forrásra, objekivitásra, pontosításra, különféle segédeszközökre és egyeztetésre, a gondolat-alapú karcolat hamar megvan. Fél óra, két flekk. Még csak tanácsot sem adsz és példaképként sem kell funkcionálnod, bátran lehetsz esendő, Bizonytalan Kisember, ha úgy tartja kedved, megfelelő kor-és bölcsességkomponens esetén pedig akár az Okos Tanító vagy a Mester bőrébe is bújhatsz. Mindenekelőtt viszont minden póz és alakoskodás nélkül vígan lehetsz önmagad – ha akarod. De miért ne akarnád?

Gyerekkoromban ámultam az újságokban megjelenő heti-napi okosságokon, felnőttként viszont már az írások jelentős hányadán átszaglik az izzadtság. Persze az is igaz, hogy a nevek és a monogramok sem nagyon változtak az elmúlt tizenöt évben, hetente megrendelésszerűen “gondolkozni” pedig nem biztos, hogy mindenkinek, mindig megy. Sőt, vannak olyan periódusok az ember életében, amikor kimondottan ellenjavallt az egotrip – beköszönőlevél vagy vezércikk viszont akkor is kell. Ilyenkor muszáj valamit kiokoskodni, és az irigyelt kolléga máris ott tart, mint én, amikor MTI-hírt vagy sajtóanyagot bővítek-magyarítok a csajágaröcsögei klezmer hanukkai koncertjéről, amiről elöljáróban és látatlanul igen nehéz érdemben nyilatkozni, ugyebár.

Igen, az irigyelt gondolat-műfajba is bele lehet csömörleni, legalábbis ezt látom sokszor az egyébként nívós magazinokban, hetilapokban. Érthető, hisz’ ezeken a helyeken szinte soha nincs vérfrissítés, az összetartó nagycsaládként működő szerkesztőségből csak a halál vagy egy ellenállhatatlan ajánlat (lásd Busi) robbantja ki a szerzőket. Maximum külsősök jönnek néha, de őket is inkább konkrét anyagok elkészítésével bízzák meg, az egotrip mindig a kemény magé. Nők Lapja-teambe kerülni pedig kábé annyi esélye van az egyszeri rokontalan átlagembernek, mint a csigának átkelni a túloldalra a hatsávos autópályán keresztül: “oda születni kell, fiam!”

A mellékelt cikk tehát nem bántás, szívatás, csak egy cseppnyi irigy rosszmájúsággal kevert rezignált sóhaj: lám, amiről mi, kis lúzerek, kívülről azt hisszük, hogy az élvezetek élvezete és a jutalomjátékok jutalomjátéka… szóval az is lehet néha izzasztó teher és pain in the ass, ahogy az angol mondaná. Én is rengeteg semmitmondó vackot kényszerültem már kiadni a kezem közül az évek során, de míg az objektív, full személytelen műfajoknál ez megfelelő háttérmunkával könnyen leplezhető, a gondolat-zsánernél már kegyetlenül kibukik a kígyó méregfoga.

A mellékelt írás szerzőjének, példának okáért, ezen a héten nem volt mondanivalója, ez ilyen egyszerű, nincs is ezzel gond. Mindannyiunkkal megesik, én ilyenkor két hétig nem írok blogot, naplót és levelet, mert megtehetem. Ő nem teheti meg. Ilyenkor az eredmény pedig egy meglehetősen széteső, tematikátlan, offtopic, rutinból megírt szösszenet, amin persze érződik néminemű izzadtságszag.

Miért esik erről szó? Mert furcsa belegondolni, hogy ami kívülről játék, az másnak munka. Ami messziről öröm, az közelről izzadás. És hiába irigylünk világhírű zenészeket, színészeket, olimpikonokat, rendezőket és a többi embert, akik stresszes, de teljes szellemi-anyagi kielégülést nyújtó hivatásban tevékenykednek: bizony, nekik is ugyanígy akadnak rutinból-muszájból született munkáik, amikre aztán a bámészkodó-rosszindulatú kívülálló azt mondja: no, már megint nincs aranyérem, Oscar-díj vagy Grammy, Vitray sem a régi már, szégyen-gyalázat, irgum-burgum! Holott a valóságban minden teremtésben és alkotásban vannak passzív, feltöltődéssel járó időszakok, amikor jobb semmit sem csinálni, csak hallgatni és befelé figyelni.

Más kérdés, hogy az ember munkakörnyezetben ezt többnyire nem teheti meg, de ez már nem ÁM meg a többiek hibája…

Első oszlop itt, második oszlop itt