Különös jelenség ütötte fel a fejét a 13-20 évesek körében az online világban: az öncélú, zavart agresszió, az antiszociális, társadalomtól elzárkózó emberek féktelen dühe – vagy csak önmagukat kereső fiatalok védekezése a külvilág ellen? Ha szétnézünk a különféle közösségi portálokon, tinik ezreivel találkozunk világ minden szegletéből, akik úgy kommunikálnak ismeretlen látogatóikkal, mintha vasvillával vették volna el őket az anyjuktól.

Dühöngő ifjúság: beszól, ha hozzá szólsz

Aki regisztrál és profilt készít egy közösségi portálon, netán blogolni kezd, minden bizonnyal azért teszi, mert szeretne nyitni a világ felé: ellenkező esetben egy lakatos emlékkönyv hasábjain rögzítené gondolatait. Az online jelenlétnek többféle oka lehet: ismerkedés, társkeresés, flört, véleménycsere, a kötetlen beszélgetés lehetősége, kommunikáció a régi haverokkal és barátokkal, portfólió készítés, üzletelés, cserebere, kreatív önkifejezés publikussá tétele… – akárhogy is vesszük, csupa olyan dolog, ami feltételezi a nyílt, egyenrangú kommunikációt két vagy több fél között. Ehhez képest a profilkészítő és blogíró már bárki számára látható bemutatkozásában, jó előre leordítja a gyanútlan, mit sem sejtő látogató fejét:

“Ha csak pontozod a profilom, és nem hagysz kommentet, takarodj! De ne írj nyalizós dumákat se, nincs szükségem s***nyalókra, én elértem már valamit az életben!”

Vampirefreaks.com

“Írjál képkommentet, ba*** meg, ha már nézegeted a képeimet!”

MyVip.hu

“A pasim az enyém, csak az enyém, naon cejizzük egymást és rá se nézne egy olyan lompos k****ra, mint te vagy, úgyhogy menet van!”

Gportal.hu

“Ne utánozz, ne másolj, mert letöröm a sz**os kis kezed, egyéniségtelen hülye kis p***a, akinek nincs élete!”

Gportal.hu

“Ha valami nem tetszik, menjél anyádhoz, itt ne pampogj, a kommentjeidet törlöm a p***ba!”

WordPress.com

“El ne merd lopni a képeimet, csak mert te dagadt, ronda disznó vagy és a kutyának se kellesz!”

Vampirefreaks.com

“Sz**ok a véleményedre, ha beszólsz, töröltetlek!”

HotDog.hu

Nyilvános lejárató-hadjárat, bosszúból

Kevés cikibb dolog van, mint a nyilvános anyázás: a konfliktus azokra tartozik, akiket érint

Ha a bemutatkozásban nem is sejlik fel a fejletépős-kicsinálós-ordítozós diktátor képe, a későbbi kommentek és bejegyzések többnyire égnek a frusztrációtól és dühtől. Gyakori fogás, hogy egy rondább szakítás után vagy két régi barátnő összeveszését követően hosszú, keresetlen szavakkal gazdagon megtűzdelt bejegyzés (netán körlevél) lát napvilágot, amelyben a kedves olvasó mindent megtudhat “a vétkes” sötét titkairól és ciki ballépéseiről. Kevés ocsmányabb dolog van, mint olyat szidni és lejáratni pártatlan idegenek és irányunkban elfogult random ismerősök körében, akit egykor szerettünk – ehhez képest már igazán semmiség, ha egyszerűen csak egy rosszízű kommentárt vagy sajátunktól eltérő véleményt teszünk közzé webnaplónkban, alaposan kifigurázva azt, esélyt sem adva a kétoldalú kommunikációra. “Az én profilom/blogom/oldalam, én döntöm el, miről és hogyan írok” – közli ilyenkor az anyázó meghökkent olvasóközönségével. Igen, valóban: technikai szempontból ez abszolút igaz, viszont léteznek emberi, erkölcsi megfontolások is, a józan észről már nem is beszélve. A tisztelet, az udvariasság, a lelkiismeret, az intelligens konfliktuskezelés, a kulturált beszéd csupa olyan fogalom, amiről a neten szocializálódott generáció hajlamos elfeledkezni, ha arc nélküli kommunikációról van szó.

Az arc nélküli kommunikáció lehetőséget teremt az agresszió büntetlen kiélésére

Nem érdekel a véleményed - mégis a neten publikálsz, apukám

Gyerekkorunktól fogva arra nevelnek bennünket, hogy köszönjünk előre az idősebbeknek, adjuk át a helyünket a buszon a fogyatékkal élőknek, ne csúfoljuk ki a nálunk ügyetlenebbeket és legyünk türelmesek a gyerekekkel. A szülő megvonja a kimenőt és a tanár rossz jegyet ad magatartásból, ha ezeket a szabályokat durván megsértjük, a neten azonban senki sincs, aki határvonalat húzna az elfogadható és elfogadhatatlan viselkedés között. A moderátorok és webmesterek törlik a jogsértő hozzászólásokat és a törvénysértő képeket, súlyosabb flémelés esetén tiltják a vita résztvevőit – ez azonban kevés, hiszen a többség nem érzi, nem érti, miért helytelen és elfogadhatatlan az, ha újra és újra durva kirohanásokat intéz összes látogatója ellen. “Ha nem tetszik, takarodj az oldalamról” – ez a szófüzér gyakran köszön vissza az univerzális beszólógépek virtuális tolla alól. Persze, semmilyen közösségi portált, blogoldalt vagy egyéb online felületet nem kötelező látogatni, itt azonban nem egy-egy emberről, hanem egy egész világot érintő jelenségről van szó. A kommunikáció durvul, a tinik agresszívvé válnak, az íratlan erkölcsi szabályok összefolynak – a történet végén pedig nem a durvaságokkal szembefutó látogató veszít a legtöbbet, hanem azok az emberek, akik felvették a kesztyűt és végül énhatáraikat is egészen elmosta az öncélú verbális brutalitás.

Dühöngő ifjúság a neten

 

 

Bizarr módon van egy enyhe community portal-függésem. Community portal… már maga a szó is divatjamúlt, azokat az előadásokat idézi, amiken szakember szakembernek próbálja elmagyarázni, mi is az a webkettő. Nosztalgia már megint.

Az első lépések

A kezdetek kezdetén, 1998 tájékán mailing listekre regisztráltam, meg persze random fórumokon pörögtem. Emlékszem, az Index-fórum dizájnja azóta se sokat változott, ott mindenki sznob volt, állandóan flémeltek és trollkodtak, de azért jó volt néha virtuális speech & debate órát tartani betárcsázós netkapcsolat mellett.

Ahol nem volt maradásom

Öregnek éreztem magam hozzá

Aztán kicsit modernebb lettem. Jöttek a különféle közösségi oldalak, szinte az összeset kipróbáltam a hazai kínálatból, még a jó öreg MyVip-et is. Hamar töröltettem magam: emlékszem, a rendszer törlőmailt ígért, ami soha nem érkezett meg, írtam is egy barátságtalan mailt a webmesternek: utálom az ilyen cseles, aljasul építkező szájtokat, hadd döntsem már el én, hova regisztrálok és mikor törlöm magam. Hasonlómód merő kíváncsiságból léptem fel a híres zsarolóportálra, aminek a neve már épp nem jut eszembe, de mailbox-importálással szedi az áldozatokat, “John barátodnak nagyon fáj, hogy nem jelölted vissza az oldalunkon” szöveggel. Persze nem John barátom miatt regisztráltam, egyszerűen kíváncsi voltam a nyomulós kis gecihuszárokra testközelből is. Még a baratikor.hu-t is kipróbáltam, de az ingyen sms randa PR-csel volt,  sok más újat meg nem kínált a rendszer. A HotDog-ot azért, büszkén jelentem, kihagytam, de azért rezgett a léc.

Ahol máig felbukkanok

2003-ban regisztráltam az ld50-en, azóta is nagyokat mosolygok, amikor az elmúlt 3-4 évben aktivizálódott kollégák sírnak, hogy “mennyire más volt minden régen”. Mi a fene volt régen, még 2003-nak is alig pár éve, nem még 2006-nak. Az elmúlt tíz év amúgy is szempillantás alatt telt el.

Később eltrollosodott

2004-ben követte a cuccot a Vampirefreaks.com (ezt a hülye nevet, aláírom). Akkor még egy fokkal undergroundabb volt a történet, és persze nem volt tele az egész szájt versengő emós tinikkel, meg úgy egyáltalán tinikkel. Sok klassz embert ismertem meg ott, értelmes diskurzusokat lehetett folytatni kult-témákban, és közben a html-lel is ismerkedtem (viszonyunk persze azóta is távolságtartó). Egy ideig prémium-tag is voltam, haha.

Új korszakot nyitott a kontakt-rendszeremben

2005-ben jött a myspace. Igazi mérföldkő volt, három éven át főként ezen a fórumon keresztül tartottam a kapcsolatot nemzetközi szinten barátaimmal, ismerőseimmel. Még ma is töltök időt “Tom” oldalán, de a sok error meg az egész statikus mivoltja egyre jobban fáraszt.

Szintén ebben az évben regisztráltam az iwiw-re is, amit jó darabig szinte teljesen érintetlenül hagytam. Aztán jött az iwiw-járvány, de erről már írtam.

2006 nagy belépője a youtube volt, már ha a videómegosztó portált közösségi kategóriába sorolhatjuk. Ha nem, akkor inkább a LastFM-et említeném.

Ebben az időben volt egy rövid intervallum, amikor úgy nézett ki, a G-Portal is komplex közösségi  szájt lesz – de aztán nem lett, és ez már egy igazán más, offtopic történet.

2007… random kalandozások kisebb szájtokon, semmi maradandó.

2008 a Facebook éve volt. Unszoltak, regisztráltam.

2009-ben pedig jött a Twitter. Ennek örömére új, Twitter-widgettel örvendeztetlek benneteket, ö’öm é’ bódottá’.

És el is érkeztünk bejegyzésem végére. Ti milyen “közösségi portálokon” pörögtök?

Noha már két éve ilyenkor is elcsépelt téma volt, valami bizarr oknál fogva még ma is születnek iwiw-történeti értekezések a Nagy Magyar Közösségi Életérzés különféle szociológiai aspektusairól. Sok újat már én sem tudnék a dologhoz hozzátenni, néhány privát észrevétel viszont azért csak szöget ütött a fejembe a napokban.

A regisztráció dátuma és a társadalmi státusz összefüggése

Lehetséges-e az iwiw-csatlakozás dátumából következtetni arra, hogy a júzer milyen társadalmi csoporthoz tartozik? Kis sarkítással: igen. Időről időre felkapom a fejem, mikor a friss bejelöléseket látom: nocsak, újabb réteggel bővült a célcsoport, szélesedett a paletta. Mint a globális felmelegedés vagy a pénzromlás: azonos társadalmi helyzetű, korú emberek országszerte egyszerre kattintanak a regisztráció gombra. 

A legutóbbi csoport, akik tömegesen megjelentek az iwiw-en: az ötven feletti, vidéki, BC státuszú, középfokú végzettségű nők. Szomszédok, volt osztálytársaim szülei, távoli rokonok… az elmúlt hetekben “tőlük” érkezett a legtöbb jelölés. Őket pár hónappal előzte meg csupán az én korosztályom C státuszú arcainak hulláma: egy sor régi ismerős, akik minimum egyszer elváltak már és két gyerekük is van.  Tavaly ilyenkor jelentek meg csoportosan a tehetősebb nyugdíjasok…  Az én “csoportom” 2004/05 körül regisztrált, a széniorabb onlinerek 2002 végén/2003 elején, és az abszolút kemény mag 2002 nyarán…  szóval rettenetesen érdekes a dolgok alakulása.

AAA-Macsópasi és az überspammer barátgyűjtők versus close friends only visszanemjelölők

A “ki kit jelöl be” külön érdekes téma. Miután a saját néven jelenlévő magánszemélyek száma véges, a legfrissebb aktív jelölő-gárda egyszerű ingyenreklámra gyúr. A szomszédomban lévő albán pékségnek tegnap reggel ördögi szerencséje volt, mivel épp pár perccel korábban vettem náluk egy észbontó sonkástáskát, így nosztalgikus mosollyal ajkamon toltam oda nekik a zöld pipát. Az ismeretlen névsor-elejére-törekvő popularistáknak és a nóném zenekaroknak viszont nincs egy gramm esélye se nálam, a spammelőket pedig élből tiltom. Miért jó az valakinek, ha 8745 véletlenszerűen választott “ismerőse” van, akiknek csak a tizedét ismeri és csak a századával tartja a kapcsolatot? Felfoghatatlan. És milyen alapon jelöl be Kiss Géza Csajágaröcsögéről, amikor soha nem hallottunk egymásról? Ismerkedési felületnek ott a lovebox.hu vagy a love.hu (a webaudit tudna mesélni róla, mennyivel látogatottabb az utóbbi kezdőlapja, mint bármi más a kiadó portfóliójából). Egy réteg mégis ismerőskereső-oldalon keres párt magának. Rejtély, miért. 

Ők nem is lesznek ismerősök, hiába szeretnék

Létezik viszont az ellenpólus, egy még furább kategóriája a jelölés lélektanának. Ez pedig az a random ismerős (volt csoporttárs, kolléga, szomszéd), akivel ugyan sosem voltunk kebelbarátok, de huzamosabb ideig szívélyes napi kapcsolatban álltunk. A hasonló háttér, a közös ismerősök és az érdeklődési kör közös halmaza miatt az ilyen ismeretség praktikus lehet, hátrányt viszont nem igazán jelent senki számára… ez a csoport viszont valamiért nem jelöl vissza mást, csak a régi-régi, szupermély barátokat. Nekik általában kétszáz ismerősük van 25-30 éves létükre, és még a jelölés visszautasítására is lusták, hiába jelentkeznek be óránként. Ők azok az emberek, akik az iwiw-et kimondottan régi, közeli barátaikkal való kapcsolattartásra használják, mintha csak egy jelszóval védett egoblogról lenne szó.

Némi vaddimódszertan: a random kíváncsiságtól a célirányos add or denyig

Én személy szerint valahol a két szélsőség között húzódom: sose jelöltem még be totál ismeretlent, de úgy 2005 körül volt egy tévelygő korszakom, amikor merő kíváncsiságból távoli ismerősökre vadásztam tömegével. Kíváncsi voltam, mi lehet a harmadikos legjobb barátnőm plátói szerelmével, akivel kábé két házibulin futottunk össze életünkben összesen, akkoriban viszont rém misztikus alaknak tűnt. Nocsak, polgármester lett Mucsajpusztán, ez vicces, jelöljük be, a közös ismerősökből úgyis látja majd, hogy iskolatársak voltunk általános alsóban. No, ilyesmire a kezdetek kezdetén volt olykor példa, így bukkantam rá százmillió gyerekkori levelezőtársamra is, akikkel általában váltottunk pár udvarias szót, de a többséggel aztán ennyiben is maradtunk… azóta is.

Ma már ritkán, de célirányosan keresek rá emberekre, és bejelölni szigorúan csak olyat szoktam, akivel valaha kommunikáltunk is már. Nem lep meg és nem akaszt ki, ha a szombat este bemutatott “ismerős ismerőse” vasárnap reggelre bejelöl, ez ma a modern névjegycsere, amolyan offline linképítés. Releváns kapcsolódási pont esetén ez hasznos és praktikus, emellett egy kedves gesztus is egyben: emékszem rád, örvendek a szerencsének.

Ajaj, vajon mi lenne velünk iwiw, google és wikipédia nélkül? :)

Nettörténet

A nagy sikerre való tekintettel folytatom tech-blogjaim, a bölcsész felszólal. Ezúttal az “elsőkről” mesélek: első találkozásom a számítógéppel, első online élmény, első mailcím és első webkettes húzásaim… avagy milyen volt netezni Magyarországon a 90-es évek közepén, végén? Jó szórakozást hozzá… :)

Az internet és én, először:  1995-ben hallottam először az internetről, akkor még csak annyit, hogy létezik, és a kutatók meg a gazdagok hozzáférhetnek különleges helyeken. Rettenetesen kíváncsi voltam, de nem volt lehetőség kipróbálni sehol: én némettagozatos voltam, és számtech-képzés csak a matektagozatosaknak járt. Igaz, ők sem láttak gépet élőben, csak számsorokat és informatika-történelmet tanultak, de ha a(z orosztanárból átképzett) oktató hiányzott, lemehettek a pincében lévő gépterembe, ahol az egyik gépre rá volt kötve a net az egyik gép rá volt kötve a netre. Nagyon irigyeltem őket ezért.

Az első netezés: A következő évben, 1996-ban már hozzá is jutottam. A suliban először a mIRC-et mutatták meg a többiek, amit nagyon izgalmasnak találtam.

Az első e-mail: 1996-ban kaptam először e-mail-címet, az iskolait. Baromi hosszú volt és a kukac utáni rész is három-négy tagból állt. Rettenetesen nehéz volt beállítani a használatához szükséges levelezőrendszert, de én mindenképpen fel akartam avatni egyik délután a gépteremben (ide egyébként nem volt egyszerű bejutni: előzetes feliratkozás és órás sorbanállás kellett hozzá, amire egy kollégistának nem nagyon volt lehetősége).  Amikor bejutottam, nagyon boldog voltam, a gond csak az volt, hogy nem volt kinek mailt küldenem. Így aztán mIRC-en megismert arcoknak írtam, a postaládám hamarosan meg is telt hülye spamekkel, amik miatt a rendszergazda letiltott a hálózatról. Három hónapnál tovább nem volt hát mail-címem, néha-néha azonban informatika óra előtt felsompolyogtam a gépterembe csekkolni ezt-azt a tízpercben.  

Az első számítógép: 1997-ben lettem először számítógéptulajdonos, a monitor még azóta is ugyanaz (vastag, kicsi és sötét), de azért a babaház tartalma változott az évek során. Vettem egy fapados nyomtatót is, amivel rögtön kinyomtattam aktuális novelláskötetemet, szinte könnyekig hatódtam a print-verzió láttán. A tinta rögtön ki is fogyott ezzel, utána még fél évig nem volt pénzem újra.

Amikor igazi felhasználó lettem: Az 1997-es havi kétszer tíz percek még nem kínáltak igazi felhasználói élményt, inkább csak kóstolgattam a dolgot. Igazi user csak 1998-ban lettem, Amerikában – de még így is fejhosszal az otthoni közegem előtt. Mindegyik hosztcsaládomnak volt netkapcsolata, és a suliban is szabadon lehetett netezni bárhol, bármikor és bárkinek a szupergyors gépeken.

Ekkor készült első igazi, saját kezűleg létrehozott mail-címem, ami aol.com-os volt. Később egy hotmaileset is készítettem (akkoriban nagyon más volt a hotmail dizájnja), de a gond az volt, hogy még mindig nem volt kinek mailt írnom. Az ismerőseim közül senkinek nem volt drótpostája, a legközelebbi barátaimnak csupán kilométerhosszú iskolai mailcíme volt, amit havonta egyszer – amikor rákerült a sor a gépteremben – csekkolhatott, a tizenévesnél idősebb rokonaim pedig azt se tudták, hogy létezik ez az opció is a kommunikációra. Így aztán aktívan chateltem és fórumoztam, az alkalmi ismerősökkel leveleztem is. Még egy mailing listre is felíratkoztam abban az időben.

Sokáig csak Netscape Navigatort ismertem

1998/99-ben már aktív felhasználó voltam, kezdőlapom az aol.com volt, keresőnek az altavista.com-ot használtam, böngészőként pedig a Netscape Navigator funkcionált. Kommunikáltam, tanultam, szörföltem, de az otthoniakkal továbbra sem tudtam felvenni a kapcsolatot, a nagyon szerény hazai honlapkínálat pedig frusztrált.  Én már akkor tudtam, hogy harmadikba nem akarok Magyarországon járni, így osztályozóvizsgát teszek otthon: kerestem, kutattam a neten a kidolgozott érettségi tételeket, jegyzeteket, új kiadású tankönyvek kivonatait stb., de akkoriban még nem voltak ilyen honlapok. Egyetlen kötelező olvasmányokról szóló lapot találtam, arra viszont nem szorultam rá. A legtöbb honlap fehér, szürke vagy világoszöld hátterű volt, fekete betűkkel és kék vagy lila linkekkel. Komoly grafikájú, flashes magyar honlapok még nem léteztek 10-11 évvel ezelőtt, de bloggert vagy más webkettes tartalomra építő szájtot se ismertem még. Fura ebbe belegondolni ma, mert ugye hol töltjük a legtöbb időt? Blogok, youtube, közösségi portálok…

Az első otthoni netkapcsolat: Amikor hazajöttem Amerikából, nagyjából az 1995/96-os állapotokkal találtam magam szemben újra, holott én már napi szintű, “profi” felhasználó voltam. Mégis, az internet egy magamfajta egyszerű humán tagozatos diáknak még mindig távoli, elérhetetlen dolog volt. 2001-ben aztán egy ismerős ajánlotta, hogy ötszáz forintért ad jelszót, amivel ha netre csatlakozom, csak a telefonszámla emelkedik, de egy óra után ingyenes a percdíj is. A kapcsolat lassú volt, a percdíjak miatt éjszakai használatra kényszerültem, ráadásul apám majrézott a telefonszámla miatt, no meg persze azért, mert közben ő nem tudott telefonálni.

Első “webkettő”: A 90-es évek végén már aktívan fórumoztam, de még nem voltak igazi közösségi portálok portálépítéssel és kommenten kívüli megjelenési felülettel. Először 2002-ben (stílszerűen) a gothic.hu oldalon készítettem profilt, második jelentős közösségi portál-élményem pedig 2003-ban az ld50.hu-regisztráció volt. Blogot 2004-ben kezdtem írni, honlapot 2005 végén készítettem először. Az első HTML-tagekkel szintén 2004-ben futottam össze első körben.

Az első szélessáv otthon: Viszonylag későn, 2005 júliusában váltam dsl-előfizetővé, az első szolgáltatóm az Enternet volt. Korábban is nagyon vágytam rá, de elérhetetlenül drága volt ez egy diáknak, plusz szolgáltató se volt sok, aki felénk mozgott. Azóta mindenesete már nem nagyon kapcsoltam ki a gépet. :)

Vágásiéknál bekötik a telefont, új lehetőségek nyílnak meg előttük

Már ők is

Infó-éhes böngészőmán hülyegyerekként időről-időre elgondolkozom bizonyos dolgokon a blogolás mikéntjével-hogyanjával kapcsolatban, ezen gondolatok közül szemezgetünk most, a teljesség igénye nélkül. 

Az egyén

1. Miért kell feltétlenül automatikusan induló muzsikaszóval büntetni az eleve zeneileg heterogén olvasóközönséget? A legtöbb ember gyárilag multifunkciós, ergó böngészés közben zenét hallgat, tévét néz vagy youtube-videókat pörget. Tehát nem vágyik arra, hogy azt hallgassa, amit épp te. Ha mindenképpen meg akarad mutatni zenéidet, tegyél fel lejátszót bátran, de bízd annak indítását látogatódra. Ha be tudta kapcsolni számítógépét, feltehetően ez sem okoz problémát számára.

2. Igen, valóban léteznek rettenetesen oldszkúl, kompromisszummentesen lázadó emberek, de azért az olvashatóság minden esetben fontosabb a vizuális csemegék rendezetlen armadájánál. Tehát: kerüld a fekete alapon szürke egypontos betűtípust, ne szerkessz mozgó-csillogó feliratokat tartalmilag fontos helyekre (csak azért, mert ismered a kódot vagy van gif-animátor letöltve a gépeden).

3. Az is zavaró néha, amikor az egyszeri júzer oly’ módon használja a címkézési lehetőséget, mintha épp keresőoptimalizálná blogját: tehát annyi random, össze-vissza kulcsszót keres, amennyi csak eszébe jut, hogy minél többen rátaláljanak irományára a keresőkben. Jó-jó, ez mind szép és hasznos a.  kattintások számát illetően – node nonprofit, privát gyermeknél mi értelme van a napi ötvenezer kósza egérklikknek, ha egyébként a látogató öt másodperc alatti időt tölt el a lapodon???

4. Nyilván nem lehet mindenki egy Nádasdy Ádám (pedig kár), természetesen a stilisztika és a helyesírás is érzék dolga – érzéké és igényességé (ugyanezt akár a szexre is mondhatnánk). Az odáig oké, hogy egyszeri ifjú bloggerünk nem kapja elő a szótárat minden kétséges szó lekörmölése előtt, de az azért már mégis túlzás, amikor tudatosan össze-vissza gépel, s még átolvasni is lusta mondandóját. Bizonyára sznob vagyok, de számomra az igénytelen gépelés az írás hitelét veszi - a vesszőelőttszóköz-embereket pedig hosszútávon senki nem veszi komolyan.  

5. Nem kell hetente költözni. Gondold át, mi az, amit szeretnél, mi az, amire szükséged van, mi a legkényelmesebb számodra – és válassz blogmotort ennek megfelelően. Hidd el, egyik szolgáltató sem teljesen használhatatlan vagy ócska: egyszerűen csak nem azokat a lehetőségeket nyújtja, amikre neked épp szükséged van. Ha az “új bejegyzés írása” gomb lenyomása előtt gondolkozol és tájékozódsz, nem kell hetente költöznöd/anyáznod.

6. Miért mindenki cuccblogot ír manapság? Hiányoznak a beszámolók, kritikák, csipcsup napi ügyekről szóló webnaplók. Nem azt mondom, annak is van szépsége, amikor valaki minden nap egy linket vagy egy videót ajánl – de az azért mégis csak a dolog könnyebbik vége.

A közösség 

1. Mi ez a fura, gyerekes blogmotor-harc? Freeblog versus Blog.hu, WordPress versus Blogspot, G-Portal avagy E-oldal – az odáig oké, hogy kíváncsi ember szívesen kutatja, elemzi a különféle szolgáltatások erősségeit és gyengéit, de vajon miért kell a 18 éven felüli népesség körében is elsőszámú státusszimbólummá magasztosítani és az önkifejezés technikai gátjává emelni a szolgáltató-választást? A kérdés nem az, hogy ki mit választ, hanem hogy mit hoz ki belőle – ennek pedig vajmi kevés köze van a technikai paraméterekhez. 

2. A blog nagyjából abban tér el a naplótól, hogy mondandódat magadon kívül egy potenciálisan szélesebb rétegnek is címzed, amiből – ideális esetben – egyfajta dialógus is kialakulhat. Miért jó tehát az, ha a gondolataidhoz soha senki nem szólhat hozzá, illetve csak regisztrált felhasználók számára teszed lehetővé a kommentet? A spamelőket eleve szűri minden jobb szolgáltató, a névtelen áskálódókat pedig másfél másodperc alatt sajátkezűleg tilthatod IP alapján. Akkor meg? Nem jó dolog zárt világban élni, hiába rendelkezel kialakult világképpel és olvasótáborral.

3. Azt már tudjuk, hogy a zárt blogközösségeket nyilván az azonos érdeklődési kör hívja életre, az viszont örök rejtély számomra, miért maradnak meg éveken át azok a végtelenül zárt csoportok, amelyeknek egyedüli és kizárólagos összekötő eleme a közös szolgáltató??? A lehető legkonkrétabb magyar példával élve: miért van az, hogy Blogter-felhasználók csak Blogter-blogban kommentelnek, és bármelyik véletlenül kidobott Blogter-blogban ugyanazokkal a nevekkel találkozunk a hozzászólók között? (Oké, technikailag persze értjük, hogy webkettő, meg blogroll, automatikus új bejegyzés-értesítő, RSS-feed – de mi visz rá többszáz felnőtt embert arra, hogy csupán szolgáltató alapján válasszon olvasnivalót vagy írjon kommentet? Rejtély.)

Egérpadom még nincs, gagyi promos wanted

Remek dolog ez a sok okos, jópofa mütyür, de a netbook-mobilnet-kisegér triumvirátus újszerű, eddig ismeretlen problémát vet fel. Persze örülök ezeknek a gondoknak, de mégis: mit csináljak ennyi dróttal, madzaggal, kábellel és zsinórral? Töltő, adapter, modem, hosszabbító a modemhez, fülhallgató, usb-kábel a fotóapparáthoz, pendrive, mp3-lejátszó és persze maga a csöpp kis mikimauz, ami nélkül vakond a jobbom. Az oké, hogy a bébi egy kiló sincs, de ez a sok mütyür egy tonna, ráadásul szállításuk sem egyszerű. Plusz folyton azon rettegek, mi van, ha két hét alatt kontakthibássá koptatom őket… vagy ami még rosszabb, el talál veszni valamelyikük jódolgában. No, nem mintha minden sarkon előkapnám a kis családot, de azért mégis… az ember néha nomád körülmények közé kényszerül – vagy egyszerűen csak utazik.

BTW, halkan jegyzem meg, a paplan alól írok – mennyei gyönyör. Legközelebb egy ringlisspílen pörgő szingapúri söröshordó aljáról jelentkezem…

Tegnap délután fél hatkor megérkezett a kis jövevény, egy kiló alatti versenysúllyal, feketén és masszívan. Egy baj van vele csupán: csehül van. Literally.

Első ránézésre semmi gond nem volt a csepp családtaggal, bár kicsit meglepett, hogy a Windowst saját kezűleg kell rávinni. No, de mi nekem pár kattintás, nič hudega, ahogy a szlovén mondaná. Mivel sose használtam még laptopot, a touchpad is viszonylag szűz terület számomra (igen, golyóstoll már van a házban, Renton!), de gyors délutáni vizitre beugró barátnőm magabiztosan válaszotta ki a másodikként feltűnő, “Install Windows XP Home Edition in Hungarian and destroy all other options” menüpontot. Mindezek fényében érthető a mélységes döbbenet, amit a barátságos “Vítejte!” felirat okozott. A nyelvcsaládot azonnal sikerült belőnöm (azért a három év szlovén-tanulás iz péjing off), majd a következő, “Počkejte, prosim” felirat a nyugati szláv területekre szűkítette a kört. Végül a “do Prahy” megfogalmazásból félreérhetetlenül kiderült: ez a Windows bizony csak cseh nyelven ért. Ez azért gáz, mert én meg nem.

Ettől eltekintve azonban csodaszép a gyermek, és okos is. Remélem, hétfőn sikerül elsajátítania édes anyanyelvét, mert addig eléggé nehezen kommunikálunk (ne razumem ugyanis, Šárkát meg mégse hívhatom fel, valahányszor native speaker szükségeltetik). Hamarosan netet is szerzek hozzá, az remélem, nem ugandai tarifacsomagokkal fog működni (mobilnet-tapasztalatokat addig is szeretettel várom).    

Mivel túl sokat utazgatok és eleve ingázó életmódot folytatok szeretett fővárosunk és Gyöngyös City között, régóta vágyódom egy apró útitárs után. Sokáig gondolkoztam, PDA, laptop vagy esetleg okostelefon lehetne-e hű társam a Zúton, de aztán a “100 dolláros laptop” piaci megjelenése eldöntötte a kérdést: netbook-ot akarok!

Méghozzá azonnal, de sajnos várnom kell a kiszemelt apróságok legfrissebb változatainak magyarításaira, mert a magamfajta multilinguál grafomán garázdának magyar billentyűzet dukál. Mivel nagyjából minden gyártó megragadja a piaci lehetőséget egy-egy vadiúj kisgép bevezetésére, egész nyáron kapkodtam a fejemet, micsoda remek kis fickók özönlötték el a világot. Jelenleg három szimpatikus jelöltem van:
- Asus Eee 1000H (június elején született még csak a kis csöpp, hozzánk még nem jutott el, de a kistestvérei nagyon futnak);
- Acer Aspire One (külső, gyorsaság nem fogott meg, de strapabírás és rendelkezésre állás tekintetében állítólag nagyon tud a csávó, plusz tényleg ez a legkonszolidáltabb árfekvésű opció);
- MSI WIND egyelőre ő a tuti befutó, meglátjuk, mit hoz az ősz a sárguló faleveleken kívül.

Várom, várom a szeptembert – amiből nyilván október is lesz, de legalább lesz valami pozitívum is a születésnapomban, ami ebben a korban már dráma és harakiri.

Borzalmas, ostoba faux pas-t követtem el néhány napja. A Facebook biztatására letöltöttem az Internet Explorer 7.0-t. Belátom, hibát követtem el, de nincs visszaút.

Többször feltettem már a kérdést magamnak, hogy ugyan vajon hogyan lehetek ennyire gyermekien idealista és naiv ennyi évvel és tapasztalással a hátam mögött, de valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva az a bájosan oktondi elképzelés él szívemben, hogy a fejlesztések törvényszerűen jobbak a korábbi verzióknál. (Emlékszem, picit megingott a hitem, amikor a Magyar Posta pár éve egy gyors huszárvágással duplázta tarifáit, és 2-5 naposra duzzasztotta a korábban egységesen egy napos belföldi kiszállítást. Ez akkor rémesen megdöbbentett, hiszen valahol úgy hittem, a technika fejlődése csak könnyíthet mindennapjainkon, de semmiképpen nem nehezíti meg a korábban természetesnek tűnő műveleteket. Hiába, kölyök vagyok.)

Az MSIE 7.0-val a következő gondok vannak:

- a toolbar egy káosz, két google kereső van benne, logikátlan és picike;
- nincs olyan funkció, hogy ha a vissza nyílra kattintunk, listázva látjuk a korábban látogatott oldalakat, tehát blindre kell tippelgetni, merre jártunk korábban;
- az automatikus pop-up blockert nem lehet feloldani;
- munkahelyi outlook web acces-t csak hosszas könyörgésre engedi megnyitni;
- sajnos a “megnyitás új ablakban” helyett a “megnyitás új lapon” a fő opció jobb egérgombbal linkre kattintván, amitől én speciel ölni tudnék. Ha már van ilyen opció, miért az első, fakkkit, hogy én mindig véletlenül odakattintsak??? Fel nem fogom, egyáltalán mire jó ez a “megnyitás új lapon”, hiszen ki fog duplaannyi időt szánni az ablakok közötti lavírozgatásra, ha egyszer alul szépen elrendezed a releváns lapokat és nem kell lapcsoportokkal bíbelődni???;
- nem vagyok elragadtatva attól sem, ahogyan egyes oldalakat megjelenít a böngésző, más lett a default font ábrázata.

Most mondhatnánk ugye – és mondják is elegen, köszönöm, – hogy nyergeljek át a Firefox-ra, mert milyen szép és jó is az a rókakoma, nosza, de sajnos nekem a ravaszdival is gondjaim vannak:

- melóhoz nem tudom használni;
- Fox-szal egyáltalán nem tudok képeket feltölteni – nem tudom miért, a kellemetlen az, ha a nyíltan Fox-preferáns WP-n alkotok, és a meló közepén hirtelen rádöbbenek, hogy a képfeltöltés márpedig lehetetlen tornamutatvány, ilyenkor aztán IE-t elő és minden kezdődik elölről… idegtépő;
- utálom azt, ahogyan a képeket elmenti a Fox (letöltés kiírása, viszont azt nem közli, hogy kép elmentve);
- lassú, lassú, lassú – gyűlölöm azt, hogy megnyitok egy oldalt és két percig nincsenek képek.

A Safarit, az Operát meg a többit nem fogom letölteni, ha csak nyomós indokkal meg nem győz valaki ennek helyességéről (egyébként összesen három darab állandó látogatóm van Operával, ketten Pest megyéből, egyikük meg győri, de még soha nem kommenteltek, ezúton is üzenem, szégyeljétek magatokat nagyon mélyen és pirulva napi három vizittel :)))).

Más bajom egyébként nincs a böngészőkkel (vagy talán a gépemmel, igen, jogos felvetés, hogy kéne egy komplett reinstall, de sajna nincs Windows-cédém, meg amúgy is honnan szereznék még egyszer az életben PS-t meg NOD 32-t, meg egy sor kedves programot, úgyhogy egyelőre marad a senyvedés, aminek az előbbiekben ismertetett böngészőgond csak egy szűk keresztmetszetét adja).

Summa summárul, én vagyok az az alak, aki még geeknek is lúzer :). Szánalmasponthu.

Ha lenne eszem, láttam volna, látogatóim valamiért az IE 6-ot preferálják

Egy korábbi dizájnom, máshol

Hosszú éveken át nem éreztem szükségét annak, hogy blogomat kimondottan blogszolgáltatásra specializálódott oldalon toljam a nagyközönség képébe, idén tavasszal is inkább a kíváncsiság, mint a céltudatos tervezés repített a WordPress-re. Gondoltam egy merészet, és úgy döntöttem, praktikusabb, ha “mindenestül” ideköltözöm – és nem csalódtam. Korábban már volt néhány kósza flörtöm egyéb szolgáltatókkal, így következzék most az én kis személyes blogservice-toplistám (első része), hátha más is épp szolgáltatók között vacillál.

5. A leggyengébb blogszolgáltató sajnálatos módon a Blogter.hu (“T-Online, gratulálok!”). Minden összejött, ami korszerűtlen és ronda: csapnivaló sablonok, reklámcsík a fejlécben, sok hibaüzenet, ráadásul extra szolgáltatások (honlapépítő, blogbefagyasztás) vagy widgetek sincsenek. Felfoghatatlan számomra, miért választja valaki Blogter-t, hiszen egyetlen előnye, hogy a családias és lassan bővülő felhasználói körnek köszönhetően mindenki ismer mindenkit, ami napi ötven hozzászólást eredményez boldog-boldogtalannak. Döbbenetes, hogy akármilyen blogra tévedek, szinte mindenhol ugyanazok az arcok kommentelnek, mintha valami furcsa belső szubkultkör tartana titkos ülést (zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon fura nicknevekkel, or is it just me?), ahol ”belépés csak blogtereseknek” tábla várja a “kívülállókat.” A Blogter tehát inkább blogos fórum, annak viszont még lehetne elég korrekt. Lehetne, de ahhoz azért sűrűbben kellene fejleszteni a már meglévő fícsöröket…

4. Az Extra.hu blogszolgáltatása számomra kissé felfoghatatlan, bizarr vállalkozás: gyakorlatilag önálló fejlesztés nélkül átvették a WordPress ingyenes sablonjait és vígan aláírták, hogy “powered by Blog.Extra.hu“? Eddig cirka öt sablont ismertem fel a WP istállójából, és itt most nem azokról a userekről van szó, akik az Extrát csak ingyentárhelynek használják, és a WordPress.org blogtoolját töltötték le maguknak otthonra. Nem: “a blog szolgáltatás jelenleg tesztelés- és fejlesztés alatt áll”, az Extra viszont magáénak érzi az új admin-feületet és a régi WP-s sablonokat is, azon pedig “egyelőre még dolgoznak”, hogy saját arculatot is építhessen az ember a már meglévő admin-felület beiktatásával. Fura egy felállás, annyi szent. Mindenesetre a szolgáltatás gyakran akadozik, sokszor órákig elérhetetlen és persze gecilassú, vagyis csak erős idegzetűeknek ajánlott.   

3. A Blog.hu a magyar blogszolgáltatók körében még talán az egyik legjobb választás (a Freeblogban nem vagyok biztos). Hátránya, hogy kevés a sablon és azok is egy téglából építkeznek, de legalább ingyen és bérmentve belenyúlhatunk a CSS-be, ami azért mégis csak hasznos dolog. Az elérhetőség meglepően jó, kevés a hibaüzenet, a statisztika ugyan áttekinthető és pontos, de az IP-t nem írja ki kommenteléskor.

2. A Blogspot.com meglepően jó szolgáltatás, szinte minden nyelven: okos SEO (a Gugliban többnyire Blogspot-os vagy WordPress-es linkkel találkozhatunk a privát oldalak körében), a zömében ízléses layout-ok mellett viszonylag könnyen, gyorsan és mindenképpen ingyenesen kreálható saját design, ráadásul százmillió oldal van, ahonnan kész designokat szerezhetünk teljesen ingyen, vagyis grafikai szempontból talán ez a legjobb választás. És egyébként? Szimpatikus, felhasználóbarát szerkesztő, egyedül a kommentfelület ronda és szerkeszthetetlen (plusz gyakran nem tudok kommentelni, ami elviekben a böngésző hibája is lehet). Sajnos itt is kapunk reklámcsíkot a fejléc fölött, de ilyen az élet, semmi se tökéletes.

1. A WordPress.com-mal eddig maradéktalanul elégedett vagyok: nagyon jó keresőoptimalizálás, értelmes, okos, felhasználóbarát szerkesztőfelület, amit regisztrálás után tíz perccel már probléma nélkül tudtam használni, sok-sok hasznos extra, remek elérhetőség, gyors oldalbetöltés, tehát itt tényleg minden a user kényelmét szolgálja. Hál’ Istennek nincs reklámcsík, se reklám, írhatsz jelszóval védett bejegyzést vagy oldalt, satöbbi. Hátrányok: sajnos sok widget beillesztését nem teszi lehetővé a program, így pl. – fájdalom, de igaz – egyelőre pl. Last.FM lejátszót sem lehet közszemlére tenni. A CSS csak előfizetéssel mófosítható, ami ugyan nem több párezer forintnál egy évre, de azért mégis csak csak plusz macera előfizetni rá, ha véletlenül éppen más színvilágot preferálunk. Ha viszont saját – vagy egyéb fizetős – sablont szeretnénk, akkor pedig egyenesen WordPress.org-ra nyergeljünk át saját tárhely mellett.