A francia kormány különös törvényjavaslatot terjesztett elő a napokban: 2015-től kötelezővé tennék, hogy a legnagyobb cégeknél a vezetőség 50 százaléka nőkből álljon. Per pillanat a helyzet elkeserítő: a nagyfőnökök mindössze 10 százalékának kezdődik kettessel a személyi száma. Vajon helyes dolog a pozitív diszkrimináció? És főként: vajon megoldja durván patriarchális társadalmunk mélyebben húzódó problémáit?

A törvényjavaslaton dolgozó politikusok úgy vélik, egy ilyen törvény sokat tenne az esélyegyenlőségért és tudatosan szorítaná háttérbe a nemi sztereotípiákat. Ráadásul az emberbaráti megfontolások mellett üzleti előnyökkel is járna az új felállás: egy 2007-es francia tanulmány azt bizonyította, hogy a több női vezetővel bíró cégek sikeresebben teljesítettek éves árbevétel tekintetében, mint a főként férfiakból álló csapatok.

Nos, akárhogy is vesszük, a dolog elgondolkodtató. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet: egyrészt klassz dolog, hogy egyenlő esélyeket kívánnak teremteni a politikusok nők és férfiak számára, másrészről azonban egyáltalán nem biztos, hogy pusztán az a tény, hogy valaki vaginával rendelkezik, alkalmassá teszi őt a vezetői pozíció betöltésére. Olyan dologért kiemelni és támogatni valakit, amiről nem lehet, önmagában véve ugyanis nem feltétlenül klasszabb, mint amikor ugyanezért háttérbe szorítunk egy embert.

Tehetséges, rátermett jelentkezők persze mindkét nem képviselői között akadnak, de vajon helyes az, ha kvalitások helyett nem alapján válogatunk? Nos, a kérdésre nem a kormány ad választ, hanem az idei orvosi Nobel-díj két női győztese, Elizabeth H. Blackburn és Carol W. Greider: ők azt mondják ugyanis, hogy ugyanannyi nő kezdi el a kutatói pályát, mint férfi, ám a rugalmasság hiánya miatt a gyerekvállalás után gyakran képtelenek előbbre lépni. Vaslogikánk azt mondja, így lehet az élet más területén is, tehát a különféle cégek vezető pozícióinak betöltésénél is hasonló helyzet állhat fenn.

Ha viszont a jelen szetting nem kedvez a női CEO-knak, tudósoknak és alkotóknak, akkor persze felmerül a kérdés, hogy vajon egy törvényjavaslat – önmagában véve – segít-e a helyzeten. Márpedig amíg a munkahelyek nem teremtenek család- és emberbarát feltételeket, a bölcsődék nem fogadják a minimálbér alatt kereső szülők gyerekeit, valamint a kedves apucik természetesnek tartják, hogy asszonypajtás az egész famíliára egyedül mos-főz-takarít, addig bizony jöhet bármilyen törvény(javaslat), a helyzet bizony nem változik a világ egyetlen sarkában sem.

Már egy ilyennek is örülnék, csak nem fotón és Magyarországon

Tudom, milyen érzés a kisebbséghez tartozni. Deviáns vagyok, kívülálló, eltaposásra váró furcsa kis perverzió, maga a széllel szembe huggyozó lázadás. De ne tipegjünk a dolgok elébe. Csak szép lassan, kezdjük az elejéről.

Létezik a mindenkori teremtéstörténetnek egy örök alapköve, ami az évezredek során vajmi keveset változott: a nő elsődleges funkciója, hogy mutatós legyen. Sokáig hadakoztam, végül azonban még én is elfogadtam ezt a vitatható erkölcsiségű tényt, így ma már magam is szépen kiteszem a mellemet – mert az én esetemben azt érdemes kitenni – ha el akarok érni valamit. Mások a feneküket vagy a lábukat kapják elő szükség esetén, ez van, szegény ember vízzel főz, ezzel együtt kell élnünk a női test mellett. Oké.

Van azonban egy dolog, amit – hiába erőszakoskodom magammal – a huszoniksz év nőitest-megszállás ellenére sem tud elfogadni nemtelen lelkem: ez pedig a látvány, méghozzá a MÁSOK, a VADIDEGENEK számára kedvező látvány GYŐZELME a kényelem, a funkcionalitás és a komfortérzet fölött. Persze, kiengedem kivasalt, frissen festett hajkoronámat, és elfogadom, hogy szemembe fújja azt a kósza szél, felveszem a helyes kisszoknyát és vállalom, hogy nem guggolhatok vagy hajolhatok benne, kisminkelek profimód és koplalok, mert a kajálás tönkreteszi a rúzst és az alapozót… szóval szenvedek én kérem a szépségért, ha nagyon muszáj, de egy dologra nem, nem, nem és nem vagyok hajlandó: a pokoli, égető fájdalomra és a véres, duzzadt sebekre, valamint a totális belassulásra, röghözkötöttségre és mozdulatlanságra.

Miért van az, hogy ilyet még csak képen láttam, és cipőboltban soha? Harminc rúgóig elmennék érte pedig, ha kivennék a lábujjpántot nekem!

Ebből már mindenki rájöhetett, miről van szó: igen, a női cipőről. Tisztában vagyok azzal, miféle eretnek áruló vagyok: 100-ból 99 nő olyan topánt vesz, ami jól néz ki a lábán, a kényelem huszadrangú – de legjobb esetben is csak másodlagos, harmadlagos – kérdés. Engem, a rohadt deviáns kisebbséget ehhez képest mindenki – férfi és nő, eladó és vásárló – hülyének néz, nem ért meg és kiröhög. Miért?

Nos, aki járt már női cipőboltban vagy vizsgált női lábat, pontosan tudja, hogy a nő elsődleges funkciójának, vagyis a szexuális vonzerőnek megfelelő lábbeli két kategóriából kerül ki:
- a magassarkúak
és a
- lábujjbeakasztósak
családjáról van szó. Szexi, elegáns, érdekes, csinos vonzó, női cipellő, ami lapossarkú és nem lábujjletépős… sajnos… valamilyen különös, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag… nem létezik. Nincs. Nuku. Nyista.

Ha tehát nem vagy hajlandó egekbe polcolt bokákkal és összenyomott lábujjakkal izgatni úton-útfélen a férfiegyedeket, esetleg nem fűlik a fogad ahhoz, hogy egy darab műanyag tépje le a nagylábujjad és a gyűrűsujjad közötti vékonyka kis bőrréteget, akkor bizony maximum ortopédcipőt vagy nagymamaszandált vehetsz fel, abból is csak bóvlit vagy méregdrágát. A cipőgyártók ugyanis eldöntötték: aki nem hajlandó lemondani a komfortról és a funkcionalitásról a férfiak kedvéért, az bizony ne is lehessen csinos vagy elegáns. Tipegjen csak kényelmes topánjában a postára, fát hordani, esetleg a strandra, de felejtse el, hogy egyéni vagy divatos legyen.

Victoria Beckham ötvözte a szart a fossal: tűsarok és lábbujletépés, a tökéletes kombó nyaktöréshez és félórás bulikhoz (ülőhelyzetben)

Harminc évente egyszer, mint például történetesen idén nyáron, jön pár divatdiktátor, aki kitalálja, hogy voltaképpen a magunkfajta deviáns élőlény is ember, és mindenekelőtt vásárló, fogyasztó, és akkor pár merészebb gyártó piacra dob pár ezer helyes, pántos, szexi sarut, aminek nem tízcentis a sarka és lábujjletépő-pántja sincs. Ez a készlet azonban pár napig tart, és komikus módon úgyis a hetente-cipőt-vásárlós magassarkús plázabiccsek kaparintják meg, mert az én kisebbségben lévő fajtám nem portyázik heti jelleggel, sőt: sikítófrászt kap, ha cipőboltba kell mennie.

Nem tudom, mit tehetnék egyébként. Néha úgy érzem, soha nem lesz méltó cipőm. Az női eladók csak széttárják a kezüket, a férficipőboltosok kárörvendően röhögnek naiv kívánságom hallatán, aztán elém tesznek egy pöcslankasztó ortopéd nagyicipőt, húszezer forintért. Miééért? Aki a buliban táncolna, nem ülne, az utcán meg haladna, nem toporogna, az máris béna, sánta vagy öreg??? Egy cipő nem lehet egyszerre kényelmes és dizájnos? Nem. Mert a nők akkor is a szebbet fogják megvenni, amiben nem lehet járni, és a férfiak akkor is a szexibbre fognak tapsolni, ha a fene fenét eszik, és valljuk be:  melyik gyártó ügyködne két igény kielégítésén, amikor eggyel is célt ér és meggazdagszik???

Nem akarok én, kérem szépen, kibújni a felelősség alól, emlékszem ugyanis, hogy tartozom még kedves olvasóimnak egy poszttal az éjszakában fellelhető randiképes hölgytípusokról, kezdve a pénzéhes törtető ribanctól (aki Audi-Józsi és Honda-Pisti néven jegyzi a telefonszámokat) a szűzkurván át a kapcsolatfüggő kiscsajig, aki önálló gondolatok híján mindig éppen azt szereti, amit az aktuális palija komál. Szóval nem akarok én itt trendi feminista-nősténysoviniszta maszlaggal terhelni senkit, puszta véletlen csupán, hogy az utóbbi időben pont a randipiacon mozgó nőnemű barátaimmal beszélgettem, nem pedig a párkereső haverokkal – így aztán a hét meghökkentő történetei is a férfilét ellentmondásaira világítanak rá, kissé faramuci szemszögből, bizony.

• Igaz történet # 1

A barátnő kifejlett nősténypéldányként jóban van önmagával, photoshoppolatlan, őszinte és életszagú képeket tölt fel magáról a társkereső oldalra, ahol egy papíron hozzáillő hím is feltűnik hamarosan. A két facér arc hamar egymásra hangolódik, msn-en már fél életüket megosztották egymással, midőn az első  talákozóra sor kerül. A randi előtt a hím telefonál, hogy a koradélutáni őrült forgalom miatt késni fog, azonban 50 perccel a megbeszélt időpont után sincs még a helyszínen. Barátnő feltárcsázza a megadott számot, telefon kikapcsolva. A lány némi emberismerettel felvértezve rögtön feltételezi, hogy a csákó nyilván elkocsikázott a helyszínre, azonban nem nyerte el tetszését a látvány, így gyerekszobai élmények híján lazán továbbhajtott, és most lapít, mint kánisz merga a pázsiton. (A barátnő ettől civilizáltabb randizó: azokkal is elhaverkodik, akikkel nem adott a vonzalom, aztán őszintén, de kedvesen leépíti őket fél óra után, no mask, no camouflage.) A lány méltatlankodik egy sort, miért volt bunkó a csákó, akivel kiválóan elcsevegtek virtuálisan, s azt sem érti, mi gond volt ábrázatával, mikor a mellékelt ábrákon sem néz ki másképp, mint az életben – de azért rutinos vadászó szingliként szerencsére hamar túlteszi magát az eseten.

Alig ér haza, a fickó máris jelentkezik: ötvenszer elnézést kér, amiért elmaradt a találka, de sürgős meló figyelt be közben, a telefon pedig – Murphy törvénye szerint a legjobbkor -  lemerült, ennek ellenére ha “kap még egy esélyt az életben”, szeretne mégis találkozni, hiszen az összhang kettejük között kezdetektől fogva oly’ csodás (rózsaszirom, halk zene, holdfény, függöny). Barátnő rábólint a sztorira, üsse kavics, ám óvatosságból a közeli gyorskajálda elé beszéli meg a randit, s kéri emberünket, jelezze, mikor ér a megbeszélt helyszínre nyolc és tíz között, mikor az munkájával végez. A barátnő ezek után tehát kisuvickolt pinával várja az estét, éjfélig már az összes létező sorozatot látta a tévében, férfihősünk sehol, a lány így cinikus sms-re kúr el húsz forintot és húsz másodpercet az életéből: “Köszönöm a csodás randit, fantasztikusan éreztem magam, ég veled!”, persze válasz nem érkezik a nagy magyar éjszakából. Egy nap múlva, éjjeli fél egy tájban üzenet érkezik a már ismert telefonszámról: “Épp most mentem el a McDonald’s mellett, drága, gondoltam rád! :)”

Nomármostugyebár, erre mondja azt az emnber, hogy ezmiez? Milyen lelki világa lehet annak a normálisnak tűnő átlagpalinak, aki pár hét meghitt online csevely után heccből megszopat egy lányt, aki soha nem ártott neki? Rejtély, de biztos jó poén volt, a csaj meg vállrándítással egybekötött méltatlankodással nyugtázta az esetet.

• Igaz történet # 2

Barátnő megismerkedik egy nála nyolc évvel fiatalabb kisjóskával, aki “lényegesen érettebben gondolkozik, mint sok 35-40 éves”, bravissimo. Kissé komikussá teszi a fiatalembert szememben a tény, hogy állítása szerint azért tart egyszerre nyolc barátnőt, mert “annyi szeretet és ragaszkodás lakozik szívében, mely alatt egyetlen ember egész biztosan összeroppanna“, és így megmenti a női szíveket a törésveszélytől. A srác látatlanban is belopja ezzel magát a szívembe, egyből baromira szimpatikus ez az őszinte, önzetlen és áldozatkész hozzáállás.

Barátnő és Kisdákó mindenesetre hamar összemelegednek, pár hangulatos randi után lekerül róluk a ruha: a lány a döntő pillanatban közli, hogy csak gumival hajlandó, mire a kiskölyök elmondja, hogy ő meg úgy nem. Mivel óvszer egyikőjüknél sincs, a dolog így annyiban is marad, a lány pedig naivan azt hiszi, tiszta fejjel előbb-utóbb megoldódik a szitu. Fel is hívja a kölyköt, csináljanak valamit közösen a hétvégén, mire a csávó a következő önelégült választ képes adni: “Nem tudom, jó ötlet-e, ha mi találkozunk. Te csak gumival vagy hajlandó, én pedig egészen biztosan nem fogom gumival csinálni. Allergiás vagyok rá, szorít, nem tudok elmenni, és amúgy is tök égő, hogy te 28 évesen nem iszol, nem dohányzol, és csak gumival szexelsz.”

Kérem szépen, ha empátiám nem lenne erősebb a komikum iránti vénámnál, e ponton már hangosan röhögtem volna, ettől lolabb szitut ugyanis nehéz elképzelni a szerelem ifjú nagymesterétől, aki a szívét feszítő többtonna szeretetet és ragaszkodást kénytelen heti nyolc-tíz nőre zúdítani, hogy senkit se nyomjon agyon azzal a pazar csodával, ami bizony ő maga. A barátnő azonban a történetet csodálkozással vegyült tanácstalansággal adja elő, NEM TUDJA UGYANIS, mit tehet egy ilyen helyzetben.

- Nem akarok beleugatni, de megteszem. Nincs választási lehetőséged, törlöd a számát az ifjú amorzónak, és kész.
- De nem lehet, hogy később sikerül rávenni, hogy…?
- Miért, arany folyik a spermájából, hogy könyörögni kelljen neki, hogy hozzád érjen?!  – kezdem felhúzni magam, a csudába is. Még a végén egy csinos, egészséges felnőtt nősténypéldány tesz szívességet azzal, hogy örömet akar szerezni testével valakinek, akit a kelleténél jobban kedvel.
- Nem tehetek róla, én csak így vagyok hajlandó – szinte már szégyelli is magát nagyfokú konzervatizmusa végett.
- Még szép. Ismered három hete, lefekszik heti öt vadidegennel, meg amúgy is. Az az ő dolga, ha pöttyös pélót akar, netán AIDS-ben szeretne elpatkolni, tegyük is félre a dolog egészségügyi hátterét. A fő kérdés: milyen ember az, aki tojik a másik ember igényeire, és még téged olt le, mert nem vagy elég vagány az ő felelőtlen, óvodás húzásaihoz?!! Te, aki komoly kapcsolatban és normális emberi viszonyokban gondolkozol?! Hát én odamegyek, és leverem a veséjét ennek a kispöcsnek…!

Eddig hát a hétvégi történetek sora, amikor a lányok őszintén beszélnek egymással, ugye. Kezdem magam nagyon konzervativnak és begyöpösödöttnek érezni, mit ne mondjak.

a férfi és a női agy működése közötti különbségről.

A "Brangelina-tesztet" három barátnőn és három haveron végeztem el

Mutassunk egy képet Angelina Jolie-ról az egyszeri nőnek, jegyezzük meg, hogy Angelina gyönyörű és tehetséges, majd figyeljük reakcióit. A visszajelzés kétféle lehet:

a, Igen, tényleg szép nő, igazán csinos - és még tehetséges színésznő is.
b, Ritka egy ronda béka a nagy pittyével, biztos jól bekúrta magát Hollywoodba a kis opportunista műnő.

Ezután mutassunk egy férfinak egy képet Brad Pittről, fejtsük ki, mennyire jóképű, sármos férfinek tartjuk, áradozzunk színészi kvalitásairól is, majd figyeljük, mit lép a férfi erre. Lehetőségek a reakcióra:

a, Jó, én meg remek kerti bútorokat tudok készíteni. / Nekem meg széles a vállam és százötvenet nyomok fekve. / c, Én is szerepeltem már filmben, és óriási sikerem volt.
b, Mér’, akkor én most béna vagyok és semmire se vagyok jó?

Tanulság: a nő mindig a többi nő róla alkotott képe miatt szorong és másokat figyel, a pasi meg – az alfahím-elméletnek megfelelően – előszeretettel állítja ezalatt önmagát a középpontba.

Eddig tehát a friss megfigyeléseimre szorítkozó sztereotípia, de még szerencse, hogy a valóságban ettől ezerszer sokszínűbb az ember.

Érdekes, mennyire másként érinti az embert egy könyv, mint a könyv alapján készült film. Többnyire mindenki az előbbire esküszik, de a Bridget Jones esetében nem vagyok biztos benne, hogy az olvasottak szimpatikusabbá tették szememben a főszereplőt. A film Miss Jones-a amolyan modern cilike, “egy közülünk”, míg a könyvben egy rémesen ostoba, nagymenő bigét ismerünk meg, aki azt sem tudja, hogy az iraki vagy az iráni nagykövetet interjuvolta-e meg épp, de mindegy is, mert a nap huszonnégy órájában úgyis a hajával, a súlyával és a környezetére gyakorolt benyomásával van elfoglalva. Persze a fordító is megéri a pénzét.

Niniel polcán találtam a Mindjárt megőrülök! Bridget Jones naplója 2. című opuszt, és míg a többiek síeltek (lásd előző bejegyzés), én rögtön átfutottam az első százötven oldalt. Ejh, mit szépítsük, mintha krétát húznának végig a táblán, olyannyira irritáltak az olvasottak. Végy egy szörnyen buta szőke nőt, akinek menő lakása, menő állása és menő palija van, egy vödör pénzt keres, illusztris társaságban mozgolódik, tengerentúli légyottokra jár hétvégenként és már egy üveg bortól úgy berúg, mint a disznó (a mázlista). A filmben legalább duci volt a csaj, ami némiképp antropomorfabbá tette, az írott változat szerint azonban mindössze 58 kilót nyom - pont, mint én – amit ő már elképesztő hústoronyságként él meg, és hivatásszerűen, affektálva nyávog miatta. Á, nem, Bridget Jones nem “egy közülünk”, hanem pont “a másik oldal”, akiken a barátnőimmel kajánul röhögni szoktunk, miközben a kocsiban a Fuck That Shit című klasszikus bömböl a Combichristtól (amit mi úgy éneklünk, hogy Fuckin’ shit, és ami csak 140-nél, maximális hangerőn éri el a kívánt hatást). Igen.

Fuck That Shit... a little part of you die!

Szakmai ártalom, hogy hamarosan azon is kegyetlenül bepipultam, hogy a fordító is gyatra munkát végzett úgy nyúlt a szöveghez, mintha életében először tenne ilyet a Rigó utcában. Oké, verset (dalszöveget) én se tudok fordítani, de azért ki ne akadna ki azon, amikor olyan gyöngyszemekbe fut unos-untalan (nem csak ebben a könyvben, de szinte törvényszerűen bestsellerekben), mint a következők:

- *Jude jobban szereti ezt a szoknyát, mint én. (Nyilván az “I like this skirt”-öt fordította szó szerint, magyarul viszont egy ruhadarabot ritkán szeretünk, általában inkább tetszeni szokott.)
- *Praktikusan szólva, hülye voltam. (Valszeg az eredeti verzió “practically speaking” lehetett – mi más lett volna? – de a fordító nem vette észre, hogy a magyarban nem állandósult még ilyesfajta szókapcsolat, ezért az egyszerű “gyakorlatilag” nagyobbat szólt volna. Ugyanez vonatkozik az “általánosságban beszélve” kifejezésre is, ami angolul egyértelműen “generally speaking” lehetett, de nem biztos, hogy én ezt – magyarországi olvasóként – feltétlenül tudni szeretném. A “rémesen kedves” pillantásról is ordít, hogy lánykorában “awfully nice” volt, de hol tartozik ez ránk, magyarokra, akik egyébként véletlenül se használjuk ezt a szerkezetet??)
- *Igazán briliáns lehetett! (Ezzel semmi gond sincs, csak az életben nem találkoztam még olyan magyar későhuszas, koraharmincas nővel, aki a “briliáns” melléknevet VALAHA is élőbeszédben használta volna.)
- *Miért gondolod, hogy jönni fog? (Igen, tudjuk, és igen, már általános ötödikben is tudtuk, hogy ez angolul úgy áll össze, hogy “why do you think he would come”, de a mi köznyelvünkben az a fordulat a gyakoribb, hogy ”miből gondolod, hogy jönni fog” vagy még életszagúbban: “szerinted jönni fog?”)
- és még volt egy durva, amitől kis híján agyérgörcsöt kaptam, de mégse… most viszont nem jut eszembe.

Fel nem fogom, miért divat úgy fordítani az összes angolszász bestsellert, hogy a középhaladó angolos is pontosan tudja, melyik sor hogyan hangzott eredetiben. Jó, legyünk autentikusak, de azért ennyire ne. Laza élőbeszéd imitálása közben pedig a “klafa” vagy a “csúcsszupi” kerülendő, mert már a hatvanas években is kissé kopottnak tűntek, a XXI. században pedig már senki nem beszél így a koktélpartikon. All in all, Bridget Jones jól felhúzott, újabb bizonyítékául azon ténynek, hogy én nem tartozom erre a bolygóra (- mondta Vaddisznó, és nagyot húzott a félédes debrői cuvee-ből. Eh, tényleg arc tudok lenni néha, lássuk be… a napokban ugyanis épp azt hallottam vissza magamról, hogy én állítólag azért vagyok húdeféjsz, mert az iwiw-en (!) csak magamról töltöttem fel képeket, és nem mondjuk a kedvenc színészeimről, énekeseimről és rokonaimról. Borzasztmányos.)

ps.: Lassan összeszedem magam az esti újévköszöntéshez, amit ezúttal – tíz év után először – tömeges orgia helyett meghitt, szűk körben töltök (le a petárdákkal, rakétákkal és tüzijátékokkal).  Aki még hezitál, olvassa el BRILIÁNS és RÉMESEN KEDVES ajánlómat arról, hova menjünk bulizni idén, “amikor 2008 és 2009 egy pillanatra összeér”. BÚÉK, szigorúan hosszú ú-val!

Remek videólogot készítettem a minap egy mulatságos, ám egyben szánalmas macsóról, aki egy barátnőmmel packázott (a női szolidaritás bosszújától ments meg, Uram, kérlek). A youtube azonban szerencsére okosabb volt nálam, így nem sikerült feltölteni az erősen cinikusra sikeredett felvételt.

Jobb is: humor ide vagy oda, nem korrekt dolog olyan embert kicsúfolni, akit nem is ismerünk személyesen (még ha felsővezető is az illető, és amúgy is megérdemli). A pali egyébként eszméletlen, a bemutatkozása a Lovebox-on (!)  komplett szakmai önélerajz, HR-es libák és fejvadászok nyilván előnyben. Nem is értettem: ez tényleg kimásolt négy bekezdést a legutóbbi motivációs leveléből?

Projekt mindenesetre ugorva, videólogot majd kaptok később holland barátnőimmel közös programjainkról a héten, kárpótlásul, no. Addig is megragadom az alkalmat, hogy gyakorló nőként prezentáljam új ruhámat (“Princess Di is wearing a new dress”), amit a VVTV legújabb adásának elmaradása miatt eddig még senki sem láthatott. A képek modelltelenségéért ezer bocsánat, mindenesetre jókedvvel készült az anyag.

Screenshotok, videó helyett

És még mindig mozgókép: holnap Front 242-interjú, ezúttal nem írott sajtó, hanem elektronikus média. Wish me good luck! :)

Magas, csontos lány volt Zita – amikor megismertem. Csütörtökön láttam utoljára, és bizony megfagyott az ereimben a vér. Egy dolog az anorexiáról olvasni, és egy dolog fiatal, régi ismerőssel találkozni, aki negyvenkilósra aszalta magát.

A lány rémísztően néz ki: beesett arc, karikás szemek, lilára fagyott ujjpercek, és a feje mintha aránytalanul nagy lenne. Nem voltunk soha közeli barátok, így aztán csak köszönünk egymásnak és pár szót váltuk az időjárásról a liftben, ha nagy ritkán összefutunk. Pár hete hallotam, hogy Zitának súlyproblémái vannak, de nem gondoltam volna, hogy ilyen durva a helyzet. Hogy lehet vajon eddig eljutni egyáltalán?  

Az ember természetes formája valahol adottság kérdése, mégis undorító ahogyan a magazinok a csontvázkultusz megerősítésén fáradoznak. Uma Thurmann, Gwyneth Paltrow, Britney Spears, Jennifer Lopez, Halle Berry - ha véletlenül épp nem kockás és lapos a hasuk, hetekig rajtuk köszörüli nyelvét az unatkozó háziasszony. Holott ezeknek a nőknek nagyon is jól áll a puhaság és a telt idomok. Kategóriákkal jobban, mint mondjuk Madonnának az új imázsa. Szerintem egyáltalán nem árt, ha egy nő úgy néz ki, mintha nő lenne – és nem csak elsődleges nemi jellegeit tekintve. Milyen egy igazi nő? Kerek fenék, gömbölyű váll, széles csipő, formás mell – nem pedig valami mesterségesen deszkára fazonírozott, szikkadt gerenda.

Az ember lánya tehát inkább legyen nőies, mint csontváz-jellegű, de azért persze a picsanövesztésnek is van határa. Schobert Norbinak egy dologban – bármennyire ellenszenves pali is – igaza van: a túlsúly nem esztétikai, hanem egészségügyi kérdés. Valóban: milliószámra akadnak pasik, akik kimondottan a nagydarab nőket szeretik (egyesek már szinte perverz módon vallják, hogy “nagy test – nagy élvezet”, voltaképpen ezen elgondolásból fejlődött ki a néhol mulatságos, néhol veszélyes feeder-feedee színtér), igazán kövérnek lenni viszont nem buli, hiába van, akinek ez tetszik. Vérnyomás, szív, máj, vese, epe – az embernek belső szervei is vannak, amit az extrém túlsúly durván megterhel.

A legtöbb nő folyamatosan aggódik a külseje miatt, nem túl nagy-e, kicsi-e x testrésze, rendben van-e a bőre, a haja – könnyen befolyásolhatóak vagyunk tehát, ha külsőségekről van szó. És míg a “milyen nőket találsz vonzónak” kérdésre a férfiak többsége nem kötné típushoz a preferenciáját, a lányok folyton találnak magukon valamit, ami miatt elégedetlenek lehetnek. Néha még engem is elragadnak a komplexusok, pedig én aztán tényleg nem vagyok a papírforma szerinti tipikus nőegyed. Ha épp felvonulok, szívesen lennék öt kilóval kevesebb, szexben viszont nem tetszenek a lapos formák – skizofrén dolgok ezek. Azt azért az elmúlt évek számlájára írom, hogy többé-kevésbé elégedett vagyok alkatommal, és semmi pénzért nem aszalnám magamat harminckilósra… Szépen is néznénk ki, no.

Zita miatt pedig – így távolról is – borzalmasan aggódom.    

Egy fiú, aki lány volt

Ötletgyűjtés ürügyén mostanában több olyan fórumra is bukkantam, ahol FTM transzexuálisok mesélik el átváltozásuk igaz történetét. Lebilincselő olvasmány olyan ex-nők vallomásait olvasgatni, akik ma már férfiak, vagy éppen útban vannak a férfivé válás útján. Testszőrzet, mutálás, ádámcsutka, szélesedő vállak és teljes belső “korrigáció” – ők minden apró változásnak örülnek. Oké, megértem, hogy ezek az emberek lelkileg már kisgyerekkoruktól fogva hímneműnek érzik magukat, mégis furcsa elképzelni, milyen érzés lehet nemet – és vele együtt identitást – váltani. Elvégre férfi vagy női mivoltunk létezésünk egyik legfontosabb alapja.

Bizarr dolog ez, mert én sem voltam soha életemben a sztereotípiák szerinti nőies nő, viszont rettenetesen szeretnék az lenni (na jó, a rettenetesen azért túlzás, mindenestre nem bánnám, ha harsány-spontán-nagydumás okostóni helyett csendes-visszafogott-türelmes-befogadó múzsatípus lennék, no de az ilyet ugye nem földi akarattal dönti el az ember). Érzek tehát némi lelki közösséget a világoskék, autós-katonás gyerekszobából érkező nőnemű férfiakkal, csak épp a másik oldalról: én az a fajta fiús csaj vagyok, aki szívesen lenne nő, ha lehet.    

Amikor néhány éve egy asztrológus kezébe kerültek születésem paraméterei, az idős hölgy rámnézett és csodálkozva megjegyezte: “Te ugye állva szoktál pisilni?” Első körben nem értettem a kérdést, de aztán elmagyarázta, hogy “ilyen férfias asztrológiai adottságok” mellett kész csoda, hogy eljutottam a C-kosárig és nem autóversenyző vagy kosárlabdasztár lett belőlem. Eltelt pár év az eset óta, azóta magam is belátom, hogy full Levegő-Tűz emberként tényleg nem sok tér maradt a negatív pólust képviselő Víznek és Földnek (Vízből csak 4% tüzes-víz, vagyis Skorpió keveredett belém, Földből pedig egy dekagramm se jutott nekem, nem csoda, hogy folyton eltévedek és nehezemre esik gyakorlati dolgokat intézni). És tényleg: a mindennapok szintjén is klasszikus szangvinikus-kolerikus típus vagyok, igazi pozitív pólus. 

Egyébként is van jópár olyan paradigma házam táján, ami túl pasis ahhoz, hogy xx-kromoszómapárral arcpír nélkül vállalható legyen:
1. A kényelem az első. – Soha nem volt még rajtam tűsarkú, el sem tudom képzelni, hogy olyan cipőt vegyek fel, ami kényelmetlen. A szexi ruhadarabokat még hiúságból, esetleg feltűnési viszketegségből elviselem, de lábfájás, bokadagadás és egész estés ülés a külvilág vizuális ingerenciáinak kielégítésére… na, ez az, ami kizárt.

2. Tizenötperc alatt el tudok készülni, ha muszáj.  – Más kérdés, hogy mi van, ha nem muszáj (akkor két óra hiszti a tükör előtt is belefér, no igen…) Néha mindenesetre megijedek, amikor hallom, hogy a legtöbb nő hétkor kell, ha kilencre kell odaérnie valahová, ahová egy órás út vezet. Én hét negyvenötkor kelek (igaz, rám eleve nem jellemző a pacsirta-életmód).

Csak pózol, reggel tükrözni lusta...

3. Nem fogyókúráztam még soha. – Nem is tudom, hogy kell, eleve abszurd gondolat, hogy megtagadunk valamit magunktól, ami jólesne egyébként (hiába, a szaturnuszi önsanyargatás a Föld-elemmel együtt kimaradt, na). Igaz, világ életemben 52 kiló voltam, csak az elmúlt másfél évben lettem csak ekkora tehén (58 kiló - igen, megmértem, mert ez már tényleg mammutméret a megszokotthoz képest, viszont sajnos különösképpen ez sem zavar, sőt…). Egy normális csaj viszont ilyenkor már koffeinmentes diétáskólán és fekete korpáskekszen tengődik, és csak meghatározott idpőntban veszi magához azokat is. No, ez a másik, amit sose értettem a Norbi Update-ben: a marhapörkölt majonézes krumplival reggel nyolckor kevesebb kalóriát tartalmaz, mint este kilenckor? Mi okozza a különbséget? Azt még megérteném, ha egyszerűen csak ahhoz kötnék az étkezést, hogy mennyit mozgunk utána, de ez pusztán az adott nap teendőitől függ, nem pedig az órán figyelő számtól… Sosem voltam jártas ebben a témában, na.

4. A zseni átlát a káoszon. – Oké, szoktam takarítani és pakolni, de nem vagyok sajnos rendmániás. Ha leesik valami, nem kell parázni, a padlótól lejjebb úgyse zuhan a holmi. Ráadásul a mértani pontossággal élére állított holmik frusztrálnak.

5. Szeretem hallani a hangomat és utálom, ha nem nekem van igazam (olyan amúgy sincs). -Amikor leülök, hogy szeretettel hallgassak barátot-rokont-szerelmet, néha azon kapom magam, hogy már megint az én pofám jár, holott eredendően rá szeretnék figyelni, nem “sajátszájúlag” osztani az észt. Ilyenkor mindig elszégyellem magam, és eszembe jut, milyen jó lenne, ha hallgatag, fátylas múzsa lennék, aki csak mosolyával vagy bólintásával jelzi, hogy ott van és figyel.

6. Nincs oldalborda-tudatom. – Én én vagyok, és ezt tessék elismerni, és különben is, és… 

7. Nem kötök kompromisszumot “csak úgy”. – A legtöbb nő, akit ismerek, őrülten kapcsolatfüggő, én viszont szeretek egymagamban üldögélni, gondolkozni, begubózni. Ragaszkodó vagyok ugyan, de szeretek sok időt magamban tölteni, és beparázok, ha sürgetnek, siettetnek vagy üldöznek. Mélységesen megértem hát azokat a pasasokat, akiket az ismerős havernők két-három randi után szabályszerűen lerohannak és módszeresen zsarolnak érzelmileg. Én nem játszmázom. 

8. Spontán helyzetekben érzem magam a legjobban. – A statisztika szerint a nők az előre eltervezett, fix dolgokat szeretik, én viszont akkor vagyok igazán elememben, ha hirtelen kihívásnak kell eleget tennem olyan területen, ahol egyébként otthonosan mozgolódom…

9. Nem tudok főzni (még). :( – Bár a világ mesterszakácsai zömében férfiak, azért egy csajnak sem árt, ha el tud készíteni egy jó szaftos gulyást vagy egy birkapörköltet. Jó lenne tehát elsajátítani a konyhatündérség mesterségét, már csak azért is, mert nagyon szeretek enni és vendégeket fogadni is. A főzés-projekt tehát 2009 nagy tervei között szerepel.

10. Nyíltan kommunikálok. – Nem szeretem a túlpörgetett macska-egér harcokat és a játszmákat, bár a virágnyelv, az árnyalt szimbolika és a finom sejtetés Mérleg-lényemnek köszönhetően azért bejövős. 

Most, ahogy leültem, hogy összeszedjem, miért is vagyok “rossz” lány, rájöttem, hogy azért nem is annyira vészes a helyzet, és a felsoroltak nagy részén – talán egyedül a 9-es pont kivételével, no meg egy picit türelmesebb-figyelmesebb még lehetnék - nem is szeretnék változtatni.

Jó vagyok én így, vagy nem?

Nincs "alkalmazott szerelem"

Azt gondolom, ahhoz, hogy az ember szerelembe essen, egyrészt szeretnie kell önmagát, másrészt képesnek kell lennie ezt az egót a második helyre tenni, ha úgy dobja a pakli - sokszor, nagyon sokszor.

Olyan ellentmondás ez, amit a legtöbb ember nehezen tanul meg, ezért mindig több a tapogatózás a sötétben, mint az igazi, építő társszerelem. Persze másként is lehet csinálni, de minek? A többség szerint egyszerűen alkalom szüli a tolvajt, aki kedves hozzánk, azt megszeretjük - de persze csak bizonyos keretek között, mintha létezne a szerelemnek racionálisan érzékelhető kerettörténete. Ezt a jelenséget nevezem alkalmazott szerelemnek, nap mint nap látom kivetülését, és mégsem hiszek a létezésében.

- Előbb-utóbb össze fog jönni a dolog, azzal a csajjal nem komoly az egész - mondja párkereső barátnőm (mellesleg, minden barátnőm párkereső, kivéve azokat, akik éppen válnak).
- Most akkor szakított a barátnőjével? – kérdezem érdeklődést színlelve, de a valóságban rángógörcsöt kapok attól a szappanoperai feltételezéstől, hogy ha José-Miguel Fernandez nem jár Leokádia Carreras-Perezzel, akkor nyilvánvalóan automatikusan belémszeret, még a héten. Sosem értettem, mi a túrónak ármánykodnak a sorozat-hősök egymás ellen, amikor a kiszemelt gazdag szépfiú úgyis abba szeret bele, akinek a legnagyobb melle van, pardon bocsánat, aki a legjobban illik hozzá lelkileg. Vagy ez inkább a valóság? Igen, a sorozatokban viszont ha José-Miguel nem jár már Carreras-Perez kisasszonnyal, a szívében megüresedett hely nyilvánvalóan kiadó és azonnal betöltendő, muszáj rákapcsolni a témára.
- Nem – szólt a még ennél is meglepőbb válasz, – de a csajnak van már egy hétéves gyereke. Mástól.
- És akkor most? Ezt nem értem.
- Hát csak nem jár egy olyan nővel, akinek mástól van gyereke?
- Mé’, attól még nem szeretheti?
- Most te járnál olyan palival, akinek mástól van gyereke?
- Már miért ne járnék, ha szeretjük egymást – igaz, csak akkor, ha törődik is vele, és nem hivatkozik arra, hogy “az anyja úgyis egy ribanc”, teszem hozzá gyorsan magamban.
- Az lehet, de a legtöbb ember úgy képzeli el, különösen a pasik, hogy akivel együtt vannak, annak tőlük lesz először gyereke.
- Jó, hát nagyon sokan meg toronyórát akarnak lánccal, a dolgok mégsem így működnek.

Ha szeretsz valakit, ideális esetben őt szereted, nem a körülményeit vagy az előéletét. Persze, remek lenne, ha választhatnánk, hogy korban, temperamentumban, ambícióban, egzisztenciában, érdeklődési körben, földrajzi elhelyezkedésben, politikai nézetben, vallásban és ideológiában hozzánk illő párt vonzzunk csak be, ezzel egy sor kellemetlenséget és izzasztó kompromisszumot spórolnánk meg rögtön az elején. Zsófi például olyan palit szeretne, aki tud táncolni, ezért buliban ismerkedik, nekem inkább az imponál, ha az illető tud írni, ezért nem ismerkedem buliban – de a végén ezek a dolgok úgyis mellékessé sikkadnak, és beérjük azzal is, ha jangunk legalább hajlandó velünk lakókocsival bebarangolni Európát és éjszaka is van kedve kiugrani pizzázni, ha kell (oké, legalábbis én, Zsófi inkább otthonülő).

Valószínűleg viszont jobb, hogy a szerelem nálunknál jóval agyafúrtabb, mert így van némi esélyünk fejlődni és tanulni is a párkapcsolat során, és garantáltan nem járunk úgy, mint Eddie Murphy az ismert filmben: “Te milyen zenét szeretsz? – Hát, azt amit te!, Te mit sportolnál most szívesen? – Hát azt, amit te!” satöbbi. Ez a durva csavar viszont, lássuk be, azzal jár, hogy néha sajnos olyan dolgokat kell bevállalnunk a másikért, amiket azelőtt “nem így képzeltünk el”. De könyörgöm, mi ez ahhoz képest, amkit cserébe kapunk? Hát bocs, valamit valamiért, vagy nem?

I know I have already written shitloads of complaints about this, but right now I must ease my tension by summing up what bothers me to no end and what keeps me going and fuels my faith.

The thing is that I know a number of grown-up women whose most important project in life is to have a boyfriend – which wouldn’t be a problem in the first place, but the bitch is that they do everything, absolutely everything to have one, even if it requires unnecessary and humiliating compromises or making a complete fool out of themselves.

The urge to have somebody by your side is natural, but I cannot see how somebody uses a relationship to find out who they are, to give meaning to their lives and to escape loneliness. If you are not content alone, you won’t be with another person either, only in the first few weeks and months of the purple haze.

These girls keep asking me day and night why I dislike flirting with random strangers or dating goodlooking idiots from various desperate dating sites and will never, never understand my point. And what’s my point? My point is that I just do not feel the need to have a boyfriend until I don’t even fucking know who the fuck I am. I need time on my own, defining my role and purpose, setting goals I achive (cooking is one of them, fighting for my rights in a clever but diplomatic way is another, just to name a few) to gain confidence, confidence I can build relationships on. In one sentence, I must find myself. My way. (And if you say that our mothers and grandmothers found it all out by 18, you are gravely mistaken: fulfilling social expectations does not mean a proper internalization, let alone the fact that the past ten years have been crazier, weirder and a whole lot more confusing than the previous decades. Everything is changing and everybody has an information-trend overdose, thus setting goals and adjusting to real values is getting harder and harder. Not that it’s been easy, ever.)

I am deeply convinced that relationships are not meant to take you out of the deep black hole you are in, nor are you dating a boy/girl to overcome your fear of being alone. I don’t think you click with everybody – and these girls always on the boyhunting mission apparently do. Finding the one you truly belong to requires a couple of things such as: a, knowing who you are; b, being more or less consistent in this; c, being open to accepting another person; d, being patient enough to find the one you click with and not just ‘looks okay and acts normal’. I am hundred percently sure that no relationship can last harmoniously until these above-mentioned things are set.

Love is no escape, love is no self-gratification, love is more than a pair of comfy shoes you want to wear if your feet are cold. Thus please stop asking if I miss having a partner. Yes, sure sometimes I miss it- Yes, sure there are a number of things I miss from this spectrum every once in a while. But this is not the time for me to fall in love with, I am not interested in having anybody by my side at the moment and that’s it. Please don’t open your eyes wide open and ask if I wanna date this and date guy or just keep flirting because I’m simply not in the position for that. I’m not afraid of love but simply am not open for it right now. By the time I can conclude I could fall in love with myself, I will be interested and ready. Be it two weeks or two years, it will come when it will need to come.