Na jó, ezzel tartoztam az emberiségnek, egy vaddisznót senki ne nézzen itt nősténysovinisztának. A leggyakrabban előforduló nőtípusok parthelyeken, a teljesség igénye nélkül (én meg közben gecimásnapos vagyok, valaki lőjjön le, kérem!).

• Az ambiciózus, lóvéorientált nő, aki tudja, mit akar

És anyudék Trabantját használod? No, lassan mennem kell...

Nem csak betoppan valahova az éjszakában, már eleve célirányosan jár bulizni is. Pontosan tudja, melyek azok a szórakozóhelyek, amelyeken a vastag bukszájú facér palik felbukkannak, a partizás lényege ezért számára nem a kikapcsolódás vagy a zene, hanem a vadászat. Sokat és intenzíven foglalkozik a külsejével, márkás holmikat vásárol (vagy vásároltat), kizárólag koktéllal önt fel a garatra, amit persze minden esetben hímnemű egyed szponzorál. Ha táncolni kezd, nem a tombolás a cél, hanem hogy mozdulatai erotikusan és izgalmasan hassanak, ezért főként lassú r’n'b számokra vonaglik, kizárólag célközönsége előtt. Főként az “Ásványvízivó kopasz gorilla” és “A falu bikája” prototípussal párosodik, a szerelem pedig hamar elhamvad szívében, ha a csákó a mamával él, a magyar átlagbérből építkezik és BKV-vel szeli az utakat. Persze eleve ritkán fut össze csóró fickóval, hiszen extrémebb esetben a típus telefonkönyvében olyan nevek bukkannak fel, mint Audi-Tibi és Honda-Gergő: Polski-Józsikkal nem foglalkozik (az indok: “olyan férfire van szükségem, akire felnézhetek”).

• A szűzribanc, aki mindenkivel összejön, de a behatolás tabu

Ha végre lesz pasim, soha többet nem megyek bulizni!

Az éjszakai szórakozóhelyek kedvelt látogatója a szexi csomagolásban feszítő jófejcsaj (sic!), aki pénz helyett megértésre és figyelemre vadászik, apró szeretetdózisokban. Mindenkihez odasimul, aki kedvesen néz rá vagy táncol vele, könnyű tehát az ilyen lánnyal hevipettingbe bonyolódni a vaksötétben. Remekül smárol, ha pár hetes party-ismeretség esetén a haveri viszony adott, simán tart franciaórát is a diszkó előtt vagy a mellékhelyiségben. Igényli a férfifigyelmet és kedveli a szexet, de az igaz szerelmet keresi, ezért nem bújik akárkivel ágyba. A pasik utálják, mert már az ismeretség első öt percében megengedi a bugyitesztet, ugyanakkor három hónap intenzív randi után sem adja oda magát a választottnak. Kedvenc mondata: “Ha egyszer megtalálom az igazit, felhagyok ezekkel a kis flörtökkel – hiszen én csak a Nagy Őt keresem!”

• A havercsaj, aki azért jött, hogy szétkapja a berendezést

Figyu már, épp a csajokkal beszélgetünk, arrébb állnál?

Kényelmes szerkóban, barátai körben érkezik, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szétugrálja a belét a táncparketten. Felszökik az agyába a vér, ha a nyúlkálós és a frappánsakat beszólós hímpéldányok valamelyike mögé lopakodik és a mozgásban hátráltatja, netán rongyosra koptatott ismerkedődumával próbálja fárasztani a klisészótár ötvenhatodik oldaláról. A havercsaj nem azért érkezett, hogy pasizzon, a flört szótól pedig hideglelést kap: őt a zene, a tánc és a barátok mozgatják, nem érti, miért kellene nyomoroncokkal bájologni drága szabadidejében. Jellemző megnyilvánulásai: “Ne haragudj, épp a barátnőmmel beszélgetünk”, “Bocsi, épp táncolnék!”, “Figyu, nem veszed észre, hogy épp zavarsz?”.

• A simulékony guminő, aki mindig éppen azt szereti, amit az exe vagy a pasija komál

Igen, múlt héten emó voltam, de az az expalim, Sanyo Depressed miatt volt

Azokon a partyhelyeken pörög, ahová aktuális pasija, exe vagy a kiszemelt áldozat bevonzza, mivel önálló akarata és ízlése nincs. Sodródik az árral, azt a zenét szereti, amit valamelyik pasijától megszokott, akkor és úgy táncol, ahogy a csákó fütyül. Ez a típus azonnal eltűnik az adott színtérről, ha a csávó eltűnik a süllyesztőben: az ilyenek hétfőn raverek, kedden hiphoposok, szerdán rockerek, csütörtökön rapperek, pénteken gótok, szombaton punkok, vasárnap doom metálosok.

• Szesszel ügyetlenül experimentálódó szerelemlány, aki bárhol bepasizik vagy bealszik

Nem az van, hogy sokat ittam, csak fáradt vagyok!

Benyakal pár felest, hogy bátrabb legyen, ami persze tesztoszteronszintjére hajtja a vizet, így alaposan összegabalyodik bárkivel, aki az útjába kerül. Kihívóan viselkedik, kétértelműen flörtöl, könnyen keveredik egyéjszakás kalandba, hajnalban rendszerint döbbenten nézegeti a telefonjában sorakozó ismeretlen számokat – a végén pedig ő szégyelli magát a legjobban, hiszen valójában a pia vetette le vele a ruháit. Ha a pia hatására nem pasizik, valószínűleg a ruhatár mögötti pamlagon tölti az este nagy részét, pihenőpozitúrába merevedve (=arccal a föld felé, kezek a fejen, szoknya a nyakában, embriópóz).

• Altercsaj, aki csak művészkedik és filozofál

Ez az egész az egzisztencialista nihilizmusod miatt materializálódott ebben a formában.

Azért érkezett, mert ismerősei elrángatták, képzőművész vagy bölcsész, egész este kólája vagy söre fölött osztja az észt, bulizni csak a legelvontabb táncparkettürítőre hajlandó. A pasikkal közvetlenül elcseveg az élet nagy dolgairól, de a kétértelmű flörtjeleket nem veszi. Róla mondják azt az egyszerűbb észjárású palik, hogy “két órát beszélgettünk, de a végén semmi se történt, bakker”. Ez van, az altercsaj az éjszakában nem a vadász, hanem többnyire inkább a művész, a filozófus, az író szerepében tetszeleg, az érdeklődő fiatalemberek tehát felköthetik a gatyájukat, ha akarnak valamit!

És persze most is, mint a pasitípusok esetében, vannak természetesen a kedves, értelmes, intelligens, nyitott lányok, akik természetesen viselkednek és vadászgatás helyett jól érzik magukat a bőrükben, és örömmel megismerik azt, aki tisztelettel közelít feléjük. :)

Nem akarok én, kérem szépen, kibújni a felelősség alól, emlékszem ugyanis, hogy tartozom még kedves olvasóimnak egy poszttal az éjszakában fellelhető randiképes hölgytípusokról, kezdve a pénzéhes törtető ribanctól (aki Audi-Józsi és Honda-Pisti néven jegyzi a telefonszámokat) a szűzkurván át a kapcsolatfüggő kiscsajig, aki önálló gondolatok híján mindig éppen azt szereti, amit az aktuális palija komál. Szóval nem akarok én itt trendi feminista-nősténysoviniszta maszlaggal terhelni senkit, puszta véletlen csupán, hogy az utóbbi időben pont a randipiacon mozgó nőnemű barátaimmal beszélgettem, nem pedig a párkereső haverokkal – így aztán a hét meghökkentő történetei is a férfilét ellentmondásaira világítanak rá, kissé faramuci szemszögből, bizony.

• Igaz történet # 1

A barátnő kifejlett nősténypéldányként jóban van önmagával, photoshoppolatlan, őszinte és életszagú képeket tölt fel magáról a társkereső oldalra, ahol egy papíron hozzáillő hím is feltűnik hamarosan. A két facér arc hamar egymásra hangolódik, msn-en már fél életüket megosztották egymással, midőn az első  talákozóra sor kerül. A randi előtt a hím telefonál, hogy a koradélutáni őrült forgalom miatt késni fog, azonban 50 perccel a megbeszélt időpont után sincs még a helyszínen. Barátnő feltárcsázza a megadott számot, telefon kikapcsolva. A lány némi emberismerettel felvértezve rögtön feltételezi, hogy a csákó nyilván elkocsikázott a helyszínre, azonban nem nyerte el tetszését a látvány, így gyerekszobai élmények híján lazán továbbhajtott, és most lapít, mint kánisz merga a pázsiton. (A barátnő ettől civilizáltabb randizó: azokkal is elhaverkodik, akikkel nem adott a vonzalom, aztán őszintén, de kedvesen leépíti őket fél óra után, no mask, no camouflage.) A lány méltatlankodik egy sort, miért volt bunkó a csákó, akivel kiválóan elcsevegtek virtuálisan, s azt sem érti, mi gond volt ábrázatával, mikor a mellékelt ábrákon sem néz ki másképp, mint az életben – de azért rutinos vadászó szingliként szerencsére hamar túlteszi magát az eseten.

Alig ér haza, a fickó máris jelentkezik: ötvenszer elnézést kér, amiért elmaradt a találka, de sürgős meló figyelt be közben, a telefon pedig – Murphy törvénye szerint a legjobbkor -  lemerült, ennek ellenére ha “kap még egy esélyt az életben”, szeretne mégis találkozni, hiszen az összhang kettejük között kezdetektől fogva oly’ csodás (rózsaszirom, halk zene, holdfény, függöny). Barátnő rábólint a sztorira, üsse kavics, ám óvatosságból a közeli gyorskajálda elé beszéli meg a randit, s kéri emberünket, jelezze, mikor ér a megbeszélt helyszínre nyolc és tíz között, mikor az munkájával végez. A barátnő ezek után tehát kisuvickolt pinával várja az estét, éjfélig már az összes létező sorozatot látta a tévében, férfihősünk sehol, a lány így cinikus sms-re kúr el húsz forintot és húsz másodpercet az életéből: “Köszönöm a csodás randit, fantasztikusan éreztem magam, ég veled!”, persze válasz nem érkezik a nagy magyar éjszakából. Egy nap múlva, éjjeli fél egy tájban üzenet érkezik a már ismert telefonszámról: “Épp most mentem el a McDonald’s mellett, drága, gondoltam rád! :)”

Nomármostugyebár, erre mondja azt az emnber, hogy ezmiez? Milyen lelki világa lehet annak a normálisnak tűnő átlagpalinak, aki pár hét meghitt online csevely után heccből megszopat egy lányt, aki soha nem ártott neki? Rejtély, de biztos jó poén volt, a csaj meg vállrándítással egybekötött méltatlankodással nyugtázta az esetet.

• Igaz történet # 2

Barátnő megismerkedik egy nála nyolc évvel fiatalabb kisjóskával, aki “lényegesen érettebben gondolkozik, mint sok 35-40 éves”, bravissimo. Kissé komikussá teszi a fiatalembert szememben a tény, hogy állítása szerint azért tart egyszerre nyolc barátnőt, mert “annyi szeretet és ragaszkodás lakozik szívében, mely alatt egyetlen ember egész biztosan összeroppanna“, és így megmenti a női szíveket a törésveszélytől. A srác látatlanban is belopja ezzel magát a szívembe, egyből baromira szimpatikus ez az őszinte, önzetlen és áldozatkész hozzáállás.

Barátnő és Kisdákó mindenesetre hamar összemelegednek, pár hangulatos randi után lekerül róluk a ruha: a lány a döntő pillanatban közli, hogy csak gumival hajlandó, mire a kiskölyök elmondja, hogy ő meg úgy nem. Mivel óvszer egyikőjüknél sincs, a dolog így annyiban is marad, a lány pedig naivan azt hiszi, tiszta fejjel előbb-utóbb megoldódik a szitu. Fel is hívja a kölyköt, csináljanak valamit közösen a hétvégén, mire a csávó a következő önelégült választ képes adni: “Nem tudom, jó ötlet-e, ha mi találkozunk. Te csak gumival vagy hajlandó, én pedig egészen biztosan nem fogom gumival csinálni. Allergiás vagyok rá, szorít, nem tudok elmenni, és amúgy is tök égő, hogy te 28 évesen nem iszol, nem dohányzol, és csak gumival szexelsz.”

Kérem szépen, ha empátiám nem lenne erősebb a komikum iránti vénámnál, e ponton már hangosan röhögtem volna, ettől lolabb szitut ugyanis nehéz elképzelni a szerelem ifjú nagymesterétől, aki a szívét feszítő többtonna szeretetet és ragaszkodást kénytelen heti nyolc-tíz nőre zúdítani, hogy senkit se nyomjon agyon azzal a pazar csodával, ami bizony ő maga. A barátnő azonban a történetet csodálkozással vegyült tanácstalansággal adja elő, NEM TUDJA UGYANIS, mit tehet egy ilyen helyzetben.

- Nem akarok beleugatni, de megteszem. Nincs választási lehetőséged, törlöd a számát az ifjú amorzónak, és kész.
- De nem lehet, hogy később sikerül rávenni, hogy…?
- Miért, arany folyik a spermájából, hogy könyörögni kelljen neki, hogy hozzád érjen?!  – kezdem felhúzni magam, a csudába is. Még a végén egy csinos, egészséges felnőtt nősténypéldány tesz szívességet azzal, hogy örömet akar szerezni testével valakinek, akit a kelleténél jobban kedvel.
- Nem tehetek róla, én csak így vagyok hajlandó – szinte már szégyelli is magát nagyfokú konzervatizmusa végett.
- Még szép. Ismered három hete, lefekszik heti öt vadidegennel, meg amúgy is. Az az ő dolga, ha pöttyös pélót akar, netán AIDS-ben szeretne elpatkolni, tegyük is félre a dolog egészségügyi hátterét. A fő kérdés: milyen ember az, aki tojik a másik ember igényeire, és még téged olt le, mert nem vagy elég vagány az ő felelőtlen, óvodás húzásaihoz?!! Te, aki komoly kapcsolatban és normális emberi viszonyokban gondolkozol?! Hát én odamegyek, és leverem a veséjét ennek a kispöcsnek…!

Eddig hát a hétvégi történetek sora, amikor a lányok őszintén beszélnek egymással, ugye. Kezdem magam nagyon konzervativnak és begyöpösödöttnek érezni, mit ne mondjak.

A fiúk a héten nem a bányában, hanem a VOLT fesztiválon dolgoznak, ezért az utóbbi pár napban egyedül maradtunk a csajokkal a szerkesztőségben. Igen, csajokkal, így többesszámban, miután múlt héten örvendetes gyarapodás történt a mi házunk táján: gyakornokot küldött nekünk a Gondviselés, méghozzá csöppet sem amatőrt, sőt.  (Mondhatnánk ilyenkor, hogy az isten fizesse meg, de már azzal is megelégednénk, ha az anyacég megtenné, ugye).

Szóval nőuralom lett minálunk, és persze mindez ahhoz vezetett, hogy a csütörtököt közös koktél-partyval zártuk (istenem, milyen picsásan hangzik, pedig esküszöm, maga az aktus nem volt az). Sosem voltam az a koktélos alkat – kivéve persze, ha ingyen van, akkor viszont annál inkább: ismerjük ugye Kiss János esetét az ominózus Móricz-novellából -  egy jó sör többet ér a  méregdrága piáknál… de ez most és így, ebben a kontextusban kellett, ránk fért. 

A vicces az, hogy a végén a Deák felé jövet annyira rápörögtünk a rég nem ízlelt éjszakai alter-fílingre, hogy megálltunk a Gödörnél egy kis meghitt asztal fölé görnyedésre. Óriási tömeg, elképesztő fazonok mindenütt – ekkor, a vacak rozéfröccs fölött jött az isteni sugallat, hogy bizony kéne csinálni egy jófajta skatulyázós cikket az éjszakai életben előforduló faszitípusokról – pláne, mivel délután mindketten 100 százalékot teljesítettünk a Facebook “mennyire jól ismered a férfiakat” tesztjén. Mert sztereotipizálni jó, még ha a valóságban az ahány-ember-annyiféle elv is érvényesül, és mert valójában egy pasi vagyok, akit női testbe zártak, és kétségbeesetten szeretne néha csaj lenni.

No nézzük, mire jutottunk a kempingasztal melletti kötetlen hajnali brainstorming alkalmával:

• A falu bikája, akinek legjobb barátja a zselé és a kigombolt ing

Mucsajpuszta délceg lovagja maroknyi zselével hajában a party-objektum központi szegletében áll, kezét lezserül zsebében nyugtatja, lazán stíröli a csajokat a pult mellett, bázishoz közel. Mozgása sajátos: először a medencecsontját tolja előre, karjait törzsétől tisztes távolban helyezi el, hadd látszódjon szálkás felsőteste. Fehér ingben feszít, az első négy gomb lehajtva, szőrtelen mellkasa gömböcskésre gyúrt idomokat sejtet. Beszéde rágózós, lezser, nem kedveli a sok rizsát, a márkás holmit és a vodkaredbullt annál inkább. Jellemző szófordulatok: bébi, gyúrni, megcsinálom, itt a kocsim (ő az, aki kisóvodás korában követet küld “tetszel a haveromnak” szövegezéssel).

• Ásványvízivó kopasz gorilla, aki nem csak friss levegőt szív

Az alfahím, akinek deltás idomait anabolikus szteroidok formálják és önbizalmát szintetikus anyagok tuningolják: szigorúan nonfiguratív tetkó, napbarnított bőr, rekedtes hang, háromszögalakú felsőtest. Lassan, tűnődve sétál, mintha mindig bélsárdarabkák ékesítenék alsóneműjét, a pultnál kizárólag ásványvizet iszik, mivel a mosdóban a kelleténél gyakrabban púderozza az orrát, hogy friss maradjon zárásig – elvégre többnyire ő a kidobóember biztonsági munkatárs, ugye. Soha ne szídd a mutterját, mert a végletekig családcentrikus. Jellemző szófordulatok: na-mi-van-beszótá’, mivan, na-gyere-csak-ide-ha-mersz, anyag, szitu van, tré, fizetem-a-piád nyugi.

• Elvont alterjóska, aki megfejti az élet értelmét

Természetes élőhelye az underground és földszagú klubvilág, a picit harmadvonalas vidéki fesztiválok. Ide tartozik a szimatszatyros, metálpólós headbanger alfaj, az Utánam, srácok című hetvenes évekbeli ifjúsági film után sztájlingolt indie-britpop arcok, valamint a mezei kiskócos bölcsészek is, akik úgy tudnak beszélni az élet értelméről reggel nyolckor a hetes busz megállójában, hogy maguk sem értik, amit mondanak. Léggitároznak, van kempingszékjük a sátorhoz, stoppolnak, ha kell. Súlyosabb esetben verseket is írnak, sok-sok gyertyával és érzemmel a kínrímvezérelt mondatok végén. Vigyázat, öt sörtől érzelmes lesz és komoly kapcsolatot akar. Szótár: zúzni, eladta magát, már nem a régi, trú, track, album.

• Az eltévedt geek, aki nőt csak jpg-ben lát

Zömében rpg-oldalakon ismerkedik az online fantasy gémeken szocializálódott eltévedt geek, a fórumvilág fix megmondóembere.  Nőt még csak jpg-ben látott, billentyűzete szuperéles, nyelve csetlőbotló, komplexusai bőségesek. Sokat okoskodik, a tettek mezejére csak ritkán lép, a csajozás elméleti csínját-bínját azonban tökéletesen ismeri. Kedveli a hosszú és bonyolult jövevényszavakat és idegen kifejezéseket, de úgyse érted mit mond, hiszen rendszerint motyog, dadog, tikkel és elharapja a mondatok végét.

•  A beszólós-csajozós, akinek mindig muszáj frappánsat mondania

Ő az, aki nem tud úgy elhaladni nőnemű egyed mellett, hogy ne tegye szóvá: “isteniek a lábaid”, “jók a melleid”, otrombább esetben durvább szövegkörnyezetbe ágyazva mindezt – pláne haverok előtt, ocsmány röhögéssel kísérve. A bunkóbb fajta szórakozóhelyen mögéd áll, simogat, dörgölőzik, gátlástalanul taperol, mert úgy érzi, megteheti, a bulizó nőstény szabad préda, míg asszonyállat élete a Kinder-Kirche-Küche hármas köré szerveződik. Szereti pörgetni a kulcsát, szívesen demonstrálja, ki ő, mije van és mit ért el, még italt is fizet, ha horogra akadt valami echte plázabitch.

• Az instant lovag, akinek “nem arra kellenél”

Húsz perce csevegtek, te már lépnél, ő azonban még legutóbbi nagy csalódását ecseteli szívszaggató részletességgel, amit később úgy nyugtáz, milyen jót beszélgettetek. Bárkire rákattan, aki szóba áll vele, lehetsz mosdatlan, büdös, leszanált féllábú cigányasszony, az instant lovag pár ital után Élete Egyetlen Szerelmét látja benned akkor is, ha a megélénkülő északi szél a beszélgetés egyetlen témája. Kedvelt szófordulatok: tudod-hogy-én-nem-vagyok-olyan, nekem-tényleg-nem-csak-arra-kellenél (más kérdés, hogy még ő se tudja, mire), mi-ketten-megpróbálhatnánk-együtt, úgysem-vennéd-fel-a-telefont-holnap, gyere-velem-Olaszországba-lakókocsival.

• Figyelem, itt csak a listának van vége!

És persze akad még további négymilliárd férfiegyed, akik nélkül azt sem tudnánk, hova legyünk, mi nők, mert hiszen szeretjük őket szerelemmel, szeretettel, barátsággal, vággyal, tisztelettel – és ahogy csak lehet azokat a pasikat, akik az életben körülvesznek minket… még ha szeretünk is csipkelődni velük néhanapján, egy-egy rozéfröccs mellett a Gödör Klub kertjében, pikáns beszólások tengerében.

Van a Fix TV-n egy ifjú riporter, akinek késő esti műsoraiba sikerül néha belefutnom. Mivel általában csak a beszélgetés felétől kapcsolódom be, a szépen artikuláló, jól fésült fiatalember nevét sem tudom, csak azt, hogy egy kérdést minden második női vendégének feltesz, legyen az Balaton szépe, jósnő vagy énekeslány, és mindig ugyanabban a verbális köntösben terjeszti elő a gondolatot: 

- Világjelenség, hogy manapság a nők igen későn, többnyire harminc felett vállalnak csak gyereket. Te mégis igen korán, már huszoniksz évesen anya lettél. Ez tudatos döntés volt részedről? – itt általában megáll, nyilván rádöbben, hogy a kérdés nem csak túl direkt, de egyben nehezen definiálható is, így helyesbít:  – Úgy értem, hogy történt ez nálatok pontosan, szándékosan vállaltál gyereket, vagy csak így alakult, megbántad-e, nem féltél attól, hogy így valamiről lemaradsz a pályádon?

A megkérdezett ifianyák pedig kivétel nélkül mind nevetnek, majd közlik, hogy egyszerűen így alakult az életük, nem tervezgettek túlzottan előre, ezt dobta a pakli és kész, ezért aztán élik az életüket és nem azon morfondíroznak, hogyan lett volna másként. Vicces lenne, ha az egyik hölgyvendég egyszer fellázadna, és a következőt válaszolná:

- Igen, kedves Gábor/Istán/Nándor. Hat évesen döntöttem el, hogy a huszonkettedik születésnapom után két nappal elhagyom a fogamzásgátló tabletta szedését, ezért huszonegy évesen és nyolc naposan már magzatvédő vitamint szedtem és pontról pontra tájékozódtam a kisgyerekes anyukákat érintő felsőoktatási programokról, majd részletes genetikai vizsgálatra mentünk a férjemmel, ahol a legújabb technológiák segítségével jó előre felmértünk a gyermekáldás lehetőségének pontos paramétereit.  

A fickót mindenesetre nem értem: amellett, hogy nem un meg egy kérdést minden este feltenni, az sem vili, miféle fekete-fehér séma mozog az agyában: mintha kétféle női típus lenne, az egyik szándékoltan és előre eltervezett módon fiatalon szül, mert a befogadó-önfeláldozó női archetípus mintapéldánya, míg a másik meg fondorlatos, ravasz és önző módon negyvenegynehány éves koráig vár az anyasággal, és addig törtet és férfiakat döngöl a betonba napi nyolc órában.

Mintha ez így működne, és nem egyedi emberi esetek léteznének, mintha a családalapítást lehetetlen lenne úgy levezényelni, hogy az ember lánya – netán fia – ne találkozzon elvárásokkal és őrületes nyomással bármelyik oldalról is. Elvégre a fiatal anyuka nyilván felelőtlen és még nem tombolta ki magát, az érettebb mutterek meg bizonyára önző könyöklőgépek, nyugati kultúránk áldozatai. 

Az ő ködös képük mellett azonban ott áll a Szépségkirálynő, az Énekesnő és a Jósnő, műsorunk vendégei, akik pont a megfelelő időben, huszonhárom évesen, hét hónaposan és tizenkét naposan döntöttek-határoztak-kérvényeztek úgy, hogy engednek az utódlásért felelős női hormonok követelésének, és lám, mégis szépek, szexik és sikeresek, és még a Fix TV zseniális késő esti műsorába is meghívták őket. Ez igen, tessék példát venni róluk, mindenki más - a maradék hatmillió állampolgár meg, akinek kettessel kezdődik a személyi száma, szégyellje magát, amiért tizenhat vagy negyvenkét évesen szült, netán gyermektelen maradt!

Szeretek egyedül lenni. Nem érzem, hogy ettől egy fikarcnyival is rosszabb ember lennék, mint azok, akik a nap 24 órájában társaságra vágynak, mégis hetente többször érzek borzalmas lelkifurdalást miatta. Mit tehetünk, ha van egy régi jó barát, akit születésünktől ismerünk, és ő napi kontaktot vár, míg én megelégednék a heti eszmecserével? Leszívja az energiáimat, pedig nem tehet róla.

Szeretem a társaságot is, persze - ez például remek hétvége volt <3

Naponta van kb. 4 óra, amit nem munkával vagy alvással töltök – beleértve a tömegközlekedést is – és állandó konfliktust jelent számomra, hogyan tartsam a kapcsolatot a családommal és egyéb szeretteimmel. Próbálom igazságosan és okosan beosztani az időt, de valaki mindig megsértődik, amiért kisebb szeletet kap belőlem, és még arra is hosszú ideig kell várnia.

A maradék időt szeretem egyedül tölteni. Mert jó olvasni, írni, csendben nézni ki a fejemből, bámulni a tévét, felfedezni egy filmet, sétálni egyet, hogy kitisztuljon a fejem. Fontos számomra, hogy a magam örömére is írhassak, és megőrülök, ha nem mehetek ki a természetbe. Olyan nagy bűn ez?

És akkor ott van Régi Jóbarát – a továbbiakban RJB – akinek sokkal több ideje jut mindenre jelen életszakaszában, de ő egyáltalán nem élvezi ezt a szabadságot. Magányos, bolyong, szenved, elveszett. Szüksége van rám. Próbálok odafigyelni rá és időt tölteni vele, de sajnos alapvető különbség van kettőnk között: ő csak akkor nyugodt (öt teljes percen át), ha lelke minden apró rezdülése külső megerősítést nyer, én pedig csak kevesekkel akarom megosztani a tényleges problémáimat, és azt is csak a megfelelő időben és helyen. Ő boncolgat és elemezget, én pedig csak úgy vagyok, hagyom, hogy a dolgok haladjanak a maguk útján és figyelem az embereket. Ő beszél, én hallgatok.

Into Her Web - kép a hobbikertből

Nem tudok segíteni neki, viszont érzem azt, hogy teljesen leszívja az energiámat, megfojt és kiürít. Így aztán menekülök, mert nincs erőm határozottabban és agresszívebben fellépni a helyzet ellen: finoman ugyanis már próbáltam tudatni vele “a dolgokat”.  Nem megy. Intellektuálisan érti, érzelmileg nem is kapizsgálja. Tudom, hogy sokkal keményebbnek kellene lennem, de nincs szívem hozzá.

Ha megkérdezi, mit csinálok, és én azt mondom, olvasok, ő ezt nem érti meg. Azt hiszi, azért olvasok, mert unatkozom, ergó természetesnek veszi, hogy felkereshet. Nem érti, hogy nekem szükségem van az olvasással töltött időre (pláne a Bravo OTTO élő közvetítése után), hiszen ő nem olvas. Még az én blogomat se, pedig állítólag azért érdekli, mi van velem. Illetve bennem – elvégre a lehető legritkábban szoktam ettem-ittam-szartam bejegyzéseket produkálni ezen a felületen. Aztán szeretek riportműsorokat és dokumentumfilmeket nézni a tévében – szakmai szempontból elemzem és kritizálom őket. Vele ilyesmit nem lehet: hiába szólok neki, hogy nyolcig X műsort nézem, ő átjön, a produkció viszont untatja és persze átbeszéli az egészet. Nem tudja, hogy nekem kell a lelki egyensúlyomhoz a bizonyos időközönkénti vizuális agytágulás, amit ő nem is ismer. Kirándulni se szokott, nem érdekli a természet – nekem pedig a szabad levegő az egyik legfontosabb életelemem.

Mindezek ellenére szeretem őt, nagyon jólelkű ember. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de a finom sejtetéssel semmire sem megyek, újra és újra ugyanott lyukadunk ki, az ember nem tudja átugrani saját árnyékát. Egyikünk sem tud más lenni: én passzív nyugit akarok, ő aktív lelki támaszt, a kompromisszum ideig-óráig megy csak. Marad a menekülés, és az, ahogy összerezzenek, valahányszor megcsörren a telefon: tízből kilencszer ő az, és megsértődik, ha a Pannon “5 perc után ingyenes” akcióját nincs időm kihasználni két órás önmaga farkába harapó, ugyanazokat a visszatérő elemeket tartalmazó beszélgetés formájában.

Miért is nem mondhatjuk azt a Régi Jóbarátoknak, hogy “figyelj, szerintem nem biztos, hogy mi összeillünk, nem tarthatnánk egy kis szünetet? Összezavarodtam”. De sajnos nem lehet, mert az elmúlt évtizedek kötelezik az embert. Ez van.

Mit csináljak?

Miután médiacsúcsfogyasztóként bulvárban is otthon vagyok, természetesen azt is vágom, hogy Groovehouse Judy válik hét évvel fiatalabb férjétől, Rolitól (igen, mindig is ezekre a többletinformációkra vágytam, ugye). De most új felfedezést tettem, ami nem csak Judyt érinti…

Minden szempontból tipikus Mérleg vagyok

Eddig a csapból is az ömlött, hogy szegény nő nélkülözni kényszerült mindennemű gyengédséget, férje ugyanis soha nem mutatta ki érzelmeit (if any) és a galád férfi még Judy könyvét is rest volt kezébe venni (utóbbi egyébként Emkééknél is így van bizony, a pasik valamiért nem szeretnek olvasni vagy mi lányok írunk szarul mind, ugye). A Hot magazinból – amit immár ingyen és megjelenés előtt is olvashatok, ha kedvem szottyan – azonban kiderül, hogy Judy bizony Skorpió, míg Roli Mérleg. Ja, kérem… akkor értünk mindent.

Az oké, hogy a naphoroszkóp csak egy részét adja a képnek (és azt sem az újságokban ismertetett szimpla módon), de azért a Skorpió-Mérleg viszonyokról én is tudnék mesélni. A Skorpió ugyanis, kérem alássan, szenvedélyre és heves érzelemkinyilvánításokra vágyik, és ezen igényét szükség esetén érzelmi zsarolással és kiszipolyozással is gond nélkül érvényre juttatja. A Mérleg ezzel szemben nyugalmat és békét igényel, és szereti, ha hagyják pihengetni, egyedül lenni, csendesen mélázgatni, egy sarokban magányosan bütykölni.  A Skorpió beledöglik az elhanyagoltságba, ha két napig senki sem érinti testét, a Mérleg meg úgy érzi, megfojtják, ha nem maradhat egyedül legalább két napig. Kétség nem fér hozzá: Judy csúnyán kizsigerelte, kizsarolta, agyonnyomta, terrorizálta és kicsinálta szegény Rolit.

Csak a Skorpió tud úgy zsarolni érzelmileg egy Mérleget, hogy az utóbbi végig tudja, hogy manipulálják, mégis neki van lelkifurdalása. Nézzünk egy tipikus beszélgetést kettejük között:
- Édesem, drágám, mindenem, annyira hiányoztál, már épp megőrülni készültem, amiért húsz perce nem hallottam a hangodat. Hát mi van veled? – kérdezi a Skorpió, majd ötven percig magáról beszél, egy levegővel.
- Itt az van, hogy földrengés volt, becsapott a villám és elöntött a cunami – mondja a Mérleg, mire végre szóhoz jut.
- Jó, csak gyorsan mondd, mert lefogy az összes egységem és mennem kell új cipőt venni, drága.
A Mérleg kifejti a problémát, kicsit elméleti szinten, amit a Skorpió néha “gyorsabban” és “lényeg?” felkiáltásokkal tűzdel random helyeken, de a Mérleg persze nem meri megmondani, hogy a siettetés mennyire rosszul esik neki.
Sosem mer megmondani semmi ilyesmit, mert gyűlöli a konfliktust, a békét kedveli, és vitatkozni is csak a verbális örömszerzés címén szokott.
- Oké, ez szar ügy – összegzi a lényeget a Skorpió a történet végén. – De most az van, hogy el kéne dönteni, melyik cipőt vegyem meg. Szerinted az elmondottak alapján, úgy őszintén, de tényleg nagyon őszintén, tudod, hogy bírom a kritikát… melyik cipő illene a személyiségemhez leginkább?
- Nézd, én már négyszer mondtam, hogy szerintem a piros – mondja a Mérleg ötödszörre, pedig a maga ügyeiben se nagyon tud dönteni, nem még a máséban, látatlanban, de nem akar konfliktust azzal, hogy ezt megmondja.
- Az van, hogy ha a pirosat veszem meg, akkor… – húsz perces monológ következik.
- Jó, akkor vedd meg a zöldet, de nekem most rohannom kell, mert ég a ház – közben a lángnyelvek már az égig csapnak, de a Mérleg még mindig nem meri lecsapni a telefont.
- Ugye nem mondod komolyan, hogy letennéd? Még nem is beszéltünk rendesen! Figyelj, ez a beszélgetés nekem már 20 ezer forintomba került eddig, csak hogy halhassam a hangod és tudjam, mi van veled, mert te sose hívsz! Most, hogy vége a csúcsidőnek és végre ingyen beszélhetünk, ugye nem akarod letenni?
- De figyuzz, muszáj mennem… itt éppen ég a ház…
- Veled sosem lehet normálisan beszélni! Én vagyok az ötvenkettedik a sorban, múltkor is 32 percig beszéltél Lajossal, de velem csak 29 percet! Mindenki fontosabb nálam, ugye? Pedig olyan depressziós vagyok, hogy tegnap még az öngyi gondolata is felmerült bennem! – hangja sírósra fordul – De nem tudom kiönteni neked a lelkem, pedig én mindig meghallgatlak, most is felhívlak, hogy mi van veled, mert hiányzol, mert szeretlek, mert az életemet adnám érted, neked adtam a legszebb éveimet, és te nem hallgatsz meg tragédiám fájdalomtengerében, mert én neked kicsit sem vagyok fontos…!
A Mérleg mindezek hallatán már olyan rosszul érzi magát, hogy szeretné elásni a telefont egy lakatlan szigeten és szeretne elbujdosni egy kietlen barlangban egy hétre, de nem mer szólni, csendesen várja, amint a ház leég, csak a béke maradjon meg Skorpiójával. Két óra múlva a vonal végre újra szabad, a Mérleg épp azt próbálja – már hat órája – eldönteni, a tűzoltókat hívja-e előbb vagy a mentőket. Egyszer csak prüntyög a telefon: “Szia mindenem, életem, tündérem, bogaram! Képzeld, megvettem a piros cipőt, úgy hiányzoool! Mikor hívhatlak? Este találkozunk!”

Mindent egybevetve, mélyen Rolival érzek.

Hírszerkeszteni éjjel igazán élvezetes, ilyenkor mindig nézek is valamit a tévében közben (nem irigylem a férfiakat, akik sajátos agyfelépítésüknek köszönhetően egyszerre állítólag csak egy dologra tudnak koncentrálni). Múlt héten egy régebbi Szilágyi János-féle interjúsorozatot közölt egyik kedvenc csatornám, és a vendég a már-már ikonikus figurává avanzsált Ómolnár Miklós volt.

Tulajdonképpen nem tisztem nyilatkozni a Story és a Best magazin főszerkesztőjéről, hiszen nem dolgoztam még vele sosem, sőt: nem is ismerem. A beszélgetésből mindenesetre az derült ki, hogy Ómolnár alapvetően egy tradicionális értékteremtő a maga módján, ennek ellenére mégis egy igencsak “egyszerű” bulvárlapot tett Magyarország legolvasottabb sajtótermékévé, nem pedig a Yeats-féle irodalmi antológiát népszerűsíti maláj kecskepásztorok körében (ergó nem éppen rétegműfajban tevékenykedik, hogy úgy mondjam). Ómolnár arról is mesélt, hogy a cseh Storyban Jiri Menzel is kapott egy kolumnát – és a magaskultúrához tartozó figura örömmel vette a lehetőséget, hogy újabb csatornát talált arra, hogy szélesebb rétegek felé kommunikáljon számára fontos dolgokról, hétköznapi nyelven (vagy szüksége volt a pénzre, gondoltam, de aztán kiderült, hogy Menzelnek nem csak szüksége nincs a kessre, de még honort se kért).

A kontraszt alaposan elgondolkoztatott.

Már régóta felfigyeltem arra, hogy sikeresség, hatékonyság és eredményesség tekintetében háromféle attitűddel találkozhatunk:

• Az underground értékteremtők avagy a modern Don Quioxte-k

Ők azok, akiknek elképesztően magas mércéjük és komoly tehetségük, szorgalmuk, elszántságuk van, ennek ellenére mégsem igazán sikeresek a maguk területén (néhány kivételt persze teremt a vak-tyúk-effektus, de nem jellemző). Ezek az emberek többnyire a háttérben maradnak, sokszor náluk felületesebb arcok kerülnek előtérbe, ők pedig életük nagy részében mellőzöttnek érzik magukat. Ők a “meg nem értett művészek”, a “sztahanovista, maximalista dolgozók” és azok, akiknek “elveik vannak” és “soha nem adnák el magukat”. Mindig a legjobbra törekszenek, és soha nem kötnek kompromisszumot. Állandó falakba ütköznek és rengeteget szenvednek.

• A bármi áron celebek avagy az instant levesek

A csoport képviselői persze nem csak a celebvilágból kerülnek ki, bármilyen mikroközösség kitermeli őket. Ők azok, akik rettenetesen felületesek, eredmény-orientáltak, anyagiasak és externalisták, a könnyen-gyorsan elv szerint élnek és törtetnek ezerrel. Többnyire gátlástalanok, szerintük a cél szentesíti az eszközt, nem válogatják meg eszközeiket, módszereiket, nem moralizálnak, filozofálnak és elmélkednek, in medias res nyomulnak a cél felé. Rengeteg imádót és irigyet szereznek, seggnyalók veszik körül őket, és a kieégés, érdektelenné válás, valamint a hirtelen felemelkedést követő gyors süllyesztő vár rájuk.

• Akiknek sikerült

Azok, akiknek egyszerűen, és az élet rendkívül bonyolult karmaláncának köszönhetően “sikerült”: elérték céljukat, úgy élnek, ahogy szeretnének, azt a megbecsülést kapják, amit megérdemelnek, méghozzá többé-kevésbé reális alapon, elfogulatlanul és túlzásmentesen. Kevesen vannak. Mi a titkuk? A jó-időben-jó-helyen effektust semmi sem veri persze, de ott egy kulcsfontosságú tényező: képesek voltak a bennük élő Underground Értékteremtőt és Instant Levest mesterien integrálni személyiségükbe. Megőrizték a lángot, az értelmet, értéket és mindenekelőtt az ént, de ki is nyitottak egy rozsdás kaput a kompromisszumok, áldozatok, lemondások irányába, amit aztán végül leporoltak, megszerettek, magukévá tettek és nyitva is hagytak.

Ha a környezetemben a tartósan elégedett embereket figyelem, szinte mindegyikük az utóbbi kategóriába tartozik. A többiek végletek között vergődnek vagy egyszerűen ostobák ahhoz, hogy felfogják, mi a baj.

Jó lenne egyszer majd megtalálni ezt az egyensúlyt, és úgy teremteni értéket a magam limitált módján, hogy közben látható-érezhető eredményt produkálok és szélesebb rétegeket – ez nem feltétlenül ezrekben, százezrekben vagy milliókban éterendő – is elérek.

Százötven évvel ezelőtt, panaszkodnak a feministák, a nő funkciója az volt, hogy szép legyen és szüljön. Kurva nagyot fejlődtünk azonban a szüfrazsettek, we-can-do-it-táblák és a különféle fogamzáslószerek feltalálása óta: ma ugyanis a nő azért van, hogy szép legyen és… szexuális. Azé’ nevezzük “szebbik nemnek”, nemdebár? De igen. És azért “gyengébbnek”, mert mindezt nem csak tűri, de táplálja is.

Megélhetési mellműtét, értelmiségi szakmákhoz

Ijesztő tendencia: a "megélhetési mellműtéteseket" nem a hiúság viszi kés alá, értelmiségi pályájukon óhajtanak csupán kapósabbak lenni - most sírjunk vagy nevessünk?

Teljesen véletlenül futottam bele a Zone Reality plasztikai sebészetről szóló adásába ma délután, ahol egy trendi harmincas magyarázta, hogy megélhetési mellnagyobbító műtéte volt. Playmate talán a hölgy, esetleg pornósztár?  Nem, de még csak nem is termékkatalógusok reklámfigurája. Könyvelő a drága – azonban harminc évesen úgy érezte, kis mellekkel nem lett volna esélye a prémiumkategóriás állások piacán. Kezdjünk aggódni? Ó, semmi gond, a nő azért nő, hogy örökre elégedetlen legyen méreteivel és formáival, mondják az okosak, ha ő így jobban érzi magát, hát legyen, ugye, teszik hozzá a toleránsak… Ezerszer nagyobb para a hölgy önértékelési zavaránál azonban a tény, hogy igaza volt: az új keblek puszta léte tényleg segítette őt az előrelépésben. A műsor ezek után ”megélhetési mellműtétesek” újabb generációit mutatta be, olyan természetességgel, mintha a nyelvvizsga vagy a gépírás szükségességéről néznénk oktatóanyagot egy munkaügyi továbbképzésen.

A politikus, a filozófus és a humorista szerep versus a szextárgy-funkció

Az urak a közéletben és a politikában lehetnek szőrösek, kövérek, tokásak és kopaszak, a nő azonban akkor is legyen decens, de vonzó, ha gázáremelésről vagy válságkezelő stratégiákról értekezik. Dávid Ibolya kalapgyűjteménye és cipői ugyanúgy téma, mint Lendvai Ildikó szilikonos arca, míg persze senki se beszél Pokorni Zoltán ingjeiről vagy Fodor Gábor frizurájáról. Oké, hogy miniszter, köztársasági elnök, Nobel-díjas, rákkutató vagy űrhajós, de azért mégiscsak egy maca, öcsém, a fő kérdés tehát az, hogy vajon dugnám-e vagy dugnád.

Heller Ágnes - esélye se volt Tisza Katával szemben

Heller Ágnes is csak a Napkeltében szalonképes: egy kereskedelmi csatorna női gondolkodókkal folytatott párbeszédére Tisza Katát (!) hívták meg helyette, mert a főszerkesztő szerint a filozófus nem lett volna képernyőbarát látvány a sok üde, kameraérzékeny huszonéves társaságában. A nő ne gondolkodjon, a nő legyen szép és szexuális, hát arra teremtette őtet a jóisten, kezitcsókolom.

Mikor Bach Szilvia volt a vendég, Havas Henrik poénhalmazának minden második darabja is abból állt, hogy “a csúnya nő” hogyan és miért lehet és nem lehet sikeres, híres, gazdag, a nő miként kompenzálja előnytelen külsejét, mert bizony a nő számára nincs élet az előnyös fizikai megjelenés spektrumán kívül. Nem emlékszem rá, hogy Nacsa Olivér korahuszaskori kopaszodása vagy szőrös pocakja valaha is nyílt diskurzus tárgya lett volna a médiában, egy nő azonban – ha humorista is – legyen gyönyörű és szexi.  

Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!

A Susan Boyle-oldal mottója: never judge a book by its cover - egy normális világban akkor sem nevetnénk ki Susan Boyle-t, ha történetesen nem tudna énekelni

Susan Boyle debütálását a Britain’s Got Talent tehetségkutató-showban háromszor is megnéztem. A skót parasztlány betipegett a különös kis csipkeruhájában, bizarr loknikjaival, vastag szemöldökével és tokájával, a közönség már várta, hogy végre egy jót röhöghessen, elvégre minden tehetségkutató legüdítőbb pillanatai azok, amikor az önjelölt celeb leégeti magát az előselejtezőkben. Kuncogások, cinikus összenézések, hümmögések, a zsűri persze ettől egy fokkal civilizáltabban adott hangot lenézésének. “És hány éves vagy, Susan?” – kérdezte a helyi pélyibarna. “Negyvenhét” – válaszolta a nő, akiről később az is kiderült,  hogy soha nem volt még férfival. A zsűritag megsemmisítő, lenéző pillantását színitanodák arcmimika-óráján kéne oktatni: a delikvens tehát nem csupán rút és dizájntalan, de még kivénhedt önjelölt bohóc is, aki nem szégyelli leégetni magát főműsoridőben. Susan nem kérte ki magának a szitut, csípőre tett kézzel, poénosan közölte: “De ez csak az egyik oldalam” – most mit mondjon egy soviniszta, szexista, tahó médiagörénynek, mégis? A kolléga ezek után még adta is alá a lovat: “És mennyire szeretnél híres lenni? Mint például…?” ”Mint például Elaine Paige” – mondta erre Susan, kedvesen. A tekintetek szavak nélkül is elárulták, mit gondol a furcsa kis jószágról a zsűri és a közönség. 

Egyedül a plasztikszőke szupersztár-hölgytag maradt pártatlan szóban és mimikában egyaránt: ő a női szextárgylét fontosságát nyilván elégszer megtapasztalta már, csak éppen a másik oldalról. (Skatulya, fix szerepkör, önkínzások és szenvedések sorozata, mindenkimegakarbaszni-fíling – végeredményben az se jobb a grafikon árnyékosabb oldalánál.) A Szőke Szépség tehát inkább csak nézett ki dizájner frizurája alól szánakozó tekintettel, szinte előre is bocsánatkérően, amiért ilyen világban élünk. Susan csak biccentett, így képzeli el az ember Kosztolányi Pacsirtáját is, a csúnyácska, esetlen vénlányt, akit az egész falu szán. No, ez a Susan Boyle is egy Pacsirta, csak éppen ezt torkával is képes bármikor bizonyítani.

Aztán a skót lány énekelni kezdett, a Nyomorultak egyik dalát, az I dreamed a dream-et, és a zsűrinek meg a nézőknek leesett az álla. Miért? Talán csak a divatdiktátorok, stylistok, plasztikai sebészek és magazinfotósok által definiált szimmetrikus szépségű nők lehetnek tehetségesek, értékesek, ügyesek, rátermettek és sikeresek??? Miért, a “csúnya nőknek” – értsd: akiket a kor szépséggurui annak nyilvánítanak – van más életfeladatuk azon kívül, hogy vizenyősre bőgik a párnájukat magányukban és elveszettségükben??? Miért, a tévében más is számít, mint a külcsíny és a körítés??? Miért, 25 év és 50 kiló fölött nincs már élet???

A zsűri nem győzte kapokodni az állát a földről, jött a standing ovation, majd a sűrű bocsánatkérések és a szégyenkezéssel vegyülő meglepetés, amiért ott az agyakban a prekoncepció,  hogy bizony csak a 18 éves, 48 kilósra aszalt, felpumpált csöcsű, széparcú, Gucci haspólós-miniszoknyás lányok hengerelhetik le a közönséget.

Egy hét alatt az egész világ csinált bizniszt a kontrasztból: nicsak, csúnya, mégis tud énekelni! Szenzáció!

Tizenöt évesek voltunk, amikor Tabbouch Linda barátnőm – ma már diplomás divattervező – azt mondta: “A külső nagyon fontos, hidd el, a “szép” nőkhöz másképp állnak mindenhol. És a ”csúnyákhoz” is: csak akkor szeretik őket, ha “csúnyaságuk” átlép egy bizonyos pontot.” Milyen tapasztalatlanok és zöldek voltunk ekkor, és mégis mennyire igaza volt Lindának! Mintha a jóisten, a jósors, vagy aminek nevezzük, pont egy Susan Boyle-lal akarta volna felhívni a figyelmünket arra, hogy eljött az a pont, amikor a külsőségek az élet minden területén átvették a főszerepet, és lassan elnyomják azt, ami a felszín alatt igazán számít. A szétcsúszottságot pedig mi sem illusztrálja jobban, mint a Susan Boyle-mozgalom mottója: “ne a borító alapján ítéld meg a könyvet”, fordítom:  ”nicsak, csúnya és mégis tud énekelni, beszarás”!

Egy normális világban ezzel szemben akkor sem nevetnék ki Susan Boyle-t, ha… ha történetesen nem tudna énekelni.

Persze húsz perccel addolás után már tiltva a beágyazás, úgyhogy aki még nem látta, katt ide!

Az előbb láttam egy kisfilmet a poliamorista közösségekről. Férfiak és nők, akik nem párban nyomják a párkapcsolat fedőnevű elvont érdekszövetséget, hanem “csordában”: hármasban, alkalmasint négyesben, ötösben… határ a csillagos ég. A pro-monogámok buzgó anyázása közepette, természetesen.

Családmodell: papa, mamák, gyerekek

A “lehet-e több emberbe egyszerre szerelmesnek lenni” kérdés filozófiai, de az “élhetünk-e kapcsolatban többekkel” kérdése már inkább morális – és mindkettő erősen szubjektív. Nem állítom, hogy minden vágyam hasonló konstellációban szeretve lenni, de azt sem értem, miért is ne lehetne élni és élni hagyni a – hogy teljesen pécék legyünk – “másként gondolkozókat”.

A poliamorizmust az különbözteti meg a mezei poligámiától, hogy míg az utóbbi főként szexuális magatartásforma és független a többi partner döntésétől, a poliamorizmus abszolút világnézet. A világnézet lényege pedig önálló döntésen és szabad akaraton alapul. A döntés itt speciel az, hogy mindenki szeret mindenkit, ágyban és asztalnál egyaránt.

Én is ismerek egy háromszemélyes kapcsolatot - mármint olyat, ahol ezt a tényt mindhárom résztevő elfogadja, felvállalja, sőt: akarja is. Mert hát háromszemélyes kapcsolatokat, azt hiszem, mindannyian ismerünk. A különbség csak annyi, hogy hazugságon, kínos kompromisszumon vagy közös óhajon és elhatározáson alapul-e ez a felállás, ami azért a résztvevők lelki békéje és fizikai egészsége (AIDS és egyéb nyavalyák) szempontjából sem mindegy.

Nézzük csak. A hármas, akit ismerek, két nőből és egy férfiből áll. Ez volt a leggyakoribb szetting a muzulmán többnejűség története során is, hiszen az csak városi legenda, hogy a hétköznapi kisember kegyét valaha is tizenöt-húsz asszonypajtás leste volna. Nem így van, a muszlim poligámia egyik alaptétele, hogy minden feleséget anyagilag és szexuálisan is köteles “ellátni” a férj, ráadásul a legtöbb muszlim vallási irányzat ma már két főben maximalizálja az asszonytartás hivatalos formáját. Az egy férfi, két nő és egy eset felállás tehát talán a leggyakoribb poliamorista szetting, a muszlimokkal ellentétben itt azonban mindenki szabadon dönti el, kivel mire vágyik. 

A szóbanforgó hármas minden tagja szereti és segíti egymást, lassan kilenc éve élnek így együtt. A két nő két idősebb gyereke egyidősek, osztálytársak az iskolában. (Képzeljük csak el a két egyidős testvért, akik nem ikrek… és akiket hol A, hol B mama kísér, néha-néha apucival oldalukon.) Bár nem vagyunk puszipajtások a különös családdal, ők mindenesetre boldognak és elégedettnek tűnnek, a két nő abszolút testi-lelki közösségben él egymással, és szemmel láthatóan nem féltékenykednek. Inkább az előnyökre koncentrálnak: szerintük a család exponenciálisan bővül, a szeretet nem elosztódik, hanem megsokszorozódik. Osztozkodni csak a munkában kell, az pedig mindenki számára könnyebbséget jelent.

Nyilvánvaló, hogy ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolat működjön, néhány alapvető feltételnek teljesülnie kell:

• SZEMÉLYISÉG Nem árt, ha eleve olyan típus vagy, aki erre alkalmas (önbizalom, önállóság versus bizonytalanság, féltékenység). Számít(hat) a neveltetés, világnézet, vallás, szülői minta és a vérmérséklet, nem minden való mindenkinek. 
  KÖLCSÖNÖS ELHATÁROZÁS Muszáj, hogy minden résztvevő önszántából válassza ezt az életformát, s ne pedig kénytelen-kelletlen kompromisszumként vállalja. Nem hiszek abban, hogy ha asszonypajtás húsz év házzasság után megunja férjét, simán maga mellé vesz egy csinos giggolót piros Porshéval, miközben férjuram a padlóra issza magát szégyenében. A hármas ilyen esetben méltatlan kényszermegoldás, amit az emberi gyengeség hív életre. Ráadásul vérciki.
  KÖZÖSSÉGVÁLLALÁS ASZTALNÁL, ÁGYNÁL A kapcsolatot ne csak pillanatnyi vonzalom hívja életre, hiszen a poénos gruppenszex, a részeg orgia és a felelősségteljes életközösség között fényévnyi különbség van. Más dolog együtt élni és együtt kefélni.
  INTIMITÁS Bár sokak számára első blikkre nyilván a büntetlen promiszkuitás a sztori legvonzóbb aspektusa, azért muszáj maximalizálni a résztvevők számát: egy kapcsolat lényegét ugyanis az intimitás adja. Egy komplett faluval lehet ugyan szexelni, de fölöttébb nehéz lenne bensőséges bizalmi viszonyt fenntartani.
  FELELŐSSÉG A felelősség, az őszinteség és a tisztelet itt is kulcsszavak, többek között ez különbözteti meg a hippi-kommunát a családtól.

Ha ezek a feltételek teljesülnek, én nem zárom ki, hogy létrejöhetnek olyan kiegyensúlyozott, egészséges közösségek, ahol a családtagok hosszútávon is képesek egymásért szeretetteljes felelősséget vállalni. És hát lássuk be, mennyivel humánusabb megoldás még mindig, mint összevissza hamukázni és úton-útfélen megalázni a másikat…

Noha már két éve ilyenkor is elcsépelt téma volt, valami bizarr oknál fogva még ma is születnek iwiw-történeti értekezések a Nagy Magyar Közösségi Életérzés különféle szociológiai aspektusairól. Sok újat már én sem tudnék a dologhoz hozzátenni, néhány privát észrevétel viszont azért csak szöget ütött a fejembe a napokban.

A regisztráció dátuma és a társadalmi státusz összefüggése

Lehetséges-e az iwiw-csatlakozás dátumából következtetni arra, hogy a júzer milyen társadalmi csoporthoz tartozik? Kis sarkítással: igen. Időről időre felkapom a fejem, mikor a friss bejelöléseket látom: nocsak, újabb réteggel bővült a célcsoport, szélesedett a paletta. Mint a globális felmelegedés vagy a pénzromlás: azonos társadalmi helyzetű, korú emberek országszerte egyszerre kattintanak a regisztráció gombra. 

A legutóbbi csoport, akik tömegesen megjelentek az iwiw-en: az ötven feletti, vidéki, BC státuszú, középfokú végzettségű nők. Szomszédok, volt osztálytársaim szülei, távoli rokonok… az elmúlt hetekben “tőlük” érkezett a legtöbb jelölés. Őket pár hónappal előzte meg csupán az én korosztályom C státuszú arcainak hulláma: egy sor régi ismerős, akik minimum egyszer elváltak már és két gyerekük is van.  Tavaly ilyenkor jelentek meg csoportosan a tehetősebb nyugdíjasok…  Az én “csoportom” 2004/05 körül regisztrált, a széniorabb onlinerek 2002 végén/2003 elején, és az abszolút kemény mag 2002 nyarán…  szóval rettenetesen érdekes a dolgok alakulása.

AAA-Macsópasi és az überspammer barátgyűjtők versus close friends only visszanemjelölők

A “ki kit jelöl be” külön érdekes téma. Miután a saját néven jelenlévő magánszemélyek száma véges, a legfrissebb aktív jelölő-gárda egyszerű ingyenreklámra gyúr. A szomszédomban lévő albán pékségnek tegnap reggel ördögi szerencséje volt, mivel épp pár perccel korábban vettem náluk egy észbontó sonkástáskát, így nosztalgikus mosollyal ajkamon toltam oda nekik a zöld pipát. Az ismeretlen névsor-elejére-törekvő popularistáknak és a nóném zenekaroknak viszont nincs egy gramm esélye se nálam, a spammelőket pedig élből tiltom. Miért jó az valakinek, ha 8745 véletlenszerűen választott “ismerőse” van, akiknek csak a tizedét ismeri és csak a századával tartja a kapcsolatot? Felfoghatatlan. És milyen alapon jelöl be Kiss Géza Csajágaröcsögéről, amikor soha nem hallottunk egymásról? Ismerkedési felületnek ott a lovebox.hu vagy a love.hu (a webaudit tudna mesélni róla, mennyivel látogatottabb az utóbbi kezdőlapja, mint bármi más a kiadó portfóliójából). Egy réteg mégis ismerőskereső-oldalon keres párt magának. Rejtély, miért. 

Ők nem is lesznek ismerősök, hiába szeretnék

Létezik viszont az ellenpólus, egy még furább kategóriája a jelölés lélektanának. Ez pedig az a random ismerős (volt csoporttárs, kolléga, szomszéd), akivel ugyan sosem voltunk kebelbarátok, de huzamosabb ideig szívélyes napi kapcsolatban álltunk. A hasonló háttér, a közös ismerősök és az érdeklődési kör közös halmaza miatt az ilyen ismeretség praktikus lehet, hátrányt viszont nem igazán jelent senki számára… ez a csoport viszont valamiért nem jelöl vissza mást, csak a régi-régi, szupermély barátokat. Nekik általában kétszáz ismerősük van 25-30 éves létükre, és még a jelölés visszautasítására is lusták, hiába jelentkeznek be óránként. Ők azok az emberek, akik az iwiw-et kimondottan régi, közeli barátaikkal való kapcsolattartásra használják, mintha csak egy jelszóval védett egoblogról lenne szó.

Némi vaddimódszertan: a random kíváncsiságtól a célirányos add or denyig

Én személy szerint valahol a két szélsőség között húzódom: sose jelöltem még be totál ismeretlent, de úgy 2005 körül volt egy tévelygő korszakom, amikor merő kíváncsiságból távoli ismerősökre vadásztam tömegével. Kíváncsi voltam, mi lehet a harmadikos legjobb barátnőm plátói szerelmével, akivel kábé két házibulin futottunk össze életünkben összesen, akkoriban viszont rém misztikus alaknak tűnt. Nocsak, polgármester lett Mucsajpusztán, ez vicces, jelöljük be, a közös ismerősökből úgyis látja majd, hogy iskolatársak voltunk általános alsóban. No, ilyesmire a kezdetek kezdetén volt olykor példa, így bukkantam rá százmillió gyerekkori levelezőtársamra is, akikkel általában váltottunk pár udvarias szót, de a többséggel aztán ennyiben is maradtunk… azóta is.

Ma már ritkán, de célirányosan keresek rá emberekre, és bejelölni szigorúan csak olyat szoktam, akivel valaha kommunikáltunk is már. Nem lep meg és nem akaszt ki, ha a szombat este bemutatott “ismerős ismerőse” vasárnap reggelre bejelöl, ez ma a modern névjegycsere, amolyan offline linképítés. Releváns kapcsolódási pont esetén ez hasznos és praktikus, emellett egy kedves gesztus is egyben: emékszem rád, örvendek a szerencsének.

Ajaj, vajon mi lenne velünk iwiw, google és wikipédia nélkül? :)