Az alábbi méretes hirdetésre a napokban bukkantam a gyöngyösi buszmegállóban. A Bakelit Pub & Music Club nevű szórakozóhely (?) abszolút dizájnos, gazdagon illusztrált fémtáblán hirdeti magát, hogy ez a reklám legyen az első, amit az első tíz kocsiállásról észrevesz a kedves utas. Az utas, aki nyilvánvalóan pihenni, enni, inni, szórakozni vágyik…

Nos, én a magam részéről percekig bámultam a hirdetést és nem akartam hinni a szemeimnek. Először azt hittem,ügyes feszültségfokozó húzásról van szó, a tábla valójában egy sorozat része… de nem, sehol nincs folytatás. WTF? A hely píárosa – és tulaja – ritka egy baromarc lehet. Oké, de hogy lehet, hogy még a táblát készítő cég sem szólt, hogy drága megrendelő, bassza meg…?!

Mi a hiba? A helyes megfejtők között ecseri piacon gyártott OKJT-s reklám- és marketingügyintézői képesítést sorsulunk ki. Ki lesz az első?

Jé, a "külömbözőt" csak most látom

Furcsa, perverz vonzódásom a devianciához ma bizarr screenshotokban nyilvánul meg: a komikus, a naiv és az ostoba (majd ti eldöntitek, melyik melyik).

Ezért jó, ha vicces nickeket választunk. Lehet, ha Romeo vagy Raffael lennék, CB már nem követne. A Vaddisznó viszont ezek szerint autentikus ősmagyar névnek tűnik.

Lovas társkeresők, egymás között. Asszem, ez is olyan belterjes közeg lehet, mint a Barátok közt vagy a magyar gothique szín: mindenki volt már mindenkivel…

Melcsi hívta fel a figyelmünket a Zene.hu remek cikkére: igazi gyöngyszem, köszönjük! Tudom, a, az vesse az első követ, aki… b, az online szépsége a gyorsaságban van… de azért könyörgöm, az elkövető legalább utólag átolvashatta volna, mit is írt (és hogyan). Már a szövegközi alcím is furcsa, nem kéne egyeztetni az alanyt az állítmánnyal? Szegény József Attila, akit úgy szeretek (Petőfit már kevésbé) most bizonyára forog a sírjában. Az utolsó mondatot már nem is értem: nincs baj a több alannyal, de más helyen? Hm. A szöveg többi részét meg se mertem nézni. A hónap leggányabb sajtóanyaga ehhez képest smafu. Szép munka.

Gyerekek, tudom, hogy óriási köcsögség meg minden, de nem bírom ki: aludtam rá, s a publikálási vágy nem csillapodott, úgyhogy most megosztom veletek a hónap leggányabb sajtóanyagát. Azért csak a hónapét, mert ez a rekord minden héten megdőlni látszik.

Már többször gondoltam arra, hogy aki sajtósnak megy, annak több fontos teszten át kell esnie:

a, legyen rossz a helyesírása, nyelvtana és stilisztikája;
b, legyen nulla a szókincse és éljen gyakran a szóismétlés eszközével;
c, különleges tehetsége legyen ahhoz, hogy teljesen célcsoportidegen, érthetetlen, követhetetlen nyelvezeten tálalja mondanivalóját, hogy még a tapasztalt szerkesztőknek is órákig tartson, amíg kihámozzák a lényeget (honnan veszik ezek például azt, hogy minél hosszabb a mondat, annál értelmesebb a mondanivaló – pláne, ha még az alanyt sem egyeztetjük az állítmánnyal!?).

Kivételek persze vannak, de ami hozzám az elmúlt években napi szinten eljutott, az komoly kvalitásokat mutat a már felsorolt területeken.

Elég a rizsából, itt a hónap hájlátja:

Kedves Kollega!

XY vagyok a hosszas tervezés, gondos előkészítés után elkészült XX magazin sajtókapcsolati munkatárs. Engedje meg, hogy eljutassam Ön részére kiadványunk megjelenéséről szóló rövid szakmai hírt. Kérem, amennyiben szükségük van plusz infora vagy bármire a téma kapcsán állok rendelkezésükre. Csatolom lapunk címlapját. Szivesen vesszük, ha az esetleges megjelenésről értesítenek bennünket. Kérem, ha szeretnének betekintést követően kritikát készíteni lapunkról jelezzék ezt felénk és ezt postázuk a kiadványt.

A címlapján Király Viktorral célozza meg a tanulókat, nyelvtudásukat csiszolni vágyókat az új offline termék. A havonta megjelenő XX októberben közepén debütál a piacon.

Öt évvel ezelőtt, 2003-ban XX néven, e-mailben naponta, ingyenes elérhető nyelvlecke jelent meg Magyarországon. A kezdeményezésben először kevesen hittek, de ma már naponta 110 ezren rendszeresen szánnak időt arra, hogy megnyissák “5percesüket” és ezzel mélyítsék tudásukat.

Igen ám, de tízezrek nem érték be azzal, hogy csupán számítógépen keresztültanuljanak és vágytak arra, hogy kézzel fogható formában is magukévá tegyék kedvencüket. Igényüket közölték az “XX” csapat felé, akik az ötletet megvalósítva vállalták a kihívást, és hosszas tervezés után megnyitották az új fejezetet: 2009. október 13-án megjelent az XX első nyomtatott száma. A 60. oldalon megjelenő magazin célja a szórakoztatva tanulás.

A teljesen színes lap első fele egy bulvár-életmód újságnak “álcázott” nyelvoktató magazin, ahol a tematikus cikkekhez – havi téma, recept, utazás, sport, egészség és fitness, tudomány és technológia, könyvajánló, sztárpletykák, divat, horoszkóp és rejtvény – tartozik feladat, hanganyag, videó, képes szótár és szószedet.

A kiadvány másik fele kidolgozott írásbeli és szóbeli tételeket, feladatokat, felkészítő anyagokat tartalmaz nyelvvizsgára és érettségire. Az “XX” végén Business English tananyagok, és egyszakértői rovat is helyet kapott. Ráadásul a magazinhoz számos audio és videó anyag is tartozik.

A szakemberek szerint az XX magazin sikerre van ítélve. Bizakodásra adhat okot, hogy a megjelenése előtt, két nap alatt 1000 előfizető rendelte meg, ami ritkán fordul elő egy újságnál.

Üdvözlettel:
XY

Ha ez még nem lenne elég, mellékelt még az úriember egy sikertelenül csatolt, megnyithatatlan dokumentumot is. Már csak az a kérdés, mi lett volna, ha még “hosszas tervezés, gondos előkészítés” sincs?!

Június 20., szombat reggel 5.02, megvolt az év vaskos égése is, eltévedtem a susnyásban, persze most meg a közlésvágytól égek. Szó szerint: világos ugyanis, hogy az ilyen sztorik publikus tálalásával magam alatt vágom a fát, de sajnos az íráskényszer mindig is erősebb volt bennem, mint a másokban élő pozitív vaddisznókép kialakítása feletti aggodalom. Lássuk hát a sztorit.

Itt az igazán király kóbászolni a viharban

Hát nem eltévedtem éjjel, egyedül valahol a Nagyréde-Tarján-Gyöngyös háromszögben, a pusztában, a susnyásban, ahol csak búza van meg szőlő, ember nuku, három óra gyaloglás után is csak egy mérges farkaskutyával találkozik az ember?! Az előzményeket hagyjuk – az külön könyveket ér-, a végkifejlet mindenesetre az iméntiekben ismertetett szitu volt. Azt természetesen láttam, merre van Kékes – nem lehet eltéveszteni – de az teljességgel bizonytalan volt, hol van ott út, és a susnyást kikerülve miként tudok egyenesen hegyiránt haladni. A nap is feljött, így legalább tudtam, merre van kelet, és ez segített belőni a Kékestől való pontos irányomat is - de ez még mindig kevés információ, nem találtam se utat, se földutat, csak a szántóföldet, ami tizenegynehány kilométeren keresztül nem épp szerencsés útvonal. Remek.

Aztán jött a korcs, kóbor, elvadult ábrázatú farkaskutya, aki el akarta kapni a sejhajomat, de én szilaj maradtam és csak álltam, néztem bele egynesen a szemébe. Látta, hogy nagyobb vagyok, eloldalgott – de alaposan rámjött a para a kaland után. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy teljes legyen a kép, a telefonomon se volt egy büdös kanyi se, alig pár órával telefonáltam el az utolsó filléreket, persze teljesen lényegtelen konverzációra. Jellemző. Legalább egy taxit tudnék hívni – igen, de hova? Jó reggelt, szeretnék rendelni egy taxit, ide a susnyásba, nem tudom, különben hol vagyok… – na ne. Találni kell egy behatárolható pontot legalább, aztán valami majd csak lesz.

A távolban álló fehér objektumot megközelítettem, de csak traktort láttam a drótkerítés mögött, ember sehol – reméltem, valami gyár vagy üzem lesz, ahol van porta, és megengedik, hogy taxit rendeljek. Naiv voltam, ez egy elhagyatott tanya - ó, fuck. Most gyalogolhatok keresztül a búzatáblákon öt-hat órán át, fájós lábbal, remek. Nem szeretnék összefutni megint a farkaskutyával, nem volt túl kedves ábrázata. Ráadásul sorra gyülekeznek a viharfelhők az égen, a levegő pedig gyanúsan fülledt. Még csak az kéne, hogy kitörjön a vihar és fejbe basszon egy villám, így is elég hülye vagyok gyárilag.

Segítsééég!

Mi marad ilyenkor? Ingyenes számot tudok csak hívni – persze jó gyerek voltam mindig, eddig ilyenre nem volt szükségem, így nem is tudtam semmi hasznos számot. Találomra beütöttem, hogy 112 – a hülye filmekben is mindig ez a segélykérő szám, talán itt is ez lesz az. Az is volt. A fickó a vonal végén  nyilván komplett marhának nézett, amikor igen frappánsan előadtam magam:
- Eltévedtem.
- Hol?
- Nem tudom pontosan – ha tudnám, nem hívnálak, tettem hozzá magamban. - Nagyréde-Gyöngyöstarján körül. Esetleg Gyöngyöspata. Ebben az irányban. Kékestől nyugatra. Nincs itt semmi, csak búza és szőlő, az utat nem látni – most adtam volna elő, hogy az épületre Borhy-tanya van kiírva, ha ez segít, kéne egy térkép és akkor tudna nekem taxit hívni, amit otthon kifizetnék, mert egy büdös vas sincs nálam. A fickó viszont megelőzött.
- Rendben. Kapcsolom a gyöngyösi rendőrkapitányságot – és már ki is csörgött.
- Tessék, rendőrség – kurvajó, még csak ez kellett. Előadtam megint, a rendőr:
- Miért kellett elindulni, Illés József már keresi magát.
- Őt nem ismerem, de… – megszakított. Ezek szerint mások is eltévedtek? Nem rossz. Remélem, nem darabolós gyilkos az illető.
- Jó, maradjon ott, ahol van, küldök egy kollégát. Húsz perc múlva ott lesz. Integessen neki kézzel-lábbal, ha meglátja – mondjuk nagy para nincs, tizenöt kilométeres körzeten belül egy lélek sincs itt.

Leültem tehát a Borhy-tanya felirat alá, mint egy csöves, és vártam a rendőrautót. Közben a távolban villámlott. Király, én vagyok itt a legmagasabb objektum, persze. Felkészítettem magam lélekben, hogy a policeman irgalmatlanul le fog cseszni bizonyára, és nyilván igaza is lesz. Én marha.

És valóban. A kék-fehér kocsi húsz perc múlva ott volt. Bűnbánó arccal nyitottam ki az autó ajtaját. Egy fiatal, huszonévesforma  zsaru ült bent:
- Ugorj csak be – mondta meglepően kedvesen. Nocsak. Azt hittem, jön majd az irgumburgum, hogy a rendőrautó nem taxi. A figura azonban szinte atyaian bánt velem – még szerencse, hogy nem nézek ki többnek 16-nál, simán azt hitte, valami kis hülye vagyok, ami csak annyiban tér el a valóságtól, hogy már nagy hülye vagyok. Vén marha. Fel voltam készülve arra is, hogy megkérdezi, mit ittam, és el is terveztem, hogy két Borsodi Bivalyt fogok bevallani (egyébként három volt, plusz két sima sör). Ennek viszont már száz éve, nem hozott igazi részegséget, csak némi ittasságot, de én persze józanul is bármikor elkavarok akár a saját erkélyemen is. Nyilván túl gyakran gyantázom a bajszomat. A rendőr azonban nem kérdezte meg, mit fogyasztottam – kedves volt tőle.  Az irataimat sem kérte el – igaz, nem is lett volna neki mit odaadnom, kirándulni a pusztába nem az összes papírjával jár az ember, még táskát se hoztam. Árpinál volt a hűtőtáska az elemózsiával, mikor elindultunk.  

Egészen a kapuig hozott, aztán (bemondásra) felírta az adataimat. Nem jegyzőkönyvbe, csak egy sima jegyzettömbe – erre számítottam, nyilván, persze, adja magát, de akkor is rém ciki volt bediktálni a születési dátumomat. Legalább egy tizessel kevesebbet várt, a végén azt se tudta, hogy köszönjön el, szegény. Én meg bűnbánó arcot vágtam és elnézést kértem – vááá, ekkora szopítót, még most sem hiszem el ezt a kínos történetet.

Összességében véve meglepett a rendőrség pozitív hozzállása, és hogy még leszídva se lettem. “Persze ezért fizetek annyi adót, hogy ott legyenek, amikor szükség van rájuk” – mondtam magamnak a liftben, mintegy vigasztalásként, no meg hogy bűntudatomat és szégyenérzetemet oszlassam kicsit. Mégiscsak jófejek a zsaruk: legalább kicsit visszaállt a világ rendjébe vetett hitem (if any). Meg aztán, újabb dolgot tudtam meg magamról: bármennyire is ciki a sztori rám nézve, csak nem bírom ki, hogy ne írjam meg a végén. (Azt hiszem, a hobbiíróknál merő közléskényszer dolgozik ilyenkor, míg nálam ez A Történet Sajátos Varázsával egészül ki. Valószínűleg ezért nem kecskepásztor vagy porszívóügynek akartam lenni már kisiskolás koromban sem.)

Cilike és bridzsitdzsónsz együttvéve hozzám képest kutyafüle.

Asszem, szégyenteljesen elhúzott mellettem némely közösségi portál a maga fejlesztéseivel, de nem baj: én szemtől szemben is kiváló észosztó tudok lenni néha.

Kedvenceim, az iwiw-en ismerkedők törzse: mindig megtalálnak...

- Jé, véleményt lehet írni az ismerősökről iwiw-en! Seggnyalás-applikáció, beszarok! – jegyzem meg spam-takarítás közben (újabb “és-küldd-tovább-hetven-barátodnak”-figurákat zártam ki vérző szívvel, és egy 21 éves gyöngyösi fiatalember “ismerkedés” tárgyú méljét is ingerülten töröltem).
- De már mióta…! – sóhajt Hajni, aki pár napja AAAAAAAAAAA Hajnalka névre váltott. – Írtam is rólad jellemzést, vagy két éve!
És tényleg. Jó barátnőnek tart, és a többiek is. Még olyan is van, aki “mentorának”. Legalábbis 2007-ben. Azóta ki tudja, mit érez.
- Hmm. Nem vettem észre ezt a funkciót. Mindenesetre azóta már névtelenül is lehet véleményt írni, az az igazi. 
És valóban. Szerencsére erre eddig még senki sem vetemedett, csak 18+ barátaim vannak. Elképesztő, miket ki nem találnak a fejlesztő-gíkek – nyilván azért, mert nekik gyárilag nincs társadalmi életük. Emlékszem, milyen botrányt kavart annó ld50-en a “shitlist”, amit aztán emberbaráti megfontolásból le is vettek Damage-ék. Azért mégis.

Én persze szemtől szemben is túlőszinte tudok lenni. Legutóbbi véleményközlő verbális bejegyzésem:
- Jó ez a buli, csak a fénytechnika kegyetlen szar.
- Én csinálom.
- Ó. Mármint, ugye, nem maga a fénymozgás, inkább csak az látszik, hogy a cucc gyenge.
- Azt én hoztam.
Hogy lehet egy ilyenből jól kijönni? Inkább táncoltam tovább. Kár, hogy az életben nem lehet anonimitást kérni.

Magas műszaki intelligenciával rendelkező elfuserált bölcsész lévén mindennapjaimat újra és újra átszövi a tech-frász: ránézek, elromlik, lefagy, szétesik, nem működik. “Ami nem megy, azt ne erőltessük” – mondotta volt Sztálin elvtárs, velem azonban az a baj, hogy nem tudok hightech-kommunikáció nélkül élni, a dolog mellékhatásait azonban utálom. Íme, az elmúlt hetek legidegesítőbb tech-frászainak hiteles krónikája, olvasóim okulására (a geekeknek pedig kijár egy jó röhögés, na).

Jó ez, csak mire?

Mese a kábelnélküli telefonról és a minidiszkgyűlölő cd-olvasóról (ezt nevezik diszk-riminációnak?)

Egész életemben 3310-es telefonom volt: akkor is, amikor még egy vagyonba került, és akkor is, amikor már egy ezresért hozzádvágták az első utcasarkon. A legutóbbi két példányt persze már használtan vettem, 2009-re viszont eljutottunk arra a pontra, hogy sehol a világon nem lehet hozzájutni a jó öreg, strapabíró, abszolút júzerfrendli készülékhez.

Első körben persze nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy másmilyen telefonom is lehet, de aztán – fő az optimizmus – a dolog pozitív oldalára kezdtem fókuszálni:
a, milyen jó lesz, hogy végre 15 sms-nél többet tudok tárolni (2003-tól gyűjtöm a régi kedvenc üzeneteket, így ha nem töröltem folyamatosan a frisseket, órákig nem jutott el hozzám az új üzenet);
b, micsoda ööm-é-bódottá, hogy végre mp3-csengőhangot is megszólaltathatok, nem kell egy az egyszólamú prüntyögésekre szorítkoznom;
c, tulajdonképpen az is egész vagány dolog, hogy akkor is meg tudom örökíteni az izgalmas eseményeket, ha épp nincs nálam a fotóapparát.

Az egyéb fícsörök (web, mms…) nem érdekeltek túlzottan, így egy nagyon egyszerű, szinte már spártai masinát választottam. A szörnyű valóság csak ezután ütött arcon:
a, az egy dolog, hogy a régi üzeneteket várakozásaimmal ellentétben nem a sim-kártya, hanem a telefon tárolta, s így az elmúlt 5 év szellemi termése oda, de még ráadásul üzenetet írni is roppant körülményesen, öt kattintás után lehet… lehetne, már ha a batár ujjammal nem lépnék ki folyamatosan az üzenet írása menüpontból a lapos mélybillenytyűzet miatt;
A b, és a c, pont pedig azért lehetetlen, mert…

…mert a készülék gyári doboza nem tartalmaz kábelt, ami ugye összekötné a telót a számítógéppel. Ez a boltban nem tűnt különösebb akadálynak, mivel feltételeztem, hogy mini usb-kábel minden műszaki boltban van, mert miért ne lenne? No, hát nem volt. Pedig nem egy, nem kettő boltban jártam az elmúlt két hétben. Végül – roppant okosan – rájöttem, hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed is mehet a hegyhez, ergó vélhetően egyszerűbb, ha bluetooth-frontról közelítek, így vettem egy remek kis USB-bt adaptert, 2000 pénzért. Tech-kálváriám persze nem ért véget ennyivel, otthon rezignáltan nyugtáztam, hogy asztali gépem nem igazán tudja olvasni a telepítéshez szükséges minidiszket (a netbookon pedig már cd-meghajtó sincs, nem még minidiszk-kompetens olvasó). Reménykedtem, hátha a diszk a hibás, de nem: a korábbi cd-rendeléseimhez ajándékul küldött promó-minidiszkeket se tudja olvasni ez a galád LG.

Gyakorlott netezőként a következő lépés persze a Google:  ”Cellect usb-bt adapter download” volt, illetve ugyanennek különféle változatai – talán mondanom sem kell, eredmény nélkül. A történet most ott tart, hogy az ld50 releváns (Mitől téped a hajad most? és Normális kérdések) topikjaiban anyázok, és fogadom a különböző gyors és fájdalommentes megoldásokra vonatkozó kreatív javaslatokat.

***

Pár napon múlott csak...

“Sometimes you win, sometimes you lose a lot” – tartja a mondás, és bizony ez így igaz: néha nagyot kaszálsz, máskor viszont nagyot buksz, ez így van rendjén az élet minden területén (közhelyszótár, 72. oldal lap alja). A tech-világ persze tipikus példa erre: ami januárban x-be kerül, az szeptemberben már x/2 is lehet, de garancia erre sincs. Én legutóbb úgy megszoptam, mint a torkos borz.

Az első digitális gépemmel mákom volt: Hajni 2004 tavaszán vett kis Fujit, 125 ezer Ft-ért (ráadásul részletre, szegénykém), én azonban júliusig vártam összeszorított fogakkal, lesz ez még olcsóbb is, mondván. És lett is: három hónappal később már csak 80 ezret kosztált a kis szépség (ma pedig már annak nagytestvérét vágják hozzád egy huszasért).

Volt még pár ilyen jó vételem az életben, tehát valahol érthető is, hogy néha balul is elsülhet a vásár… de azért csak nehezen viseli az ember, ha jól megszívja a pélót. Történt legutóbb ugyanis, hogy hetekig böjtöltem mobilnet-ügyben, annak biztos tudatában, hogy ősszel úgyis remek akciók forrosítják majd a levegőt. Végül megkötöttem az 5 GB/hónap 5900 Ft-ért szerződést, két éves hűségnyilatkozattal (csak úgy lehetett). Bónuszként az első három hónapban 10 GB-t ajánlottak, ami épp kapóra jött, tehát még örültem is. Más kérdés, hogy október-november-december hónapra elképesztően mulatságos és egyben értelmezhetetlen számlát küldött a Pannon: rendre 18-20 ezer Ft körüli összegek, majd a végén az egész áthúzva, és befizetendő: nulla forint. Még csekket sem küldek, kivéve decemberre, amikor is kemény 328 Ft-ot kellett befizetni. Hogy ez hogy jött össze??? Rejtély. Csak remélni tudom, hogy nem 20 ezer forintos számlák jönnek majd ezentúl.

Ha ez még nem lenne elég bizarr és zavarkeltő, a szerződés megkötése után alig két héttel jött a feketeleves: új díjcsomag, korlátlan adatforgalommal, hűségnyilatkozat nélkül, ugyanúgy 5900-ért. Hát ezt nevezik nagyon nagy szopítónak ugye, így a fenti különös számlák fényében rögtön átböngésztem a szerződést: csomagváltás legkorábban egy év után, a ködbér a szerződés felbontása esetén egy huszas. Hmm, kellemetlen, de kibírható, gondoltam, és a fentiekben bemutatott 2630-as készülék vásárlásakor erre is rákérdeztem a szolgáltatónál. A hölgy közölte, hogy a ködbér összesen 50 ezer Ft – no, ez már végképp nem járja, akkor hagyjuk az egészet. (Persze épp eleget tanultam/dolgoztam nagy és átláthatatlan szervezeti egységekben ahhoz, hogy tudjam: ha valaki nemet mond, a legegyszerűbb, ha keresünk egy másik kompetens személyt, aki a végén majd csak rábiccent a nekünk tetsző megoldásra… tehát a Pannonnál még lesz egy köröm, hátha.) Mindenesetre így megszívni..!

***

Na, az enyém ennek épp harmadát csinálta

Amikor az operációs rendszer és a kütyü nem beszél egymással

A következő idegesítő technikai gebasz a tegnap délutánomat tette színesebbé: főszereplő a HP PSC 1315-ös multifunkciós készülék és a hamis Windows.

A fénymásoló-szkenner-nyomtató lassan öt éve áll tulajdonomban, de néhány hónapja már csak fénymásolni tudott, ami nem épp a legfontosabb funkciója, hiszen nagyüzemi másolást nem otthon végez az ember (már a tintát se bírom pénzzel, de egy-egy oldal printelése szükség esetén megkönnyíti az ember munkáját). Nyomtatni az utóbbi időben már kizárólag a tesztoldalt volt képes a kis galád, azt viszont vérbő tintával, egymás után automatkusan tízszer is, a végén már a hajamat téptem. Még ettől is jobban idegesített, hogy szkennelni se tudtam, így két eredménytelen újratelepítés után felhívtam végre a supportot (utálok segítséget kérni).

Hamar kiderült, hogy ”a HPqdirec.exe problémáját egyrészt az Internet Explorer 7-es verzióra való lefrissülés okozhatja”, így első körben visszaálltam IE6-ra, ami persze nem hozott eredményt (az oldalam viszont kegyetlenül elcseszett módon jelent meg, így újrainstalláltam a böngészőt). A Windows-zal közös protokollt használ a kütyü, és a Windows jó ideje nem frissült már, mivel annyira nagyon sajnos nem eredeti, és nem igazán szeretném, hogy erre ő maga is rájöjjön. Egy darabig tehát tanácstalanul álltam a megoldhatatlannak tetsző prob léma előtt, végül azonban a support küldött nekem egy javító csomagot, ami – vagy Isten keze – megoldotta a problémát, a történet tehát happy enddel zárult.

***
(plusz bónusz)

A következő rész tartalmából: a netbook és a wireless net frigye

A legfrisebb megoldásra váró probléma éppen az, hogy a netbookot és a netet összehozzam a router segítségével: Niniel persze bemutatta őket egymásnak, de némiképp megnehezíti helyzetünket, hogy sajnos fogalmam sincs, mi lehet a T-Online-os jelszavam. A ciki az, hogy az ügyfélszolgálat nem csak nem hajlandó elárulni azt (valahol érthető módon), de ügyfélszám nélkül (ami nekem persze nincs) szóba sem áll senkivel. Stay tuned for more info, majd mesélek, mire jutottam (valszeg az lesz, hogy a márciusi szolgáltatóváltásnál alaposan bedobozolok és feljegyzek mindent, az 1234-et pedig soha többet nem kell hívnom).

Új technikákat vezettem be

Azt hiszem, újabb sportról bizonyosodott be a napokban, hogy nem igazán az én asztalom (már kezdek aggódni, hogy tényleg minden sport a, unalmas; b, fárasztó; c, fájdalmas/veszélyes; d, mindhárom egyben). Az ausztriai kirándulás minden kétséget kizáróan bizonyította: síelésben sem leszek már világbajnok, legalábbis ebben az életben garantáltan nem ütöm ki a nyeregből Sven Hannawaldot.

Első körben úgy terveztem, eleve szkippelem a projektet, elvégre senki se szívesen égeti magát nyílt terepen, végül azonban a társaság gyöngéd nyomására úgy döntöttem, utolsó tizesemet a st. lambrechti sípályán történő kékfoltgyarapításba invesztálom. A sífelszerelés-kölcsönzés menete egyébként megdöbbentett: bemész, egy óra sorbanállás után rádadják a megfelelő holmit, amit aztán addig használsz, amíg kedved tartja – igen, haza is viheted – majd a végén szépen visszaszolgáltatod a cuccot és fizetsz. Kaukció, iratok, igazolványok, formanyomtatványok nincsenek, minden önbevallásos alapon működik, amin olyannyira meghatódtam bűnös századunkban, hogy eszembe sem jutott a, ellopni a síbakancsot és a léceket; b, fizetés nélkül visszatenni őket a helyükre. Mélységesen megdöbbentem (és halálra rémültem) továbbá akkor is, amikor akaratomon kívül elindult alattam a föld, hiszen arra végképp nem számítottam, hogy a hó csúszós, hideg és kemény valami, ami kimondottan ellenem dolgozik. A helyzet pikantériája, hogy síkabát gyanánt Niniel profi síbajnok húgának felszerelését öltöttem magamra, melyen szerényen csak annyi állt: SKI TEAM HUNGARY. No igen, ettől már csak a SKI TEAM ECUADOR lett volna ironikusabb. 

Először a kék pályát rohamoztuk meg, amin mindenki gond nélkül fel is bírt menni, én azonban már a feljutásnál kegyetlenül felsültem. Niniel és Florian így aztán áthúztak a bébipályára, ahol egy darabig intenzíven fostam és vadul kapaszkodtam a kerítésbe, majd megtértem legalább öt világvallás szerint. Itt a zömében szégyentelenül fiatal vagy szégyentelenül meleg égövi országokból érkező delikvenseket kézi felvonó húzta a magasba, de én persze már öt méterrel a cél előtt égő karizmokkal elengedtem a kötelet (itt láttam be, hogy a tehetségen és a szorgalmon kívül a megfelelő kondíció is hiányzik a következő olimpiához), így élből legurultam a lejtőn, ahonnan – mint tudjuk – nincs megállás. A következő körben áttértünk tehát arra a formulára, hogy én elöl kapaszkodok – és buzgón imádkozom – Flo pedig mögöttem áll és elkap, ha zuhanok lefelé. Mit szépítsük, több időt töltöttem Flo karjaiban a nap folyamán, mint amit aktív mozgásra szántam. Mondtam is alkalmi osztrák símesteremnek, hogy szerintem az összes eddigi barátnőjének nem tárta szét annyiszor a karjait, mint aznap nekem, s  nélküle bizony egészen Vietnámig zuhantam volna, megállás nélkül, párhuzamos lécekkel, kis terpeszállásban.

Kis idő elteltével Niniel és Flo rádöbbentek, hogy célszerű lenne megmutatni nekem, miként lehet megállni, ha úgy érezzük, elég az eszeveszett száguldásból. Mert ugye a síelésben nem a síelés a nagy kunszt, hanem a megállás… aminek tudománya nekem fél óra hóeke-oktatás után sem akart a fejembe szállni. Terpesz, térdet összezár, léc hegyét összevon, léc alját élére fordít, hegynek merőlegesen… túl sok okosság ez egyszerre. Ha enyhe lejtőn lassan csúszok, még összejön a dolog, de a pálya tetejéről történő szélsebes száguldás közben – két miatyánk között – ilyesmire nem tud az ember koncentrálni. 

Mivel zuhanás közben olyannyira elfoglalt a rettegés, hogy képtelen voltam a hóeke bonyolult műveletsorozatára koncentrálni, új technikát vezettem a síelés művészetébe: hussssssssss, száguldasz, majd jön az akadály, gyorsan hanyatt vágod magad a hóba és nem mozdulsz, amíg az első utatba eső tárgy meg nem állít. Talán mondanom sem kell, rengeteg új kékfoltot avattam ezzel a módszerrel, de a legemlékezetesebb azért mégis az volt, amikor síkarrierem negyedik órájában szambatáncosokat megszégyenítő lazasággal átcsusszantam a felvonókötél alatt, majd lefejeltem egy fémrudat, és a kerítés előtti jeges földfelületen koppant okos kis kobakom. Valószínűleg finomabb pozitúrában érkezem, ha a kötélbe kapaszkodom inkább, de a felvonó zsúfolásig telt nálam ezerszer profibb ötévesekkel, nem akartam tehát egy komplett óvodát kinyírni a cirka hatvan kilómmal.  Az élmény mindenesetre elképesztő volt: egy darabig vízsszintben lestem az eget, majd éreztem, hogy elerednek a könnyeim, jó másfél perc után pedig elkezdtem érezni, hogy eszméletlenül fáj a fejem. Eddig nem tudtam, hogy a könny a fájdalomérzet előtt is érkezhet, abban viszont ezek után biztos voltam, hogy itt ért véget ígéretesen induló sípályafutásom (vagy inkább sípálya-ámokfutásom). Ekkorra ért oda Flo, aki a lejtő alján várta, hogy elkapjon, ha magamtól nem tudnék megállni… és persze azonnal felsegített hátára-esett-katicabogár pozitúrámból (aki még nem síelt, nem is tudja, hogy ez bot nélkül önerőből szinte lehetetlen, hacsak nem edzel születésed óta napi két órát). A továbbiakban inkább a hegy lábánál dideregtem és a büféből áradó osztrák mulatós slágereket hallgattam, miközben elképzeltem, hogy forralt bort kortyolgatunk egy forróvízzel teli jacuzziban.

Hiába, lássuk be: az esti társasjáték-kúra, a másnapi maratoni filmnézés és a tegnapi wellness-este kategóriákkal jobban sikerült, öreg vagyok én már bohócnak… és jaaaaj, a hátam, jaaaj a kékfoltjaim (amik ma már egységesen feketék, kis sárgászöld kerettel). Egyedül a vádlim nem sajog, pedig szakértők szerint az csak akkor marad sértetlen, ha helytelen a technikánk… Mindent egybevetve, maradok a túrázásnál és a nyugisabb sportoknál, a szánkót viszont egyelőre nem zárom ki.

Elvesztettem a meccset a CSS-szel vívott harcban, lássuk be. Nyilvánosan kuncsorgok segítségért, ami már a vég.

Lássuk be, soha nem voltam a téma nagymestere, de VF-es, extrás, myspace-es, GP-s és ld50-es tapasztalataimból okulva álmomban sem gondoltam volna, hogy kihívás lesz megváltoztatnom a háttérszínt és a betűtípus színét. Oké, bonyolultabb formáknál előfordult, hogy… ehemm, a kommentfelület egyszínű lett véletlenül a komment betűtípusával, olvashatatlanná téve azt, és bizony utána nem találtam vissza a kérdéses hibához, úgyhogy maradt a jobb egérgomb… *irul-pirul* … de hogy egy feladathoz hozzá se tudtam volna kezdeni, olyan még nem volt!

Ráadásul az évek során mindenütt azt vettem észre, hogy ezek picit olyan titkos dolgok, vagyis soha senki nem adna egyszerű felvilágosítást “csak úgy”. Oké, nyilván mindenki évek munkájával jutott megbízható “css-tudáshoz”, a válasz meg nyilván egy mondat, és ez nem fair velük szemben… de akkor is. Ha én tudnám a választ, én tuti segítenék… de legalább törekednék egy mindkettőnk számára előnyös üzleti megoldáson (kreditek, banner, link, mittomén).  

A probléma nagyon részletes-nagyon leírása itt olvasható.  Most én vagyok a hülye???

Tegnap délután fél hatkor megérkezett a kis jövevény, egy kiló alatti versenysúllyal, feketén és masszívan. Egy baj van vele csupán: csehül van. Literally.

Első ránézésre semmi gond nem volt a csepp családtaggal, bár kicsit meglepett, hogy a Windowst saját kezűleg kell rávinni. No, de mi nekem pár kattintás, nič hudega, ahogy a szlovén mondaná. Mivel sose használtam még laptopot, a touchpad is viszonylag szűz terület számomra (igen, golyóstoll már van a házban, Renton!), de gyors délutáni vizitre beugró barátnőm magabiztosan válaszotta ki a másodikként feltűnő, “Install Windows XP Home Edition in Hungarian and destroy all other options” menüpontot. Mindezek fényében érthető a mélységes döbbenet, amit a barátságos “Vítejte!” felirat okozott. A nyelvcsaládot azonnal sikerült belőnöm (azért a három év szlovén-tanulás iz péjing off), majd a következő, “Počkejte, prosim” felirat a nyugati szláv területekre szűkítette a kört. Végül a “do Prahy” megfogalmazásból félreérhetetlenül kiderült: ez a Windows bizony csak cseh nyelven ért. Ez azért gáz, mert én meg nem.

Ettől eltekintve azonban csodaszép a gyermek, és okos is. Remélem, hétfőn sikerül elsajátítania édes anyanyelvét, mert addig eléggé nehezen kommunikálunk (ne razumem ugyanis, Šárkát meg mégse hívhatom fel, valahányszor native speaker szükségeltetik). Hamarosan netet is szerzek hozzá, az remélem, nem ugandai tarifacsomagokkal fog működni (mobilnet-tapasztalatokat addig is szeretettel várom).    

Hatalmasat égtem ma megint, bár már lassan kezdem megszokni, hogy ha alulteljesítek, rendszerint egy kamera is rögzíti a nagy eseményt. Ezt a cikit most jobban viseltem, mint az előzőt, bár ez tagadhatatlanul markánsabb égés volt, mivel nagyobb közönség előtt történt és prominens személyek is élőben részesei lehettek. *belepirul*

Elöljáróban annyit, hogy:

1. nem akarok tévés lenni, képernyős PLÁNE nem, ezt az egészet egyfajta önismereti játékként fogom fel és kíváncsi vagyok egy sor dologra – de ennyi;

2. a Naplós műhelyt egyszerűen csak azért választottam, mert muszáj volt egy elektronikus cuccot is tolni, és ez emberi időpontban volt – és megint a fránya kíváncsiság, ugye.

3. az a tény, hogy sokadszorra teljesítek szarul, nem azért zavar, mert terveim vannak ezzel a területtel, hanem mert pont azokat az emberi hibáimat hozza ki és nagyítja fel, amiket a legjobban utálok magamban… emellett pedig természetesen igenis hiúsági kérdés, hogy milyen képet kapnak rólam mások, nyilván.

No, most jöjjön a sztori a maga pórias, cizellálatlan valójában…

Amikor Szalay Ádám 16.10-kor közölte, hogy vendég lesz interjú-gyakorlás céljából, még nem sejtettük, micsoda ínyenc szopatással készültek az ország vezető médiagenyói. :D Aztán mindenkit kiküldött a helyiségből, és egyenként tértünk vissza a kamera elé. Feladat: 3 perces élő adás beköszönéssel, és our lovely interjúalany wer anders could have been, mint Vujity Tvrtko.

Az egész csoport picsaszar volt, de kezdjünk akkor talán velem:

Előnyömre fordíthattam volna, hogy kivételesen egyedül én voltam gyárilag felkészült, mert véletlenül pont olvastam a faszi összes könyvét és a Naplót is szoktam nézni vasárnaponként. A ballépést ott követtem el, hogy

a, volt egy sor dolog, amire TÉNYLEG baromira kíváncsi voltam, de értelemszerűen ezek nem egy 3 perces, random, felkészülés nélküli élő interjúba illő dolgok;

b, amint megláttam a kamerát, szétestem és képtelen voltam egy értelmes mondatot kinyögni, tehát mondat restart háromszor, de még az előző mondat roncsain, tehát totál káosz és értelmetlenség, és sok-sok rizsa, rizsa, rizsa, rizsa, hogy megpróbáljam definiálni a 2 perces kérdést (ez 3 percből eleve nem jó arány, ugye);

c, mindezt megkoronázta a tény, hogy Tvrtko szándékos szopatásokkal fűszerezte a 3 percet, nálam konkrétan azzal, hogy elkezdett a gatyámról kérdezni. Első körben nem sejtettem, hogy mire megy ki a játék, de a harmadik ilyennél már megvilágosodott Küsmödi agya. Lényeg, mire a interjúalanyom konkrét válaszához jutottunk volna, lejárt a 3 perc.

Asszem, nem kell elemezni, ez miért volt fos. :D

A többiek szintén “kitettek magukért”, mindenki gyalázatos volt, helyenként olyan érzés volt nézni a műsort, mintha krétát húznának végig a táblán. Grr. A többiek 95%-a megalázóan tájékozatlan volt, így a színvonal ott volt kb., hogy:

a, “miért van mindig sapka a fejeden?”

b, “miért nem magyarosíttatod a neved?” (ugye a faszinak gyárilag magyar neve volt, és erről “horvátosított” 18 éves korában, mert a mutterja horvát és így szólította annó, csak 1972-ben tilos volt nemzetiségi neveket használni – tehát a kérdés annyira rossz, hogy interjúalany nem is adott rá választ);

c, “milyen volt Csernobilban?” (ez a nagyonmélyekvagyunk-arcoktól, lol)

Gondolom, nem kell részletezni, ez miért gáz felhozatal.

Az amúgy is szegényes mezőnyt Tvrtko azzal alázta még jobban, hogy különböző mókákat ejtett meg. Pl. egy kérdésre túl részletesen válaszolt és nem lehetett lelőni, másra meg “igen”-t vagy “nem”-et mondott csupán. Néha eltért a tárgytól, és félre fordított fejjel, nagy szomorúan megjegyezte, hogy válik a feleségétől, mert megkúrt egy japán csajt Miamiban, de a lúzer riporter erre nem csapott le, hanem kérdezett utána egy offtopic fasságot. Csillagos nullás témaérzékenységből.

A délután highlightja a következő beszélgetés volt:

“Igaz, hogy az a hobbid, hogy bulvárcikkeket gyűjtesz?”

“Igen.”

“Van més hobbid is?”

“Igen.”

“Mit gyűjtesz még?”

(Faszi, nagy komolyan): “Alsónadrágokat.”

(“Riporter”, próbál kötni): “Milyen alsónadrágokat?”

“Főleg csíkosakat, de van pöttyös is. Például nagyon szeretem a laza gumis boxeralsókat meg a jégeralsókat. Ami most van rajtam, na az például világklasszis. Nézzétek meg…”

Erre felállt, és nemes egyszerűséggel – ott a kamera előtt – kisgatyára vetkőzött. Ott állt a faszi a stúdióban egy alsóban, beszarás! (Nem fél a youtube-tól…. Méretes farka van, súgta az egyik csaj, nyilván ezért ilyen laza és magabiztos. A pasiknál ennyi elég. Mi nők legyünk szépek, csinosak, divatosak, formásak, szexeljünk és főzzünk jól, a pasik viszont már ennyitől magabiztosak lesznek.) Persze a mi emberünk azért ennyivel nem érte be, folytatta:

“És jó feszes a fenekem is, fogd csak meg” – és erre megragadta a lúzer riporterfaszi kezét és a fenekére tette!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Kész volt.

Ádám erre dob egy ilyet: “Én meg leveszem a pólómat” – de csak felleggyintette (kicsit pocakos, de szőrtelen).

Én, az első sorban: “Basszus, és még Sváby heréit nem is láttam, pedig rendesen fizetem a tandíjat!” – nem tudom, hallották-e, hopefully not.

A szerencsétlen áldozat “persze” nem tudta kezelni a helyzetet, picsa zavarba jött és másra terelte a szót. Kész volt.

A csoportos lebőgés után a srácok elmondták, hogy hát bizony kivétel nélkül mind “nagyon szar” volt, és néhány konkrétumot is fűztek a hallottakhoz-látottakhoz.

Ádám végül így köszönt el: “De ne keseredjetek el, az első mindig nagyon szar szokott lenni!” – lol. Hát, kösz.

Mindenesetre tanulságos volt.

ps.: Több liter konyakkal tartozom az operatőrnek. (Őt fűzöm be sutyiban, hogy törölje a részeimet.)