A kilencvenes évek végén a Metal Hammer (ma már Hammer World) aktuális számában olvastam egy kissé elszállt mondatot az egyik szerkesztőtől: “én nem hallgatok demókat” – ezzel akkortájt magam is egyetértettem, hiszen piszkozatot sem olvasunk, miért forgatnánk akkor félkész nótákat a CD lejátszóban? Aztán eltelt tíz év, és ma már néhány program, egy jó hangkártya és egy szekvencer segítségével bárki stúdió(közeli)minőséget produkálhat otthon. Igaz, most nem rock vagy metál reménységekről írnék, hanem a honi dark electro-front friss hajtásait veszem górcső alá.

B, mint Black Nail Cabaret – Egyszer volt, hol nem volt a darkwave, az industrial, a szintipop és a techno, fogták magukat és összeköltöztek egy csinos kis gót kastélyban, aztán ebből lett a tech noire-ral leginkább rokon Black Nail Cabaret is. Az Umbrella-covert már mutattam, de ez persze csak egy kis darab az Art Macabre-alapító csajok életművének közös fejezetéből: szerencsénkre nem ragadnak le egy-egy sémánál, szívesen kísérleteznek hangzásokkal, műfajokkal. Emke és Zsófi legfrissebb projektje nem csak azért jó, mert elfogult vagyok velük, hanem azért is érdemes a körmükre nézni, mert ilyen még nincs Magyarországon. Két lány, sok szinti, kicsit Yazoo, kicsit Depeche Mode, eklektikus hangzás, a Diamond Dognál még az Ataraxia is eszembe jut. Elektronikus avantgárd sok-sok játékossággal és a halott múzsa csókjával, there’s beauty in decay.

Emke és Zsófi

C, mint Cyber S(?)ain’t – Amikor Cybersaint-Ági először mutatta felvételeit, nagyon megörültem, hogy végre nálunk is születőfélben van egy futurepop-aggrotech színtér a dark electronica végeláthatatlan erdejében, Fruity Loops-szal és sok-sok cyberloxszal meg glowstickkel a partykon. Ági persze gót frontról érkezett, és ez persze az általa írt zenékre is rányomja bélyegét – de az igazán izgalmas az lenne, ha valami igazán elmebeteg terror ebm-ének dobná fel az egyelőre még instrumentális darabokat (márpedig nem kizárt, hogy a mikrofon mögé nem más kerül majd, mint DJ Wednesdayági, alias Bulivan-ági, ahogy szeretetből én hívom őt).

Fruityloops-szal készül épp a zene

D, mint Dr Melancholia – Kicsit kakukktojás listánkon, hiszen ők hagyományos rockzenekari felállással próbálkoznak, ami demó-változatban jóval nehezebben rekonstruálható, mint az elektronikus előadók produkciói (a fő gond náluk mégsem a gitár-sound, hanem valami egészen más, lásd később). Noha dark industrial csapatnak vallják magukat, a zene inkább hasonlít a mainstream nyolctól nyolcvannyolcig rockzenére, mint bármi másra. A beszédes A vég kezdete című demón a zenei alap a gyenge hangzás ellenére egész ígéretes a maga műfajában (ami dark alternatív rock, nyomaiban fel-felvillanó ipari elemekkel), de a képzetlen, sematikus, monoton ének hallatán szinte látom magam előtt a korai Tankcsapdát (ami egyrészt nem épp szcéna-azonos, másrészt pedig rettenetesen idegesítő). Feldereng persze Marilyn Manson alakja és némi Dope Stars Inc. is a háttérben, de a szöveg a maradék illúziónkat is elveszi: pedofil Mikulás, Jézus Krisztus, Megváltó és egy sor okkult dark klise a kilencvenes évek rojtosra koptatott témavilágból (ha már dark rock és “mocskos industrial”, egyelőre inkább ajánlom a Drugzone-t a honfitársak közül). Egy kísérletezős, képzettebb énekes sokat dobna Melancholiáékon, de még így sem reménytelen a helyzet: a zenészek élőben egész ügyesek, színpadi megjelenésük pedig dizájnos imázsuknak köszönhetően alaposan felforrósítja a hangulatot (a Gyárban és a Rocktogonban, mert máshol szegények nem nagyon játszanak).

Christina Bin Laden, az énekes - élőben

S, mint S.C.E.L. (The Sadistic Czar vs. The Empress of Loveliness – ezek nem gatyáznak) – a harsh ebm-dark electro szcéna eurotrance-szel gazdagon átitatott frontjáról érkező fiatal duó első szárnypróbálgatása a Vermillion Dress of Ash demó, mely az intró mellett három angol, egy német nyelvű számot tartalmaz (illő lenne még egy mexikóvárosi akcentusú spanyol dal, ha már a harsh ebm hagyományait követjük). A tagok rettenetesen fiatalok, az ipari hangzás mellett egyértelműen hatott rájuk a kilencvenes évek dallamos popzenéje, egy maréknyi Diva Destruction és persze a sötét hangulatú gót szövegvilág, ahogy kell (“die Nacht ist tief und dunkel”). Először The Astral Pretender című számukkal találkoztam a myspace-en, a megkapó dallamvilág mellett – bevallom – a magyar formációk jellemző gyerekbetegsége, az ének kicsit megijesztett. Persze a harsh ebm műfajra nem jellemző, hogy a vokóder mögé technikás operaénekesi kvalitásokat kívánna, de ritmika, előadásmód tekintetében még van mit tanulnia a tagságnak, ami pár hónapos ténykedés után tökéletesen érthető. Ezzel együtt is tiszteletreméltó, hogy élőben lényegesen erőteljesebbek, magabiztosabb hangzással.

S.C.E.L.

V, mint V.e.N. (Virtual Explorer of Noise – a műfaj egyik védjegye a rövidítés) - A V.e.N. meglepő módon Ven projektje, akinek különleges affinitása van a fülbemászóan brutális hangzásokhoz. A Combichrist és a Suicide Commando legszentebb harsh ebm-indust hagyományaiból építkezik, a lendületes, markánsan harcias hangzás mögül viszont kibontakozik egy nagyon is finom, elszállós, álmodozós, már-már ambient-szerű dallamvezetés. Árnyaltabb zene ez talán, mint a Módszer-féle Servo.Hatred, aminek Ven hosszú ideig volt live-tagja, helyenként már-már filmzenébe illő allűrökkel. Igazi “érzékeny aggresszor” zene ez, no – és igen sajnálom, hogy még pont őket nem volt alkalmam élőben látni eddig.

Comatose és Ven

A Gépház üzen: természetesen sikamlósabb témájú bejegyzéseim csak két napig elérhetőek bárki számára, így mától az előző post is jelszavas (semmi extra, csak a telefonszámom utolsó négy jegye, ha nem tudod fejből és iwiw-en sem vagy ismerősöm, mailben érdeklődj).

Endorphins rajza egy cybergirl-ről

Este nyolctól reggel nyolcig, két napon át, magam sem hiszem el. Úgy partiztam végig a hétvégét, mint a filmbéli amerikai egyetemisták, akik a felsőoktatásra amolyan társasági élet-tuningoló szabadidős tevékenységként tekintenek. Az életem valóban nem sokban tér el most a diákok boldog-bohém színjátékától, bár szerencsére nincsenek vizsgáim, a számlák meg sajnos csak jönnek, jönnek.

Csendes estét terveztem péntekre, de Emke végül csak elcsábított délután hat fele. Az év eddigi leghasznosabb és legszebb meglepetése a gyöngyösi buszpályaudvaron ért (no, ez az a hely, ahol egyébként a lehető legritkábban ér kellemes élmény). A világválság, az infláció és a heti három sztrájk korában nem is számítottam ilyen pozitív változásra a hosszú idő óta érintetlenül álló menetrend táblázatban: 21.05-ös busz Budapestre - elképesztő, mintha az elmúlt tíz év imái és káromkodásai hallgattattak volna meg minisztériumi szinten.

A reggeli Gyöngyös-Pest közlekedéssel ugyanis soha nem volt gond, 4.25-től nagyjából tízpercenként végigszánt valami az m3-ason (6.10, 6.20, 6.30, 6.45, 7.05, 7.15… ki hányra jár dolgozni, ugye), délutánra viszont valamiért elfogy a Volán lendülete. 18.45-kor indul az utolsó normál busz Pestre, utána már csak egy hatvani járat szolgálja a nép kényelmét 19.45-től, amivel kétszer annyi ideig tart az út, mivel autópálya helyett minden fasornál megáll a dugigzsúfolt jármű, mint a mesében. Az elmúlt tíz évben így aztán az összes létező ajándék-könyvet, bónusz cédét és meglepetés-welcome drinket begyűjtöttünk a világon, ami “az első húsz érkezőnek” jár, hiszen este nyolckor még viszonylag kevés party-arc pörög a parketten, before-bulira meg azért nem mindig van lehetőség. A 21.05-ös opció tehát forradalmi újítás, mely magában hordozza a komoly életmódváltozás lehetőségét. Köszönöm, Volán, köszönöm! A kétlaki élet apró örömei. (Már csak visszafelé kéne egy plusz járat, hogy 20.45 és 5.45 között is el kényelmesen haza lehessen jutni, de ne ne legyünk telhetetlenek, kérem.)

Emkével tehát egy üveg vilmoskörtével koccintottunk a 21.05-ös busz egészségére, majd fél egy körül levonultunk a Filterbe, ahol szokás szerint teltház volt. Némi iróniával nyugtáztam, hogy a korábban ”50% Depeche Mode – 50% ….” fantázianevű pénteki program már csak simán DM-estté redukálódott, egy szerény “kiemelt együttes:….” felirattal megtámogatva, ami ezúttal – surprise! – a Bonanza Banzai volt. A hely báját egyébként (a családias légkörön és a szexi pincérfiún kívül) az adja, hogy AndOne-Géza és Fineas-Csabi remek érzékkel keverik a talpalávalót, bizton állíthatom, hogy kicsinyke, zömében közepes szelektorokból álló színterünk legjobb dj-i közé tartoznak, kellő fogékonysággal a közönség hangulatára és ízlésére. Reggel fél hét körül óriási fless volt a harsh ebm-blokk, igazán kéne egy oxigénsátor ezekre az alkalmakra a Filter elé.
 

Rajz by Endorphins (kicsit 80's, kicsit cyber)

Az igazán nagyszabású esemény persze a szombati, jubileumi Future Dream Party volt, ami a Gyár egyik legnépszerűbb, legütősebb bulisorozata (a suttyódiszkók és a Floorkiller-bulik mellett, természetesen). A before-party ezúttal is nálam volt a Mester utcában, ha már útbaesik ugye… Atis, Emke, Laci és persze Niniel, aki szokásához híven csak fél tizenkettő fele bukkant föl…és persze némi Finlandia (a képeket azonnal kérem, fiúk-lányok, a VVTV remek videóit az eseményről – beleértve a Gyár-videót is – itt láthatjátok).

Egy óra tájt végül taxival vettük be a Gyárat, ahol rögtön a kapuban meghitt teaser fogadott minket: Tysson kollégát épp a mentő vitte gyomormosásra; minden bizonnyal megártott a sok málnaszörp a fiatalembernek, a legjobb családban is megesik az ilyesmi, ugyebár… Odabent már röpködtek a cyberloxok és a műraszták, ott volt mindenki, aki számít (na jó, majdnem), így az első fél órát a szokásos toalettbéli szocializálódással töltöttük. A Head-less koncert ugyan családi okok miatt elmaradt (az énekes nagypapája halt meg), de Markus most is eljött a messzi Berlinből, és találkoztam még néhány új arccal is a feszületen, aminek szívből örültem. Bővül a család. Csitcset után pedig meghódítottuk a táncparkettet Pilla, Wednesdayági, Nina, Teufel, Rini és a többiek társaságában… ez utóbbi projekt egyébként olyan markánsan jól sikerült, hogy most is pokoli izomlázam van, alig tudok menni (a síelés mellékhatása ehhez képest kutyafüle volt). 

Rajz by Endorphins (szöveg: VNV Nation: Fearless)

Mondom mindezt annak ellenére, hogy a zenei repertoár elég erősen a goa és a pszichedelikus trance irányába látszott elmozdulni, és az egyik dj kimondottan meglepődött, amikor *még több* Icon of Coilt, Suicide Commandót, Apoptygma Berzerket, Hocicót, Grendelt, Amdusciát és VNV Nationt igényeltünk. Liquid szettje ezzel együtt is ütősre sikeredett, no meg Sis is kellemes hangulatot teremtett, mint rendesen (plusz jól meglepett, amikor két blokk között a vécében az ld50-előtti ismeretségünkről nosztalgiáztunk, és bevallotta, hogy manapság főleg hazai alter-holmik forognak a lejátszójában, hehehe).      

Természetesen villanykapcsolásig maradtunk, így after-partyra sem volt szükség, mindenki pizsibálban folytatta a jövőálmodást. Hajni 16.20 fele ébresztett, majd Niniellel és Árpival fepattantunk a 19.15-ös buszra, és megünnepeltük az új, 21.05-ös csodajáratot, ami a 2009-es címkéjű “szép új világ” eddigi legszebb hozadéka. Jó éjszakát!

Update: Feltöltöttem néhány új fotót (amik az iPhone-nal készültek, csak muszáj volt pirosszemteleníteni őket előbb) és belinkeltem Rini képeit is. Itt lehet nézelődni.

Fotó by Rini

Front 242, igen

A szombati Front 242-buli a kezdeti nehézségek és parák ellenére is remekül sikerült: szuper interjú, zseniális koncert, hangulatos afterparty és heveny alkoholmérgezés. Ez a hétvégi mérleg.

Fél négyre beszéltük meg a találkozót a Sportmaxba, de akkortájt még csak a szervezők és a catering-es lányok voltak ott (nem baj, legalább nekik is bemutatkoztam, és kimentem kajálni a MOM Parkba, lévén azért sajtónak mégse illik hozzányúlnia a zenekar kajájához – ehhez képest hajnalban csak elpusztítottam szerényen a maradékot, nevezetesen két kis baconbe göngyölt pipicombot rizzsel). Négy és öt között aztán a többiek is befutottak a backstage-be, mindenki ott volt, aki  hasonló partykon az első sorokban szokott pörögni: Davina, Estee, AndOne, Fineas, Atis, Brigi, Emke (az egyik srácot nem vágtam, honnan ismerhetem, aztán rájöttem, hogy sehonnan, csak ő Császár Előd, haha). Jennifer és Norazah, holland barátaim csak az afterpartyra ígérték magukat, lóvéhiány következtében. Amíg Krisztiánékat vártam a kamerával, a Sportmax méretein ámuldoztam: rettenetesen impresszív hely, tágas, dizájnos, kulturált, tiszta és a személyzet is udvarias. Nem mellékes körülmény az ilyesmi, elvégre a Szilvesztert is itt fogjuk tölteni, ugyebár.

Kapunyitás előtt, délután négykor: azért a soundcheckből hallani, nem glam-rock csapat készülődik, thanks god

Új hely lévén némi gondot okozott megtalálni a felvételhez szükséges megfelelő közeget, ami kellőképpen szeparált és zajmentes, így aztán egy félreértésnek köszönhetően a stáb egy időre a zenekari öltözőbe is beköltözött… aminek – láss csodát – nem igazán örült a csapat (pedig zseniális, hófehér, Front 242-feliratos törülközők sorakoztak a székeken, igazán autentikus háttér lett volna). A kedélyek néhány percre felforrósodtak, de szerencsére sikerült lehűteni a hangulatot sűrű elnézéskérések közepette. “Jól kezdődik – gondoltam magamban – először elunom magam a backstage-ben, aztán összeveszünk az interjúalannyal, mi jöhet még?” Aztán Markus jött, a Head-less kedvesarcú tagja, aki ezúttal dj-zni ugrott át a messzi Germániából. Álmomban sem gondoltam volna egyébként, hogy ez a jámbor fiatalember hivatásos katona, és Afganisztánban meg Irakban is nyomult már, amik azért kicsit sem barátságos helyek. Jól ki is faggattam az ilyenkor szokásos lányos-ámulós kérdésekkel ékes német nyelven: kellett-e már ölni, nem szokott-e félni, tényleg előre meg kell-e tervezni mindig az útvonalat és milyen ott a nők helyzete, satöbbi. Gondolom, hetente legalább háromszor megkapja ezeket a kérdéseket tágra nyílt szemű turistáktól. Anyway.

Fél tíz fele került sor az interjúra, mindenki nagy örömére nem az öltözőben, hanem egy nyugis tükrözött szobában az emeleten (szánom-bánom, hogy emiatt lemaradtam az Interzone-ról, dehát a kötelesség az kötelesség). Richardot kaptuk meg a célra, aki kiváló interjúalanynak bizonyult (és az öltözős eset felett is szemet hunyt addigra, bár szekrényből kieső meztelen grupiknak talán jobban örült volna, igazán kár, hogy ez nem divat ebben a műfajban, no). Mindenesetre részletesen, folyékonyan, színesen beszélt mindenről, könnyen levette, mire akarunk kilyukadni éppen és végig jó volt az összhang közöttünk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a körülményekre és a szűk időre való tekintettel végig fenntartottam a szemkontaktust, és egy pillanatra sem néztem bele a jegyzeteimbe (pedig igen lelkiismeretesen kiírogattam magamnak a stáb által összeválogatott negyven (!) kérdést, amik a klasszikus, átfogó mélyinterjú alapját voltak hivatottak képezni). Több dolog is baromira szimpatikus a hozzáállásukban: egyrészt rendkívül szerények és alázatosak, másrészt nem hívei a nimbuszrombolásnak, ergó nem csinálnak új albumot, ha épp nincs ihlet, tisztában vannak azzal, hogy már nem fénykorukat élik 27 év zenélés után (ellentétben a jó öreg Cure-ral vagy Depeche Mode-dal, akik laposabbnál laposabb albumokkal szomorítják hallgatóközönségüket, ugye). Hál’ Istennek és profi interjúalanyunknak könnyű volt építkezni, így talán az utómunkával sem lesz olyan sok dolog: a beszélgetés összefüggő, feszes, kerek egészet alkot, összességében véve elégedett vagyok vele. Lehet, nem is vagyok annyira camera-shy: perverz módon még tetszett is, hogy beszélgetés közben két kamera mozgott és hat vaku villant percenként. Szemmel láthatóan Richard is jól érezte magát, bár kicsivel több idő hasznos lett volna.

Kamerák rulez (fotó: Fónyad Csaba)

(fotó: Fónyad Csaba)

A beszélgetés után szinte percekkel kezdődött a koncert, és ott aztán egészen elengedhettem magam végre. Fura dolog ez, hiszen soha nem voltam keményvonalas Front 242-rajongó (igazából megvan három albumuk, amiket néha felteszek ugyan, de négy számnál többet sajnos nem ismerek név szerint… ehhez jön még persze a híres Tragedy for You, amit ugye mindenki ismer, lévén ez a legnagyobb slágerük, mégsem játsszák koncerteken, nyilván nem véletlenül). Szóval, hiába ismeretlen számomra a repertoár jelentős része, azért mégis csak ez az a műfaj, ami – akárhogy is vesszük – elválaszthatatlanul a sajátom valahol. Elektronika, kemény elektronika, zajos elektronika, mégis rengeteg finomság és szépség  - voltaképpen az EBM valamennyi ága és derivációja energia-bázisú zene. Igazából nem a komplexitás számít – bár tagadhatatlanul vannak összetett darabok – hanem az energia, az erő, a kifejezés totális hatalma és frissessége. Ezek a faterom-korabeli palik pedig úgy mozogtak a színpadon, mintha tizenkét évesek lennének. Nem lehetett nem rongyosra ugrálni magunkat a show közben, az első sorban. Addigra már mindenki megérkezett: Pilla, Baltás, Izsák Attila, Cybersaint, Liquid, Tuli, Karesz, Gelka, Niki… nem tudtam olyan helyre állni, hogy ne bukkanjak ismerős arcokra körülöttem. Külön pluszpont volt, hogy buli után interjúalanyunk, Richard odajött hozzám, megveregette a vállamat és megkérdezte, tetszett-e (utána persze letámadták az autógrammvadász-népek). Érdekes, én az utóbbi időben leszoktam a közös fotózásról, de most azért beálltam egy kattintás erejéig, ha már így adva volt a szitu (Atis: kérjük a közös fotót! ;).

Így láttuk mi: a hang persze élvezhetetlen, de a hangulat ebben a minőségben is átjön

(fotó: Fónyad Csaba)

Éveken át tűnődtem azon, milyen lehet, ha valakinek nincs zenei hazája. Gyökértelen. Hontalan. Én ezt nem tudom elképzelni. Annyira alapvető, integrált része életemnek a zene, amit szeretek, hogy megváltozhat körülöttem minden, elköltözhetek a világ végére, de ezt a dolgot soha nem tudnám feladni. Amolyan transzcendens én-élményt ad a tény, hogy van valami, ami hozzám szól, aminek minden taktusa az enyém.

Tulajdonképpen az egész, örökké definiálhatatlan dark-goth-electro színtérről beszélek, amiben az oldschool EBM vagy industrial éppúgy benne foglaltatik, mint a szintipopos újhullámos zenék, a sötétebb posztpunk, a játékos-komplex neofolk vagy az agyeldobós terror EBM… és persze a színtiszta, hamisíthatatlan darkwave. Ide tartozom, ez az én hazám. Emke mondta, épp a napokban, a Filterben: “Tudod, Laci miatt elmélyedtem kicsit az indie-ben meg az angolszász gitárzenékben, és találtam is jó dolgokat persze, örülök neki, hogy színesebb lett a zenei spektrumom valahol… de az nem én vagyok, nem az én világom, és meghasonlottnak éreztem magam a világom nélkül. Semmi mást nem akartam, csak újra visszatérni a zenémhez, hazamentem hát és órákig dark electrót hallgattam, és jött az elmúlt tíz év tengernyi emléke, és tudtam, ez az, amit soha nem vehet el tőlem senki.”

Az afterparty ugyanezt az érzést hozta, bár lássuk be: olyan magas elvárásaim vannak a zenével kapcsolatban, hogy nehéz nyitni bizonyos műfajok felé. A kísérleti elektronikával és egyes alternatív műfajokkal nincs is gond, de nem tudnék mondjuk Tankcsapdát vagy egyéb másodvonalas pop-rock zenéket hallgatni (szerencsére ilyen ismerőseim nincsenek) vagy mondjuk DJ Tiestóra és pittyremegtetős feka zenékre bulizni (ilyesmire kizárólag Hajni miatt vagyok hajlandó, évente háromszor, sok-sok szesz után). És a tartalom, nem utolsósorban a tartalom.

De ami még ennél is fontosabb, soha nem tudnék egyszerűen úgy élni, hogy a zene csak zene, és nem életmód. Kevés ahhoz fogható érzés van, mint amikor Lipcsében az Agrehalle közepén állsz ezernyi glowstick, cyberlox és dark hercegnő ölelésében, és a tekinteted találkozik néha néhány ismeretlennel, akik ugyanazért vannak ott, amiért te… és mindannyian mosolyogtok. Vagy a Bolkow Kastély Party, a Hangár a hildesheimi repülőtéren a M’era Lunán, stoppolni a világ végéig talpig színes lakkban, militaryban, bóklászni az ezernyi bolt bizarr kínálatában, a goth-bolhapiacok Münchenben, a Depeche Mode-klubok Prágában… és az a csodaszép, bensőséges őrület és agyeldobás, és a szépség, csoda, érzékenység kreativitás…

Pont erről (is) beszélgettünk az afterparty afterpartyján, nálam (a taxiban azért tartottunk egy kis suttyódiszkót, Culture Beattel és 2 Unlimiteddel, haha). Toltunk egy kis Assemblage 23-t, Frozen Plasmát, SITD-ot meg VNV-t  a bor mellé (ami oly’ nagyon kellett még nekem a vodka-redbullok és a négy sör után, mint AIDS-esnek a rákdaganat). Ezt szeretjük, ez a “vallásunk” és jó ezt megosztani egymással. Az ilyen bulikon pedig ez az érzés különösen erős.

Atis kinyúlt reggel hatra, nem értem, mé’

Jenny, Norazah és új kartársunk, kinek nevére nem emlékszem, de 24 éves, haha

…és egy közeli

Markus diszkréten elpihent a fotelben…

Update: Takarítottam, feliratoztam, rendszereztem az oldalon. Barátaim írásait, melyek ajánló gyanánt kerültek fel, egyelőre átköltöztettem az Egyéb mappába, simán praktikus megfontolásokból, mert ugye rend a lelke mindennek. Olvassátok őket szeretettel!

Az alábbi videót M’era Lunán készítettem, szombat éjjel, midőn a mosdóból a sátrunkhoz igyekeztem épp. A két fiatalember csudajól nyomta az oldschool ebm-re: glowstickkel, rojtos naciban, ahogy kell. Menet közben egy miniszoknyás dark lányka is beállt közéjük, kicsit off volt, de aranyos. Már sajnálom, hogy nem filmeztem őket tovább.

Zenei kérdésekben lehetetlen okosnak és objektívnak maradni, elég idős vagyok már ahhoz, hogy belássam: nincs kategorikus rosszabb vagy jobb, egyszerűen csak olyan van, ami nekem adott esetben jobban vagy éppen kevésbé tetszik – ám még ez is erősen hangulatfüggő. Így aztán ez a bejegyzés nem is arról szándékszik szólni, miért jobb a harsh ebm az r’n'b-nél: kinek a pop, kinek a futurepop.

Mindenesetre mosolyognom kellett, amikor régi gyerekkori barátnőm a minap megmutatta azokat a számokat, amikre ő “tombolni” szeret. Tombolni – így, ezt a szót használta, és pontosan ezzel vált a komikum forrásává. Voltaképpen középtempós, verze-refrén nótákról van szó, amikre kiválóan lehet partnerszerzés céljából a placc közepén vonaglani, de a potenciál inkább a látványban, mint a fílingben rejlik. Az most mellékes, hogy én gyárilag hülyét kapok a pittyremegtetéstől, pláne ha feka-fejhangon rárappelnek… ezért gyorsan szögezzük le, hogy e műfaj képviselői között is szép számmal akadnak képzett énekesek, mértani pontossággal megkonstruált dallamok, igényes színpadi produkció, nincs is ezzel gond – de tombolás??? Tombolás-kompatibilis nótát konkrétan egyet se hallottam r’n'b-kedvelő barátosném válogatás cd-jén. A legnagyobb jóindulattal is csak “kellemes délutáni hallgatnivalókról” beszélhetünk.

Tombolni ezzel szemben különféle remek (és kevésbé remek, de mindenképpen tombolás-kompatibilis) harsh ebm,- dark electro,- terror techno-, agrotekk nótákra lehet igazán. Sőt, azokra tulképp mást se… – azt viszont nagyon. Ez nem szeretem-nem szeretem kérdés, ez tény.

Wednesdayágit mindig öröm nézni, miközben jól érzi magát

Igazából fogalmam sincs, hogy jutottam el idáig, kezdetben ugyanis határozott ellenszenvet éreztem az agresszív, mérges donaldkacsát idéző vokóderes marhaságok iránt, és ezerszer előrébbvalónak tartottam az oldschool ipari muzsikákat, a jófajta szintipopot vagy akár a tradicionális, new wave-es dark zenét (metálos sosem voltam, lekopogom). Persze most is sokminden megfordul az mp3-lejátszómban, de az elmúlt három évben a kelleténél valóban jobban rákattantam a “belezős technóra”. Felfoghatatlan, hogy jött ez… néha csak mereven bámulom a lastfm-chartomat, és röhögök. Már eleve vicces egy olyan playlist, amin a világzenétől az ambienten és az Abbán át az alter-rockig minden megfordul, és akkor ehhez jön még egy darabka Mexikó.

Az egész 2005 nyarán kezdődött, amikor perverz cinizmussal egyszerre három oldalról törült pofán az élet. Akkor volt egy fura és bizarr rezsimváltás az agyamban, és a szokásos, évi Bolkow Castle Party-n egész végig a Hacijenda pincéjében, a harsh ebm-kisteremben éreztem magamat a legkomfortosabban. A többiek a koncertek után Depeche Mode-ra vagy az ilyenkor elvárható Sisters-Joy Division-Bauhaus szentháromságra pörögtek tovább, én meg behúzódtam a vasrácsokkal körbefont pincébe, és hagytam, hogy a brutális agyeldobás három-négy órán át pucolja a szervezetemet. Mert úgy gondolom, a terror ebm tényleg jót tesz az anyagcserének, és szépen kipucolja a mérget az ember belsejéből.

Azt hiszem, két dolog kellett akkor, hogy megfogjam “ennek az egésznek” a lényegét:
1. Az a lelkiállapot, amikor az elmúlt hetekben-hónapokban elszenvedett megaláztatások, igazságtalanságok és csalódások helyére megérkezett a masszív közöny, és az a fajta couldn’t care less-attitűd, amikor minden mindegy már és az “I just wanna be a fuckin’ warmachine” mondat elnyeri igazi értelmét.
2. Az a különleges, sajátos atomoszféra, amit mindenki ismer, aki járt már nagyobb nemzetközi dark feszten. Bolkowba már 2005-ben is “hazajártam”, sokadszorra és ezer ismerőssel, és akkor egyszeriben, annyi év után eltalált az a hangulat akkor és ott a pincében, ezernyi fluoreszkáló cyberlox-tincs és neonzöld meg UV-lila műraszta között. A látvány, és persze az érzés, amikor nem kell gondolkozni – még a lépéseiden és mozdulataidon se. És a végtelen szabadság, amit ez az érzés ad. Amikor mindent szabad, és nincsenek szabályok… mégis, egy nagy egész szerves része vagy. Olyan intenzív, érzéki élmény volt ez, ami kikapcsolta a tudatot és a gondolatokat, amik csak fájdalmat okoztak, de megoldást nem hoztak. Erre akkor és ott nem voltak képesek a finom, árnyalt zenék, amiket évek óta szerettem és amikhez millió emlékkel kötődtem. Nem volt rá képes egy Deine Lakaien vagy egy Faith and the Muse – pedig különben nekik is vannak “tombolós” számaik. De nem – akkor és ott szintetikus intenzitás kellett.

Emkével 2007 – Csendélet tomboló cybergóttal mögöttünk

Na, és ha néhol durva? A művészetben nem létezhet durvaság? A könyvekben csak pozitív hősök vannak? Meggyőződésem, hogy az agressziónak létezik kreatív formája - illetve létezik olyan nyílás, ahol az összegyűlt negatív energia konstruktív formában képes távozni, vagy éppen pozitív energiává alakulni. A durvulás itt kimondottan jól jön: az érzéketlen, monoton house-trance lúpokkal ellentétben itt konkrét, megfogható arcot kap “az ellenség”, s ily’ módon a feloldás is különös örömérzettel jár a végén.

Tombolásra olykor igenis szükség van. Arra, amikor a rossz érzések okozói az érzékelés szintjén kikristályosodnak és elkülönülnek, végül pedig arra, hogy ezt a “csomagot” az ember egyfajta rituális szertartás keretében kilökje magából . Ez történhet célbalövés vagy extrém sport segítségével, de szintén kiváló – és veszélytelen – alkalmat szolgáltat az agytisztításra a harsh ebm-re történő “tombolás” is. Tombolni persze lehet másra is, de erre különösen…

Önarckép: 2005, Bolkowban… és itt egy kis mosolykép, ugyanabból az évből

So, here I am finally, able to write a proper journal entry. Last time I got started, Sarka`s laptop froze in the middle of a sentence, so I really hope I can get in touch with the world finally. Here I am at Jenny+Robin`s place, still in Utrecht, Holland.  I am definitely going to write more about my adventures here, but let me start with the thing I have on my mind now. 

Well, the Cenobytes party was nothing new under the sun, very much like our ebm-industrial nights in Budapest. The venue looked exactly like our A38 ship and the music was the same as well… the kind of thing ld50 refers to as `the electronic education of the masses`. You know that I love electronic music and heavy industrial/ebm/techno (especially Mexican terror ebm!), but the way the scene is losing its variety alienates me. I have been to thousands of good and bad parties throughout my life, but `Cenobytes` itself was a truly intimidating experience for me. It somehow scares me… losing all sense of meaning behind things… or maybe it was just the mood I was in. After all, if I am in the right mood, nothing is better than just letting the beats control my body, getting rid of my worries and have fun without thinking… thete was a time when I was so screwed-up that I preferred not to listen to any `cuties` but rather jump around to harsh techno… and it is a part of me, a part of my identity as well. But in that very moment, that particular night I was in the mood for more intimate parties, favourite songs, a nice table to sit down and talk a bit with my friends. I might be getting old, but there are times when I feel so out of place at parties in the crowd, unable to relate to the mess around me… I might be getting old, hmmm, really don`t know, but sometimes I long for cozy houseparties with some nice booze, philosophical discussions or amusing drunk babbling with my beloved music in the background… then of course I like to show up, dance to crazy beats and feel like a tiny part of a big picture. However, this time it was not the case.

All of a sudden, while standing in the crowd I began to feel like I`m longing for something that does not even exist… a scene that disappeared long ago and an illusion of things being better elsewhere, which is obviously a naive assumption. As if Holland was better, as if Dutch parties were supposed to be all better (or lekker, lol)… while they of course are just parties and parties are pretty much the same everywhere in the world. But in that state of mind, I really felt like losing something… an important part of my identity and a `chance to be as me`… and a chance of being able to do what I really, really would love to do. Strange, huh? Still, I feel obligated to explain this because I know my silly behaviour must have seemed to be a stupid drunk kid`s reaction to nice things around her. Wah, fuck, I perhaps should get rid of the cyberlox and cut myself an emo-like fringe so that I could cry over things I just cannot have all night long… :P But no, normally I am a really avid party-girl, dancing to pretty much anything and being a real chatterbox, nobody can shot me.

I don`t know where the scene is leading to, I don`t know when I will be able to make up for the lost time and missed opportunities…. but I feel out-of-place sometimes. I don`t want to spin around then, just stop and take a look at each other… see all the beauty in the world and all these woderful people I have had the luck to get to know. *thinking of my friends in Holland in the first place*