A teázóban ültünk, beszélgettünk a vízipipa mellett (először próbáltam ki, picit köhögtem csak az elején). A szokásos téma került terítékre, a don quioxte-ség és az instant leves problematikája, és megállapítottuk, hogy baromira nehéz. Bizonyos fokú megalkuvás nélkül nincs se siker, se pénz – de hol a határ?

Lady GaGa vagy Steiner Kristóf például őrült mázlisták, de a fene se akar celeb lenni vagy kutyába vonulni, hogy aztán egy napon szabad lehessen. Aztán Emke érdekes dolgot mondott:

- Az van, hogy GaGa ugye r’n'b-dalokat írt meg Pussycat Dollséknak komponált fostalicska pittyremegtetős slágereket, mielőtt szólóelőadóként befutott – jegyeztem meg. – Hogy tud valaki olyan borzalmakat írni, amikor van vénája az 80’s popzenéhez és az indusztriálhoz is?
- Fene tudja. Én nem lennék rá képes… bár, ha zongorán játsszuk el a legtöbb Lady GaGa-slágert, meglepően szép alapokat kapunk. A dolog lényege a dal, de slágerré a keverés teszi. Ha Timbaland keveri, minden alapból r’n'b-cucc lesz…
- A végén a lényeg valahol az, hogy ne legyen túl mainstream az undergroundnak és túl underground a mainstreamnek.

A tálaláson rengeteg múlik. És Emke szeret játszani hangzásokkal és képekkel, így aztán közvetlen, szívből jövő kapcsolatot ápol a mainstreammel és az undergrounddal egyaránt: a lehetőségek itt végtelenek. Már alig vártam, hogy küldje az új Black Nail Cabaret-fülbevalóhoz kapcsolt vizuális körítést, aztán ma éjjel az is landolt a postaládámban, finally.

Egy kis játék a Britney-klasszikussal: darkwave, fetish, latex, lakk, Hollywood. Rihanna után Britney is bedarkult…

- Sosem tudtuk, hogyan értette pontosan Britney, hogy üss meg, baby, még egyszer…

Csodálatos, 52 perces mélyinterjún vagyunk túl. Köszönet Zerónak, a Negative Artnak, Gelkának, a Gothic.hu-nak, a Faith and The Muse-nak, Monica Richardsnak és William Faithnek. Igyekszem hamarosan komoly anyagot linkelni, addig is elég legyen a tény: fantasztikus élményben volt részem.

Monica és én

“With arms too wide to hold just one, too small to heal the world, go on”
[Patience Worth, ezt is hallhattuk élőben.]

Ó jaj, ha egyszer rámtör az ihlet és szemöldökig süppedek a legsötétebb bulvárszennyben… mea culpa, nem tehetek róla, vonz a vihar a biliben – érdekel, mint jelenség. Ritkán reagálok mások posztjaira, legutóbb MegaBrutal ihletett meg “minden nő kurva“-témában, most Hoze friss bejegyzése késztet gépelésre. A téma nem is annyira a már korábban elemzett jelenségszereplés, hanem inkább a médiamegkeresések és a tematikus fregolianyagok gyártási mechanizmusa.

Vihar a biliben: durva darkbotrány véres trollharccal

Megkímélném barátaimat egy hosszú-hosszú bejegyzés, valamint a hozzátartozó szaftos adok-kapok kommentáradat elolvasásától, ezért elöljáróban röviden összegeznem a lényeget: egyik abszolút kedvenc blogom szerzője, Hoze, a magyar darkceleb, 19 tévészerepléssel háta mögött, dark-goth társaságot toboroz a XXI. század című RTL Klubos kultúrműsor forgatására, ahol a banda a tervek szerint a honi setét színtérről beszél. A társaság össze is jön a magyar dark szcéna ún. krémjével: Hoze oldalán Linda Daemon, férje Tommy Muratore (Drugzone), Christina Bin Laden, Daisy Moon és Lin. Bónuszként ellátogat még a forgatásra pár Hoze-haver és néhány random mansonista kistini, nézőként (bár páran az utóbbiak közül úgy tervezik, nyilatkozni is fognak). Befut az RTL Klub stábja, és hamarosan kiderül, hogy a vámpírizmusról szeretnének anyagot készíteni, amitől a fent említett krém természetesen elhatárolódik (ahogy a dark stílustól is, de az most más kérdés). A kistinik – legalábbis Hoze olvasatában, én ugye nem voltam ott – erre nekirontanak a stábnak, hogy ők bezzeg szívesen beszélnek a vérszívásról a kamerák előtt, majd miután a felnőttek fagyos pillantásában rájönnek, hogy ez nem biztos, hogy menő húzás lenne, “úgy kiosztják az RTL Klubos stábot, hogy a csaj a végén majdnem sírt”. Eddig a sztori.

A történet pikantériája, hogy Hoze természetesen azt a levelet is feltölti oldalára, ami alapján a toborzást megkezdte: a végtelenül naiv, gyermeki stílusban megírt, egyébként kedves mailben pedig feltűnik az a név is, ami a kezdetek kezdetén már a felhívásban is szerepelt (email-címmel egyetemben). A magam részéről felettébb különösnek találom, hogy a maréknyi dark banda nem közvetlenül az RTL Klubtól, hanem egy 20 éves vidéki “vámpírlánytól” kapott levél alapján szervezkedik, ezért kíváncsiságból beütöm a kiscsaj nevét a gugliba, hátha kiderül, hogy mondjuk gyakornok az RTL Klubnál. De nem: egy kis lelkes, ifjú rockerlány (tehát még csak nem is dark csajszi) profilja tárul elénk, aki egyenesen fehérvári vámpírnak aposztrofálja magát, majd ezt több idézettel és gondolattal is megfejeli a nagy vérszívók szellemében.

Itt aztán egyszeriben megvilágosodik Küsmödi agya: az RTL Klubnál jelentkező lelkes vérszívó lány szereplési vágya pont jókor jött most, hogy nyakunkon az Alkonyat premierje (ó Istenem, mennyire elegem van a napi négy Robert Pattinson-Twilight-NewMoon és persze True Blood-anyagból!!!), érthető, hogy örömmel forgatnak setét témáról, hiszen minket is ezzel nyaggatnak mostanság 24/7. Mit sejtik ők, hogy Hoze és társai azt se tudják, mi fán terem ez a zagyva vámpírmiskurancia, elvégre honnan kellene ismerniük a nálunk csak pártucat embert érintő, kereskedelmi szempontból jórészt jellegtelen darkwave-gothic-electro színtéret? Én se vagyok képben minden anyagunkkal kapcsolatban napokkal a forgatás előtt, hiszen az ember egyszerre tucatnyi sztorin dolgozik. A szetting tehát igazi szerkesztők álma: önként jelentkező/könnyen talált vámpírcsaj vámpírokat szerez, jó kis vadromantikus Alkonyat-sztorit forgatunk setét helyszínen (az SM Caféban). Királyság.

Én is, én is, én is!!!! (Forrás: Csukás Tibor, hoze.blog.hu)

A történet pedig végül tisztes, mexikói szapiopiba fulladt, mivel:
a, a nagykorú dark krém megorrol a 15 perc hírnévért SZABÁLYSZERŰEN verekedő kiskorú darkokra;
b, a kicsik kiakadnak a nagyokra, amiért ki akarták őket hagyni a buliból;
c, a teljes banda – a nagyok és a kicsik is – dühösek lesznek a XXI. század stábjára, amiért a rohadt médiagörények jól “átcseszték az agyukat”;
d, a Hozén keresztül csapatot toborzó vámpírlány pedig penetráns anyázásba fog, amiért az egybegyűltek nem nyalták fényesre a valagát az egyedülálló képernyős lehetőség miatt, ráadásul még az RTL Klub sem szentelt 2 órás mélyinterjút és háromrészes riportsorozatot az ő szent személyének (ami már csak azért is érthetetlen, mert ő bizony 20 évesen már feleség és anya).

A sztori zseniális, amolyan igazi abszurd színház, vérbő komédia sok-sok vicces elemmel, túlzóan komikus karakterekkel, már-már parodikus kirohanásokkal (a jelenet, amikor vámpírlány zokog, hogy kinyomozták legféltettebb magánéletét a saját maga által, interneten közzétett neve publikálásával, erősen emlékeztet Szalontai Ági esetére, aki az ominózus bukott valóságshowban VÉRES BOSSZÚT esküdött az ellen a szemérmetlen perszóna ellen, aki KISZIVÁROGTATTA PORNÓS MÚLTJÁT… majd a vicces jelenet után beírtuk a gugliba, hogy “Szalontai Ágnes”, és kiderült, hogy az ostoba riherongy nem mondjuk Agatha Bigmelon álnéven, hanem VÉGIG Szalontai Ágnesként pornózott… vérbő komédia ez, kérem szépen)!

Médiaóra: hogyan készül a fregolianyag és honnan tudhatjuk, nem átbaszás-e a médiamegkeresés?

Node, ugye, száguld a billentyűzet és szaladnak a gondolatok, eredetileg nem is erről akartam írni. És, mielőtt még elragadna a hév és az offtopikság nomen est omen jellege, leszögezem: bizony nem is arról, hogy vajon helyes/jó/szükséges dolog-e szubkultúrák képviselőjeként lovagolni a varázsdoboznak köszönhető öt perc hírnéven, hiszen nincs azzal semmi bajom, hogy szép számmal akadnak, akiknek ez örömet okoz. Azért, mert engem picit taszít, hogy ne a munkámmal, a képességeimmel és az eredményeimmel kerüljek reflektorfénybe, hanem pusztán a külsőm és a zenei ízlésem miatt foglalkozzanak velem, attól még mást még igenis boldoggá tehet mindez. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a helyes? Ha Hoze, Linda Daemon, férje Tommy Muratore (Drugzone), Christina Bin Laden, Daisy Moon és Lin szívesen nyilatkozik, mint a dark műfaj képviselője, akkor nekem kutya kötelességem – és ezt most minden irónia nélkül mondom – fejet hajtani az óhajuk előtt. Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz, hiszen lehet, hogy más az ízlése.

Ami itt érdekes inkább, az a találkozóra ellátogató kis csapat naivitása – akinek nem inge, ne vegye magára -, ami a média működését illeti. Tulajdonképpen ez – és persze az, hogy az elmúlt fél évben öten adták ki magukat közösségi portálokon azoknak az orgánumoknak a képviselőinek, ahol én már dolgoztam/dolgozom – visz most arra, hogy meglebbentsem kicsit a függönyt. Néhány alapvető tény következik hát most.

• A szerkesztőség témaválasztása

Minden médiatermék köré csoportosuló munkacsapat egy hétindító értekezlettel kezdi a hetet. Itt a stáb/crew/szerkesztőség főként két dolgot beszél meg:
a, minek van aktualitása (ez most speciel az ifjúsági szférában az Alkonyat, de természetesena a termék profiljától függően lehet bármilyen aktuális közéleti, politikai, kulturális etc. esemény vagy jelenség);
b, milyen fregolianyagok vannak a tarsolyban (ezek olyan témák és sztorik, amik bármikor leadható, nem feltétlenül aktuális kisszínesek, pl. Géza kecskének képzeli magát és reggelente tejet ad).

Mindenki előadja az ötleteit, és ha a főszerkesztő rábólint egy sztorira, a szerkesztő megcsinálhatja… aztán persze kiderül, hogy adásba/lapba kerül-e, vagy lenyomja más fontosabb, aktuálisabb anyag. Igen, sok anyag van, ami soha nem jut el a vágóprogramig sem.

• A szerkesztőség által használt források

Mi alapján döntik el a szerkesztők, hogy milyen fregolianyagok készülnek? Nézzük:
a, nos, az ember (vagy ugye a szerkesztőségi titkár, akinek többek között ez a feladata) szorgalmasan gyűjtögeti és elmenti a leveleket, üzeneteket, telefonokat, még a legabszurdabb megkereséseket is, mert sosem lehet tudni, mire lesz még jó. Az anyagokra hirtelen és gyorsan lehet szükség, jó, ha nem kell kutakodni téma és riportalany után.
b, ha egy téma aktuálissá válik, a lelkes fiatal, többnyire ingyen munkálkodó gyakornokot megkérik, hogy SZEREZZEN riportalanyt hozzá, és ilyenkor a kis fiatal kommunikáció szakos szétnéz IWIW-en, Facebookon, különféle témába vágó fórumokon a gugli alapán, stb. Telefonálgat, és előbb-utóbb talál valakit, aki hajlandó nyilatkozni (az már csak az ő és csatornája/magazinja/portálja moráljától függ, átbassza-e az illetőt, hogy hülyét csináljon magából vagy őszinte lesz a témával kapcsolatban… mint tudjuk, a Mónika-showban alap, hogy a segédszerkesztő hazudik, mint a vízfolyás, de természetesen vannak megbízható, becsületes orgánumok is, az én ezzel kapcsolatos policym itt olvasható).

• A szerkesztőség morális háttere

Igen, most érkeztünk az “átbaszás” érzékeny témaköréhez (tessék figyelni az átkötést, orgazmikus volt). Szóval, szeretsz nyilatkozni, netán egyenesen netceleb vagy, és nem tudod, hogy azért hívnak-e, hogy reklámozd magad vagy éppen csak egy balekot keresnek, aki jól lejáratja magát nagyközönség előtt?

Íme a titok: ha komoly ember, komoly helyről keres, először mailt ír – szigorúan a céges levelezőrendszeren keresztül, ergó NEM gmailről, yahooról, és főleg nem freemailről vagy citromailről – majd ezt követően felhív telefonon. Utána te ellenőrzöd korábbi munkáit (Google is your best friend), vagy ha a levélben aláírásként kötelezően feltüntetett titulusából kiderül, hogy ő a 152. segédszerkesztő vagy gyakornok, akkor megkérdezed tőle, ki a szerkesztője. Ezek után mérlegeled, hogy fekszik-e neked a téma tág interpretációja: ha például a Holocaust emléknap kapcsán hívnak meg az ATV-től, mint gárdistát, könnyen meglehet, hogy le leszel nácizva és az anyagot úgy vágják meg, hogy se a Gárdának, se neked ne legyen jó (persze az Ifjú Kommunisták se várjanak sok jót a Hír TV-től október 23-án). Nem véletlenül nyilatkoznak a miniszterelnökök csak élőben kampány idején – a vágó kezében sorsunk. Az Alkonyat kapcsán is sejthető, hogy az egyszeri darkot a vámpírokkal szopatják majd nyakra-főre (és ütőérre persze). Megtörtént eset az is, hogy az underground dark énekesnőt szubkultúrájának jeles képviselőjeként mikroportozták fel, aztán a piros lámpa kigyulladása után kiderült, hogy a lábfétisről fogják faggatni – fontos eleme azonban a történetnek, hogy egy kis kereskedelmi csatorna éjszakai erotikus műsorába kapott meghívást. Így megy ez, evvan, észnél kell lenni, mit vállalunk hát be.

• A riportalany felelőssége, a szerkesztőségtől függetlenül

Ha már ott vagy, nincs visszaút. Gondold meg ezerszer, mit mondasz és milyen kontextusban, mert a szerkesztő-riporternek mindig az a feladata, hogy addig vigye a csevejt, amíg “promózható mondat” nem születik. A promózható mondat az a rövid bevágás, amit a hét közbeni ajánlóban pörget a csatorna, és ami egy figyelemfelkeltő, érdekes, lehetőség szerint ellentmondásos, bizarr és különös, rendszerint kontextusból kiragadott félmondat. A promómondat az elektronikus médiában olyan, mint online orgánum esetében az RSS cím, ami adott esetben a hírkeresőre is kimegy. Rövidebben: ütősnek kell lennie és nem igazán-annyira-nagyon-túlzottan számít, milyen áron… márpedig nem mindenkinek magas a morális mércéje ezen a téren.

Kéretik tehát óvatosnak lenni. Csak ésszel, emberek…és egy picit higgadtabban, toleránsabban!

Depeche Mode és The Cure – tizenöt éve óriási klubélet épült köréjük országszerte, közönségük persze ma is főként későharmincas figurákból áll, de a placcon megjelennek a huszon-sőt tizenéves fanok is.  Gyöngyösön épp csak bontogatja szárnyát egy mélyen underground és földszagú, ám annál emberarcúbb klubkezdemény Hangraforgó néven, aminek a Tiszti Klub ad otthont a város szívében. Legutóbb márciusban jelentkeztünk onnan, akkor a két tribute banda mellett a borhelyzetet is felmértük, most csak simán darkultunk és élveztük az esőmentes két órát a jó társaságban.

Szokás szerint betoltunk egy méretes pizzát a Paparazziban indításként

“Zenetörténelmet nem fog írni tribute banda, mivel eleve alárendeli magát olyan zenekar munkájának reprezentálására, aki ezt a fejezetet már megírta. Az adott rajongótábornak egyfajta kisebb színházat, showt tud csinálni: ez kikapcsolódás, móka, szórakozás – nem több -, amivel kiélheti ezirányú vágyát egy rajongóból avanzsálódott zenész, bízva abban, hogy a közönségnek, a rajongótábornak is örömet szerez közben” – mondta a Black Celebration-Pornography frontember Árpi, amikor a buli előtt a feldolgozásbandák rendeltetéséről beszélgettünk.

És tényleg: családias közeg, csupa ismerős arc mindenütt, és a jó öreg farkasmályi bor minden mennyiségben. Örülök annak, hogy itt azért felnőttebb közeggel találkozni, mint sok bulihelyen, bár tényleg nem vagyok elitista kornáci.

Így tolja a Pornography - nagyonnn darkk kép

Picit retró, mégis modern: és a jó hír, hogy a srácok-lányok fejlődnek, nem csak azért, mert elfogult vagyok velük, hanem mert egyre többet próbálnak, kísérleteznek más projektekkel és közben újabb és újabb helyeken lépnek fel. Rutinos, összeszokott formációkról van szó, jó látni a fejlődést. Üröm az örömben, hogy Laci sajnos melózott, így egy gitárossal kevesebb volt, de azért elpartizgattunk így is. A Tiszti Klub hangzása pedig meglepően jó, látok potenciált az ottani bulikban.

... és így tolja a Black Celebration (dark-faktor itt is magas)

Fotókat sajnos alig tudtam készíteni, mivel ezúttal én voltam az operatőr: izomláza is van a karomnak. Azért szerencsére tanultam ezt-azt az első vicces próbálkozás óta: ha kamerázol, ne izegj-mozogj, mert rémálom lesz a vágás, óvatosan válts pozitúrát és ne zoomolj orrba-szájba… itt valahol véget is ér a tudományom, de állítólag remek felvételek születtek (legalábbis ez derül ki Zsombor hajnali sms-áradatából – csak remélni tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a felvételt visszanéző muzsikusgárda elégedett a saját ábrázatával, hiú népség a pasik, na). Can’t wait to see more.

A partisorozat egyébként egy dologgal fejleszthető: ütős afterpartik a koncertek után. A lakóközönség még ódzkodik a gondolattól… pedig. Pedig!

A hétvége a zene és a vörösbor jegyében telt, felfedeztem – többek között – a Faith and the Muse új albumának már beszerezhető dalait. Az : ankoku butoh : október 31-én jön, és nem kis meglepetésemre a Bruno Kramm-féle Danse Macabre terjeszti majd a cuccot. Wow.

Ezek is kirándulásbuzzerek, mint én

További meglepetés, hogy William Faithnek érdekes szőke taraja van, Monica Richards meg még mindig úgy néz ki, mint 1983-ban (ő is vempájör?). Jó lenne őket élőben is látni, tulajdonképpen a FATM az egyetlen régi-régi kedvencem, akikhez még sosem volt szerencsém élőben. (November 16-án Bécsben járnak: nem akar valaki kivinni?) Egyébként a november huszonhatodikai COX-szal közös párizsi buliról értesülvén pár perc erejéig feléledt bennem a már két éve nem érzett kalandvágy, miszerint “menni kéne”: sajnos a fapadosok viszont nem járnak aznap, így hamar lemondtam a francia portyáról. Shit.)

Most tehát csendben várom az új cuccot, biztos klassz lesz: Monica Richards nagyon tud írni, a FATM pedig – mint projekt – egy szinesztézia, egyszerre mindig több érzékre hat… és ebben a hatodik is bennefoglaltatik.

[Egyik kedvenc Faith and the Muse-számom]

Update: lesz FATM Budapesten november 16-án! Wow.

A Clan of Xymox egyáltalán nem az a típusú zene, amit csak odavetünk az ember elé, hogy nézd, ezt szeretem, ez ilyen, dolgozd fel - még én se szerettem első hallásra. A COX befogadásához speciális kontextus szükségeltetik: kiváló hangberendezés, ősz, köd, vörösbor, a dark-goth hagyományok beható ismerete a Sisters-Mission-vonal és a 4AD-cuccok mentén, némi indusztriál képzés harsh electro vénával, és még mindennek birtokában is számtalan tényező nehezíti az ember dolgát. Istenem, lassan tíz éve ennek a “szerelemnek” is, így most már kellő távolsággal, elfogulatlanul kezelem a témát.

In love we trust - kissé előítéletes vagyok az olyan albumcímekkel kapcsolatban, amikben a "love" szó szerepel...

Olyannyira elfogulatlanul, hogy történetesen észre se vettem, hogy új album jelent meg: amint bevillant a dolog, gyorsan le is töltöttem. (Letöltés-elleneseknek: a keményvonalas COX-érám kezdetén még a teljes életművet – straight from 1984 – eredetiben beszereztem, kislemezekkel és bootlegekkel egyetemben, van pár merchandise cucc is a háztartásban és úgy fél tucat koncerten jártam Európa szerte, úgyhogy nincs lelkifurdalásom, én töltögethetek tőlük…)

Szóval, új album. Simán megvan egy négyes, harmadik nekifutásra (az ötből). A megszokott színvonal, de semmi újdonság, semmi előrelépés és rengeteg régi-régi tégla, amiket már akkordszinten ezer közül is megismer a trú fan.

Tulajdonképpen három gond van Ronny Moorings-szal (már ha gondként fogjuk fel, mert voltaképpen így is szerethető):

1. Még mindig nem tud szöveget írni. Nem is próbál, a popos értelemben vett dalszöveg paneleiben gondolkozik: hangozzék jól, rímeljen (ááááááááááá) és lehetőleg közérthető legyen (szerelem, csalódás, kétség és a többi biztos pillér). Szerencséjére néha ösztönösen túlnő önmagán és kijön belőle valami egészen meglepő, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez véletlen műve: a tehetsége ezen a területen nem lép át egy bizonyos határt (egyébként ezekért az ihletett pillanatokért érdemes élni, néha – kurva ritkán – velem is megesik, hogy olyat írok, amiről kristálytisztán érzem, hogy túlnő a képességeimen, más, felsőbb energiákhoz kapcsolódik). Bár alapjáraton szövegcentrikus vagyok, a COX-szerzeményeket mégis kezdettől a maguk egyszerűségében fogadtam el, ezzel együtt néha mégis visítani, ordítani szeretnék, amikor olyanokat hallok, hogy “Saturday night/nothing is on my mind”, “people come and go/feeling so old”,  ”love is tough/there’s no trust”… vááááááááááááá… ne, ne, ne tedd ezt velem Ronny Moorings, give me a fucking break! Miért kell krétát csikorgatni a táblán itt a fülembe?!

2. A zene kurvajó, de olyan kiszámítható, hogy az már a komikum határát súrolja néha. Annyira ismerem ezeket a harmóniákat, akkordokat és énektémákat, hogy szinte már ismeretlenül, előzetes hallgatás nélkül is ki mernék állni velük játszani. Csodaszép hangszerelés és stúdiómunka, ízléses egyvelege a modern, finoman zajcentrikus, ipariasabb hangzásnak és a klasszikus, fléndzsör-kórus-overdrive-ittas dark hagyománynak, a hangulat pedig abszolút átjön, megérinti az embert.. viszont végig ott a különös deja vu, hogy ezt már bizony hallottam, méghozzá jobb kiadásban. A Morning Glow tiszta Cry in the Wind, a Sea of Doubt a Tonight-ot idézi, a Desdemona (istenszéke, ezt a címet…!) amolyan gyengébb lüktetésű Taste of Medicine, de hallunk itt Under the Wire 2-t és II. Going Round-ot is. Szóval zavarbaejtően, mégis bájosan ismerősek azok a téglák, amikből ez a ház épült…

3. Tény, ami tény, bármennyire is kár érte, Ronny Moorings bizony nem játszadozott a hangjával túl széles palettán az elmúlt négy-öt évben, és egytónusú dörmögése helyenként kissé unalmassá válik. Ha a hangzás és a zene nem lenne lebilincselő, valószínűleg idegesítene is az ének monotonitása helyenként, amin természetesen az 1-es pont sem segít.

Kellemes, könnyedebb, mégis árnyalt hallgatnivaló ezzel együtt az In Love We Trust: igaz, hiányzik belőle a Notes From the Underground mélysége vagy a Hidden Faces dalcentrikus játékossága, mégis jólesik gyertya és vörösbor mellett hallgatni a sötét szobában, miközben odakint szemerkél a ködös eső.

Hiába, in COX we trust.

Abból gondolom, hogy Ronny Moorings vempájör lehet, hogy az elmúlt huszonöt évben egy fikarcnyit sem változott az ábrázata. Zöldszemű Mojcám pedig még mindig luw. Pont. (Jé, a szőke díszletcsajt még nem is láttam élőben - hiába, it's been a while...)

[Egyik kedvenc Clan of Xymox-trackem]

Igazából nem szoktam hazahozni a melót (mondjuk nem is vagyok még otthon), de a mai nap vicces bulvárhíreit már nem bírom szó nélkül hagyni. Kész… csoda-e, ha belőlem is ömlik a hülyeség?!

Gótok a spanyol miniszterelnök lányai!

Szerencsére az emó-pózerek megjelenésével alaposan megfogyaszkodott a divatgót szcéna, ám a spanyol miniszterelnök családjában így is magas az egy négyzetméterre jutó dark. (Divatgót, értsd: Manson-fanatikus, fekete rúzsos, csipkefűzős, platform-bakancsos tini, aki azt hiszi, a pentagramm mentesít a Sisters-Mission-Nephilim ismerete alól.)

Forrás: a Spanyol Külügyminisztérium oldala

Barack és Michelle Obama (aki ugye folyton azzal veri ki a biztosítékot, hogy First Lady létére túl szexi lány) a spanyol miniszterelnökkel, José Luis Rodríguez Zapateróval és családjával pózolt a kamerák előtt a minap. És láss csodát: kiderült, hogy az ország első párjának mindkét tinilánya ortodox gót.

A 16 éves Laura és a 13 éves Alba eddig nem szerepelt a nyilvánosság előtt, a miniszterelnöknek ugyanis joga van ahhoz, hogy tiltsa családja fotózását. Most azonban lehullott a fekete lepel és kiderült a sötét titok: a csajok gótabbak, mint a NCIS Helyszínelők frufrus asszisztense vagy az ex-Cure-os Lady Gaga, amikor nagyon pózol (értsd: tehát olyan nagyon azért nem gótok, de igyekeznek).

Képzeljük, mi mindent kellett végigszenvedniük a lányoknak, amikor az Obama meet&greet előtt kinyitották otthon a szekrényt. Nézzük, mit hallgatott Laura és Alba:

• Fiam, legalább valami konszolidáltat vegyél fel, a bársonyruha még mindig jobb a latexfűzőnél!

• Gyerekem, ugye a hajadat nem akarod feltupírozni Obamáéknak?!

• Kislányom, ezt a lyukacsosra szaggatott neccharisnyát azonnal viszem a kukába!

• Laura, a műrasztát ugye nem akarod jövő hétre befonatni, amikor Obamáék jönnek hozzánk vacsizni?

• Alba, most azonnal mosd le a fekete rúzst és körömlakkot!

• A NEONszínű cyberlox-tincseket most azonnal kiveszed, vagy nincs WGT három évig!

goth

• Édes kislányom, viktoriánus, merevítős ruhakölteményben utoljára a 17. században fogadtak miniszterelnököt az emberek!

• Fiam, ha a nem veszed le azonnal az ötvencentis talpú newrock-bakancsot, apád nem enged el Crüxshadows-koncertre!

Még szerencse, hogy az Obama-család elég liberális ahhoz, hogy a fekete szín ne sokkolja őket túlzottan! :)

Csicseregj a Twitteren abortuszodról vagy vetélésedről!

Penelope Trunk ismert blogger (főként karriertanácsokkal bombázza a nagyérdeműt egyébként), ám mostanság főként arról híres, hogy élete minden percéről tudósít a Twitteren. A napokban spontán vetéléséről sztorizott laza hangnemben, ami meglepetésünkre alaposan fellelkesítette az amerikai feministákat…

“Értekezleten vagyok. Közben épp elvetélek. Hála az égnek, mert Wisconsinban bő három hetet kell össze-vissza szaladgálni egy k****tt abortuszért.” (az eredeti twittet lásd itt)

Penelope nem szégyellős, szerinte mindent meg kell írni...

A szociokult-témákra érzékeny szabadúszók szerint Penelope Trunk óriási szívességet tett a női nemnek, amiért ilyen nyíltan vallott testének működéséről. Állítják, hogy a vetélés vagy az abortusz semmivel sem gázabb téma, mint bármilyen más hétköznapi nyavalya, ám a nők hajlamosak úgy viselkedni, mintha taburól lenne szó. “Úgy csinálunk, ha ilyesmi esik meg velünk, mintha meg se történt volna. Holott nincs ebben semmi szégyellnivaló, ez is csak olyan dolog, mint bármi más. Le a társadalmi konvenciókkal és a tabukkal!” – írja KJ Dell Antonia, a Double X újságírója.

NEON-vélemény: eddig angolszász nyelvterületen kérdés helyett köszönésként funkcionált a “how do you do” formula, az európai ember el is csodálkozott néha azon, hogy senki sem kíváncsi tényleges testi-lelki állapotára az udvariassági fordulat elhangzása után. Ezentúl, Penelope Trunk nyomdokaiba lépve egy sor informatív válaszra készülhetünk:

• Köszönöm kérdésed, épp kopogósat székeltem, hamarosan újra kell mennem, már firkál a vége.

• Örülök, hogy látlak, ma reggel az autómban spontán orgazmusom volt.
• Jó, hogy kérdezed, pont most vágtam le ollóval a bőrkeményedést a talpamról, tiszta sárga volt.

• Kiválóan vagyok, és neked milyen a fülzsírod ilyen szép napos délelőttön?

• Köszönöm, épp most huzigáltam ki a kósza fekete szőrszálakat a mellbimbóm körülről.

• Köszönöm az érdeklődést, most cseréltem pont a vizeletvisszatartási nehézséget leplező betétemet.

• Köszi, gennyes pattanást nyomtam ki épp a kínai kopaszkutyám fenekén.

• Kedves az érdeklődésed, mindig megeszem a fikámat.

• Köszönöm kérdésed, a csipám állaga ma reggel kemény volt.

• Remek napunk van ma, két centire süpped a mutatóujjam a combzsíromban.

Még ötletek?

A nap flesse: az r’n'b-pop trendi egyvelegét visszafogott szexualitással tolmácsoló magyar énekesnő, a Bravo OTTO-jelölt Zséda pont olyan ortodox gót szerkóban lépett színpadra másfél órával ezelőtt a Westend tetején megrendezett, ingyenes megabulin, amilyet én is szerettem volna évekkel ezelőtt. Persze most is elfogadnám, ha az arcomba tolnák egy X-TRA-X leértékelésen.

Judgement day's not coming SOON ENOUGH!

Lett is pár tüllszoknyám, de ilyen durva Wave Gotik Treffen-Agrehallét idéző dresszt soha nem sikerült beszereznem vagy csináltatnom. Elképesztően eltalálta a stílust a H.P. dizájnere; igaz, az ajtót eltévesztették, mert WGT ugye múlt héten volt, méghozzá Lipcsében, nem a Westend tetején. Ráadásul ez a zseniális rendőrsapka az aggrotech-industrial military hangulatát ötvözi a tradicionális dark princess viselettel… Zséda, Zséda, legközelebb tolhatnál egy közös számot az Angelspittel vagy a London After Midnighttal!

Hiába, Ronan Harris is megmondta: Judgement day’s not coming, judgement day’s not coming SOON ENOUGH!

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

Dark-énem gitárosabb fele jutott levegőhöz a tegnapi Sense Of Silence-Pornography-Autumn Twilight-csomag  jóvoltából az After Music Pubban (leánykori nevén Marco Polo). Kis társaságunkkal kiválóan eldenszelgettünk, rámtapadt egy feka fickó és egy tízfős német turistacsoport, tehát megint kozmopolita voltam, Mr. Fox viszont szerencsére messze elkerült.   

Az első zenekarról sajnos lemaradtam, hölgytársasággal a készülődés mindig tovább tart, mint ahogy azt az ember előre elképzeli. Fél kilenc fele szállt ki a kocsiból partykommandónk; Anetta, Ildi, Hajni (igen, jól olvasták, kérem) és én. Az est abszolút hájlátjai között tartom számon, amikor a bejáratnál közöltem, ki volnék (a vendéglista miatt), mire az ajtónálló kedvesen mosolygott: tudom. Haha, lehet celeb lettem? 

Rövid töltekezés után a Pornography máris a húrok közé csapott, én pedig végeláthatatlan parolázások közepette átváltottam koncertfotós üzemmódra. Azt már korábban felfedeztem, hogy a partyfényképészet legnagyobb rákfenéje a sötétség és a mozgás, a vakuval készült képek viszont megölik a hangulatot a maguk hatvanasizzós fényvilágával. Online karrierrem során persze rengetegszer kényszerültem saját kezűleg fotózni a tízcentis géppel, így aztán megszoktam már, hogy száz fotóból mindig akad két-három kép, amit bárhol el lehet sütni (na jó, printben valószínűleg már nem). Most is elhatároztam, hogy bővítem a Pornography-portfóliót, és bizony az eredmény néha engem is meglepett:

Ezek eredeti méretben is jók lettek

Másik kedvenc fotóm

No, miután így meghatódtunk művészfotós vénámon, ejtsünk pár szót a zenekarról is, ha már úgy ott voltak véletlenül éppen. Kedvenc honi The Cure Tribute Bandánk, a Pornography sokat fejlődött a legutóbbi Gyáras fellépés óta, Árpi hangja kiforrottabb lett, kevésbé fél már a színpadon, és az új gitáros, Zsombor is felszabadultabban játszik. A tegnapi show pikantériája, hogy az ínhüvelygyulladást szenvedett Sanyi helyett az ős-Pornography basszerosa, Feri lépett színpadra, őt láthatjuk egyébként a jövő heti gyöngyösi bulin is, ahol a Black Celebration erősíti még a mezőnyt (“kedden-értékesít-pénteken-Richard-touch-me” – Depeche Mode forever, az ő új lemezük is van olyan szar, mint a Cure-é).

Mindenesetre elég népes kis közönség gyűlt össze, a Lullaby-ra ropták a legtöbben (bár én azért már a kezdettől igyekeztem megdobni a hangulatot vodkamámoros vaddisznótáncommal), a Just Like Heaven-nél pedig a Sense of Silence-es Solymosi Laci is színpadra pattant. A playlist egyébként a következő volt: Want, Night Like This, How Beautiful You Are, Lovesong, Lullaby, Play For Today, Just Like Heaven, Inbetween Days, M, Close To Me, The Walk, A Forest. 

Koncert után persze letámadtak a régen látott ismerősök, így az Autumn Twilight-ból kevesebet láttam sajna az illendőnél. Fura dolog ez, mert 2001 körül inkább olyan gót metál csapatnak tűntek, mostanában viszont klasszikus darkwave-et játszanak, a Nephilim-es vonalon. A Land of Charon feloszlása óta nem igazán volt Magyarországon ilyen zenekar, így kedves színfoltját képviselik ők a hazai szcénának, pláne mivel az énekes-gitáros Padre remek dj (és mindig tesz be Clan of Xymox-ot is, ami Magyarországon nem divat, kivéve, ha Árpi dj-zik).

Nos, Árpi ezúttal is dj-zett, de a hangulat tetőfokán kipurcant a keverőpult, ami finoman fogalmazva felkorbácsolta kissé a kedélyeket, így idő előtt, három óra tájt befulladt a party. Legközelebb viszünk átlalakítót a laptophoz, egyébként tízből hét és fél így is simán kijár a bulinak.