Helsingborgban van épp Emke, nemrég írt sms-t. Jövő héten egy éves lesz a közös gyermek, “akit” persze nem mutattunk be senkinek, csak az láthatta, aki magától rátalált – és ez így van jól.

Nem tudtam válaszolni az sms-re, de lélekben azért beugrottam a kis kávézóba, ahol tavalyelőtt augusztusban csücsültünk és agyaltunk, aztán megfestettük a képet. Ha eszembe jut valami az én soraim közül – bár itt tényleg nincs “enyém” vagy “övé” – vicces módon a prológ vagy az epilóg szokott beugrani. Az előbbi uccsó sorát egy erős mondatnak érzem (pedig aztán tényleg ritkán mondok ilyet olyanról, amihez közöm van: a gátlásosságig elégedetlen vagyok bármivel és mindennel, amit csak csinálok):

“Annál is inkább, mert eleget láttam már a világból ahhoz, hogy tudjam: csak a madarak repülnek első osztályon.”

Ez egy frappáns valami, benne van a lényeg, amiről a sztori szól, és persze az is, amit kétszázmillió karakterben sem lehetne elmondani – mondta Vaddisznó, és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből.

Mostanában gyakran eszembe jut az utolsó oldal is, pedig esküszöm, tényleg nem szoktam saját termékeken gyermekeken merengeni:

“Cigit kér tőlem, aztán a szerkesztő józanságával górcső alá vesszük Mara életét, mintha csak stilizálásra váró kisrealista regényről volna szó.
- Te, gondolod, szükség van arra a részre, hogy „éppen kapóra jött ebben az időben, hogy egy országos kereskedelmi tévécsatorna segédszerkesztőket keresett…”? – kérdezi mintegy mellékesen.
- Mi a bajod ezzel?
- Nem tudom. Lehetséges, hogy fölösleges szájtépés, megbontja a szerkezeti egységet, unalmasnak tűnhet – a toll egy pillanatra megremeg a bekezdés felett. Hiába, az irodalomcsinálásban néha a jószerencsén múlik egy-egy epizód sorsa. Némelyik eltűnik, más részek megmaradnak – szelektív a szövegszerkesztő, akár a memória.
- Basszus, én meg azt mondom, hagyjuk benne. Tudod miért? Nagyszerű kontraszt, hogy Mara pénzért és hírnévért is képtelen volt eladni lelkét, miközben a testét meg könnyedén áruba bocsátotta. Kiváló szimbólum, sokat elmond a főszereplőről, rögtön az elején!
- De hát… ez a valóságban is így történt – tűnődik Mara.
- Hát persze. A regényt sem te vagy én írtuk, hanem az élet nevű furcsaság, akinek kitűnő a humora és fejlett a dramaturgiai érzéke.”

Kicsit elmaradtam a bejegyzésekkel az elmúlt pár napban, úgyhogy most igyekszem pótolni a mulasztást a lehető legfrissebb híranyaggal: (szerényen) velünk.

Fél órája léptünk ki a Vachott Sándor Könyvtárból, ahol igen kellemes hangulatú felolvasáson múlattuk az időt (a kedves fogadtatást és az ajándékokat ezúton is köszönjük). A rokonaim meg szégyelljék magukat, fateromon – aki fényképész létére fotóapparát nélkül érkezett – és egy kedves pedagógus-ismerősön kívül senkit nem ismertem a teremben, ami azért jócskán megtelt. Felfoghatatlan: más normális nóném, underground író-wannabík törzsbázisa a le-felmenő rokonság és a szomszédok. Íme az első képek:

Kedves fiatalok

Aláírunk

Közönségünk (egy része)

Szerkesztő-kiadónk, Dani (prae.hu)

Arty-farty kép

Esemény után

Mindhárman

Kis csapatunk: Emke, Kissné Marika (a könyvtár részéről), jómagam és Dani

Csendélet

Hu, de féjsz

 PS.: Azért firkantottam tegnap egy random cikket, amit eredetileg ide szántam, de aztán túl hosszú lett. Szerintem szaftos (csak holnap kerül ki).

Update: Közben érkeztek még képek az originál, Merlin-beli bemutatóról is.

Ez volt az a tantárgy Amerikában, amiből nem voltam rossz

Eredendően liberális alkat vagyok. No persze nem politikailag – úgy már jópár éve a semlegességre voksolok - inkább ideológialiag, ami attól jóval mélyebb, személyesebb életfilozófia. A szabadság lényege, hogy jogodban áll választani – akkor is, ha adott esetben nem élsz e joggal (a joggal, ami nagyon is a tiéd, a birtokos személyjel tehát indokolt).

Realista is volnék, az nem annyira az életben, inkább az írásban (bár fordítva lenne, kívánom sokszor magamban, de az ilyesmi nem feltétlenül választás kérdése, mint tudjuk). Szeretem úgy ábrázolni a dolgokat, ahogy vannak: ha kell, terjengősen, ha kell, minimalistán, néha szépen, néha csúnyán, ahogyan az a valóságban is lenni szokott. Nem hiszek a fölösleges pózokban, ugyanakkor nem röstellem bevallani, hogy tojok a nyelvi előítéletekre (a “nyolc óra magasságában” kifejezés tíz olvasószerkesztő és nyelvész közül kilenc szerint modoros bonyolítás, de én nem hiszem, hogy bármilyen játék a nyelvvel modorosság lenne, ha megfelelő környezetben tálaljuk). 

Realista vagyok, a horrorban is a történelem vérgőzös fejezetei foglalkoztatnak inkább, no és az amögött megbújó emberi történetek. Realizmus ide vagy oda, szeretnék egyszer igazi disztópikus regényt írni, amilyet mondjuk Orwell vagy Ishiguro tenne le az asztalra – imponál, ha atompontos lélekábrázolás és környezetfestés találkozik valami szorongatóan elrugaszkodott, beteg agyszüleménnyel, na.

A valóságfestéshez az is hozzátartozik, hogy igen (kérem alássan, tessenek leülni és megfogódzkodni), használok hébe-hóba “csúnya szavakat” (persze vitatható, ki mit nevez “csúnya szónak”, szerintem mindennek van helye és ideje a nyelvben, még az idegen szavaknak és kifejezéseknek is, oh yes). Emiatt már kerültem fura helyzetbe, négyen is jelezték a napokban,  mennyire tetszett nekik a Csak a madarak, csak hát ugye a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések megijesztették őket cseppet (ezért is lett lektűr a mű sokak szemében, hiába van benne értékelhető szépirodalom is, ha nem is tökéletes formában). A mondat első felét ugorjuk (soha nem vagyok elégedett, mint tudjuk), de az alkalmasinti trágár nyelvhasználatnál elidőznék még pár sor erejéig.

Liberális realistaként fixa ideám, hogy a művészeti alkotásokban – csakúgy, mint az életben – szükség van a negatív pólusra. Igenis kell förtelmes dolgokról ocsmány stílusban festeni, énekelni, írni, mert a festészetben, zenében, irodalomban és persze bármilyen egyéb önkifejezési formában meg kell jelennie az életnek, a valóságnak - a dolgoknak, ahogy vannak. Tiszteletben tartom azok véleményét, akik erről másképp gondolkoznak, és persze azt is aláírom, hogy igen, mindennek megvan a maga ideje és helye, egy Üvöltő szelekben nyilván durva stílustörés lenne a “geci pöcsfej” kifejezés, no de nem is éltek ilyen szavakkal a kor nyilvánosságot megélő alakjai sem. Nincs is szükség öncélú ocsmányságokra, viszont tény, hogy a szépség nem kizárólag szimmetriában és harmóniában gyökerezik, ráadásul az élet nem csak és egyértelműen “szép” a létezés minden percében.

Liberális realizmus ide vagy oda, bizonyos dolgokban viszont nagyon konzervatív vagyok. Ilyen például a helyesírás (utálom az elírásokat, bosszant, hogy a külön- és egybeírás a magyarban sikamlós terület és én a nullánál többször hasalok el a jégen), a lehetőség szerinti helyes gépelés (szörnyű, hogy a blogmotorok, de még az origós cikkfelületek sem támogatják a magyar akadémikus forma szerinti idézőjel-használatot, nem tesznek különbséget gondolatjel és kötőjel között), a szóismétlés kérdése (igen, ez már nálam fóbia, én vagyok az a szerencsétlen, akinél az olasz biciklista egy sorral lejjebb már talján kerékpáros) és természetesen a köznyelv nagykönyve szerint megírt alakok előírásszerű használata (ne nákoljunk eperegyben, idegen nevek utolsó mássalhangzójához hasonuló -val,-vel/-vá,-vé stimmeljen, és/s/meg/vagy-nál halmozott mondatrésznél ne használjunk vesszőt, a szokásos hepciák). Igen, sok mindenben vaskalapos vagyok: kizárólag gyors privát üzenetekben, esetleg kommentekben használom a ma már szinte nyelvi normává vált egyszerűsítéseket: kiskezdőbetűs mondatok és tulajdonnevek, szmájlik és egyéb grafikus megoldások, fura rövidítések és a többi. A sajtónyelvben oly’ kínosan kerülendő többszörösen összetett mondatokért privátban rajongok, ugyanakkor a nominális stílusnak is van egyfajta sajátos bája. A legjobb a kettő váltakozása egy szövegben.

Szavakkal játszani, a fenti szabályok betartásával, mindig remek dolog, elvégre még a nyelvi szabályok sem logikai-erkölcsi abszolútumok, hanem csupán megállapodás eredményei. Szeretem érezni és tudni, hogy ismerem és tisztelem ezeket a megállapodásokat, de komoly teret engedek a flörtnek a szabálytalan valósággal. Nem mindig is mindenhol, de a szabadműfajok legtöbbjében belefér ebbe némi mocskosszájúság, idegen szavak használata, kiejtés szerinti írásmód, durva, de tudatos stílustörés. Ez mind a játék része, mint egy tánc, ami néha felgyorsul, néha belassul, néha távolságtartó, néha pedig vulgaritásba hajlóan közönséges.

És ez mind a szabadság része, amit annyira szeretek.

Már Gyöngyösön is

Bokros teendőim és parttalan önmarcangolásaim közepette el is felejtettem megemlíteni, miféle remek híreink vannak a kétmilliárd (jó, kicsit kerekítettünk) hardcore Csak a madarak-fan számára: november 26-án Gyöngyös Cityben (másnéven Barokville, 2181 után) is bemutatkozik a nagy mű, a könyvek könyve.

Mit csináljak, meghívott minket a helyi könyvtár, mert annyira jók vagyunk (vagy mert annyira ott születtünk, choose the one you like the best). A program még szervezés alatt áll, minden bizonnyal szupersztárok és nívódíjas művészek gigászi orgiája várható, de a legrosszabb esetben is ott lesz Emke és jómagam, hogy megossza a megosztanivalót az egybegyűlt százezrekkel. Még az is meglehet, hogy felolvasunk a műből, de egyelőre ne kiabáljunk el semmit (megvallom, de tényleg csak így magunk között, hogy egyes részeket olyannyira elnagyoltnak tartunk már, hogy legszívesebben élből újraírnánk az egészet, ezért nemigen merjük másra bízni az olvasást, hiába ajánlkoznak a Kazinczy-díjasok hosszú tömött sorokban, kérem).     

Furcsa módon egyébként sok beteg, perverz embernek tetszett a regény, bizarr és meglepő helyekről kaptunk biztató visszajelzéseket, az angol fordítás csaknem kész van, továbbá a fogyasztóvédők sem kopogtattak eddig még az ORTT-nél (se máshol). A könyvet tehát mindenkinek a lehető legnagyobb szeretettel csak ajánlani tudom, nem azé’, mer’ mi írtuk, ááá, abszolút nem, aki elfogultsággal vádol minket, bizony téved – mondta Vaddisznó, és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből (vagy inkább csak cuvée-ből, a debrőit előlektoráláskor töröltük, ahogyan a Bacardi-kóla is mezei rumos-kólává szelidült). 

További Csak a madarak-hírek szerzőtársam literás netnaplójának utolsó bejegyzésében olvashatók, amit nekem dedikált a drága (szégyellem magam, amiért én nem kedveskedtem hasonló episztolával, pedig bizony alig pár héttel előtte kértek fel engem is netnaplózásra, amit nethiány miatt persze itt is – meg máshol is – elfelejtettem promózni, Kiadó le is cseszett, szita az agyam). No mindegy, anyway…!

Így, ebben a sorrendben.

Természetesen mikor máskor evakuálták volna a munkahelyem környékét egy ezerkilós bomba jóvoltából, mint amikor éppen elhatároztam, hogy személyes jelenlétemmel büntetem a szerkesztőséget. A hajamat fonták éppen, mikor a két utcányira a helyszíntől lakó kedves kolléga felhívott, hogy megkérdezze, miként tudja otthonról csekkolni a leveleit. Mivel úgysem volt hova mennem, beugrottam hozzá hajfonás után, és milyen látvány fogadott a nappaliban?

Csak a madarak és a monetáris politika, hátkaparóval – csendélet

Általában nem szokásom privát chatek screenshotjait közszemlére tenni, de ez annyira aranyos volt, hogy nem tudtam megállni, hogy meg ne örökítsem és meg ne osszam szűk, de lelkes olvasótáborommal. :)

Nem, nem hülyeség – kedves gondolat. Péntek esti idill

Az én számítógépem mindenféle bizarr trükkökre képes. Néha heccből magától újraindul, néha megszűnik működni a ctrl c-ctrl v funkció, mindez csak úgy, minden előzetes figyelmeztetés és bármilyen logikus magyarázat nélkül. Az egyik “kedvenc” meglepetés számomra az, amikor egyik pillanatról a másikra minden menüsor eltűnik, csak az éppen aktuálisan nyitva lévő ablakok maradnak a képernyőn. A legutóbbi “screen-halálkor” épp meg volt nyitva a Photoshop, így rögzíthettem a fura jelenséget (nem, nem arra gondolok, ahogyan a szalonnát Árpival körbetáncoljuk, abban nincs semmi különös, kérem szépen).

Screen-halál és csurdítós wallpaper

Stratégiai példaképünk, Miki

Pár hete, egy napsütéses délutánon történt, hogy Emke benézett barátja munkahelyére, egy Budapest szívében álló lemezboltba. Amíg Laci a vevőkkel foglalkozott, Emke a cd-ket nézegette, s azonnal megakadt tekintete az évezred kiadványán: pocakos, napszemüveges, garantáltan nem idén barnult fiatalember nézett vele farkasszemet a nyilvánvalóan Paint-ben szerkesztett, ám roppantmód ízléses borítóról, méretes sárkányhímzéssel fehér ümögén, fölötte sokat sejtető felirattal: “Roma mulatós 3″. Az összkép olyannyira mély benyomást tett Emkére, hogy röviden kommentálta is az esetet, és Lacival közel tíz percig röhögtek a “nem szokványos, pörgős” DJ Miki laza, vagány, forró mediterrán hangulatot idéző pózán. Mondat közepén azonban hirtelen Laci ajkára fagyott a mosoly: a bolt ajtaján egyszeriben belépett maga DJ Miki, a már ismert fehér, sárkányhímzéses outfitben, napszemüvegben, a legfrissebb ‘85-ös divatot idéző bundesliga-frizurájával. Magabiztos, macsós járással a cd-sorhoz lépett, és hosszasan fürkészni kezdte saját kiadványát – Laci közben átment a dvd-szekcióba röhögni. Kezébe vette, forgatta, olvasgatta, majd magától értetődő természetességgel a pénztárhoz lépett vele. Köszönt, fizetett, majd – mint aki jól végezte dolgát – elégedetten távozott. Fél órával később a közeli Subwayben falatoztunk már, mikor DJ Miki nejlontáskával kezében elhaladt mellettünk: minden bizonnyal DJ Miki-kiadványok lapulhattak a szatyor mélyén, kilószámra. Könnyen meglehet, hogy bizonyos időközönként körbejárja a lemezboltokat, és felvásárol néhány DJ Miki-albumot, ezzel is előkészítve önmaga számára a sikeres platinalemezhez szükséges eladást. A stratégia pedig nyilván működőképes, elvégre a “Roma mulatós 3″ cím arra enged következtetni, hogy bizony már “Roma mulatós 1″ és “Roma mulatós 2″ is gazdagította a zenetörténelmet. Ö’öm és bódottá’.

No, de mi is idézte eszembe e vidám kis történetet? Pénteken délelőtt kedvenc gyöngyösi pizzériánk előtt álltunk épp Emkével, túl voltunk már egy kellemes hangulatú interjún for Heves Megyei Hírlap, beszéltünk a könyvtár igazgatójával is a helyi könyvbemutató lehetőségéről, sütött a nap ezerrel, és már tíz perce úgy éreztük, mi vagyunk az élet császárai (remélem, nincs mániás-depresszióm vagy ilyesmi, zseniknél gyakori nyavalya). Velünk szemben épp egy könyvesbolt figyelt, Emke spontán felvetette:
- Figyu má’, gyere, kérdezzük meg, van-e nekik [a könyvünkből], ha már itt vagyunk.
- Dehogy megyek, így ketten, hülye vagy? Itt lakom kétszáz méterre - kiültem tehát a pizzéria teraszára, míg Emke beviharzott a könyvesboltba. Három perc múlva már jött is vissza:
- Na, vazze, képzeld, van! Ezmienmá’!
- Brutál. És, mi volt, hogy kérdezted meg? - közben a pincér kihozta a kólánkat.
- Diszkréten úgy csináltam, mintha nem emlékeznék a szerzők nevére, aztán a nő megnézte a számítógépen a könyvcímet, és mondta, hogy van, aztán meg is mutatta a polcon.
- Mire te? – rögtön eszembe jutott a nyuszikás vicc, a klasszikus “répa-torta-ugye-van”-poén.
- Megkérdeztem, hány darab van, aztán megköszöntem az információt és leléptem. 
- Meg se vetted? Pedig biztos jaú könyv!
- Hülye vagy! Toljuk inkább a pizzát!

Mostantól arra fogok gyűjteni, hogy minden héten vegyek pár példányt a “nagy műből”, hátha egy idő után visszaforog hozzánk a befektetett lóvé és bestsellerek leszünk, mint DJ Miki.

Régi kolléga: Snoopy híres író lesz

Amikor majd milliomos író-filmrendező leszek, egy sor emberrel kell majd osztozkodnom a többvödörnyi lóvén, ami a nyakamba szakad: szerzőtársak, szerzőtárs-wannabík, fordítók, megvesztegetett kritikusok, skríbler haverok, ügyvédek, paparazzik, satöbbi. De nem baj, mert még így is marad elég cash ahhoz, hogy mindannyian vegyünk egy-egy csinos pecót a tengerparton, a hegyekben és egy pezsgő nagyvárosban (mondjuk legyen Berlin) továbbá minden évben saját fesztiválon múlassuk az időt (egye-fene, kicsit besegítenék a kapolcsiaknak is, ha már ennyit rí ez a Márta Pista). Egyelőre ugyan be kell érnünk a fapados örömökkel, dehát pár év vagy évtized – a legrosszabb esetben élet – már igazán nem oszt vagy szoroz, én aztán tudok várni.

Addig is gyűrjük a melót. Küldött nekünk az istenke két önkéntes fordítót, akik már könyvünk csaknem felét angol nyelvre ültették. Igaz, ez még csak a nyersfordítás, de én magam sosem lennék képes ilyesmire (mondjuk, a szülésznők se szoktak maguknál szülni). Az ilyen kreatív, jótét lelkeknek nem győzünk elég hálásak lenni, bár ugye talán mondanom se kell, az előlektorálás se zajlik szomorúbban, mint ahogyan a maga könyvírás folyt. Ma Emkével egy gyöngyösi pizzeria teraszán, három napi hideg élelemmel felszerelve láttunk neki a kész anyagok előfürdetésének. A hét topkonvercáziója:

- Ötödik bekezdés, második sor közepe: “and put them down as sentimental drunken reasoning”… ez a reasoning, hát nem is tudom, ez olyan…
- Nálam itt “drunken bullshit” van…

Hát igen, szórakoztató szessön volt ez is, a legautentikusabb párbeszédeket Monthy Python-féle angolsággal celebráltuk szobám magányában, külön kidomborítva az egzotikus, kétjegyű mássalhangókkal tarkított magyar neveket – ahogyan azt Móricka elképzelte, miután két hetet amerikai unokatestvérénél töltött. Cirka három órán át olvastuk magunkat angolul, felemelő élmény volt. A legtöbb vitás kérdést legyintéssel intéztük el: “Akkor ezt majd a nétívszpíkör eldönti” vagy éppen “Ez úgy hangzik angolul, mint egy korai Gary Barlow dalszöveg, menjen inkább a levesbe”. Most kezdem csak sajnálni, hogy az egyetemen a “vágj-be-ötven-idiómát-az-adott-szóval”-mozgalmakat mindig messze elkerültem (fene a náthákba és a hasmenésekbe), regényíráskor határozottan hasznos lenne egy fokkal árnyaltabb szókincs. De a vocabulary teszteken sajnos sosem brillíroztam, ez tény.

Angolban legalább nincs gond a különírás, egybeírás és kötőjelezés örök, zavarbaejtő témakörével, mivel a dolog a legtöbb esetben teljesen opcionális (éljen a deskriptív lingvisztika). A magyarban bezzeg, bazzeg… Már érzem, hogy túl régen olvasgattam a helyesírási szabályzatot (sőt, a szótár legújabb kiadása nincs is meg, nálam tehát ‘85-ben megállt az idő, nenafrizurám szerencsére azért még nincs). Ötévente átnyálazom, aztán másfél évig én vagyok a korrekt szpelling császára, utána persze elfelejtem a szabályokat és marad a jószerencse meg a gugli.

Szerdán különben gondolatébresztő élményben volt részem, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park vezetőjével (erre egyébként egyből ráéreztem, hiába, ötödikben még az ország húsz legjobb helyesírója között voltam, azóta max. helyes író-wannabí lehetek, ha megtalálom a fésűt, ami két napja nincs meg) volt csetünk, amit véletlenül épp én moderáltam-szerkesztettem. Az előbbinél csak a technika ördöge tört borsot orrom alá, a szerkesztés során azonban kis híján már agytekervényeim is kinyúltak. Úgy éreztem magamat, mint annó a Heves Megyei Pedagógiai Intézet területi helyesíró versenyén vagy az Édes Anyanyelvünk tizenötödik fordulójában: magasbakonyerdőháza, kisbalatonmenti cigányréce, tihanyfélszigeti fehérgólya, tapolcaitavasbarlang, kápolnapusztaibivalyrezervátum, salföldimajor, fehérvíztermészetvédelmiterületi, csak hogy a leggyakrabban előforduló ínyencségekről szót ejtsek. Minden volt, ami kell: kisbetű-nagybetű dilemma, egybeírás-különírás-kötőjel gond, bónuszként pedig -i képző a több részből álló tulajdonnevek után. Mindez hét (!) oldal Wordben, pikáns eset. Mit szépítsük, életemben először kénytelen voltam felkeresni az olvasószerkesztőt a markánsabb, sűrűn előforduló szerkezetek ügyében, de még így is maradhattak sötét foltok a szövegben – hiába, a magyar nyelv szépségei, ugye. Na mindegy, azért csak remélem, hogy ezek a májnor elírások nem állnak majd közém és Pulitzer közé.

PS.: Tényleg, ezt meg olvassátok el, mert merjétek csak ne… :DDD

Tegnap feltöltöttem őket, de elfelejtettem kiélesíteni a posztot. Szita az agyam.

Az egész nap legelőnyösebb képe

Ez még more or less oké

Orsi, Emke, én, Dani

Mi

A könyvek

Orsi jól nézett ki, de Emkének finom ívelésű tokája, nekem meg mindenórás hasam volt a képen, tehát muszájak voltunk vágni

Rimóczi László

Karafiáth Orsi

Bárdos-Deák Ági

Ági és Emke, nézik a vetítést

Laci, Emke, Én, Dani – picit mintha Down-kóros fejem lenne

Emke dedikál :D

Két lelkes, farokcsóváló blöki – miközben a kolbiért pitiznek

Green kolléga beszéltet minket

Komlósi Gábor és Zöldi Tomi

Afterparty

After

Dani (és Árpi dilemmája az itallappal: “Basszus, egy ezresem van összesen és hatszáz egy sör. Hogy rúgjak be??”)

Felelős kiadónk, Balogh Endre

No, hát igazából nem szándékozok ezentúl napi két blogot tolni a Csak a madarak keletkezéstörténetéről és magasztos mondanivalójáról – eléggé szánalomvölgy lenne, ha most párás tekintettel kikiáltanám a könyvet életem főművének, és hosszú elemzéseket írnék “a szerző itt arra gondol”-modorban (“gondolta a fene” – mondta volt állítólag Arany János, midőn az értő kritika füle hallatára méltatta műveit).

Én mindenesetre tényleg nem sokat gondolok, csak megyek az árral… és az érdekes az, hogy mégis így találok választ egy sor baromi fontos kérdésre, amin azelőtt nem tűnődtem tudatosan. Történt ugyanis, hogy szerdán interjút készítettek velünk (ez egyébként sokkal élvezetesebb, mint amikor mi készítünk interjút másokkal, és lényegesen kevesebbet is kell készülni rá). Az ilyenkor szokásos, pókhálos alapzöngéken túl kaptunk egy(-két) olyan jó kérdést, amiért simán Pulitzer járna a kollégának (akiről egyébként annyit kell tudni, hogy még a nyomdai előkészítés során olvasta a könyvet, tehát ezzel a világ első számú Csak a madarak-szakértőjévé lépett elő). “Miután elolvastam a könyvet, úgy éreztem, van benne egy adag burkolt, sértett lázadás. Így van?” - megállt a sörhab a számban, amint eljutott a tudatomig a kérdés. Nem biztos, hogy az a kérdés volt, amire feltétlenül olyan hosszan és kielégítően kellett volna válaszolnunk, ahogyan tettük – a mi egónk viszont még eléggé világít a sötétben ahhoz, hogy a szarjunk a misztériára.

Sértett lázadás. Nem sértett, legalábbis mi nem érezzük annak (a picsába, ez a hét a királyi többesekről fog szólni), viszont mindenképpen lázadás. Karinthy Márton azt mondta, akkor érdemes regényt írni, ha sérelmeink vannak. A miénk ugyan még nem regény, csak egy egészen kicsi regényecske, a “sérelem” viszont nagyon is valódi. Sértődés helyett azonban inkább tudatosan szembefordulunk a világ “sötétebbik” (sic!) felével – nem látványosan, nem tüntetőleg, de nagyon is határozottan. Nehéz megfogalmazni, miről van szó pontosan… de egyértelmű, hogy a nagykönyv szabályai nem mindig emberi törvények. Sőt. Gyakrabban embertelenek, mint emberiek. A piros pontot nem mindig azok kapják, akik megérdemlik, ráadásul minden relatív, rohadtul relatív – ezt mindig látod, néha érzed is, a saját bőrödön, és úgy már azért egészen más a leányzó fekvése. Mi a bűn, mi a hiba, mi a tévedés, mi a helyes és mi a helytelen? Ahogy szerda este, útban hatafelé ezeken a dolgokon gondolkodtam, újra és újra eszembe jutott: “Annál is inkább, mert eleget láttam már a világból ahhoz, hogy tudjam: csak a madarak repülnek első osztályon.”

Persze, nyilván van egy adag szimbolika abban, hogy a főhős két egymástól szögesen eltérő mikrokozmoszban mozog (a szoláriumszőke kurvák és a csipkekesztyűs gótok egyetlen találkozási pontja talán az, hogy mindannyiukat jól megbámulják és lehetőség szerint megszopatják a rendőrök) – de ez csak a felszín. Lehetne más közegről is szó, de ez adtas magát. Lett belőle hát egy pillanatfotó, amin lassan nyit a hősünk kifelé, saját maga felé… egy fejlődéstörténet. Fikció sok-sok szimbólummal, ugyanakkor kőkemény dokumentum-értékkel. És egy játék volt megírni. Játék, de nagyon komoly játék.

Ahogyan lassan napvilágra kerül a dolog – “what is done in the dark will be brought to the light” – egyre furábban érzem magam. Bizarr érzés kitenni az ablakba egy történetet, ami eddig belül volt. Érdekes az, ahogy Emkével közös valóságunkká vált a sztori az elmúlt hónapok során – elvégre ő rángatott bele ebbe az egészbe (fuck you, bitch <3). All in all, különös ez az egész, de mindenképpen jó iskola volt és élveztem csinálni.