Mindent elolvasok, ami betűből van, válogatás nélkül, kritikátlanul, pusztán érdeklődésből: még a vécére is muszáj olvasnivalót vinnem, ha komplexebb projektre készülök a brunyálásnál. Szóval olvasok, olvasok, és azt látom, hogy a blogfirkászok – soha nem használom a blogger kifejezést – többségének kedvenc ütőkártyája a “nekem ikszszáz/ikszezer olvasóm van” frázis, mintha ez igazolná az általuk gyártott tartalom hitelességét és értékét. Mintha azt mondanák: “fiam, ma négyezerötszáztizenhatan kattintotak rám, tehát csak igazam lehet” – kevésbé szabatosan fogamazva: “egyél tehénszart, tízmillió légy nem tévedhet!”

Itt álljunk meg egy pillanatra: a nagy látogatottságot elérni igenis kőkemény munka, és le a kalappal azelőtt, aki hajlandó ezen dolgozni. Az is biztos, hogy az ügy elérése érdekében nem elég csupán minden létező felületen és formában időt és pénzt nem kímélve kampányolni, és persze nem elég csak elvégezni a szokásos SEO-okosságokat kezdve a linkcserétől és sűrű keresztlinkeléstől a beszédes címadáson át a megfelelő kulcsszavak megfelelő arányú elültetésééig… hanem bizony rendszeresen és fix időközönként tartalmat is kell publikálni, amibe bizony már sok lelkes webnapló-írónak törik bele a bicskája (az emók ilyenkor írnak leleplező cikket egymásról, a többiek csak simán ettem-ittam-szartam bejegyzésekkel lepik el a netet). Ezzel együtt töredelmesen beismerem és aláírom, hogy mindez izzasztó és kőkemény négermeló tud lenni, tehát az érezhető cinizmus ellenére is minden tiszteletem azoké, akik ezt az utat járják.

Miért is írtam le mindezt? Tulajdonképpen azért, mert mostanában szöget ütött a fejembe, hogy vajon én miért nem pörgök a látogatottságon, és miért nem promózok és linkcserézek többet legalább (tudni kell, hogy mindkét dolgot eleve idén, pár hónapja kezdtem el, pedig első blogbejegyzésem még 2004-ben született). Nem mondhatom, hogy nem örülök annak, ha olvasnak és kommentelnek, mert ez nyilvánvaló hazugság lenne, de valahogy nem – vagy csak az utóbbi időben – tettem bármit is azért, hogy ez így legyen. Miért?

Egyfelől nyilván azért, mert nem anyagi megfontolásból írok, hanem belső indíttatásból, ez egyik fő attribútumom ugyanis, és így kommunikálok azokkal a régi barátokkal, akiket ritkán láthatok csak rút praktikus okokból. Másfelől azért, mert az online médiában dolgozom, tehát bőven elég hétfői hétindítókon és keddi értekezletek előtt fosni a Webaudit meg a Google Analytics miatt, a halál vágyik arra, hogy még itthon – vagy a Kékes tetején, netán egy dark buliban, ahol épp írok, az extrém helyről posztolás szerelmese vagyok ugyanis  – is ez várjon. Ráadásul mind professzionális, mind privát szinten azt tapasztalom, hogy igazán sok kattintás szinte mindig a szedettvedett, bulváros, húsz perc alatt elkészíthető felületes szarokra érkezik, amiknél már csak a botránykeltés fingszagával (=amikor nyíltan belekötünk valakibe) tudunk nagyobbat kaszálni oldalletöltés és látogatószám tekintetében. Szoktam is néha mondogatni a többieknek: “ez most hat perc alatt kész lett, figyeljétek meg, hogy legalább háromezer egyénit hoz egy órán belül” – és általában igazam is van. Máskor meg ott szöszmötöl az ember valami igazán fontos oknyomozó riporttal, netán érzékenyebb, közérdekű publicisztikán pörög három órán át, aztán nem nézi a kutya se a cuccot, esetleg csak csellel lehet bevinni az olvasót az erdőbe. Így megy ez, kérem szépen, és ezen bizony nem segít már semmi, csak a “pina”. (Mint már említettem ugyanis, életem mindmáig legolvasottabb irodalmi recenziója a Vágy és vezelés volt, ami még annó az [origo] címlapra úgy került ki, hogy a lídben a “pina” szó is szerepelt – ez aztán ezressével hozta a látogatókat percenként, haha, ám érdemes volt megnézni, meddig maradtak…) Szóval a kiemelkedő kattintásszám abszolút titka: pina, szex, ingyenes, botrány és Robert Pattinson (neki még úgy egy fél évet adok ebben a szerepben, aztán új 0-tól 100-ig sztár jön divatba úgyis). A legcélravezetőbb mindezek fényében tehát az lenne, ha nem álszentkednék, egyenesen a ROBERT PATTINSON BOTRÁNYOS PINÁVAL SZEXEL, INGYEN! címet adnám ennek a bejegyzésnek, és csak úgy özönlenének a népek ezressével. Sőt, a nyomaték kedvéért ismétlem: Robert Pattinsom, pina, szex, botrány, ingyen. (Még bejegyzést is írhatnék kizárólag ezzel a tartalommal, de persze szigorúan minden bekezdés végén egyszer tűnne csak fel valamelyik szó, mert a teljes szöveg 70 százalékánál többször szereplő kifejezés már spamgyanúhoz vezet, és jobb a Guglival jóban lenni azért.)

No, de elkalandoztam, már megint nagyon offtopic vagyok, hiába, nomen est omen. A lényeg, hogy az utóbbi időben beláttam, tudatosabb is lehetnék látogatottság tekintetében, mert hiszen milyen klassz dolog az, amikor érdekes diskurzus alakul ki itten egy-egy bejegyzés mentén, netán még kedves emailt is kapok erre-arra reflektálva. Jót tesz az ilyesmi az ember hiúságának, meg hát – ami még ettől is fontosabb – néha nagyon sok ÉRTÉKES ESZMECSERE, tapasztalatmegosztás és kultúrvita fakadhat a dologból, amiből én speciel rengeteget tanulok és néha egészen új kapu nyílik meg előttem egy-egy blogmenti virtuális beszélgetés alkalmával. Az ilyesmi pedig azért mégis csak csodálatos dolog, amiért már önmagában véve is megéri csinálni az egészet.

A másik dolog meg, amikor örömmel repdesek itt a klaviatúra előtt, amikor valakinek örömet okoz egy-egy bejegyzés, vagy netán a bejegyzések összessége. Ez nagyon-nagyon nagy (kreatív megfogalmazás) örömet jelent, mert hiába igaz, hogy az ember szeret elveszni abban a transzcendenssel összekapaszkodó érzésben, amit olykor, kivételes percekben az ihletett írás adhat, de azért mégis akkor a legteljesebb a mámor, ha néha-néha egy-egy másik ember gondolataival vagy érzéseivel is találkozik az írott szó. Ez pedig olyan különleges élmény, ami túlnő a szerzőn, és mellékessé teszi, írtad vagy olvastad-e a bejegyzést, amiről szó van. Éppen ezért ezúton is köszönöm a leveleket és kommentekt, amiket múlt héten kaptam, és amiket most ide pakolok a teljesség kedvéért:

Nagy adag köszönet ezekért a sorokért!

És hogy mi lesz ezentúl? Hát semmi extra. Ezek az élmények arra inspirálnak, legyek valamivel tudatosabb firkász, igenis szánjak időt és szenteljek figyelmet annak, hogy a kérdéses téma eljusson a “célközönséghez”, ergó azokhoz, akik kíváncsiak, megértik és még reagálni is tudnak, akarnak néha, hogy aztán dumálgathassunk, kötetlenül és elvárások nélkül, névtelenül vagy névvel, ki hogy szereti (némmá, mindjárt jön a keblemre-a-világot fíling, pedig nem is ittam ma). Csak úgy, mint emberek, 16 évesek és 54 évesek, hat általánost végzettek és négydiplomások, művészek és vezérigazgatók, szóval az a sokféle ember aki akár itt is előfordul.

Mert ez jó, Robert Pattinson, pina és ingyenszex nélkül is. :)

Be kell vallanom valamit: imádom a trashy blogokat. Na jó, nem kimondottan szeretem őket, egyszerűen csak szórakoztatnak, ezért függővé váltam. Ha igazán aljas lennék, most tolnék fel linkeket, de nem teszem, nem röhögjük ki mit sem sejtő embertársainkat a hátuk mögött. Inkább definiálnám, mit értek maga a műfaj alatt: trashy blog.

• nagyon gány layout, valami mindenképpen szét van csúszva, kilóg vagy olvashatatlan (minek különcködik, aki nem ért hozzá?)
• pocsék helyesírás és rossz stilisztika, ami különösen akkor válik komikussá, ha az illető mondjuk a médiában dolgozik, esetleg politikus-wannabe :)))
• tipikus vihar-a-biliben, offolós-kitárulkozós bejegyzések a privátbulvár szánalmas műfajában, ergó kiderül minden a szerző pasijáról/csajáról, amire soha nem voltam kíváncsi
• a trashy blog nem egyenlő a muszájból olvasott blogokkal, amikről már korábban szóltam
• nem összekeverendő a műfaj a közönséges, agresszív, netikett-szegő kiskölykök webnaplójával sem: itt semmi agresszió nincs, ezek a blogok csak olyan ellenálhatatlanul bájosan bénák.

Nagyon beteg, de sajnos van pár ilyen titkos kedvencem: van köztük grupi, Tokio Hotel-rajongó és egy vempájörfrík is. Rossz, rossz, rossz kislány vagyok!

A Gépház üzen:

Problémás vagyok, problémásabb, mint a valami fürdőskurva. A jóisten tudja hány hétig-hónapig tökéletesítgettem a jelenlegi blogdizájnt – akárcsak az előző tizenötöt – és mire lassanként, pontról pontra fullra pörgettem a zsenialitást, annyira meguntam, hogy már ránézni sincs kedvem. Ismeritek ugye, azt az érzést, amikor az Úr megteremté a világot és látta, hogy ez jó. És gyönyörködött benne órákig, a jól végzett munka örömétől elbágyadva. Nos, én sokat és sokáig gyönyörködtem, majd egy szűkebb időintervallumon keresztül rá se néztem… ma pedig mérhetetlenül (= egészen a csömörig) unom. Borzalmas. Az ettől is szörnyűbb viszont az, hogy most is csak két dolog tart vissza attól, hogy váltsak:
a, mennyit szenvedtem már ezzel, mire minden kód és ábra a helyére került;
b, a nyers sablonok gagyik, plusz eleve vérsznob vagyok ahhoz, hogy olyan verziójú témát használjak, amilyen másnak is van… sajnos viszont lassú és béna vagyok, ha css-ről van szó.
Ó, pedig legszívesebben valami minimalista, fehér cuccal tolnám most… kb. két hónapig, maximum – aztán nyavíkolni kezdenék, mint a beteg macska, hogy mennyire unom a snassz dizájnt.

Ezért jó, hogy egyáltalán nem vagyok felületes – kicsit se – és a felszínes körítésnél jobban érdekelnek a komolyabb tartalmi szempontok, így most szépen befogom a számat.

Épp a minap olvastam Szexésnyúljorknál, hogy bizony ő is olvas(ott) már muszájból blogokat: olyan webnaplókat, amiket kegyetlenül utált a gazdájával együtt, de egyszerűen nem tudta megállni, hogy időről időre be ne kukkantson. Úgy látszik tehát, ez egy létező kategória: full ellenszenves az egész, mégis valamiért vonz, mint a mágnes, however absurd this may sound.

A jelenség gyökere két dologból fakad: egyrészt a kíváncsiságból, amit minden megrögzött net-addikt ismer, másrészt pedig abból az egyszerű tényből, hogy az ember valamiért szereti feszegetni saját ingerküszöbét, és bizony perverz módon igenis jó néha mélyen megbotránkozni, de legalábbis kiakadni egy picit. Erre épít többek között a bulvár, a horror és a trash műfaj is.

Biztosan van valami abban a spirituális tézisben, hogy az ember attól viszolyog, ami a legismeretlenebb számára, és amit még nem volt alkalma mélységében átélnie, megélnie. Speciel én többféle oldalra kukkantottam be időről időre hosszú ideig, józan akaratom ellenére az elmúlt évek során, periodikusan és rapszodikusan:

• 15-20 éves kiscsaj megmondja a frankót, pocsék helyesírással, iszonyat gány layouttal, lehetőleg fekete alapon sötétszürke félcentis betűtípussal, tartalmában – if any – csupa tinidüh és lázadás, szinte már bájos módon… egyfelől felhúzza az embert, másfelől meg jólesik a szembesítés egy ellentétes pólussal;

• vicces internetcelebek, akiken lehet röhögni;

• középharmincas nyárspolgár gyesen lévő anyuka kocsmapolitizál, nem túl konzisztens módon.

Bizarr módon viszont többnyire még a legelcseszettebb blogban is találok valami érdekeset, sőt: értékeset is. Talán öregszem, higgadt a vérmérsékletem is…?

Születésnaposak vagyunk ma. Mármint nem én (még csak az kéne), csak a szájt. As it is, ebben a formában, ezen a tárhelyen, itt és most: több költözés után ez hát végleges otthonunk. Statisztikák Önöknek, csak itt, csak most.

292 blogbejegyzés
172 oldal
17 piszkozat
6 privát bejegyzés
 1619 hozzászólás (és 472 spam-komment, amikkel szerencsére nem találkoztam)
14 rovat
758 címke

Top referrers: ld50.hu, iwiw.hu, netvibes.com, freestate.hu, index.hu,  noestamoscontentos.blogspot.com. Minor referrers, de nekik is nagy köszi: emke.prae.hu, pohly.hu, norubicreativemind.wordpress.com, szilagyiz.wordpress.com, asztalfiok.wordpress.com, esthajnalka.gportal.hu és még sokan mások.

Leglátogatottabb bejegyzések: M. Eszter pornótanárnő (marhára büszke vagyok :P),Zacskós leves a Gundelben (természetesen az erős botrányszag miatt, haha), Mi leszek, ha nagy leszek, Amikor a gumipopper azt hiszi, grufti, A jövő médiasztárja.

Legnépszerűbb oldalak: Rólam, Pix, Önismereti tesztek, Iroda-lom, Könyv.

Leggyakoribb keresőszavak: önismereti teszt, mi leszek ha nagy leszek, barok eszter, mester eszter (lol),  mester eszter marcali, barok eszter blog, emo sex, tóth gabi, csak a madarak, msi wind. (Aki a legviccesebbekre kíváncsi, azokat is megtalálja itt és a nagy sikerre való tekintettel itt is.)

Leglátogatottabb nap: 2009. február 3., 1095

Összes látogatás egy év alatt: 55701

Köszi mindenkinek, aki követ, olvas, kommentel!    

Az ideális jelölt lelkes és multifunkciós, kérem

Munka-féleségek és tanulmányok gondolkoztattak el újra a csontig rágott online újságírás témáján, amiről 2009-ben újat mondani épp annyira nehéz, mint kormányprogramról beszélni a válság szó említése nélkül.

Bár már évek óta abból élek, hogy írok, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán újságíró vagyok/leszek, arra meg aztán pláne nem mernék megesküdni, hogy “online újságírás”, mint olyan, egyáltalán létezik – éppen ezért nálam autentikusabban senki sem lökhetni az igét ezekről a dolgokról, ugye.  Az ezzel kapcsolatos nézetek egyébként is percenként változnak; én – kicsit naivan – amellett a saját fogantatású elképzelés mellett köteleztem el magam, hogy nem létezik print vagy online újságíró, csak tudatosan firkálgató ember van, aki ideális esetben pontosan ismeri a rendelkezésésére álló eszközöket és lehetőségeket. Én legalábbis ebbe a kategóriába szeretnék tartozni –  még akkor is, ha valószínűleg már rég hallottam volna a hat hete engem interjúztató multiról, ha a fenti teória helyett célirányosan azt adom inkább elő, milyen nagyon konkrét és fix elképzeléseim vannak egy jól működő, látogatott weboldal üzemeltetéséről. Vannak pedig azok is, de ez most mellékes.  

1. Légy te is blogger! Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy vezess blogot, bár az sosem árt. Sokkal fontosabb azonban, hogy mohó blog-olvasó legyél. A blogolás az elhivatott újságíró napi rutinja, kövess minden blogot, ami szakterülrteddel kapcsolatos. A blog-követéssel tulajdonképpen azt követed, ahogyan a dolgok változnak.

Alap (és már csak azért is fölösleges kiemelni, mert az újságíró gyárilag kibaszott kíváncsi szerzet, az írás-olvasás köré épülő cselekedetekől pedig hat lóval se lehetne eltántorítani). Ezzel együtt viszont nem hinném, hogy feltétlenül szakbarbárkodnia kell. A hangsúly nem a BLOGBÓL merített (egyébként sokszor kétes, de mindenképpen hivatalból megkérdőjelezendő) ismeretanyagon van ugyanis, hanem a blog-követés közbeni kognitív mozgások, jé-élmények és ötletcserék random sorozatán.

2. Légy te is gyártó. Digitális tartalmakkal tunningold szövegedet. Úgy csináld, mintha ez is a munkád része lenne, vagy csináld a szabadidődben. Tudd meg, mi a DIY! Tegyél fel cuccokat a YouTube-ra, a Flickr-re vagy bármilyen hasonló UGC (user generated content) site-ra.

Nocsak, saját magam szempontjából, gyakorlati szinten erre még nem gondoltam, de intenzíven művelem, az tutifix (marhára magassss színvonalon, tegyük hozzá, bár az USG nem a professzionalizmusról szól eleve). Professzionális szinten, ha már itt tartunk, viszont el sem tudom képzelni máshogy, a statikus szövegeken rengeteget dob a mozgókép, illusztráció, hang, zene, videó, és persze a keresztlinkelés, ami mondjuk marketing-szempontból sem mellékes valami.

3. Vegyél részt. Ahogy olvasod a blogokat, hagyj kommenteket. Ha a munkahelyedként funkcionáló újságban lehetőség kommentelni, olvasd el azokat és tedd hozzájuk a tiédet. Ismerjenek úgy, mint aki az interneten is társalog.

Na ez megvan, az egyik legfontosabb különbség a print és az online között egyébként is az interaktivitás: az azonnali, többszemélyes (tehát nem csak és nem elsősorban szerkesztő-olvasó alapú) diskurzus lehetősége, ami új alapokra helyezi a klasszikus szerepeket, lássuk be. A blog lényege egyébként is a kommunikáció, ki se bírnánk máshogy…

4. Készíts weboldalt. Ez segíteni fog abban, hogy jobban megértsd, hogyan működik a web, csak csinálj egy accountot a Blogger vagy a WordPress oldalain. Tanulj egy kis HTML-t. Még jobb ha megismered a PHPt, Cold Fusiont, JavaScriptet vagy egyéb web-nyelvet. Egyébként már rég saját domainednek kellene lennie!

Nem tudom, szégyelljem-e vagy örüljek neki, hogy már szinte minden ingyenes tárhely és portálépítő szolgáltatásába belekontárkodtam, mert egyszerűen állati kíváncsi vagyok. Nem értek hozzá mélyen, de valamiért muszáj tudnom, hogy működik, mik az előnyei, mit kínál… a felhasználó számára. Mert ez a jövő, kliseszótár ötvenhatodik oldal, azt meg mán’ le se írom, hogy webkettő meg ilyenek, ugye.

5. Válj webes írástudóvá. Tudnod kell, mi a Flash és miben különbözik az AJAX-tól. Ismerned kell a következő fogalmak jelentését: HTML, RSS, HTTP és FTP. Értened kell, hogyan használják a webes alkalmazásokat és eszközöket arra, hogy websiteokat építsenek. Ismerned kell az eszközök lehetőségeit és a határait.

Mókás, hogy épp a napokban írtam pont erről egy külön postban! Azért a felsoroltakhoz azt is hozzátenném, hogy a technika nem minden. Ahogy az eszköz sem az.

Oké, több olyan tapasztalt, képzett, print-vonalról érkező kollégával talákoztam, akinek komoly érvágás és erőpróba volt megtanulni a szerkesztősége által használt motor működését. Egyszerűen nem szokta meg, hogy maga tölti fel és szerkeszti meg az anyagait, és ez máig zavar sokakat az idősebb generáció tagjai közül. Én soha nem tartom magamat technikailag ügyes, “web-savvy” embernek, de tegnap be kellett látnom, hogy a sok bizarrul működő, gyakran meghibásodó, logikátlanul legyártott szerk. rendszer megedzett az évek során: az aktuális munkámhoz szükséges hírfeltöltést és a hírlevél kiküldését elég volt egyszer elmagyarázni Skype-on, és ment is minden, mint a karikacsapás. Hiába, edződik az ember, még ha anyázás és asztalracsapkodás közben is. 

6. Használj RSSt. Szükséged van egy RSS-readerre és sok-sok RSS- feedre.

Ez igaz, és van is, csak nem használom igazán, mert szörfölök eleget így is… Végre egy pont, ami nem illik rám teljesen, kezdtem magam konfekciós strébernek érezni.

7. Vásárolj online. Részben az is a cél, hogy részévé válj a digitális életstílusnak. Ha az Amazonon, az Ebay-en vagy egyéb e-kereskedelmi oldalon vásárolsz, megérted hogyan működnek.

Na ez megvan; PayPal, webkártya, webszámla, meg ami kell. Igaz, mostanában se weben, se máshol nem tudtam vásárolni.

8. Vegyél mobil eszközöket. Legyen videó-iPod-od, okostelefonod (iPhone, Treo, Helio Ocean vagy Nokia N-series, bármelyik megfelel). Használd a take-it with-you-anywhere tartalmakat. Vegyél laptopot és wifi routert, vagy mobil internetet. Sajátítsd el a digitális életvitelt, amikor nem függsz az asztali géptől.

No, 2007 óta nagyot fordult a világ. Megjelentek az egy kiló alatti fullextrás netbookok, – én is erről nyomulok épp – a wifi alap, és a mobilnet is elérhetővé vált a kisember számára. Netbook és mobilnet nélkül nem tudnék mindenhol és bárhol jelen lenni, márpedig ez lenne az ún. “webes újságírás” egyik legfontosabb alapja. Meg úgy egyáltalán.

9. Legyél a digitális tartalmak lelkes fogyasztója. Nézz videókat a YouTube-on. Tölts le videó- és audió podcastokat (és tárold őket az iPod-odon). Látogasd a világ legjobb online-újságait, és figyeld meg, mit és hogyan csinálnak. Kevesebbet kapcsold be a tévéd és többet a komputered.

No ebben nincs hiba, mindkettő állandóan be van kapcsolva, 24/7. Mp3-lejátszó nélkül sehova se megyek, mert hallgatom, felvételt készítek vele és tárolok rajta egy sor méretes digitális tartalmat, munkaanyagot. A szörföléssel pedig nincs gond, mindent olvasok, ami mérvadó – és sajnos azt is, ami nem. (Sőt, az utóbbit többet, de ez van.)

10. Képezd magad. A technológia és a kultúra nagyon gyorsan változik. Csak akkor tudsz vele lépést tartani, ha komolyan elhatározod, hogy folyamatosan tanulsz.

Lásd az 5-ös pontot. Ez eddig ilyen háerres tökéletességgel nem fogalmazódott meg az agyamban, de valszeg ez lehet a motiváció egyik része, igen. A másik? Egyszerűen nem bírod ki, hogy ne bővítsd azt, ami bővíthető, ameddig bővíthető. Mint ahogyan az elemek a kémiában oktettre törekszenek…

11. Beszélgess a munkatársaiddal arról, amit tanultál. Legyél a változás ügynöke. Idegesítsd a többi újságírót a legújabb digitális média kütyüiddel, eszközeiddel, gatgetjeiddel.

Megvitatni dolgokat lehet és kell, de a többivel nem feltétlenül értek egyet. Bizonyos eszközökre szükség van, ideális esetben egyes kütyük folyton veled vannak, hogy biztosíttsák a tettrekészséget forró helyzetben… de kell tudni az eszközöt eszközként kezelni egy olyan világban, ahol (szinte) bárki két hét alatt profi fotóssá avanzsálhat, ha vesz magának egy hiperszuper fényképezőgépet. Nem érdemes nonstop a legújabb és legmenőbb cuccra gyúrni, ez nem pótol bizonyos szkilleket. Ezeknek a képességeknek pedig csak egy része tanulható.

Erről eszembe jut, amikor tanulmányaim során egyszer furcsa című kötelező kurzusra bukkantam az órarendben: “A tartalomszerkesztés dramaturgiája” – vagy valami ilyesmi volt a címe, pontosan nem emlékszem, a dramaturgia viszont biztos. Az első előadáson vettem csak részt, ahol egy szimpatikus, régivonalas úriember arról beszélt, miként válthatunk ki ilyen vagy olyan érzelmi hatást az olvasóból – legyen szó szépirodalomról vagy sajtóműfajról – és hogyan tüzdelhetjük tele szövegünket a kívánt reakciót előidéző szintagmákkal. A tanár úr híres írók és költők műveivel illusztrálta mondandóját, összességében véve kellemes benyomást tett rám – mégsem mentem többet az órájára. Miért? Azért, mert
a, a hajnali órákban tartotta előadásait
b, kiváló magyartanáraim voltak egész életemben, akik a mondatot nem csak a nyelvtan szintjén tanították meg velünk elemezni, az írott és olvasott szöveggel szembeni igényesség pedig olyan alap, ami nélkül nem épülhet ház. (A mai napig elég sznob vagyok ahhoz, hogy ne tudjam komolyan venni olyan érvelő mondandóját, akinek nyelvhasználata nem üt meg egy bizonyos szintet.)
c, a körültekintő és megfelelő ismeretekkel felvértezett nyelvhasználaton túl a szöveg DRAMATURGIÁJA olyan finom, érzékeny, már-már intim dolog, amit… amit, lássuk be, tanulni nem lehet… és minden bizonnyal nem is szabad. Mit is mond erről (jó, nem pont erről, csak majdnem erről) Petőfi?

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.

A “dramaturgia”, ha mindenképpen így akarjuk nevezni, vagyis az a képesség, hogy érezzük, mikor és hol milyen eszközzel élhetünk és kell élnünk, és tudatosan használjuk ezeket annak érdekében, hogy kifejezzük azt, amit ki akarunk fejezni… nos, ez csupán egyetlen módon lehet a miénk: a jó öreg természet vagy megadja, vagy nem. Ha pedig ez az adomány egy szöveggyárosból hiányzik, akkkor eleve pályát tévesztett… és minden bizonnyal fölösleges a fenti tizenegy pontról beszélni.

Nettörténet

A nagy sikerre való tekintettel folytatom tech-blogjaim, a bölcsész felszólal. Ezúttal az “elsőkről” mesélek: első találkozásom a számítógéppel, első online élmény, első mailcím és első webkettes húzásaim… avagy milyen volt netezni Magyarországon a 90-es évek közepén, végén? Jó szórakozást hozzá… :)

Az internet és én, először:  1995-ben hallottam először az internetről, akkor még csak annyit, hogy létezik, és a kutatók meg a gazdagok hozzáférhetnek különleges helyeken. Rettenetesen kíváncsi voltam, de nem volt lehetőség kipróbálni sehol: én némettagozatos voltam, és számtech-képzés csak a matektagozatosaknak járt. Igaz, ők sem láttak gépet élőben, csak számsorokat és informatika-történelmet tanultak, de ha a(z orosztanárból átképzett) oktató hiányzott, lemehettek a pincében lévő gépterembe, ahol az egyik gépre rá volt kötve a net az egyik gép rá volt kötve a netre. Nagyon irigyeltem őket ezért.

Az első netezés: A következő évben, 1996-ban már hozzá is jutottam. A suliban először a mIRC-et mutatták meg a többiek, amit nagyon izgalmasnak találtam.

Az első e-mail: 1996-ban kaptam először e-mail-címet, az iskolait. Baromi hosszú volt és a kukac utáni rész is három-négy tagból állt. Rettenetesen nehéz volt beállítani a használatához szükséges levelezőrendszert, de én mindenképpen fel akartam avatni egyik délután a gépteremben (ide egyébként nem volt egyszerű bejutni: előzetes feliratkozás és órás sorbanállás kellett hozzá, amire egy kollégistának nem nagyon volt lehetősége).  Amikor bejutottam, nagyon boldog voltam, a gond csak az volt, hogy nem volt kinek mailt küldenem. Így aztán mIRC-en megismert arcoknak írtam, a postaládám hamarosan meg is telt hülye spamekkel, amik miatt a rendszergazda letiltott a hálózatról. Három hónapnál tovább nem volt hát mail-címem, néha-néha azonban informatika óra előtt felsompolyogtam a gépterembe csekkolni ezt-azt a tízpercben.  

Az első számítógép: 1997-ben lettem először számítógéptulajdonos, a monitor még azóta is ugyanaz (vastag, kicsi és sötét), de azért a babaház tartalma változott az évek során. Vettem egy fapados nyomtatót is, amivel rögtön kinyomtattam aktuális novelláskötetemet, szinte könnyekig hatódtam a print-verzió láttán. A tinta rögtön ki is fogyott ezzel, utána még fél évig nem volt pénzem újra.

Amikor igazi felhasználó lettem: Az 1997-es havi kétszer tíz percek még nem kínáltak igazi felhasználói élményt, inkább csak kóstolgattam a dolgot. Igazi user csak 1998-ban lettem, Amerikában – de még így is fejhosszal az otthoni közegem előtt. Mindegyik hosztcsaládomnak volt netkapcsolata, és a suliban is szabadon lehetett netezni bárhol, bármikor és bárkinek a szupergyors gépeken.

Ekkor készült első igazi, saját kezűleg létrehozott mail-címem, ami aol.com-os volt. Később egy hotmaileset is készítettem (akkoriban nagyon más volt a hotmail dizájnja), de a gond az volt, hogy még mindig nem volt kinek mailt írnom. Az ismerőseim közül senkinek nem volt drótpostája, a legközelebbi barátaimnak csupán kilométerhosszú iskolai mailcíme volt, amit havonta egyszer – amikor rákerült a sor a gépteremben – csekkolhatott, a tizenévesnél idősebb rokonaim pedig azt se tudták, hogy létezik ez az opció is a kommunikációra. Így aztán aktívan chateltem és fórumoztam, az alkalmi ismerősökkel leveleztem is. Még egy mailing listre is felíratkoztam abban az időben.

Sokáig csak Netscape Navigatort ismertem

1998/99-ben már aktív felhasználó voltam, kezdőlapom az aol.com volt, keresőnek az altavista.com-ot használtam, böngészőként pedig a Netscape Navigator funkcionált. Kommunikáltam, tanultam, szörföltem, de az otthoniakkal továbbra sem tudtam felvenni a kapcsolatot, a nagyon szerény hazai honlapkínálat pedig frusztrált.  Én már akkor tudtam, hogy harmadikba nem akarok Magyarországon járni, így osztályozóvizsgát teszek otthon: kerestem, kutattam a neten a kidolgozott érettségi tételeket, jegyzeteket, új kiadású tankönyvek kivonatait stb., de akkoriban még nem voltak ilyen honlapok. Egyetlen kötelező olvasmányokról szóló lapot találtam, arra viszont nem szorultam rá. A legtöbb honlap fehér, szürke vagy világoszöld hátterű volt, fekete betűkkel és kék vagy lila linkekkel. Komoly grafikájú, flashes magyar honlapok még nem léteztek 10-11 évvel ezelőtt, de bloggert vagy más webkettes tartalomra építő szájtot se ismertem még. Fura ebbe belegondolni ma, mert ugye hol töltjük a legtöbb időt? Blogok, youtube, közösségi portálok…

Az első otthoni netkapcsolat: Amikor hazajöttem Amerikából, nagyjából az 1995/96-os állapotokkal találtam magam szemben újra, holott én már napi szintű, “profi” felhasználó voltam. Mégis, az internet egy magamfajta egyszerű humán tagozatos diáknak még mindig távoli, elérhetetlen dolog volt. 2001-ben aztán egy ismerős ajánlotta, hogy ötszáz forintért ad jelszót, amivel ha netre csatlakozom, csak a telefonszámla emelkedik, de egy óra után ingyenes a percdíj is. A kapcsolat lassú volt, a percdíjak miatt éjszakai használatra kényszerültem, ráadásul apám majrézott a telefonszámla miatt, no meg persze azért, mert közben ő nem tudott telefonálni.

Első “webkettő”: A 90-es évek végén már aktívan fórumoztam, de még nem voltak igazi közösségi portálok portálépítéssel és kommenten kívüli megjelenési felülettel. Először 2002-ben (stílszerűen) a gothic.hu oldalon készítettem profilt, második jelentős közösségi portál-élményem pedig 2003-ban az ld50.hu-regisztráció volt. Blogot 2004-ben kezdtem írni, honlapot 2005 végén készítettem először. Az első HTML-tagekkel szintén 2004-ben futottam össze első körben.

Az első szélessáv otthon: Viszonylag későn, 2005 júliusában váltam dsl-előfizetővé, az első szolgáltatóm az Enternet volt. Korábban is nagyon vágytam rá, de elérhetetlenül drága volt ez egy diáknak, plusz szolgáltató se volt sok, aki felénk mozgott. Azóta mindenesete már nem nagyon kapcsoltam ki a gépet. :)

Vágásiéknál bekötik a telefont, új lehetőségek nyílnak meg előttük

"Szombaton tíz, vasárnap viszont már csak két százalékkal született kevesebb komment az előző heti értékekhez képest"

A blog.hu pénteken bevezette, hogy csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá a bejegyzésekhez. A blogter.hu erre gondolt egyet, és roppant eredeti módon a hétvégén hasonló lépésre szánta el magát. A blog.hu-használó ismerőseim és barátaim sűrűn anyáznak, a blogter-társadalom pedig még valószínűleg észre se vette a változást, hiszen ők amúgy is csak egymásnak kommentelnek. A látogatók “nem értik”, miért e kellemetlen új fícsör, én meg gonoszul röhögök a markomba, hogy kvázi megérdemli a szenvedést az, aki ilyen primitív blogmotort választ 2008-ban, amikor tucatnyi igényes szolgáltató terméke közül választhat.

Elolvastam az új policyről szóló gépház-üzenetet és a felhasználók felháborodott kommentjeit, és őszintén meglepett a végtelen gyermeki naivitás, amivel a többség a kényszerűen megváltozott körülményeket fogadta. Édes kis óvodáslelkű bogárkák: tízből hét júzer azt hiszi, a spamek és a nehezen moderálható, politikailag nem korrekt hozzászólások miatt kerül sor a szűrésre ezentúl kötelező jelleggel. (Jó, ők nyilván nem használtak még WP-t, ahol captcha se kell a spamszűréshez, így azt hiszik, a kötelező regisztráció az egyetlen út.) Páran pedig egyenesen azt gondolják, így próbál összeszokott, bensőséges közösséget életre hívni a Tisztelt Szolgáltató. A legtündéribb viszont az a csoport, akik naivan úgy képzelik, az ő szavuk lesz a döntő a kérdés végleges elrendezésében, nem pedig a számok, a számok és megint csak a számok.  (Irigylem azokat az embereket, akik 12 éves kor fölött ennyire idealisták és elrugaszkodottak tudnak lenni – ők biztos soha nem érzik úgy, hogy kiégtek és üresek legbelül.)

Nekem ugyan korábban sem voltak illúzióim, de a pár nappal ezelőtt kerek egy éves évfordulóját ünneplő újvonalas G-Portal komplex változtatás-halmazait testközelből végignézni aztán végképp olyan élmény volt, ami felnyitotta a szememet. Emlékezzünk csak: korábban adott volt egy szűk kis reklám-felülettel ellátott portál, amit 200 Ft egyszeri befizetésével bárki magáénak tudhatott, aztán egyik napról a másikra – minden előzetes bejelentés nélkül – jött egy óriási, oldalt szétzúzó reklám-felület és a havi fizetési kötelezettség, ha oldalt szeretnél. (Az, hogy ezzel párhuzamosan az oldal-ajánlások konstrukciója is szétesett, mellékes kérdés, hiszen eleve hiba volt a szolgáltatást tartalomszerkesztési alapelvek közé erőltetni – mondom ezt én, akit ugye eredetileg ennek kivitelezésével bíztak meg, ugye. Az is mellékes ma már, hogy a túl korán beerőltetett “fejlesztések” annyira bugosak voltak, hogy jópár frissítés azonnal égbe szállt.) A lelkes ifjú felhasználók persze tehetetlenül anyáztak, tüntettek és felháborodtak, és valóban azt hitték, nem a pénz beszél és nem a kutya ugat. Á! (Közben persze konszolidálódott a helyzet, a fejlesztések pozitívumai is előtérbe kerültek, és a koncepciótlan tartalomszolgáltatás helyett a multi az eredeti tulajdonosra bízta a főoldal frissítéseket is. Ütős, kreatív kis csapat dolgozik ezen, akik velem is mindig kedvesek és korrektek voltak, így – üzleti megfontolások ide vagy oda – egy szavam nem lehet.)

A blog.hu és blogter.hu pártízezer felhasználója is hamarosan rá fog döbbenni, hogy az új regisztrációhoz kötött komment-rendszer nem épp őket védi, hanem a szolgáltató regisztrált felhasználóinak számát és oldalletöltéseit hivatott gyarapítani enyhén inkorrekt, de abszolút logikus és törvényes  módon (mert milyen extra az, amit nem te választasz kedv és szükség szerint?). Ráadásul milyen praktikus, nem csak több user lesz és még több PI, de bónuszként még azt is könnyű felmérni, kik a fő célcsoport (még a pulikutyád farokhosszát is meg kell adnod az adatok között). Az optimista-idealista bloggerek közben pedig nyilván még azt sem vették észre, hogy regisztrációkor a többtucat kattintáson kívül legalább ugyanennyi reklámmal találkoznak nyájas olvasóik, akik pár klikkelés után élből potenciális blog-írókká is válnak – de hát nyilván véletlen, hogy a sales pont ezekre a felületekre igazította legdurvább kampányait, ugyan már, mit jut eszünkbe feltételezni egyes projekt-menedzserek teljesen emberbarát észjárásáról.

Ritka inkorrekt húzás ez a szolgáltatótól, dehát nem szabad meglepődnünk, amiért növelni szeretnék bevételeiket. Ha pedig a kommentelési kedv nem csökken jelentősen, az új rendszer állandósul – már pedig én akkor egy nagy fityiszt mutatok a két pofátlan multinak, és határozottan áttérek a privát mailben történő kommentelésre vagy a teljes szilenciumra. Köszönöm blog.hu és blogter.hu, majd én eldöntöm, hova óhajtok regisztrálni és hova nem, nektek meg az anyátokat!

Már ők is

Infó-éhes böngészőmán hülyegyerekként időről-időre elgondolkozom bizonyos dolgokon a blogolás mikéntjével-hogyanjával kapcsolatban, ezen gondolatok közül szemezgetünk most, a teljesség igénye nélkül. 

Az egyén

1. Miért kell feltétlenül automatikusan induló muzsikaszóval büntetni az eleve zeneileg heterogén olvasóközönséget? A legtöbb ember gyárilag multifunkciós, ergó böngészés közben zenét hallgat, tévét néz vagy youtube-videókat pörget. Tehát nem vágyik arra, hogy azt hallgassa, amit épp te. Ha mindenképpen meg akarad mutatni zenéidet, tegyél fel lejátszót bátran, de bízd annak indítását látogatódra. Ha be tudta kapcsolni számítógépét, feltehetően ez sem okoz problémát számára.

2. Igen, valóban léteznek rettenetesen oldszkúl, kompromisszummentesen lázadó emberek, de azért az olvashatóság minden esetben fontosabb a vizuális csemegék rendezetlen armadájánál. Tehát: kerüld a fekete alapon szürke egypontos betűtípust, ne szerkessz mozgó-csillogó feliratokat tartalmilag fontos helyekre (csak azért, mert ismered a kódot vagy van gif-animátor letöltve a gépeden).

3. Az is zavaró néha, amikor az egyszeri júzer oly’ módon használja a címkézési lehetőséget, mintha épp keresőoptimalizálná blogját: tehát annyi random, össze-vissza kulcsszót keres, amennyi csak eszébe jut, hogy minél többen rátaláljanak irományára a keresőkben. Jó-jó, ez mind szép és hasznos a.  kattintások számát illetően – node nonprofit, privát gyermeknél mi értelme van a napi ötvenezer kósza egérklikknek, ha egyébként a látogató öt másodperc alatti időt tölt el a lapodon???

4. Nyilván nem lehet mindenki egy Nádasdy Ádám (pedig kár), természetesen a stilisztika és a helyesírás is érzék dolga – érzéké és igényességé (ugyanezt akár a szexre is mondhatnánk). Az odáig oké, hogy egyszeri ifjú bloggerünk nem kapja elő a szótárat minden kétséges szó lekörmölése előtt, de az azért már mégis túlzás, amikor tudatosan össze-vissza gépel, s még átolvasni is lusta mondandóját. Bizonyára sznob vagyok, de számomra az igénytelen gépelés az írás hitelét veszi - a vesszőelőttszóköz-embereket pedig hosszútávon senki nem veszi komolyan.  

5. Nem kell hetente költözni. Gondold át, mi az, amit szeretnél, mi az, amire szükséged van, mi a legkényelmesebb számodra – és válassz blogmotort ennek megfelelően. Hidd el, egyik szolgáltató sem teljesen használhatatlan vagy ócska: egyszerűen csak nem azokat a lehetőségeket nyújtja, amikre neked épp szükséged van. Ha az “új bejegyzés írása” gomb lenyomása előtt gondolkozol és tájékozódsz, nem kell hetente költöznöd/anyáznod.

6. Miért mindenki cuccblogot ír manapság? Hiányoznak a beszámolók, kritikák, csipcsup napi ügyekről szóló webnaplók. Nem azt mondom, annak is van szépsége, amikor valaki minden nap egy linket vagy egy videót ajánl – de az azért mégis csak a dolog könnyebbik vége.

A közösség 

1. Mi ez a fura, gyerekes blogmotor-harc? Freeblog versus Blog.hu, WordPress versus Blogspot, G-Portal avagy E-oldal – az odáig oké, hogy kíváncsi ember szívesen kutatja, elemzi a különféle szolgáltatások erősségeit és gyengéit, de vajon miért kell a 18 éven felüli népesség körében is elsőszámú státusszimbólummá magasztosítani és az önkifejezés technikai gátjává emelni a szolgáltató-választást? A kérdés nem az, hogy ki mit választ, hanem hogy mit hoz ki belőle – ennek pedig vajmi kevés köze van a technikai paraméterekhez. 

2. A blog nagyjából abban tér el a naplótól, hogy mondandódat magadon kívül egy potenciálisan szélesebb rétegnek is címzed, amiből – ideális esetben – egyfajta dialógus is kialakulhat. Miért jó tehát az, ha a gondolataidhoz soha senki nem szólhat hozzá, illetve csak regisztrált felhasználók számára teszed lehetővé a kommentet? A spamelőket eleve szűri minden jobb szolgáltató, a névtelen áskálódókat pedig másfél másodperc alatt sajátkezűleg tilthatod IP alapján. Akkor meg? Nem jó dolog zárt világban élni, hiába rendelkezel kialakult világképpel és olvasótáborral.

3. Azt már tudjuk, hogy a zárt blogközösségeket nyilván az azonos érdeklődési kör hívja életre, az viszont örök rejtély számomra, miért maradnak meg éveken át azok a végtelenül zárt csoportok, amelyeknek egyedüli és kizárólagos összekötő eleme a közös szolgáltató??? A lehető legkonkrétabb magyar példával élve: miért van az, hogy Blogter-felhasználók csak Blogter-blogban kommentelnek, és bármelyik véletlenül kidobott Blogter-blogban ugyanazokkal a nevekkel találkozunk a hozzászólók között? (Oké, technikailag persze értjük, hogy webkettő, meg blogroll, automatikus új bejegyzés-értesítő, RSS-feed – de mi visz rá többszáz felnőtt embert arra, hogy csupán szolgáltató alapján válasszon olvasnivalót vagy írjon kommentet? Rejtély.)

Érdekesek mostanában az az oldalam látogatási szokásai. Az egyéni userek száma például érthető módon eléggé hullámzik, de az oldalletöltéseim alakulása a legbizarabb. Érdekes, néha x user 20x PI-t produkál, de olyan is van, hogy egyetlen ember néz meg száztíz-százhúsz bejegyzést és oldalt. Utóbbi előtt le a kalappal!

A fenti opció persze még mindig szimpatikusabb, mint amikor egyszeri ember a gugliról téved ide véletlenül – hála a WP remek SEO-jának – és csak öt másodpercig marad. Ebben a tekintetben egyébként is fejlődöm: egyre több a félórás vendégem (ez kábé úgy hangzik, mintha prosti volnék), aki remélhetőleg nem csak nálam hagyja nyitva az ablakot jobb úticél híján. A keresőszavak változatlanul viccesek, a tévelygő pedig egyre több. 

Én személy szerint ha érdekes olvasmányra bukkanok, (fél)órákig tudom böngészni a szájtot, de fura módon a régebbi posztokat csak olvassák, ritkán kommentel a jónép. Szóval most olvasási szokások következnek.