Találkozóra készül a volt osztályom – az általános iskolai banda, nem a gimis alienek, akikkel soha nem alkottunk igazi, konstruktív közösséget. Ahogyan a levelet kibontottam, azonnal eszembe jutott ezer és ezer emlék azokról a mókás-dacos kis 14 évesekről, akik 14 éve voltunk, és akikkel 1996. június 14-én krokodilkönnyek között esküdtünk örök barátságot egymásnak. Hol van már az a forró pizsamapartys nap, és hol vannak azok a bohém 14 évesek?

Vannak, akikkel a mai napig őrzöm a kapcsolatot, de a többségüket 1996. június 14. óta nem láttam. Néha trendi dresszbe burkolt tinik haladnak el mellettem az utcán, és egy pillanatra megállok, megfordulok: mintha egyiküket, másikukat vélném felfedezni a vonásokban. De nem, azok a srácok és lányok csak az emlékezetemben kezes-lábas nyurga nyolcadikosok, a valóságban már jobbára meglett emberek. Mi lehet velük? Talán már elmennénk egymás mellett az utcán, hiszen ki tudja, milyenné érlelték őket az évek.

Akárhogy is vesszük, a ballagás utáni örök barátság egyike a szép, grandiózus hazugságoknak, ugyanúgy, ahogy az sem igaz, hogy korlátlan számú barátunk lehet, a kapu mindig nyitva áll. Persze, a hasonló értékrendű, velünk egy hullámhosszra helyezkedni képes emberek száma végtelen, de az idő és a tér – bármilyen prózaian is hangzik – gátat szab a barátság ápolásának. Márpedig a barátságot igenis ápolni kell, nem elég, hogy csak van, betesszük a szekrénybe és ünnepnapokon elővesszük. Különleges esetekben, ha a szálak elég régiek és mélyek, ilyenkor is megmarad a szoros lelki kötelék, de az esetek nagy részében bizony komoly odafordulás és együtt töltött minőségi idő szükségeltetik a láng ébrentartásához.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig miért ne lennék, a nagy és mély barátságaim halálokai sokfélék, mégis néhány főbb séma köré csoportosíthatók:

1. Idő és tér - A leggyakoribb eset, különösen az internet előtti és/vagy az online kommunikációt nem preferáló barátok esetében jellemző ez a halálnem. A barát másik városba, országba költözik, életét új célok, élmények, hobbik, álmok, emberek népesítik be, és egyre szűkül a közös érzések, tapasztalások keresztmetszete. Még kommunikálunk, néha találkozunk is, de itt már csak nagyon komoly közös munka esetén tartható fenn a barátság, és bizony – ezt a legfájdalmasabb kimondani – vannak olyan helyzetek, amikor már olyannyira elidegenedtek egymástól az egykori lelki ikertestvérek, hogy nem is éri meg kétségbeesetten küzdeni valamiért, ami nyilvánvalóan elmúlt. Aztán persze – hosszú szünet után – jön egy újabb találkozás – nem is feltétlenül személyesen, ahogy éppen lehetőség van rá – és minden újra a régi kerékvágásban zötyög… ugyanott folytatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, mert a kapocs ott van és él, akkor is, ha hosszú ideig nem keresztezték egymást útjaink. A legmegdöbbentőbb pedig az, hogy az igazán mély lelki társakkal szinte egy az egyben ugyanazon az életszakaszon, megoldandó problémán megyünk keresztül, hiába nem beszéltünk akár éveken át. Döbbenetes, a párhuzamos egyenesek egymás mellett futnak anélkül is, hogy valaha is találkoznának.

2. Életstílus, döntések, életmód – Az emberek változnak, és megesik az, hogy az egyik barát olyan életstílust választ, amivel a másik nem tud azonosulni. Furcsa dolog ez, mert mivel szereted a barátodat, egyfelől örülsz a boldogságának és amolyan tiszta, szent örömként gondolsz sorsa beteljesedésére… mégsem tudod a változásokat és az eltéréseket szőröstül-bőröstül magadévá tenni, hiszen mélyen legbelül nem az a típus vagy, nem azok szerint az elvek szerint élsz, gondolkozol és – ami a legkivédhetetlenebb – érzel. Hiába nem rajongtam például soha a házasság gondolatáért, mégis átázott a kontaktlencse barátnőm esküvőjén, mert láttam, mennyire örül. Jó boldognak látni a másikat, de a közös élményanyag, világnézet már itt is merőben más, hiszen sosem voltam se romantikus alkat, se kapcsolatfüggő, sok barátom élete pedig szerelem és párkapcsolat köré rendeződik. Mások szintén más utat választottak: elvont, bizarr, nontradicionális szektákhoz csatlakoztak, drogokkal és gombákkal experimentálódnak, kommunában élnek, függőségeknek hódolnak… ezzel szintén nem tudok mit kezdeni. Szeretem, hiányzik, érdekel a sorsa, ha segítséget kérne, ott lennék… de az útjaink annyira más irányba mutatnak, hogy a közös élményanyag hiánya mellett az eltérő gondolkozásmód, világnézet is gátat szab a mélyebb összefonódásnak.

3. Túl sok csomó a barátság fonalán – A régi, mély, komplex és intenzív barátságok rengeteg próbatételen mennek keresztül az évek során, és akadnak olyan szituációk is, amikor komolyan és mélyen sérül az ember. Megkarcoljuk magunkat és egymást, elszakad a fonál… amit ugye, ahogyan az a klisészótárban is meg van írva, össze lehet ugyan kötni újra, de a csomó örökre megmarad. Különös dolog, de a legrégebbi, legintenzívebb barátaim esetén már nem is emlékszem pontosan, ki bántott kit, és miért is orroltunk meg egymásra… egyszerűen csak millió közös emlék van előttem, de a csomó mégis ott van valahol, és megnehezíti a feltétel nélküli bizalom újraélesztését. Az idő és a tér pedig ezzel a faktorral párosítva kőkemény ellenség.

Nagyon jó barátaim is voltak az általános iskolai osztályban, évfolyamban. Kíváncsi vagyok, mi lett velük, mindegyikükkel… de a csapat egy része szinte teljesen felszívódott: a Google legalábbis semmit nem árul el róluk… hogy lehet ennyire észrevétlenül élni? Már csak ezért is jó lenne pár üveg pia mellett – jézusom, azt sem tudom a legtöbb osztálytársamról, mit szeretnek inni, hiszen 14 évesen találkoztunk utoljára – kitárgyalni, kivel mi történt az elmúlt években, mi lett belőlünk, kik-mik lettünk…

A régi-régi barátokra pedig sokat gondolok.

“…all my dead friends…”

Szeretek egyedül lenni. Nem érzem, hogy ettől egy fikarcnyival is rosszabb ember lennék, mint azok, akik a nap 24 órájában társaságra vágynak, mégis hetente többször érzek borzalmas lelkifurdalást miatta. Mit tehetünk, ha van egy régi jó barát, akit születésünktől ismerünk, és ő napi kontaktot vár, míg én megelégednék a heti eszmecserével? Leszívja az energiáimat, pedig nem tehet róla.

Szeretem a társaságot is, persze - ez például remek hétvége volt <3

Naponta van kb. 4 óra, amit nem munkával vagy alvással töltök – beleértve a tömegközlekedést is – és állandó konfliktust jelent számomra, hogyan tartsam a kapcsolatot a családommal és egyéb szeretteimmel. Próbálom igazságosan és okosan beosztani az időt, de valaki mindig megsértődik, amiért kisebb szeletet kap belőlem, és még arra is hosszú ideig kell várnia.

A maradék időt szeretem egyedül tölteni. Mert jó olvasni, írni, csendben nézni ki a fejemből, bámulni a tévét, felfedezni egy filmet, sétálni egyet, hogy kitisztuljon a fejem. Fontos számomra, hogy a magam örömére is írhassak, és megőrülök, ha nem mehetek ki a természetbe. Olyan nagy bűn ez?

És akkor ott van Régi Jóbarát – a továbbiakban RJB – akinek sokkal több ideje jut mindenre jelen életszakaszában, de ő egyáltalán nem élvezi ezt a szabadságot. Magányos, bolyong, szenved, elveszett. Szüksége van rám. Próbálok odafigyelni rá és időt tölteni vele, de sajnos alapvető különbség van kettőnk között: ő csak akkor nyugodt (öt teljes percen át), ha lelke minden apró rezdülése külső megerősítést nyer, én pedig csak kevesekkel akarom megosztani a tényleges problémáimat, és azt is csak a megfelelő időben és helyen. Ő boncolgat és elemezget, én pedig csak úgy vagyok, hagyom, hogy a dolgok haladjanak a maguk útján és figyelem az embereket. Ő beszél, én hallgatok.

Into Her Web - kép a hobbikertből

Nem tudok segíteni neki, viszont érzem azt, hogy teljesen leszívja az energiámat, megfojt és kiürít. Így aztán menekülök, mert nincs erőm határozottabban és agresszívebben fellépni a helyzet ellen: finoman ugyanis már próbáltam tudatni vele “a dolgokat”.  Nem megy. Intellektuálisan érti, érzelmileg nem is kapizsgálja. Tudom, hogy sokkal keményebbnek kellene lennem, de nincs szívem hozzá.

Ha megkérdezi, mit csinálok, és én azt mondom, olvasok, ő ezt nem érti meg. Azt hiszi, azért olvasok, mert unatkozom, ergó természetesnek veszi, hogy felkereshet. Nem érti, hogy nekem szükségem van az olvasással töltött időre (pláne a Bravo OTTO élő közvetítése után), hiszen ő nem olvas. Még az én blogomat se, pedig állítólag azért érdekli, mi van velem. Illetve bennem – elvégre a lehető legritkábban szoktam ettem-ittam-szartam bejegyzéseket produkálni ezen a felületen. Aztán szeretek riportműsorokat és dokumentumfilmeket nézni a tévében – szakmai szempontból elemzem és kritizálom őket. Vele ilyesmit nem lehet: hiába szólok neki, hogy nyolcig X műsort nézem, ő átjön, a produkció viszont untatja és persze átbeszéli az egészet. Nem tudja, hogy nekem kell a lelki egyensúlyomhoz a bizonyos időközönkénti vizuális agytágulás, amit ő nem is ismer. Kirándulni se szokott, nem érdekli a természet – nekem pedig a szabad levegő az egyik legfontosabb életelemem.

Mindezek ellenére szeretem őt, nagyon jólelkű ember. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de a finom sejtetéssel semmire sem megyek, újra és újra ugyanott lyukadunk ki, az ember nem tudja átugrani saját árnyékát. Egyikünk sem tud más lenni: én passzív nyugit akarok, ő aktív lelki támaszt, a kompromisszum ideig-óráig megy csak. Marad a menekülés, és az, ahogy összerezzenek, valahányszor megcsörren a telefon: tízből kilencszer ő az, és megsértődik, ha a Pannon “5 perc után ingyenes” akcióját nincs időm kihasználni két órás önmaga farkába harapó, ugyanazokat a visszatérő elemeket tartalmazó beszélgetés formájában.

Miért is nem mondhatjuk azt a Régi Jóbarátoknak, hogy “figyelj, szerintem nem biztos, hogy mi összeillünk, nem tarthatnánk egy kis szünetet? Összezavarodtam”. De sajnos nem lehet, mert az elmúlt évtizedek kötelezik az embert. Ez van.

Mit csináljak?

“Elképesztően szép, karizmatikus lány” – gondoltam azon a fülledt nyári estén, amit egy régi, lerobbant autósmozi elvadult kertjében töltöttünk mi négyen: Sárka, Kayla és Kayla ausztrál kanapészörföse, akinek a nevére már nem emlékszem, de ugyanúgy vélekedtünk Sarah Palinről és később bejelölt Facebook-on.

Kayla egy belevaló amerikai lány, tavaly ősszel költözött Prágába. Mikor arról faggadtam, hogy is van az, amikor az ember hirtelen kontinenst vált, vállat rándított és magától értetődő természetességgel közölte: “Miért is laknánk mindig ugyanott? A világ olyan hatalmas, és annyi minden van, amit egyszerűen látni kell…” Sárka, aki ekkor már hetek óta azon munkálkodott, hogy újra Amszterdamba cuccolhasson, ezúttal független és szabad munkaerőként, nagyot sóhajtott és rezignáltan közölte: “Jó, nekik könnyű. Kiválasztanak egy országot, élből kapnak vízumot és munkavállalási engedélyt, és nem kell szendvicset csomagolniuk sem, bárhol taníthatnak angolt.” Kicsit elcsodálkoztam: “És semmilyen vizsgára nincs szükség?” Kayla mosolygott: “Nincs, jövőre Berlinbe szeretnék költözni egy időre.” A lányok nevettek, és töltöttek mindannyiunknak még egy kör csavarhúzót.

Másnap kitaláltuk, hogy jó lenne a Károly-híd lábánál piknikezni, így a belvárosi Tescóban szereztük be a finomságokat. Kayla és az ausztrál srác eltűntek a sajtok között, én közben Sárkához fordultam: “Baromira irigylem ezt a csajt, amiért ilyen magabiztos, erős és vidám. Egyáltalán nem aggodalmaskodik semmin és nincsenek gátlásai.” Pedig Kayla nem egy klasszikus férfimagazin-címlapalany: nagydarab lány, elképesztően széles csipővel, sok kis úszógumival a dereka körül és robosszus fenékkel. Sárka egy pillanatra megállt és rám nézett a nagy kék szemeivel: “Nagyon sok munkája van ebben, azt ugye tudod? Sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, és elmondta, milyen hosszú volt az út idáig.”

Akkor én már tudtam, pontosan tudtam, hogy szinte mindig azokat az embereket látjuk szépnek, akik magukkal is elégedettek és teljes harmóniában élnek testükkel, bármilyen formájú, méretű és térfogatú is legyen az. Sokszor kaptam magam azon, hogy szabálytalan, aszimetrikus, deviáns jegyekkel élő emberek küllemét csodálom, és csak percek múltán jövök rá, hogy valami egészen kortalan, megfoghatatlan dolgot pillantottam meg az illetőben, ami messze túlszalad a külsőségeken. A magabiztosság hihetetlen szabadságot ad, ami kontinenseket szel át és nem ismer határokat.

Jó érzés Kayla-re és Sárkára gondolni most így télen, amikor kicsit kilátástalan minden, és még saját külső-belső szépségembe vetett hitem is megbicsaklani látszik (ami már gyárilag sem állt soha erős lábakon, lássuk be).

Mit is kívánhatnék hát mindannyiunknak, így karácsony alkalmából? Természetesen azt, hogy szeressétek, dédelgessétek, öleljétek meg magatokat legalább most, hiszen hogyan várhatnánk ezt mástól, ha még mi magunk sem vagyunk képesek rá? Azt kívánom mindannyiunknak, hogy elég erősek és bátrak legyünk ahhoz, hogy merjünk változni és változtatni, azért, hogy adhassunk magunkból sokat, sokat azoknak, akik értékelik külső-belső szépségünket.

Pillanatkép a két főszereplőről

Arról beszélgettünk ma Niniellel szokásos banános és meggyes forrócsokink társaságában, hogy mennyire elemi része életünknek a világjárás és az országhatárokon és kontinenseken átívelő kapcsolataink ápolása. Elégedetten állapítottuk meg, hogy szinte nincs olyan szeglete Európának, ahol ne lenne olyan ismerős, akihez bármikor átruccanhatunk néhány éjszakára, ha úgy dobja a pakli. Ha pedig mégis van, hát hamar feltaláljuk magunkat, mint ahogy az tavaly májusban a német hippikkel is történt, abban a marihuánaszagú foglaltházban, ahol egész éjjel szólt a goa… Oké, ez talán nem a legjobb példa  leleményességünkre, de azért mégis: nem számítanak a kilométerek, világpolgárok vagyunk és miénk az univerzum, ó je.

Olvasom a teljes bejegyzést >>

Mindig is borivó voltam, sokáig megvetettem a sört. Megesett, hogy a legjobb prágai nedűvel kínáltak, mégis undorkodva toltam el a poharat. Megjártam Brüsszelt és Münchent, és még mindig rühelltem a keserűn aranyló habot. Aztán történt valami, a világnak egy olyan szegletében, ahol csak két sör van, plusz a nagyobbik sörfőző cég jó pár éve felvásárolta a kisebbet: megszerettem a sört. A váltás olyannyira gördülékeny volt, hogy ma már szinte kelletlenül, fintorogva iszom a cefrét és fanyalgok a muston – okát nem tudja senki, legkevésbé tudnám hát megmagyarázni én. Olyan ez, mint amikor az egyszeri horogkeresztes náci hirtelen hithű kommunistának áll, vagy talán még ettől is furább: hisz az én pálfordulásomat nem támogatta felső hatalom, nem motiválta pénz vagy státusz. Egyszerűen csak egy fülledt nyári hajnalon, péntekről szombatra virradóan sörbarát lettem szépen csendben, ki tudja, miért. Az igazi barátságok mindig érdektől és logikától mentesen formálódnak és halnak meg.

Hajnal van, megborzongok, ahogy a savanyú, hideg barna sör szétárad a számban, és az alkoholőszinteség legtisztább percében be kell látnom: talán nem is a sört, hanem a sör utóízét szeretem nagyon. Azt a zamatos, könnyed, mégis szúrós ízt, ami csak az utolsó korty után türemkedik a garathoz. Savanyú, savanyú, savanyú – ahogyan lassan szétárad belsőmben az öröm, még a puffadtsággal és a telt hólyaggal is megbarátkozom.

Már napok óta mindig eszembe jut a régi barát, egyszerűen nem tudok szabadulni az emlékektől. Régi árny a múltból; valaki, akivel saját, közös nyelvünk volt a felnőtté válás hajnalán. Időre-órára külön váltak útjaink, de aztán mindig egymásba gabalyodtunk újra, mintha csak láthatatlan fonál kötne össze bennünket. Tizenöt évesen szentül hittük, több életet húztunk már le együtt, és legutóbb biztosan ígéretet tettünk, hogy visszatérünk egymáshoz. Mert egy anyagból formálódtunk, van valami a múltunkban, ami elég alap a közös jövőhöz, akkor is, ha én balra, ő meg jobbra. A sebekre már nem emlékszem, csak arra, hogy voltak, a barátság fonalára pedig lassan egyre több csomó került. Mégis, hiába sebeztük meg egymást halálosan és visszavonhatatlanul, pár év elteltével úgy folytattuk, azokkal a szavakkal, ahol legutóbb abbahagytuk.

Jó erre emlékezni.

Azért nem mindig

Szeretek közhelyeket tesztelni és kliséket döntögetni, ez valahogy a véremben van. Kedvenc okosságaim között elkelő helyet foglal el a “férfi és nő között nincs barátság” idióma, ami egyike a mérgező, kiábrándult soviniszta-fasiszta pöcsveréseknek, melynek középpontjában emberi értékek helyett nemiszervek ágaskodnak.

Let me get this clear: rokonszenv, haverság és barátság a Föld bármely humanoid teremtményei között létrejöhet, kortól, nemtől, bőrszíntől és földrajzi elhelyezdéstől függetlenül. Természetesen az azonos élethelyzetben lévő emberek közötti szoros kapcsolatnak már csak a nagy számok törvényének jegyében is nagyobb az esélye, elvégre egy fehér középosztálybeli hatodikos több fehér középosztálybeli hatodikossal fog találkozni, mnt hetvenéves nepáli kecskepásztorral. A kor és a földrajzi elhelyezkedés magától értetődő módon befolyásolja az emberi kapcsolatokat, de hosszútávon a hasonló értékrend, érdeklődési kör és habitus még ettől is fontosabbá válik. Az ember tudatosan és tudat alatt olyan embertársakat keres, akikkel kölcsönösen megértik és elfogadják egymást – ez pedig nem elsődleges és másodlagos nemi jellegek vagy éppen születési dátum függvénye.

Szerencsés vagyok, mert életem során változatos barátanyagot sodort felém a sors, akiktől rengeteget tanultam. Most éppen szerencsés kort is élek, élethelyzetemből adódóan természetes, ha akár tíz évvel fiatalabb vagy harminc évvel idősebb barátaim vannak, férfiak-nők vegyesen. Madarat (meg engem) tolláról, embert barátjáról – érdekes azért valami közös mindannyiukban van; olyasvalami, amit nem tudnék és nem is akarnék meghatározni soha.

Fura dolog ez, hiszen lehet valaki évekig a szomszédod, mégsem kötsz vele titkos szövetséget, míg élhet valaki tízezer kilométerre a földgolyó másik szegletében, mégis ismeritek egymás legtitkosabb gondolatait,mindennapi reakcióit, megnyilvánulásait. A barátságban tehát nincsenek szabályok vagy tabuk, mint ahogy jegyzőkönyvet sem lehetne felvenni arról, mikortól sírunk-nevetünk együtt valakivel, mikor érezzük először szükségét annak, hogy megosszunk vele valamit magunkból. Vannak fontos állomások, de nincs abszolút pillanat vagy értékelhető pont, egyszerűen csak emberek vannak, akik hasonló jelrendszerrel kommunikálnak és ezáltal megértik egymást.

Az, hogy férfi és nő között a helyzetet hormonális tényezők bonyolít(hat)ják, nem zárom ki, de alapvetően lényegi különbségnek sem tartom. Az alábbi beszélgetés hűen illusztrálja megdönthetetlen, számos tapasztalattal felvértezett teóriámat:

- Oké, hogy remek barátok vagytok meg minden, de hidd el, a pasinak előbb-utóbb eszébe jut, hogy azért szívesen meghúzna – mondja régi kedves nőnemű barátom nem is olyan rég.
- Még ha történetesen topmodell volnék, sem lenne biztos, hogy mindenkinek bejövök pont én - kontrázok az elhangzottakra.
- Ugyan már, tudod nagyon jól, hogy a férfiaknál egy dolog a zsáner, és egy dolog az alkalom.
-  És?
- Hát az, hogy te az hiszed, a lelkedet ápolja, miközben meg a dekoltázsodat stíröli.
- Elég rossz tapasztalataid lehetnek, hallod.
- Pedig ez mindig így van, hidd el. Nincs férfi-női barátság. Minimum elképzeli, mi lenne, ha gerincre vágna, de előbb-utóbb be is próbálozik szinte mind, hidd el.
- Oké, tételezzük fel, hogy így van. Na és akkor? Ha a haverodnak van egy Ferrárija, simán eszedbe jut, milyen jó lenne, ha odaadná neked, legalább egy körre… de ez még a barátságotokat nem befolyásolja, vagy igen?

Nem. És én örülök annak, hogy nagyszerű férfi-nő barátokat és haverokat kaptam az élettől, akiktől minden nap rengeteget tanulok.

Bosszant a negativista attitűd. Bosszant, untat és elrettent. Voltak az évek során kiváló barátaim – nem is egy, nem is kettő, nyilván az embert nem véletlenül állítja az élet ugyanazon kihívások elé – akiket imádtam és még ma is nagy-nagy szeretettel gondolok vissza rájuk, viszont tudom, hogy rossz hatással voltunk egymásra. Egyszerűen egymás negatív tendenciáit erősítettük, tudat alatt, ám annál határozottabban és biztosabban.

A sarokban ülni és cinikusan röhögni a többi emberen kiváló mulatság - tíz percig. Ha viszont a társasági összejövetelek egyetlen és fő motívumává válik, a dolog negatívabb hatással van magára a szemlélődőre, mint az élcelődés-szájhúzás tárgyára. Ez az, amiből én ma már nem kérek. Been there, done that.

Persze, legyen néha Gyűlölet Perc, amikor a Nagy Testvér égisze alatt kikiabáljuk magunkból a feszültséget, ami bentrekedve előbb-utóbb betegséghez vezetne, de ne felejtsüjk el, hogy azért nem léteznek egyértelmű, kizárólagos negatív jelenségek a világon. “The world is not reindered in black and white, other shades lie between…” 

Tudatosan törekszem arra, hogy mindenből pozitívan jöjjek ki, még ha adott esetben kurva nehéz is a dolog, hiszen nem ezerfogú Aaron Spelling-karakter vagyok, hanem hús-vér ember, pardon bocsánat. Végetért kapcsolat? Oké, de mennyi mindenre jöttünk rá áltála, milyen gazdag élményanyag, ami a sok örömből és szenvedésből fakad. Munka, ami kevésbé van ínyünkre? Új dolog, új arcok, új kihívás, új élmények… – és szakmailag-emberileg az is gazdagít. Néha jobb tudni, mit nem szeretnénk csinálni, hogy rájöjjünk, mit is akarunk valójában. Sokszor meg azt szeretjük meg a lajobban, amit – vagy akit – a legkevésbé tudtunk elfogadni a kezdetekkor. És minden új élmény kaland (közhelyszótár, huszonnegyedik oldal, lap alja).

Nyolc-tíz éve könnyebben engedtem át magamat az indulatoknak és a céltalan, önpusztító cinizmusnak, és sajnos még ma is ott a hajlam a szájhúzogatásra, de legalább fejlődőképes vagyok (hopefully). Le a negativista attitűddel, világ realista-optimistái, egyesüljetek!

ps.: Szép hosszú post holnap, videóval!

Murphy-törvénye: mindig az haverkodik/na (a legjobban), akivel lehetőség szerint szeretnéd minimálisra csökkenteni a kommunikációt, és természetesen hűvös és távolságtartó marad az, akivel adott esetben lelki közösséget érzel. Megoldás? Nincs. Hacsak a teljes antiszocialitást nem soroljuk a követendő magatartásformák közé. Ha nem szólsz senkihez vagy try to stick to your old friends, nem érhet baj.

A fenti szabály hatványozottan érvényes nem-virtuális stalker-ök esetében, akiknek szimpátiája merőben szexuális színezetű. Fuck.

John B: Stalking You on Myspace