Elkezdődött a Corbijn-pályázat, a nevezőknek a Depeche Mode Enjoy the Silence című opuszát kell újragondolni, például mobiltelefonnal. Emke már elkészítette nevezését, úgyhogy tessék kattintgatni buzgón, és spamelni a rokonokat a megadott linkkel, mert nem ártana, ha legalább egy közönségdíjat fel tudna csippenteni kedvenc amatőr-filmes Moder-barátnőm és szerzőtársam.  

Állítólag a megtekintések száma is számít, de a legjobb, ha szavaz is az ember: utóbbihoz muszáj regisztrálni, de a dolog mindössze egy percet vesz igénybe. A videó itt nézhető meg újra és újra, de a kíváncsiskodók Emke youtube-ján is bizonyosságot nyerhetnek a kisasszony vizuális kvalitásairól.

Emke egyébként a következőképp nyilatkozott a projektről:

“Asszem eleg jol ereztuk magunkat, meg a klip is eleg fasza lett… Es biza lehet vele nyerni is!!!!!”

Hajrá!

SZ

A

V

A

Z

Z

Hétvégi kultúrblokkunk minden darabja más, mégis mindegyik szép. És nem csak azért, mert elfogult vagyok velük.

Biztosan mindenki várta már a legújabb Black Nail Cabaret earcandyt. Emke át is küldte már ezer éve, de csak most jutok odáig, hogy szélesebb közönség elé tárjam. Kommentár valszeg nem kell, mindenesetre garantáltan jobb, mint az eredeti.

A következő ereklyegyárosunk Szilágyi Zoé, akinek munkásságát régóta figyelem és szeretettel ajánlom a punkfestő képeit nektek is:

Végetetül pedig egy koncertajánló, erre lassan muszáj készülődnünk:

2009. április 18.-án a Ráday klub ad helyet a Garden of Eden tízéves születésnapi koncertjének. Ezt az örömteli napot beárnyékolja az a zenekari bejelentés, miszerint a koncertet követően a csapat egy hosszú pihenőre készül. Természetesen kijelentették, hogy ez nem a feloszlást jelenti, csak egy pihenő időszak következik, mivel a két oszlopos tag István és Binci is más zenekarral illetve más zenével kísérletezget.

Binci így fejtette ki : gyönyörű tíz évet tudunk magunk mögött és úgy gondoljuk mindent meg is tettünk, amit egy csapat megtehet az általa képviselt műfajért. Rengetegen segítették a zenekart, – szervezők, zenészek stb- ez alatt a tíz év alatt, amit most meg is szeretnénk köszönni. A pihenő oka nagyon egyszerű: nem akarunk méltatlanul folytatni, amit tíz hosszú év alatt sikerült elérnünk, így inkább pihentetjük a dolgot. Amint újra úgy érezzük, hogy készen állunk a folytatásra, azonnal bele is vágunk gőzerővel, ahogy tettük azt eddig is! Azonban addig sem tétlenkedik senki, új projekt új arcokkal, de erről majd később!

A koncertet a NEGATIVE ART szervezi, illetve támogatja. Két vendég zenekar lesz látható ezen az estén, akik műfajilag nem igazán illenek bele a koncepcióba, de így lesz igazán színes és teljes ez az este. A bulit a Los Obudas nyitja, akik a kiváló feldolgozásaik révén váltak ismerté! (Ramones, Billy Idol, Depeche Mode, stb..)

Ezután az MZ/X lép szimpadra, akiket nem kell bemutatni senkinek. A srácok hosszú pihenő után térnek újra vissza, ráadásul a még meg nem jelent új nagylemezükről is játszanak majd egy pár dalt.

A Garden of Eden esetében tíz évet foglal össze a koncert, közel két óra játékidővel és számos vendéggel, akik valaha a zenekar sorait erősítették! A felsorolás nem pontos és még változhat is, de, az biztos, hogy színpadra lép Szalai Ildikó, aki hegedül, Tóth Mihály dobol, Bangha Tomi basszusgitározik, Kisduda Árpád szinti illetve programok és persze a zenekar mostani felállása. Közel húsz dal várható, a legjobbak közül!

A zenekar ezzel a koncerttel nemcsak emlékezni szeretne a gyönyörű tíz évre, hanem Nektek, rajongóknak is megköszöni a támogatást.

Long live Vampires of Eden!

Szerencsére ezerarcú nagykedvenceim kreatív projektjeikben szignifikánsan szerencsésebbek, mint én. Terror ebm, kortárs zenével vegyülő dark elektronika és a természet ősi keblünkre ölelése – jó kis ősz ez muzikálisan.

Örvendjetek, vigadjatok és valósítsátok meg régi álmotokat: gyereknapi gumivárban forró nyári éjszakán picsarészegen ugrálni az Amduscia-repertoár bármelyik gyöngyszemére, végelgyengülésig, aztán jöhet az oxigénsátor. Ki ne akarná ezt? Nem nyugszom, amíg szét nem kaphatok egy gumivárat mondjuk a Solo maquinára. És október 24-én a jól bevált slágerek új darabokkal egészülnek ki: új albumot dob piacra (képzavar) az Amduscia. Ojéééé!

Ki hitte volna, hogy így néznek ki ezek a szimpatikus fiatalemberek (bár lehetett sejteni, tény).

Szétkapni rá a várost, iziben!

Más műfaj, lényegesen szolidabb és artifartibb, de nem kevésbé jó: Deine Lakaien-mastermind Veljanov szintén kreatívkodott az utóbbi időben (basszus, engem leszámítva mindenki sikeres szériát zár). Az új album címe Porta Macedonia és november 7-től lehet léjingelni rá a hendeket. A sok vokóderes agyeldobás után kimondottan hiányzik a világ legtisztább baritonja és a finoman beteg humor, ami Alexander barátunk dalait áthatja. 

Újabb örömhullám

Még másabb műfaj, de szintén asztal körüli megatánc forrása: ma jutott el hozzám annak híre is, hogy a Faith and the Muse hosszú idő után végre Európába tolja a képét. Oké, hogy Magyarországra még átutazóban se néznének be valszeg, de valahol talán sikerül 2009-ben meglátogatnom Monicát és Williamet… mert őket látni muszáj.

2009-ben európai turné, ojvé!

Akinek nem inge...

Péterfy Bori mesélte egy interjúban, hogy mióta énekesnőként is aktív, és éppen nagyszabású koncert előtt áll zenekarával, tucatjával hívják fel a random ismerősök, hogy szerezzen már nekik ugyan tiszteletjegyet az eseményre, ha lehet. Lemezbemutató buli az A38-as hajón, beugró 500 Ft, esetleg ezer – sebaj, azért kell a vendéglista meg a VIP-jegy, lehetőleg a teljes rokonságnak és az összes volt általános iskolai havernak, mert az jár. Ha már egyszer tizenöt percet beszéltünk az életben, ez a minimum, ami megillet, pardon bocsánat, egyébként meg dögölj meg a művészeteddel együtt, inkább rendelek egy pizzát.

Zenészvilágban és éjszakai életben viszonylag aktív arcként hetente látom, mennyire gyakori az “írjá’ má’ fel lécci” meg az “ugye akkor kapok majd tiszteletpéldányt?”-féle attitűd. Az emberek jelentős hányada ír, telefonál, kérdez – akár az utolsó pillanatban is, és persze totálisan természetesnek veszi, hogy a “tisztelet” nem csupán alanyi jogon jár neki, hanem ráadásul az adott zenész/művész/szervező etc. anyagilag, szakmailag és technikailag meg is engedheti magának azt a luxust, hogy őt és hetvenöt haverját ingyen és bérmentve fogadja a szóban forgó rendezvényen. Mintha mindez csak egyetlen emberen múlna, és nem ezernyi rajtuk kívül álló tényezőn. Nem tudom, hol élnek ezek a figurák.

Én a magam részéről mindig egészségesen kezeltem a témát: ha barát-barátnő önként felajánlotta a vendéglistát, örültem, ha pedig ilyesmire nem volt lehetőség, természetesnek vettem, hogy fizetek. Sőt. Több ízben megesett, hogy a vendéglista ellenére a tárcámba nyúltam (pl. amikor Emke dj-zett a Gyárban vagy a legutóbbi pesti VNV Nation-koncerten, ahova presspasst is kérhettem volna). Tisztelem a szervezőket és a munkájukat, magától értetődő, hogy fizetek egy-két ezer forintot egy olyan szolgáltatásért, ami számomra is örömet okoz. Pont.

Hogy mennyire egyedül vagyok ezzel a hozzáállással, azt a könyvbemutatónk után láttam igazán. Olyan arcok igényeltek “tiszteletpéldányt”, akiket tizenöt éve nem láttam, no meg akiket cirka egy éve ismerek, és életünkben tizenöt percet beszéltünk. Ostoba, naiv lélekként azt hittem, kicsit eltévedtek szegények, ám minden bizonnyal az őszinte érdeklődés vezérli őket, mikor ilyesmire való igényüket deklarálják. Heteknek kellett eltelnie (oké, a Líra és Lant-terjesztés és másfél hónapot késett), hogy rájöjjek: ezek az egészséges, intelligens felnőtt emberek nem tájékozatlanok vagy tudatlanok, hanem egész egyszerűen kibaszottul pofátlanok. To je vse.

Ha véletlenül ebbe a kategóriába tartozol (amit erősen kétlek, as you wouldn’t bother to read these lines then), és most értetlenkedve csóválod a fejedet, engedd meg, hogy a nyomaték kedvéért kiokosítsalak: a magyar lemezipar és könyvpiac 2008-ban pontosan olyan icuripicuri, hogy csak a szakma 1%-a él abból, amit művészi önkifejezés gyanánt csinál (és ők sem tegnap kezdték a szakmát). A többiek – beleértve olyan nemzetközi szinten ismert és elismert neveket, akikről álmodban sem gondolnád – olyannyira underground szinten tolják párszázas-párezres kiadványukat, hogy a borítótervezőtől a hangtechnikusig senki sem lát egy kibaszott fillért sem a produkcióból. Tudom, hogy tizenöt éve tizezres példányszámok dívottak, de kedves barátom, elhiheted, hogy ma már Koncz Zsuzsa és Závada Pál sem ad el ennyi lemezt vagy könyvet. Mindezek fényében talán van némi fogalmad, hol állnak ehhez képest a “kicsik”, namely a nagy magyar underground és az összes pályakezdő zenész, festő, író, divattervező, hadd ne soroljam. Van elég barátom és ismerősöm az összes előbbi kategóriából, és láttam ezt-azt az elmúlt években.

Péterfy Bori nevében ugyan nem tudok nyilatkozni, de a magam részéről elmondhatom, hogy mi bizony tíz-tíz példányt kaptunk a kiadótól a saját könyvünkből, és ezt szíveskedtünk szétosztani a család és a barátok körében. Tíz darab könyv nem sok, hamar elfogyott volna még akkor is, ha nem kérdezte volna meg a csajágaröcsögei tizenötödunokatestvér és a füzesabonyi postás keresztanyjának az ángya is, hogy kap-e tiszteletpéldányt. Persze jó képet vágtam hozzá, mert hülye vagyok. Ugyanígy akkor is behúztam fülem-farkam, amikor a mélyen tisztelt Rokon megsértődött, mert neki nem maradt példány. Honnan maradt volna? Waddafakk are you talking about???

Nem értem, miről beszélünk. Az imént beírtam a könyvcímet a gugliba, és a tíz feldobott ajánlatból a legkedvezőbb rendelési lehetőség 1500 pénz, egy mezei frutti de mare pizza ára (mellesleg az ajánlott fogyasztói ár a könyvesboltoknak, asszem, 1990 Ft, ami szintén nem visz csődbe senkit). Ha érdekel a cucc, ezt a casht rászánod. Ha nem érdekel, nem szánod rá. Ilyen egyszerű. Ha pedig csak azért érdekelne, mert óvoda nagycsoportba együtt jártak a szembeszomszédjaink, hagyjuk már egymást békében, könyörgöm. Akkor szeress inkább engem, de ne feszegessük a könyv-témát, semmilyen formában, nem sértődöm meg, sőt.

A fentiekhez még azt is hozzátenném, hogy Tabbouch Linda barátnőm úgy működik profi cégtulajdonos divattervezőként, hogy havi ötvenezer forint a teljes (!) bevétele napi tizenöt óra kemény munkájáért a hét hat napján, a korábban bemutatott Szilágyi Zoé úgy működik avantgárd festőművészként, hogy kajára nincs pénze, Árpi barátom úgy izzad óránként háromezer forintos próbateremben két zenekarral, hogy az isten háta mögötti fesztiválon benzinkökltségért játszik – szerencsés esetben, és mielőtt még tovább sorolnám, kiemelném, hogy a mi könyvünk sem a gyors meggazdagodás reményében született. Finoman fogalmazva. :) Mégis, egyesek mintha a Holdról jönnének.

Régóta terveztem, hogy az alábbi szösszenetet megosztom veletek, ennyi előjáték után megérett a helyzet:

Könyvbemutató (de lehetne akár Lemezbemutató vagy Önálló kiállítás is a cím)

Ingyenkaja lesz?
Ingyenpia lesz?
Tiszteletpéldányt kapok?
THE END

Jó kis novella, nem? Ezt is az élet írta, asszem, én már megmaradok ilyen mikrorealistának.

Persze, én is kértem már presspast meg vendéglistát pofátlanságból, de soha nem pici, olcsó, nonprofit termékek vagy szolgálatások esetében, és erre – vessetek rám követ – roppantmód büszke vagyok. Sőt, én általában a balfaszok táborát erősítem: hiába keltem korán három darab Sziget-sajttáj miatt és írtam cirka nyolc Sziget-hírcikket, mégsem jutottam Sziget-jegyhez a saját főpartnerként funkcionáló szerkesztőségem által. Igaz, engem egyetlen zenekar sem érdekelt volna igazán, inkább a szakmai szempontok foglalkoztatnának (meg egy ordas nagy berúgás a végén Szonjával). Persze, hogy szívesen készítettem volna interjút vagy írtam volna kritikát, amikor, az istenbasszameg, azt élvezetes igazán csinálni és ahhoz értek igazán (lol, ez kicsit far-fetched kijelentés volt), és nem pedig az a fajta PR-jellegű, sajtóanyag-parafrazáló ajánló a kenyerem, amiben a “megrendezésre kerülő” és a “megtekintheti a közönség” ciklus bekezdésenként nyolcszor szerepel. Ehhez azonban teperni és seggnyalni kell, az meg sose ment. Inkább maradok itthon és hallgatom a Killers (!!!) On Top című számát repeat-en (kicsit sok benne a gitár, de remek nóta, ahhoz képest, hogy indie :)). Holnap pedig írok még egy Sziget-ajánlót, mert azt meg muszáj.

Tanulság: ne igyatok vodkát a csurdításhoz.

“It was one of those days when it’s a minute away from snowing and there’s this electricity in the air, you can almost hear it. And this bag was just dancing with me. Like a little kid begging me to play with it. For fifteen minutes. And that’s the day I knew there was this entire life behind things, and… this incredibly benevolent force, that wanted me to know there was no reason to be afraid, ever. Video’s a poor excuse, I know. But it helps me remember… and I need to remember… Sometimes there’s so much beauty in the world I feel like I can’t take it, like my heart’s going to cave in.”

(American Beauty – and the song is called Any Other Name by Thomas Newman, it’s kinda scary to imagine it takes 32 seconds to download it any time you feel like listening to it – it’s 2008, yeah)

Isn’t it weird that the thing I love the most about the movie itself is precisely the thing I like about our book? It’s just the fact that things tend to be so damn different from what they appear to be on the surface, and that true values may not always be equivalent with the purest values of society and law.

Can please someone fall in love with my thoughts? *shy smile* The mere sight or smell of the sea always makes me think such thoughts. (Well, seriously: don’t do that, it would be getting lost in an endless circle of chaos.)

Sure the publicity of this blog is intimidating, but it definitely gives me control.

Some old lyrix booklet I got back a couple of days ago from Finland. I made it in November 2004 when I also started blogging. However, I’ve been into the FB-deco-slam scene since 1992. :) I really have some nice memories from the old days, and plenty of friends I still keep in touch with (Szonja, Šárka, Zuzie, Petra, Nadine, among others).

More decos here

Van pár képző- és iparművész barátom, úgyhogy nagyjából vágom, milyen lehetőségeik vannak arra, hogy a tehetségükből éljenek Magyarországon. (Diplomás művészekről van szó, akik havi ötvenből élnek.) Ezzel együtt mindig elszomorít, amikor azt látom, hogy alkotásra született emberek kilométerekkel a létminimum alatt kényszerülnek élni, és senki nem akad, aki segítene nekik. Ha lenne pár millám, biztos nyíltan mecénáskodnék, és a szárnyaim alá venném azokat, akiket csúnyán seggbekúrt a tehetség.

Például Zoéra is véletlenül bukkantam, durva történet. Maximálisan megértem, hogy nem fog elmenni utcaseprőnek meg takarítónőnek huszonöt ropi segélyért… A nagy többség szerint persze a muszáj nagy úr, de az is tény, hogy a művészek pár kategóriával érzékenyebben élik meg az ilyesmit. A “művészek művészetét” lehet szeretni, lehet utálni, de tény, hogy megbecsülésük elmond egyet s mást a társadalom fejlettségi szintjéről is. No, és igen, yeah – a művészek őrültek és különcök – ez így teljesen korrekt, nehogy már ezen egy percig is fennakadjunk. A tolerancia meg nem csak “nekik” jár, hanem neked, nekem is – at least így lenne normális.

Több promó kéne nekik, ezért is pakolok most ide pár képet és Zoé levelét a polgármesternek, amit a blogjában tett közzé. Az ÉS is tök szépeket ír róluk, róla és a férjéről, akit szép számú díjjal jutalmaztak, aztán felkötötte magát tavaly.

“…Egyetlen jövedelmem eddig az az 50 ezer Ft volt, amit amerikai nagynéném küldött nekem havonta, már jó pár éve. Ő 3 napja elhunyt, hátrahagyott pénzéből skizofrén édesanyám ápolását finanszirozzák, egy otthonban Domoszlón. Sajnos a művészetből nem tudom fenntartani magam, egyedi sorsom miatt nemigen tartozom jogilag sem sehová. (Mivel kiskorom óta szüleimmel több országban éltünk, itt is-ott is jártam iskolába, ám sehol egy teljes évet, igy hiába jártam összesen 11 osztályt, még a 8 általánosom sincs meg. Magyarán “analfabétának” számitok, 2 nyelvtudással, értelmiségiként… Munkahelyem sosem volt, én mindég csak művészkedtem… 42 éves vagyok, nő és Csatáron lakom. Ennyi elég is, hogy esélyem sem legyen! Méltó munkát extrém stilusom (tetovált arc, testékszerek, punkfrizurák), egyedi megjelenésem miatt nem kapok, segélyre nem vagyok jogosult. Annál meg azért TÖBBRE tartom magamat, hogy havi 25 ezer Ft-ért közmunkát végezzek – életemben nem csináltam mást a művészeten kivül, a közösségeket nem birom! – vagy áruljam magam az utcasarkon. Pedig lassan ez lesz, ugyanis a havi fix “jövedelmem” – nagynénim által küldött pénz – végleg megszűnt. SEMMI másom nincs, de még rokonok, barátok sem, akik támogatni, segiteni tudnának nekem!

Több dolgot szeretnék kérni Öntől! Először is, amennyiben hozzá tudna segiteni kiállitási lehetőséghez – esetleg a Polg.mesteri hivatal aulájában! – továbbá, Ön mégis több embert ismer, – ha én megyek bárhová,azonnal kinéznek! – szponzort szeretnék találni, aki képek fejében biztositana nekem valamennyi fix összeget havonta – afféále ösztöndijként – 1 évig. Esetleg egy Bank igazgatója,vagy tehetősebb üzletember. Esetleg több ember, akik mindegyike biztositana havi 5-10 ezer Ft-ot, hogy meglegyen a havi létminimumom legalább… Amit még szeretnék és kimondottan fontos lenne: mivel kb. annyim van, mint az utcán “Pflasztert” áruló hajléktalannak – kérni szeretnék valamiféle “soron kivüli” engedélyt, hogy saját készitésű képeslapjaimat, kisebb képeimet árulhassam az utcán – de helypénzt fizetni NEM tudok, továbbá számlát adni sem. SEMMIM sincsen, NULLA havi keresetem e hónaptól – eddig sem volt elég az az 50 ezer sem elöl sem hátul – ha az ember már vásznat és festéket vesz, nem jön ki sokminden más! – de mostantól SEHONNAN nem kapok egy forintot sem.

Van egy “gyümölcstárolóként” bejegyzett házam közmű nélkül, tüzelőt, vizet, élelmet valamiből finansziroznom kell különben én is mehetek szegény Lackó után! Bár-neki már talán jobb odaát!…

Több blogot is vezet a csaj, az egyik például képes, a másik inkább szöveges, no meg a többi.

Imádok random privát blogokat olvasni, de az ilyesmi azért eléggé depresszív dolog. Ha valakinek fölösleges anyagi forrásai vannak, amit a poszt-expresszionista avantgárdba fektetne, hajrá!

You know what would be a truly gorgeous thing to do right now? To translate a book. A true literary work. I often do that just for the heck of it, but that’s not, of course, the same; you cannot just get down to business until you know it’s a concrete, real job and a challenge of its own right. It would surely give great pleasure and satisfaction. Well, maybe one day, hopefully before I grow old and grey…

And I had one of the most haunting discussions with Eszter yesterday. My several-serious-award-winner graphic-art wizzard friend… and no, she is far more talented than any of us, I often feel, although of course it cannot be calculated and measured the way you can draw lines or highlight boxes in Excel. Still, I’m pretty sure and so are experts that know far more about fine arts than I  ever will… that basically an artist of her calibre is not born too many times in a century. And that’s a pretty strong statement. And what a heavy, harrowing burden her talent and sensitivity is! And what a world we are living in, in which art has no value and she has to be – literally – hungry and without acknowledgement!    

Many times I feel so proud when I think of my friends. Beautiful, strong, shining little promises, powerful and talented, all born to make this world a better place (what a lousy born idealist I tend to be, I swear I’m all sober!). Seriously: I’m honoured to be surrounded by such gifted people. Yes, talent is not an achievment but a gift, but it has the potential strength to shape the world – one way or the other.

A photo of a Barcsay-award winning litography, all hand-made. 

(I have to make this a “friends only entry” as Eszter may not like the idea of her work being promoted this way, ehm, a photo is a shitty copy of the actual work of course)