A nap flesse: az r’n'b-pop trendi egyvelegét visszafogott szexualitással tolmácsoló magyar énekesnő, a Bravo OTTO-jelölt Zséda pont olyan ortodox gót szerkóban lépett színpadra másfél órával ezelőtt a Westend tetején megrendezett, ingyenes megabulin, amilyet én is szerettem volna évekkel ezelőtt. Persze most is elfogadnám, ha az arcomba tolnák egy X-TRA-X leértékelésen.

Judgement day's not coming SOON ENOUGH!

Lett is pár tüllszoknyám, de ilyen durva Wave Gotik Treffen-Agrehallét idéző dresszt soha nem sikerült beszereznem vagy csináltatnom. Elképesztően eltalálta a stílust a H.P. dizájnere; igaz, az ajtót eltévesztették, mert WGT ugye múlt héten volt, méghozzá Lipcsében, nem a Westend tetején. Ráadásul ez a zseniális rendőrsapka az aggrotech-industrial military hangulatát ötvözi a tradicionális dark princess viselettel… Zséda, Zséda, legközelebb tolhatnál egy közös számot az Angelspittel vagy a London After Midnighttal!

Hiába, Ronan Harris is megmondta: Judgement day’s not coming, judgement day’s not coming SOON ENOUGH!

Kollégám ma megkapta 2009 legcikibb pénzlehúzó levelét. Nem is tudom hirtelenjében eldönteni, mi teszi inkább hiteltelenné “ezt a képes vállalkozást”: a fordítógép-magyarság, az online formátum vagy maga a tény, hogy egyszerre ötszáz címzettnek ment ki a levél. De hát bizonyára sok next-of-rokonja van ennek az elhunytnak, na.

Jó napot,

Én Pell Gordon, dolgozom, a számviteli osztály a Pénzügyminisztérium háza itt Európában. Láttam a kapcsolatot az én privát keresés során az információs központ, szeretném azt hinni, hogy akkor nagyon őszinte, elkötelezett és képes segítő ebben a vállalkozásban.

Az ennek alapján, hogy én vagyok a kapcsolatot, hogy álljon a következő-e rokon a késő ügyfél a pénzügyminiszter House úgy, hogy a teljes összege $ 12.5million (tizenkétmillió ötszázezer Egyesült Államok dollár) jelenik meg és fizetett Önnek, mint a kedvezményezett és a next-of-rokon az elhunyt.

Minden dokumentumot, és annak igazolását, hogy lehetővé tegye Önnek a pénzeszközök gondosan kidolgozott mint már biztosított a különböző hivatalok érintett zökkenőmentes átadását az alap az Ön számára.

Ha ez a javaslat megfelel Önnek, kérem, válaszoljon nekem a következő információkat: Teljes nevét, TELEPHONE/FAX SZÁM, Cím, Életkor szerint, Sex, Foglalkozás.

Azt várom a sürgős választ, minden jót, és Isten áldja meg.

Üdvözlettel:
Pell Gordon

Valamiért ghánai barátaink jutottak eszembe, akik a 90-es évek végén tizessével küldték nekünk a szótári angolsággal megírt, kívánságlistával tunningolt leveleket, hogy “by the grace of our Lord Jesus Christ” és “with Cod’s holp” mit küldjünk nekik. A “kazettás walkman” és a “színestévé távirányítóval” előkelő helyezést foglalt el óhajaik sorában. Ezek a barátságok általában egyoldalúak is maradtak valamiért…

Március egy, végre legalább papíron és legalább meteorológiailag itt a tavasz. Egyes elemzők szerint az abszolút mélypont január-február után az időjáráson túl a válság hatásai is enyhülni látszanak – én ezt sajnos még nem érzem, de jó lenne elhinni, hogy így van. Amíg viszont a kiadásunk nagyobb, mint a bevételünk, ünnepélyesen kikapcsoltam a fűtést az albérletben, húszezres gázsszámla nélkül elvégre csak boldogabb lehet a hóvége.

Nem bánnám, ha ez az egész világválság már történelmi adattá szelidülne, amit a diákok A-tételként húzhatnak az érettségin, mint mondjuk az 1929-33-as túltermelési válságot. Mivel illusztrálnák vajon a tankönyvekben, a politikusok és az autógyárak fotóin kívül? Én gyűjtöttem néhány képet, amik akár ”a hónap képei” is lehetnének:

Tipikus reklám 2009 februárjából

Igazi 3in1 megoldás: ha nincs pénz újságírót, rendszergazdát és webfejlesztőt felvenni, vegyünk fel egyetlen embert, aki multifunkciós

Állás fizetésért? Ne álmodozz, örülj annak, amit kaphatsz! A gyakornoki állások régen a gimnazistákat-egyetemistákat érintették, ma tucatjával jelentkeznek rá a tapasztaltabb emberek is

Eszti néni a diákok kedvence volt

Három napja az abszolút csúcstartó keresőszó blogomban az “m. eszter pornó”, “m. eszter szexképei” és az “m. eszter pornótanárnő” (ezt követik az egyéb m. eszter-derivációk, amiken – attól tartok - ez a bejegyzés sem segít). Egyfelől rémesen idegesítő, hogy emiatt az első oldalon meg se jelenik más találat, másfelől viszont igen szép és hasznos elmélkedésre sarkall a téma.

Először nézzük csak, ez a bizonyos “m. eszter pornótanárnő” vajon kiféle-miféle-kefél-e, ahogy mondani szokták. Nos, kefélni garantáltan kefél, a Blikk ezt írja róla: “Mint azt szombati számunkban megírtuk, a marcali Berzsenyi Dániel Gimnázium tanárának, M. Eszternek szexképei és videói kikerültek az internetre, és a diákok is mutogatták egymásnak a pornót. A némettanár ezután felmondott.” (Bírom, amikor a sajtó eufemisztikusan a “szexkép” vagy épp a “szexvideó” kifejezést használja, aztán két sorral lejjebb kiderül, hogy tabumentes ökölpornóról van szó. Nüansznyi műfaji különbségek, kérem szépen!)

...durva

“Nagyon megdöbbentette a tanári kart és a diákokat az eset, hiszen egy kedves kollégánkról van szó, aki jól végezte a munkáját. A négy év alatt, amíg itt dolgozott, semmi furcsa nem volt a viselkedésében – mondta el a Blikknek Olasz Istvánné igazgatónő.” (Nem is értem, mi fura kellett volna legyen a viselkedésében, elvégre senki nem írja a homlokára piros filccel, hogy mellékesként pornózik. Vagy Olasz Istvánné szerint a pornófilmek szereplői külön kaszthoz tartoznak, s különbözőségük már elsőre feltűnik a tisztességes adófizető állampolgár fürkésző tekintetének? Nagy az isten állatkertje.) “Galló Istvánné (a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke) szerint már a főiskolán szűrő és alkalmassági vizsga alá kellene vetni a jelentkezőket, hogy kiderüljön, kik az egészséges lelkületűek.” (Persze, a prostituáltakat meg képezzük át gépírónőknek.) 

Az igazán érdekes viszont az, hogy hiába létezik ingyenpornó a neten és több tévés erotika-opció a UPC-csomagokban, az embereket mégis a “szomszéd botránya”, a “kisember, mint mi” és a “kukkolás” érdekli jobban. Egy Tuttifrutti nyilván érzékletesebb képeket hoz, mint a Blikk vasárnapi melléklete a marcali tanárnőről, mégis: a tény, hogy egy pedagógus szexelt kamera előtt és bukott bele csúfosan, jobban megmozgatja az éjjeli hokizók és az Esmeralda előtt vasaló hátébék fantáziáját, mint a beállított modellképek és a profi videók. Az  “amatőr szex” eleve izgi (ha csak egy filmet nézhetsz meg, mit látnál szívesebben: az osztályfőnököd szexel vagy Michelle Wilde szexel?) , de a bukás, a leégés ténye és a botrányszag szinte ellenállhatatlanul vonzóvá teszi a témát a kisember számára. Spekulálni kezdenek: talán az én kollégám is…?

...még mindig

“Az interneten látható bejegyzések és a felajánlkozás ettől függetlenül a pedagógia gyakorlása mellett is belefért a tanárnőnek” – folytatja a Blikk, bár a “belefért” szó ebben a kontextusban kicsit ironikusan cseng (plusz valamiért én ezt a szlenget csak névmással kombinált formában használnám, és újságcikkben max akkor, ha idézek valakit. A “pedagógia gyakorlása” kényelmetlen szerkezetét most hagyjuk). “A nő fotóit sok diákja megnézte, de a Blikknek azt mondták, sajnálják, hogy elment” - no, akkor itt ne gondoljon senki semmi rosszra (igen, a “mennie kellett az iskolából” talán szerencsésebb kifejezés lett volna)!

Természetesen elképesztő, hogy egy fiatal tanár “kénytelen” pornózni, hogy 70 ezer forintos fizetése mellett élni is tudjon, de azért az emberek reakciója is elgondolkoztató, no (a bulvárlapok slendrián anyagkezelésén már meg se lepődöm). Újabb lecke témaérzékenység-elméletből: ne csak arról írj, ami a kisembert érinti, hanem ami érintHETi: utóbbi ugyanis kellemesen bizsergető érzést ad neki. (Nagy kár, hogy 90%-ban olyan rendhagyó témák foglalkoztatnak, amik senki mást nem – azt hiszem, erre mondta azt HT, hogy “másképp vagyok bekötve a világba”.) 

Belátom, illetlenség, és talán több szolidaritást kellene vállalnom a marcali nővel, aki druszám is, kollégám is és kortársam is, ne ítélj, hogy ne ítéltess… de nekem valamiért most egy szakállas vicc jutott eszembe: mi a különbség a pedagógus és a pedofil között? A pedofil szereti a gyerekeket.

ps.: Most aztán elintéztem a keresőszavaimat egy fél évre. Oh fuck. Szó szerint. Hajrá, Mester Eszter!

Front 242, igen

A szombati Front 242-buli a kezdeti nehézségek és parák ellenére is remekül sikerült: szuper interjú, zseniális koncert, hangulatos afterparty és heveny alkoholmérgezés. Ez a hétvégi mérleg.

Fél négyre beszéltük meg a találkozót a Sportmaxba, de akkortájt még csak a szervezők és a catering-es lányok voltak ott (nem baj, legalább nekik is bemutatkoztam, és kimentem kajálni a MOM Parkba, lévén azért sajtónak mégse illik hozzányúlnia a zenekar kajájához – ehhez képest hajnalban csak elpusztítottam szerényen a maradékot, nevezetesen két kis baconbe göngyölt pipicombot rizzsel). Négy és öt között aztán a többiek is befutottak a backstage-be, mindenki ott volt, aki  hasonló partykon az első sorokban szokott pörögni: Davina, Estee, AndOne, Fineas, Atis, Brigi, Emke (az egyik srácot nem vágtam, honnan ismerhetem, aztán rájöttem, hogy sehonnan, csak ő Császár Előd, haha). Jennifer és Norazah, holland barátaim csak az afterpartyra ígérték magukat, lóvéhiány következtében. Amíg Krisztiánékat vártam a kamerával, a Sportmax méretein ámuldoztam: rettenetesen impresszív hely, tágas, dizájnos, kulturált, tiszta és a személyzet is udvarias. Nem mellékes körülmény az ilyesmi, elvégre a Szilvesztert is itt fogjuk tölteni, ugyebár.

Kapunyitás előtt, délután négykor: azért a soundcheckből hallani, nem glam-rock csapat készülődik, thanks god

Új hely lévén némi gondot okozott megtalálni a felvételhez szükséges megfelelő közeget, ami kellőképpen szeparált és zajmentes, így aztán egy félreértésnek köszönhetően a stáb egy időre a zenekari öltözőbe is beköltözött… aminek – láss csodát – nem igazán örült a csapat (pedig zseniális, hófehér, Front 242-feliratos törülközők sorakoztak a székeken, igazán autentikus háttér lett volna). A kedélyek néhány percre felforrósodtak, de szerencsére sikerült lehűteni a hangulatot sűrű elnézéskérések közepette. “Jól kezdődik – gondoltam magamban – először elunom magam a backstage-ben, aztán összeveszünk az interjúalannyal, mi jöhet még?” Aztán Markus jött, a Head-less kedvesarcú tagja, aki ezúttal dj-zni ugrott át a messzi Germániából. Álmomban sem gondoltam volna egyébként, hogy ez a jámbor fiatalember hivatásos katona, és Afganisztánban meg Irakban is nyomult már, amik azért kicsit sem barátságos helyek. Jól ki is faggattam az ilyenkor szokásos lányos-ámulós kérdésekkel ékes német nyelven: kellett-e már ölni, nem szokott-e félni, tényleg előre meg kell-e tervezni mindig az útvonalat és milyen ott a nők helyzete, satöbbi. Gondolom, hetente legalább háromszor megkapja ezeket a kérdéseket tágra nyílt szemű turistáktól. Anyway.

Fél tíz fele került sor az interjúra, mindenki nagy örömére nem az öltözőben, hanem egy nyugis tükrözött szobában az emeleten (szánom-bánom, hogy emiatt lemaradtam az Interzone-ról, dehát a kötelesség az kötelesség). Richardot kaptuk meg a célra, aki kiváló interjúalanynak bizonyult (és az öltözős eset felett is szemet hunyt addigra, bár szekrényből kieső meztelen grupiknak talán jobban örült volna, igazán kár, hogy ez nem divat ebben a műfajban, no). Mindenesetre részletesen, folyékonyan, színesen beszélt mindenről, könnyen levette, mire akarunk kilyukadni éppen és végig jó volt az összhang közöttünk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a körülményekre és a szűk időre való tekintettel végig fenntartottam a szemkontaktust, és egy pillanatra sem néztem bele a jegyzeteimbe (pedig igen lelkiismeretesen kiírogattam magamnak a stáb által összeválogatott negyven (!) kérdést, amik a klasszikus, átfogó mélyinterjú alapját voltak hivatottak képezni). Több dolog is baromira szimpatikus a hozzáállásukban: egyrészt rendkívül szerények és alázatosak, másrészt nem hívei a nimbuszrombolásnak, ergó nem csinálnak új albumot, ha épp nincs ihlet, tisztában vannak azzal, hogy már nem fénykorukat élik 27 év zenélés után (ellentétben a jó öreg Cure-ral vagy Depeche Mode-dal, akik laposabbnál laposabb albumokkal szomorítják hallgatóközönségüket, ugye). Hál’ Istennek és profi interjúalanyunknak könnyű volt építkezni, így talán az utómunkával sem lesz olyan sok dolog: a beszélgetés összefüggő, feszes, kerek egészet alkot, összességében véve elégedett vagyok vele. Lehet, nem is vagyok annyira camera-shy: perverz módon még tetszett is, hogy beszélgetés közben két kamera mozgott és hat vaku villant percenként. Szemmel láthatóan Richard is jól érezte magát, bár kicsivel több idő hasznos lett volna.

Kamerák rulez (fotó: Fónyad Csaba)

(fotó: Fónyad Csaba)

A beszélgetés után szinte percekkel kezdődött a koncert, és ott aztán egészen elengedhettem magam végre. Fura dolog ez, hiszen soha nem voltam keményvonalas Front 242-rajongó (igazából megvan három albumuk, amiket néha felteszek ugyan, de négy számnál többet sajnos nem ismerek név szerint… ehhez jön még persze a híres Tragedy for You, amit ugye mindenki ismer, lévén ez a legnagyobb slágerük, mégsem játsszák koncerteken, nyilván nem véletlenül). Szóval, hiába ismeretlen számomra a repertoár jelentős része, azért mégis csak ez az a műfaj, ami – akárhogy is vesszük – elválaszthatatlanul a sajátom valahol. Elektronika, kemény elektronika, zajos elektronika, mégis rengeteg finomság és szépség  - voltaképpen az EBM valamennyi ága és derivációja energia-bázisú zene. Igazából nem a komplexitás számít – bár tagadhatatlanul vannak összetett darabok – hanem az energia, az erő, a kifejezés totális hatalma és frissessége. Ezek a faterom-korabeli palik pedig úgy mozogtak a színpadon, mintha tizenkét évesek lennének. Nem lehetett nem rongyosra ugrálni magunkat a show közben, az első sorban. Addigra már mindenki megérkezett: Pilla, Baltás, Izsák Attila, Cybersaint, Liquid, Tuli, Karesz, Gelka, Niki… nem tudtam olyan helyre állni, hogy ne bukkanjak ismerős arcokra körülöttem. Külön pluszpont volt, hogy buli után interjúalanyunk, Richard odajött hozzám, megveregette a vállamat és megkérdezte, tetszett-e (utána persze letámadták az autógrammvadász-népek). Érdekes, én az utóbbi időben leszoktam a közös fotózásról, de most azért beálltam egy kattintás erejéig, ha már így adva volt a szitu (Atis: kérjük a közös fotót! ;).

Így láttuk mi: a hang persze élvezhetetlen, de a hangulat ebben a minőségben is átjön

(fotó: Fónyad Csaba)

Éveken át tűnődtem azon, milyen lehet, ha valakinek nincs zenei hazája. Gyökértelen. Hontalan. Én ezt nem tudom elképzelni. Annyira alapvető, integrált része életemnek a zene, amit szeretek, hogy megváltozhat körülöttem minden, elköltözhetek a világ végére, de ezt a dolgot soha nem tudnám feladni. Amolyan transzcendens én-élményt ad a tény, hogy van valami, ami hozzám szól, aminek minden taktusa az enyém.

Tulajdonképpen az egész, örökké definiálhatatlan dark-goth-electro színtérről beszélek, amiben az oldschool EBM vagy industrial éppúgy benne foglaltatik, mint a szintipopos újhullámos zenék, a sötétebb posztpunk, a játékos-komplex neofolk vagy az agyeldobós terror EBM… és persze a színtiszta, hamisíthatatlan darkwave. Ide tartozom, ez az én hazám. Emke mondta, épp a napokban, a Filterben: “Tudod, Laci miatt elmélyedtem kicsit az indie-ben meg az angolszász gitárzenékben, és találtam is jó dolgokat persze, örülök neki, hogy színesebb lett a zenei spektrumom valahol… de az nem én vagyok, nem az én világom, és meghasonlottnak éreztem magam a világom nélkül. Semmi mást nem akartam, csak újra visszatérni a zenémhez, hazamentem hát és órákig dark electrót hallgattam, és jött az elmúlt tíz év tengernyi emléke, és tudtam, ez az, amit soha nem vehet el tőlem senki.”

Az afterparty ugyanezt az érzést hozta, bár lássuk be: olyan magas elvárásaim vannak a zenével kapcsolatban, hogy nehéz nyitni bizonyos műfajok felé. A kísérleti elektronikával és egyes alternatív műfajokkal nincs is gond, de nem tudnék mondjuk Tankcsapdát vagy egyéb másodvonalas pop-rock zenéket hallgatni (szerencsére ilyen ismerőseim nincsenek) vagy mondjuk DJ Tiestóra és pittyremegtetős feka zenékre bulizni (ilyesmire kizárólag Hajni miatt vagyok hajlandó, évente háromszor, sok-sok szesz után). És a tartalom, nem utolsósorban a tartalom.

De ami még ennél is fontosabb, soha nem tudnék egyszerűen úgy élni, hogy a zene csak zene, és nem életmód. Kevés ahhoz fogható érzés van, mint amikor Lipcsében az Agrehalle közepén állsz ezernyi glowstick, cyberlox és dark hercegnő ölelésében, és a tekinteted találkozik néha néhány ismeretlennel, akik ugyanazért vannak ott, amiért te… és mindannyian mosolyogtok. Vagy a Bolkow Kastély Party, a Hangár a hildesheimi repülőtéren a M’era Lunán, stoppolni a világ végéig talpig színes lakkban, militaryban, bóklászni az ezernyi bolt bizarr kínálatában, a goth-bolhapiacok Münchenben, a Depeche Mode-klubok Prágában… és az a csodaszép, bensőséges őrület és agyeldobás, és a szépség, csoda, érzékenység kreativitás…

Pont erről (is) beszélgettünk az afterparty afterpartyján, nálam (a taxiban azért tartottunk egy kis suttyódiszkót, Culture Beattel és 2 Unlimiteddel, haha). Toltunk egy kis Assemblage 23-t, Frozen Plasmát, SITD-ot meg VNV-t  a bor mellé (ami oly’ nagyon kellett még nekem a vodka-redbullok és a négy sör után, mint AIDS-esnek a rákdaganat). Ezt szeretjük, ez a “vallásunk” és jó ezt megosztani egymással. Az ilyen bulikon pedig ez az érzés különösen erős.

Atis kinyúlt reggel hatra, nem értem, mé’

Jenny, Norazah és új kartársunk, kinek nevére nem emlékszem, de 24 éves, haha

…és egy közeli

Markus diszkréten elpihent a fotelben…

Update: Takarítottam, feliratoztam, rendszereztem az oldalon. Barátaim írásait, melyek ajánló gyanánt kerültek fel, egyelőre átköltöztettem az Egyéb mappába, simán praktikus megfontolásokból, mert ugye rend a lelke mindennek. Olvassátok őket szeretettel!

Szerencsére ezerarcú nagykedvenceim kreatív projektjeikben szignifikánsan szerencsésebbek, mint én. Terror ebm, kortárs zenével vegyülő dark elektronika és a természet ősi keblünkre ölelése – jó kis ősz ez muzikálisan.

Örvendjetek, vigadjatok és valósítsátok meg régi álmotokat: gyereknapi gumivárban forró nyári éjszakán picsarészegen ugrálni az Amduscia-repertoár bármelyik gyöngyszemére, végelgyengülésig, aztán jöhet az oxigénsátor. Ki ne akarná ezt? Nem nyugszom, amíg szét nem kaphatok egy gumivárat mondjuk a Solo maquinára. És október 24-én a jól bevált slágerek új darabokkal egészülnek ki: új albumot dob piacra (képzavar) az Amduscia. Ojéééé!

Ki hitte volna, hogy így néznek ki ezek a szimpatikus fiatalemberek (bár lehetett sejteni, tény).

Szétkapni rá a várost, iziben!

Más műfaj, lényegesen szolidabb és artifartibb, de nem kevésbé jó: Deine Lakaien-mastermind Veljanov szintén kreatívkodott az utóbbi időben (basszus, engem leszámítva mindenki sikeres szériát zár). Az új album címe Porta Macedonia és november 7-től lehet léjingelni rá a hendeket. A sok vokóderes agyeldobás után kimondottan hiányzik a világ legtisztább baritonja és a finoman beteg humor, ami Alexander barátunk dalait áthatja. 

Újabb örömhullám

Még másabb műfaj, de szintén asztal körüli megatánc forrása: ma jutott el hozzám annak híre is, hogy a Faith and the Muse hosszú idő után végre Európába tolja a képét. Oké, hogy Magyarországra még átutazóban se néznének be valszeg, de valahol talán sikerül 2009-ben meglátogatnom Monicát és Williamet… mert őket látni muszáj.

2009-ben európai turné, ojvé!

Akinek nem inge...

Péterfy Bori mesélte egy interjúban, hogy mióta énekesnőként is aktív, és éppen nagyszabású koncert előtt áll zenekarával, tucatjával hívják fel a random ismerősök, hogy szerezzen már nekik ugyan tiszteletjegyet az eseményre, ha lehet. Lemezbemutató buli az A38-as hajón, beugró 500 Ft, esetleg ezer – sebaj, azért kell a vendéglista meg a VIP-jegy, lehetőleg a teljes rokonságnak és az összes volt általános iskolai havernak, mert az jár. Ha már egyszer tizenöt percet beszéltünk az életben, ez a minimum, ami megillet, pardon bocsánat, egyébként meg dögölj meg a művészeteddel együtt, inkább rendelek egy pizzát.

Zenészvilágban és éjszakai életben viszonylag aktív arcként hetente látom, mennyire gyakori az “írjá’ má’ fel lécci” meg az “ugye akkor kapok majd tiszteletpéldányt?”-féle attitűd. Az emberek jelentős hányada ír, telefonál, kérdez – akár az utolsó pillanatban is, és persze totálisan természetesnek veszi, hogy a “tisztelet” nem csupán alanyi jogon jár neki, hanem ráadásul az adott zenész/művész/szervező etc. anyagilag, szakmailag és technikailag meg is engedheti magának azt a luxust, hogy őt és hetvenöt haverját ingyen és bérmentve fogadja a szóban forgó rendezvényen. Mintha mindez csak egyetlen emberen múlna, és nem ezernyi rajtuk kívül álló tényezőn. Nem tudom, hol élnek ezek a figurák.

Én a magam részéről mindig egészségesen kezeltem a témát: ha barát-barátnő önként felajánlotta a vendéglistát, örültem, ha pedig ilyesmire nem volt lehetőség, természetesnek vettem, hogy fizetek. Sőt. Több ízben megesett, hogy a vendéglista ellenére a tárcámba nyúltam (pl. amikor Emke dj-zett a Gyárban vagy a legutóbbi pesti VNV Nation-koncerten, ahova presspasst is kérhettem volna). Tisztelem a szervezőket és a munkájukat, magától értetődő, hogy fizetek egy-két ezer forintot egy olyan szolgáltatásért, ami számomra is örömet okoz. Pont.

Hogy mennyire egyedül vagyok ezzel a hozzáállással, azt a könyvbemutatónk után láttam igazán. Olyan arcok igényeltek “tiszteletpéldányt”, akiket tizenöt éve nem láttam, no meg akiket cirka egy éve ismerek, és életünkben tizenöt percet beszéltünk. Ostoba, naiv lélekként azt hittem, kicsit eltévedtek szegények, ám minden bizonnyal az őszinte érdeklődés vezérli őket, mikor ilyesmire való igényüket deklarálják. Heteknek kellett eltelnie (oké, a Líra és Lant-terjesztés és másfél hónapot késett), hogy rájöjjek: ezek az egészséges, intelligens felnőtt emberek nem tájékozatlanok vagy tudatlanok, hanem egész egyszerűen kibaszottul pofátlanok. To je vse.

Ha véletlenül ebbe a kategóriába tartozol (amit erősen kétlek, as you wouldn’t bother to read these lines then), és most értetlenkedve csóválod a fejedet, engedd meg, hogy a nyomaték kedvéért kiokosítsalak: a magyar lemezipar és könyvpiac 2008-ban pontosan olyan icuripicuri, hogy csak a szakma 1%-a él abból, amit művészi önkifejezés gyanánt csinál (és ők sem tegnap kezdték a szakmát). A többiek – beleértve olyan nemzetközi szinten ismert és elismert neveket, akikről álmodban sem gondolnád – olyannyira underground szinten tolják párszázas-párezres kiadványukat, hogy a borítótervezőtől a hangtechnikusig senki sem lát egy kibaszott fillért sem a produkcióból. Tudom, hogy tizenöt éve tizezres példányszámok dívottak, de kedves barátom, elhiheted, hogy ma már Koncz Zsuzsa és Závada Pál sem ad el ennyi lemezt vagy könyvet. Mindezek fényében talán van némi fogalmad, hol állnak ehhez képest a “kicsik”, namely a nagy magyar underground és az összes pályakezdő zenész, festő, író, divattervező, hadd ne soroljam. Van elég barátom és ismerősöm az összes előbbi kategóriából, és láttam ezt-azt az elmúlt években.

Péterfy Bori nevében ugyan nem tudok nyilatkozni, de a magam részéről elmondhatom, hogy mi bizony tíz-tíz példányt kaptunk a kiadótól a saját könyvünkből, és ezt szíveskedtünk szétosztani a család és a barátok körében. Tíz darab könyv nem sok, hamar elfogyott volna még akkor is, ha nem kérdezte volna meg a csajágaröcsögei tizenötödunokatestvér és a füzesabonyi postás keresztanyjának az ángya is, hogy kap-e tiszteletpéldányt. Persze jó képet vágtam hozzá, mert hülye vagyok. Ugyanígy akkor is behúztam fülem-farkam, amikor a mélyen tisztelt Rokon megsértődött, mert neki nem maradt példány. Honnan maradt volna? Waddafakk are you talking about???

Nem értem, miről beszélünk. Az imént beírtam a könyvcímet a gugliba, és a tíz feldobott ajánlatból a legkedvezőbb rendelési lehetőség 1500 pénz, egy mezei frutti de mare pizza ára (mellesleg az ajánlott fogyasztói ár a könyvesboltoknak, asszem, 1990 Ft, ami szintén nem visz csődbe senkit). Ha érdekel a cucc, ezt a casht rászánod. Ha nem érdekel, nem szánod rá. Ilyen egyszerű. Ha pedig csak azért érdekelne, mert óvoda nagycsoportba együtt jártak a szembeszomszédjaink, hagyjuk már egymást békében, könyörgöm. Akkor szeress inkább engem, de ne feszegessük a könyv-témát, semmilyen formában, nem sértődöm meg, sőt.

A fentiekhez még azt is hozzátenném, hogy Tabbouch Linda barátnőm úgy működik profi cégtulajdonos divattervezőként, hogy havi ötvenezer forint a teljes (!) bevétele napi tizenöt óra kemény munkájáért a hét hat napján, a korábban bemutatott Szilágyi Zoé úgy működik avantgárd festőművészként, hogy kajára nincs pénze, Árpi barátom úgy izzad óránként háromezer forintos próbateremben két zenekarral, hogy az isten háta mögötti fesztiválon benzinkökltségért játszik – szerencsés esetben, és mielőtt még tovább sorolnám, kiemelném, hogy a mi könyvünk sem a gyors meggazdagodás reményében született. Finoman fogalmazva. :) Mégis, egyesek mintha a Holdról jönnének.

Régóta terveztem, hogy az alábbi szösszenetet megosztom veletek, ennyi előjáték után megérett a helyzet:

Könyvbemutató (de lehetne akár Lemezbemutató vagy Önálló kiállítás is a cím)

Ingyenkaja lesz?
Ingyenpia lesz?
Tiszteletpéldányt kapok?
THE END

Jó kis novella, nem? Ezt is az élet írta, asszem, én már megmaradok ilyen mikrorealistának.

Persze, én is kértem már presspast meg vendéglistát pofátlanságból, de soha nem pici, olcsó, nonprofit termékek vagy szolgálatások esetében, és erre – vessetek rám követ – roppantmód büszke vagyok. Sőt, én általában a balfaszok táborát erősítem: hiába keltem korán három darab Sziget-sajttáj miatt és írtam cirka nyolc Sziget-hírcikket, mégsem jutottam Sziget-jegyhez a saját főpartnerként funkcionáló szerkesztőségem által. Igaz, engem egyetlen zenekar sem érdekelt volna igazán, inkább a szakmai szempontok foglalkoztatnának (meg egy ordas nagy berúgás a végén Szonjával). Persze, hogy szívesen készítettem volna interjút vagy írtam volna kritikát, amikor, az istenbasszameg, azt élvezetes igazán csinálni és ahhoz értek igazán (lol, ez kicsit far-fetched kijelentés volt), és nem pedig az a fajta PR-jellegű, sajtóanyag-parafrazáló ajánló a kenyerem, amiben a “megrendezésre kerülő” és a “megtekintheti a közönség” ciklus bekezdésenként nyolcszor szerepel. Ehhez azonban teperni és seggnyalni kell, az meg sose ment. Inkább maradok itthon és hallgatom a Killers (!!!) On Top című számát repeat-en (kicsit sok benne a gitár, de remek nóta, ahhoz képest, hogy indie :)). Holnap pedig írok még egy Sziget-ajánlót, mert azt meg muszáj.

Tanulság: ne igyatok vodkát a csurdításhoz.

Furcsa jelenség ütötte fel a fejét a magyar popsztárok körében: valamilyen különös, meghatározhatatlan oknál fogva szeretik gruftinak álcázni magukat. A dolog nyilván abból a furcsa nyugati marketing-fogásból táplálkozik, aminek következtében a Tokio Hotel nevű suttyórock-csapat is kjúrosan sminkel – Németországban viszont létezik kompetens, piacképes gót szcéna, ugyanez Magyarországról pedig még véletlenül sem mondható el. Akkor hát, mi a fasz van…?

A Megasztáros Tóth Gabi ékes példája ennek az újfajta vizuál-goff-trendnek. A kisasszony mostanában úgy néz ki, mint egy igazi oldschool death rocker batcave-hívő, aki éppen Sisters of Mercy-koncertre készül. Lelki füleiddel szinte már hallod, amint a Sex Gang Children, Rozz Williams vagy az Alien Sex Fiend megfordul a CD-játszójában, tisztán látod, amint a Bauhaus- és a Joy Division-póló alatt felsóhajt a nyolcvanas évek színtiszta újhulláma, amibe esetleg csupán a Cinema Strange pszichedelikus őrülete férkőzhet be friss színfoltként. De nem. Tóth Gabi hiába szép és tehetséges fiatal lány, a valóságban sajnos kétségbeejtően átlagos, nyavalygós mainstream popzenét ad elő, amit slágerorientált szakértői kezek írtak számára a Megasztár gondosan előemésztett szabványai szerint. Persze a kisebb gond, hogy a zene nem eredeti és nem is túl jó, elvégre ízlések és pofonok, bizonyára létezik egy réteg, aki még nem hallotta ugyanezt húsz évvel ezelőtt nagyságrendekkel igényesebb kiadásban. Az igazán furcsa inkább az, hogy Gabi egyfajta identitás-krízisben szenved: gruftinak öltözik, miközben középszerű rágógumizenét énekel és übermainstream, vérciki rockzenét hallgat. Isten látja a lelkem, szimpatikus számomra a lány, és új imidzse kategóriákkal jobb, mint a pincsifej vagy a Beatles-frizura… mégsem értem, mivégre ez a totális stíluskeveredés, elvégre az r’n'b énekesnők se futkároznak cyberlox-szal a fejükön vagy a ganxta rapperek se öltöznek hippizenekarnak.

Alul nyilván rózsaszín-fekete, agyonszaggatott harkó figyel

Lola esete se különbözik sokban Tóth Gabi imidzs-történetétől. Adott egy csodaszép, kedves, rokonszenves kislány, akinek kegyetlenszar, középszerű pop-rock nótákat írt a mögötte álló team, és ő büntetésből – mert mi másról is lehetne szó?? – Plaste+Elaste, Hot Topic és X-TRA-X boltokban költi a gázsiját. “Miért csak játszol, többnek látszol” – énekli a kisasszony, de akár saját magának is címezhetné a nótát, amit mellesleg művészet végighallgatni, annyira fájmasan átlagos és kétségbeejtően középszerű.

Öcsém, de kemény... de azért az én új szerzeményem kúlabb

Rúzsa Magdi legalább énekelni tud. Sőt. Örülnék én, ha bármit is úgy tudnék, mint ahogy ő énekel. Nem tehet róla, hogy zömében gyilkos rossz, halál unalmas nótákat írnak neki, mintha a körmömet húznák végig a táblán. Ízlés-dolog? Nem tudom, ami friss és jó, az műfaj-független. Magdi tehetsége az, de a középszerű, semmitmondó piac, aminek trónjára ültették, nem sok teret enged a kreativitásnak. Csoda-e, hogy a zömében steril rock-zenéket hallgató Magdi úgy fest, mint aki gyerekkorától jár a WGT-re?

Azért az az igazi, amikor felállítja a haját is

Nem értem a jelenséget. Én nem szeretem például a rockzenét vagy a metált, így aztán nem is járok Tankcsapda-pólóban, szimatszatyorral oldalamon, plusz csuklószorítóban headbangelni is viszonylag ritkán szoktam. Nem azért, mert kifinomult stílusérzékem van, hanem mert egyszerűen nem érzem szükségét annak, hogy olyan külsőségekkel takarózzak, amik távol állnak a lelkivilágomtól, ízlésemtől, elveimtől. Minek? Mi értelme van idegen fényképpel regisztrálni a társkereső oldalakon? Mi értelme másnak látszani, mint amik vagyunk?

Megvolt életem első hetedhétországra szóló lakodalma (az elsőt még öt éves korom körül asszisztáltam végig, de az nem számít, akkor még nem ittam). Tényleg hetedhétországra szólt, a világ minden tájáról érkeztek rokonok (a schengeni határnak köszönhetően), úgy cirka százan gyűltünk ösze a bölcskei Turul fogadóban. Elhatároztam, hogy észrevételeimet lejegyzem, hiszen nem minden nap van alkalmunk igazi, oldschool mennyegzőt élőben és egyenesben érzékelni szemlencséinkkel.

1. Anettnek és Ferinek igaza volt. Igen, én is szétröhögtem magam “az évezred weboldalán”; igen, szerintem is erősen röhejes a “12.10-kor az aktuálisan használt fényképezõgép ill. videókamera aksit tegyétek fel tölteni, konnektor-helyet mutatok majd”… ezzel együtt viszont Anettet és Ferit megkövetem, és töredelmesen belátom, a részletek messszemenő kidolgozására abszolút szükség van. A miszkommunikációnak köszönhetően három órát aludtam, nyolc harminckor indultunk itthonról, és tizenkettő ötvenkor érkeztünk meg a helyszínre (ahol tizenhét negyvenig semmi sem történt). A Népligetnél, amíg a csatlakozást vártuk, már szédelegtünk az éhségtől, de apu figyelmeztetett: ne vegyünk hotdogot, mert nem fogunk tudni ebédelni. Nem is vettünk, mégsem tudtunk ebédelni, ugyanis az első etetés délután fél ötkor volt. Az év szopása, csakúgy, mint a kései észrevétel: ketten is jöttek Gyöngyösről kocsival, akikhez simán befértünk volna mi hárman, és akkor elég ebéd után indulni, magyarul vígan alhattam volna nyolc órát három helyett, plusz nem csöpög rám egy liter víz a lepukkant busz légkondijából sem. Fákk. Anett is Feri, így ismeretlenül is üzenem: ez volt Isten büntetése, amiért ötödmagammal egy órát röhögtem a honlapotokon!!

2. Kövesd az álmaidat, mindig a sárga úton, bármi is történjék. Már-már paráztam, hogy ríni fogok (a happy emberek látványa mindig megkapó, még egy nótórius házasságkerülő számára is) , de aztán röhögés lett a vége a dolognak. A kántor-asszony brutál volt. Amikor első körben rázendített, a násznép egy emberként fordult hátra. Néhányan annyira röhögtek, hogy ki kellett menniük a templom elé, hogy könnyítsenek magukon. Az utolsó encore-nál előkaptam a kamerát, mert éreztem, hogy a youtube segítségével komoly tömegeknek okozhatok kellemes perceket ezzel a cselekedetemmel. Ez a nóta még egész emberes volt, de a beköszönőének az évezred videója is lehetett volna. Egy kotnyeles okvetlenkedő meg is interjúvolta a “feledhetetlen énekművészt” (sic!, az örömapa szavai), aki 93 esztendős, és “kislánykori álma volt, hogy templomban énekelhessen”. Hát íme, sikerült. Vajon ez volt az első alkalom? Vagy inkább az utolsó?

3. A csokor nem válogat. Dacára annak, hogy nem vagyok házasságpárti és testnevelésből sem voltam soha egy ász, sikerült telibekapnom az egyik mennyasszonyi csokrot a templom előtt. Huszan voltunk három virágra, erre az egyik csokor jusztise az én kezembe repült. Haza is hozatták velem lepréselni, miheztartás végett.

4. Valóban igaz a mondás: nincs rossz zene, csak kevés pia. Következésképp a lagzi-zenekar is kiváló volt, aranyesőstül, szőnyegfelcsavarásostul, mindenestül. A wedding singer-nek már tizenkilenc órakor bemutattak, mint csokorelkapót, és onnantól fogva az egész zenekar feltűnően barátságos volt velem, még számot is kérhettem (volna, ha ismerik az Amdusciát vagy a Rabia Sordát, és legfőképpen van náluk vokóder. Így inkább csak jó képet vágtam a kacsatánchoz). Sebaj, reggel öt huszonkettőkor még katarzisom is volt, másfél perc szemkönnybelábadás Republic-ra: “egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz”. Hát de nem…?

5. Jótanács stalker-ök ellen: járj bulizni szülői felügyelettel. Ez volt életem első partyja a mainstreamben, ahol több tucat vadidegen hím közül egy sem akaszkodott rám, hála a magasságosnak. Okok, indokok, háttér: 1., keveset partizok a mainstreamben (az undergroundban meg már amúgy is mindenkit tíz éve ismerünk, ugye); 2., kegyetlenül randa vagyok (ezt azért zárom ki, mert voltak bajszosöregasszonyok és igazi pigfészek is, tehát a top ötvenben biztosan benne voltam); 3., apukám mellett ültem. Choose the one you like the best.

5+1. A koszorúslányok és az öt éven aluli vendégek frankón hazavágtak. Valahányszor megláttam őket, elgyengültem, melegem lett, ölelhetnékem támadt, és úgy éreztem magamat, mint valami tüzelő szuka. Fákk. Erősen aggódom magamért. Nem tudom, a korom-e vagy a nemem, vagy a kettő együtt, de ez aztán para at its best.

No, kérem szépen, hát ezekkel a korszakalkotó felfedezésekkel gazdagodtam, még jó, hogy mindig nyitvatartom a szememet és pennám se rest. Az ifjú pár gyönyörű volt, a rokonokat pedig (zömében…) remek volt látni!

Stratégiai példaképünk, Miki

Pár hete, egy napsütéses délutánon történt, hogy Emke benézett barátja munkahelyére, egy Budapest szívében álló lemezboltba. Amíg Laci a vevőkkel foglalkozott, Emke a cd-ket nézegette, s azonnal megakadt tekintete az évezred kiadványán: pocakos, napszemüveges, garantáltan nem idén barnult fiatalember nézett vele farkasszemet a nyilvánvalóan Paint-ben szerkesztett, ám roppantmód ízléses borítóról, méretes sárkányhímzéssel fehér ümögén, fölötte sokat sejtető felirattal: “Roma mulatós 3″. Az összkép olyannyira mély benyomást tett Emkére, hogy röviden kommentálta is az esetet, és Lacival közel tíz percig röhögtek a “nem szokványos, pörgős” DJ Miki laza, vagány, forró mediterrán hangulatot idéző pózán. Mondat közepén azonban hirtelen Laci ajkára fagyott a mosoly: a bolt ajtaján egyszeriben belépett maga DJ Miki, a már ismert fehér, sárkányhímzéses outfitben, napszemüvegben, a legfrissebb ‘85-ös divatot idéző bundesliga-frizurájával. Magabiztos, macsós járással a cd-sorhoz lépett, és hosszasan fürkészni kezdte saját kiadványát – Laci közben átment a dvd-szekcióba röhögni. Kezébe vette, forgatta, olvasgatta, majd magától értetődő természetességgel a pénztárhoz lépett vele. Köszönt, fizetett, majd – mint aki jól végezte dolgát – elégedetten távozott. Fél órával később a közeli Subwayben falatoztunk már, mikor DJ Miki nejlontáskával kezében elhaladt mellettünk: minden bizonnyal DJ Miki-kiadványok lapulhattak a szatyor mélyén, kilószámra. Könnyen meglehet, hogy bizonyos időközönként körbejárja a lemezboltokat, és felvásárol néhány DJ Miki-albumot, ezzel is előkészítve önmaga számára a sikeres platinalemezhez szükséges eladást. A stratégia pedig nyilván működőképes, elvégre a “Roma mulatós 3″ cím arra enged következtetni, hogy bizony már “Roma mulatós 1″ és “Roma mulatós 2″ is gazdagította a zenetörténelmet. Ö’öm és bódottá’.

No, de mi is idézte eszembe e vidám kis történetet? Pénteken délelőtt kedvenc gyöngyösi pizzériánk előtt álltunk épp Emkével, túl voltunk már egy kellemes hangulatú interjún for Heves Megyei Hírlap, beszéltünk a könyvtár igazgatójával is a helyi könyvbemutató lehetőségéről, sütött a nap ezerrel, és már tíz perce úgy éreztük, mi vagyunk az élet császárai (remélem, nincs mániás-depresszióm vagy ilyesmi, zseniknél gyakori nyavalya). Velünk szemben épp egy könyvesbolt figyelt, Emke spontán felvetette:
- Figyu má’, gyere, kérdezzük meg, van-e nekik [a könyvünkből], ha már itt vagyunk.
- Dehogy megyek, így ketten, hülye vagy? Itt lakom kétszáz méterre - kiültem tehát a pizzéria teraszára, míg Emke beviharzott a könyvesboltba. Három perc múlva már jött is vissza:
- Na, vazze, képzeld, van! Ezmienmá’!
- Brutál. És, mi volt, hogy kérdezted meg? - közben a pincér kihozta a kólánkat.
- Diszkréten úgy csináltam, mintha nem emlékeznék a szerzők nevére, aztán a nő megnézte a számítógépen a könyvcímet, és mondta, hogy van, aztán meg is mutatta a polcon.
- Mire te? – rögtön eszembe jutott a nyuszikás vicc, a klasszikus “répa-torta-ugye-van”-poén.
- Megkérdeztem, hány darab van, aztán megköszöntem az információt és leléptem. 
- Meg se vetted? Pedig biztos jaú könyv!
- Hülye vagy! Toljuk inkább a pizzát!

Mostantól arra fogok gyűjteni, hogy minden héten vegyek pár példányt a “nagy műből”, hátha egy idő után visszaforog hozzánk a befektetett lóvé és bestsellerek leszünk, mint DJ Miki.