Szívesen

Folyamatosan sírunk, mert hát az embernek mindig van valami baja. A hipermarketben flegma az agyonhajszolt pénztáros, a villamosmegállóban csipcsup apróságok miatt perel az ellenőr, az irodában pedig az asztalon felejtett bögréért orrol a takarítónő. Vagy csak fáradtak, fásultak, közönyösek, ki tudja. És úgy egyáltalán, egész héten megfagynak a tekintetek a hátadon, míg nem egy idő után már észre sem veszed, ha keserű szájízzel lépsz be egy szobába.

Szívességek? Néha megtörténnek, de az esetek nagy részében nem igazán szívesen, még gyakrabban pedig egy bonyolult belső szociális háló elmaradhatatlan részeként. „A bátyám barátnőjének a húga, neki muszáj megcsinálnom” – mondja az ember, és összeszorított fogakkal elvégzi a munkát. A többség tisztában van azzal, hogy a befektetett energia megtérül, a barátság és a család is üzlet valahol: ma én kötök kompromisszumot, holnap ő tesz szívességet nekem, cserébe pedig szeretjük és elfogadjuk egymást a szerződés részeként. Lélek-üzlet, mert hát egyedül senkinek sem megy.

A jótékonyság is üzlet, a lelkemet fizetem le vele. Egy kutyatakaró a menhelynek, ötszáz forint a kambodzsai árvának, Fedél Nélkül az aluljáróban – reális ár pár éjszaka tudatlan elégedettségérzetért.

És aztán néha, egyszer egy fényévben megcsillan valami az emberiségben, valami nagy és közös, ami összeköt bennünket. Nem látványos dolgokról van szó, épp csak egy titkos üzenet, mely kimondatlan szavakkal és leíratlan betűkkel azt mondja: „Soha többet nem látsz engem, nem vagy utcára tett kutya vagy kambodzsai árva, mégis adok most egy darabkát magamból” – és nincs „mert”, nincs magyarázat, nincs elvárás.

Két ilyen esetre emlékszem, bár nyilván volt több is az évek során. Egyik alkalommal vizsgára igyekeztem, szerettem volna a kezdés előtt egy órával a helyszínre érkezni. Téglaméretű könyvekkel felvértezve rohantam a busz után, tudván, hogy negyvenöt percig nem jön másik helyette. Kétségbeesett arcomat látva a szomszédos kocsiálláson várakozó sofőr odaszólt nekem: „Jöjjön csak velem, én is most indulok, a Toronyháznál utolérjük a kollégát!” – felszedelőzködtem a buszra, és a vezető az első kanyarnál feltárcsázta ismerősét. „Te Pista, itt vagyok mögötted, van itt egy utas, a Toronyháznál átszállna hozzád, várd már meg, légy szíves!” – pedig nagykabátban voltam és smink nélkül.

Egy másik esetben, alig néhány héttel ezelőtt, nyilvános fórumon fejeztem ki felháborodásomat, amiért az Amazon.com nem fogad magyarországi megrendeléseket. Nincs jó híre a postánknak, féltik a presztízsüket, viszont a nálunk egyelőre publikálatlan könyveket az ember mindenhol máshol csak horribilis összegért tudná beszerezni. Igazán nevetséges, hogy a high tech globalizáció és a „közös piac” korában puszta helyrajzi kérdések következtében kihívást jelent hozzájutni egy könyvhöz – hallatlan! Nem voltak hátsó szándékaim az üzenettel, két nap múlva mégis ismeretlen feladó levele köszönt rám a Myspace-en. Fél napig meg sem nyitottam a mailt, hiszen valószínűleg csak a spammerek és a perverzek küldenek levelet idegennek, végül azonban mégis az „olvasás” gombra tévedt a kezem. Egy skót lány vette fel velem a kapcsolatot, leírta, hogy neki megvan a szóban forgó, beszerezhetetlen könyv, és szívesen elküldené nekem. Egy hét múlva az asztalomon volt a csomag – és még csak a nevét vagy a címét sem ismerem a feladónak.

Ilyenkor egy pillanatra hastájéki melegség fut át, és örül a szívem. Miért is sírunk és rohanunk mi folyamatosan? Hol van az a valami, ami egyszer egy fényévben összeköt két vadidegen embert a világ két különböző pontján – anélkül, hogy valaha is lélek-üzletet kötöttek volna egymással? Ez a valami itt van a szívben, mindannyiunk szívében valahol a felszín alatt, csak nem mindig vesszük elő. Legalábbis nem szívesen…       

 2007