Szerelem

Az igazi szépség az ellentétek összeütközéséből születik. Ahogyan a forró levegő egybefut a hűvös légáramlattal, s az eget kettéhasítja a lángoló fénycsóva… vagy Gottfried Benn kis őszirózsája, ahogyan a maga friss, természetszagú, mégis nemes pompájában ágaskodik a hulla mellkasából…

Az igazi szépség egy megfoghatatlan szubsztancia, melyben a valódi, örök lényeg és egyben mindennek ellentéte rejlik.

Az igazi szépség mindig jelen van, minden létezőben ott szunnyad a mindenség lenyomataként. Ahogyan a kör önmagából ered és önmagával keretet alkotva önmagába fut vissza, valamennyi entitás mesteri egységet alkot önön mivoltával és az őt körülvevő teljességgel, magába olvasztván az univerzum számtalan megfogalmazhatatlan pólusát, melyet a teljes valóság érzékelésének kifejezésére képtelen emberi nyelvek „negatív és pozitív”, „jó és rossz”, „férfi és nő” felirattal jelölt címkék értelmezési tartományaira szűkítenek. Az igazi szépség materiális tartományokban érzékelhető valamennyi megtestesülése tehát természetéből fakadóan legalább annyira csúf és szennyes, mint amennyire tiszta és finom.

Az ember minden objektív és szubjektív eszközt megragad arra, hogy megismerje önmagát és a körülötte lévő világot, miközben valójában a mindenséggel való kapcsolat állandó kutatásának, felfedezésének és megélésének legbelsőbb igényét próbálja kielégíteni. Így tehát az érzékeny emberi lélek fogékony a valódi szépség külső és belső megnyilvánulási formáira. Kell egy iránytű, vagy legalábbis egy annak vélt látomás, mely segít megtalálni a helyes –illetve sokszor annak vélt, valójában viszont minden tévelygésével együtt szükséges – utat, ami segít keresztülverekedni magunkat a Naptól elbocsátott Lángocska hatalmas, sötét barlangján. De csak ebben a hűvös, kietlen sötétségben fedezheti fel a Lángnyaláb, hogy ő maga is világít, nem csupán a Nap része. Fényességében azonban egyedi létezőként is egybeforr a Nappal… s ennek az egységnek a Sötétség is fontos alkotóeleme, hiszen nélküle a Fényecske és a Nap különválása és egysége egyaránt láthatatlan lenne.    

Mivel azonban az érzékelés homályba vész érzékelő nélkül, szükség van egy olyan csatornára, mely képes keresztülvinni a megtapasztalásnak ezt a fajta emelkedettebb realizációját a lélek templomán és egyben koporsóján, a testen belül, ám azon túl. Az érzések – testi és lelki szinten egyaránt- az érzékelés lenyomatai, mondhatni a megtapasztalás alapvető csatornái. Ösztönök és egy felsőbbrendű tudás egybeforrásából születnek ugyan, mégis a test és az elme korlátai között, a tudat láncaira verve realizálódnak bennünk. Talán soha nem érzékeljük a Valóságot, csak a magunk aprócska, személyes valóságdarabkáit, melynek érzékelését az idő és a tér, a hús és a tudat érzékelhetővé tesz számunkra a létezés egy adott momentumában.

Ebben a templomban kényeztetve és ebben a börtönben bezárva, hol marad tehát a Teljesség,… minden létezők Valódi Természete,… a lélek örök, aktuális fizikai formájától független esszenciája? Hol lebben hát fel a fátyol? Hogyan is lebbenhet fel ez a jótékonyan mindent elrejtő kendő, mely egyszerre átok és áldás (ha már a nyelv és a gondolkozás minden szubsztanciát egy adott értelmezési tartomány két ellentétes pólusára kényszerít)? Fellebbenhet-e egyáltalán itt és most anélkül, hogy ezzel a megtapasztalás minden sötétjét és fényét szükségszerűen lehetetlenné tenné? Besüthet-e a Nap a barlangba úgy, hogy közben a kis Láng nem veszíti el önnön identitását, ugyanakkor nem is válik értelmetlenné számára a megtapasztalás akkor, mikor már nem kétséges előtte, hogy a Nappal egy azon természetű, mégis külön is létező szubsztancia ő valójában? A Napsütésre pedig igenis nagy szükség van, hiszen egy hatalmas, végeláthatatlan messzeségbe torkolló barlang útvesztőiben nem mindig tud hatékonyan előrehaladni egy csöpp kis Láng, a maga csekély kis fényudvarával.

Kell léteznie egy olyan mindent átfonó, valamennyi érzékszervre ható érzésnek, mely képes fellebbenteni a fátylat, mely túllát az enyészet feneketlen kútján, ismert és ismeretlen dimenziókat egyesít a fizikai testben és a lélekben egyaránt. Ez az érzés, amit legtöbbször úgy nevezünk: szerelem.

A szerelem tükrén keresztül úgy láthatunk egy létezőt, ahogyan egyszer minden embert látunk majd, amikor már nem lesz szükségünk fizikai testre.

 2004