A legjobb

A legjobb barátnő azt mondja, rengeteget változott az utóbbi időben, maga sem tudja miért. Teljesen más ember lett belőle. Nem magyarázkodik, nem keres kifogásokat, egyszerűen csak közli a tényeket. Jó, hogy kimondta, mindketten megkönnyebbülünk valahol a világháló két szegletében. Nem fűzök hozzá kommentárt, erre nem lehet mit mondani. Okoskodhatnék persze, de nem lenne méltó a helyzethez. Ha pedig elkezdeném, soha nem érnék a végére, mégsem mondanék semmit.

Vannak olyan helyzetek, amikor nincs mit tenni. Elmúlt, végérvényesen lezárult egy korszak, és sem okos beszéd, sem kétségbeesett könyörgés nem hozza vissza azt. Ilyenkor jobb meg sem szólalni. Hagyni, hogy a dolgok a maguk útján menjenek tovább, nincs értelme a múlton merengeni.

Hosszú éveken át irigyeltem azokat, akik énekelni vagy rajzolni tudnak, hiszen ezek a legegyenesebb utak önmagunkhoz. A szavak csak mindent összezavarnak, mégis óriási hatással bírnak létezőre és nemlétezőre egyaránt. Azelőtt soha nem hittem volna, ekkora ereje van annak, amit kimondunk, ahhoz képest, amit soha nem öntünk szavakba.

És bár a szerelmi töltésű kapcsolatok nem evilági tudatossággal formálódnak, más kérdésekben talán eldönthetjük, meddig megyünk a sorrendteremtésben. Persze, van, aki szeret sorrendet teremteni – én nem.

Ki és mi hát a „legjobb” és főleg miben?

Gyerekkoromban előszeretettel jelöltem ki „legjobb barátnőt” a brancsból, és ilyenkor hetekig sülve-főve együtt voltunk, óriási hisztériákat rendezve, ha a napközibe menet más kezét fogta az aktuális Legjobb Barátnő. Komoly, kölcsönös elkötelezettség volt ez, s olyan terheket rótt mindkét félre, melyekhez nehéz volt felnőni. S a barátság mindaddig remekül alakult, míg a súlyos „Legjobb Barátnő” titulus bele nem rondított a képbe: a dolog „hivatalossá tétele” viszont szinte órákon belül lerombolta a szoros köteléket.

Persze nem csak emberi kapcsolatok tekintetében érzem úgy, hogy ideje örökre leszámolni a dobogó különböző fokaival. Az élet valamennyi területén egyre határozottabban látom, hogy nem szabad mindig mindent kimondani, és görcsösen ragaszkodni az elhangzottakhoz. Ehelyett meg kell találni azt, amiről szabad – sőt, szükséges – beszélni, és amit jobb, ha a szívünk mélyén melengetünk magunkban.

Annyi év aggodalma után, hogy mi lesz számomra „a legjobb” és miben válhatok én a „legjobbá”, úgy döntöttem, a jövőben legalább tudatosan nem jelölök ki „legjobbat” semmiben. Amíg tart a belső kötelék, élvezem a varázst – ha pedig elszakad bennem az aranyfonál, a külső madzag merev bilinccsé válik csupán.

Pár hete egy éjszaka csoporttársaimmal – ifjú kollégáimmal – söröztem egy bárban. A harmadik sör után menetrendszerűen az élet dolgairól kezdtünk beszélgetni, és egyszer csak különös eszmecserére lettem figyelmes (jelen időben beszélek róla, mert „mindenség-pillanat” volt):

- No igen, a színészet. Abbahagytam, de egy valamin semmi nem változtat: az volt az első szerelmem.

- És azóta? Azóta mi a szerelmed?

- Az, amit most csinálok.

- Vagyis… az írás? – lazán ejti ki a szavakat a lány, mintha csak még egy sört kért volna. Végigfut a hátamon a hideg. Egy ilyen intim, személyes témáról ilyen könnyedén fecserészni! Mintha csak a csapolt Borsodiról vagy a csípősre fordult hajnali időjárásról lenne szó. Lehunyom a szememet, mintha ott sem lennék.

Táncolunk egy kicsit, iszunk még egy rövidet, nem gondolok a beszélgetésre. Később mégis egymás mellé keveredünk, talán nem csak a nevünk köt minket össze, ki tudja.

- Tudod, elhatároztam – mondja a pultnak támaszkodva -, hogy az életemben mostantól az írás lesz az első. Nekem most ez a legfontosabb, és nem akarok meghasonlottként élni – újra megborzongok, szinte arcul csap az önvallomás. Egyrészről csodálom a bátorságát, másfelől azonban lélekprűd vagyok az ilyesfajta meztelenséghez. Nem árt, ha teljesen őszinte leszek.

- Én ezt így soha nem merném kijelenteni. És nem az az okom erre, hogy évekig magamba fojtottam minden írást, pusztán azért, mert nem éreztem őket elég jónak ahhoz, hogy rajtam kívülre kerüljenek. Az csak hülye félelem volt, ami sokszor még ma is megbénít, de már fel tudom venni a harcot ellene. Nagyon nehéz harc, de nyerésre állok. Az igazi okom tehát nem ez.

Nézd… számtalanszor jelöltem már ki elsőt, legjobbat és legfontosabbat az életemben. Valahányszor megtettem, úgy éreztem, helyükre kerültek a dolgok. Aztán kimondtam, megosztottam másokkal ezt a legbelsőbb érzést, és az egész azonnal összeomlott. Nem akarok soha többet olyat mondani, hogy „a legjobb” vagy a „a legfontosabb”. Nem akarok azon sem aggódni, hogy miután elköteleztem magamat valami mellett, én vagyok-e „a legjobb” vagy „a legfontosabb”. Egyszerűen elég volt – és elmesélem neki a „Legjobb Barátnők” meg a sok éves megfelelési kényszer történetét.

Azon az estén, azon a bohó-görbe estén határoztam el, hogy soha többet nem hajtom a fejem fölösleges, fájdalmas kötelékbe. A birtokos személyjel és a szuperlativuszok valahogy olyasfajta viszonylagosságot helyeznek két pont közé, melyek természetükből fakadóan vonzzák a kezdetet és a véget. Én nem akarok ilyen szűk időhöz és térhez kötött kapcsolatokat. Sem eszmével, sem gondolattal, sem emberrel. Soha többet.

Nem bezárni akarom magamat egy börtönbe, ahol ragaszkodnom kell mások vagy önmagam elvárásaihoz és ideáljaihoz, hanem ki akartom tárni az ablakot, hogy örökre hulljon rám a változás esője, bármi is történjék.

2007