Elég(ia)
Ismerős tájak, idegen házak, ismerős-idegen csend: néhol egy pirosra mázolt kapu vagy egy árva kocsironcs súg csupán valamit az emlékek nyelvén. Száguldó csatasorban hajtanak el mellettünk a képek, ezer kilométer reccsen a kerekek alatt. Jó így: úton, mégha én évek óta nem is haladok előre semmit, csak az autó rohan alattam.
Édeskés, enyhén rothadó önsajnálat mar a torkomba, a vodka és a hülyepicsahiszti okádékszagú keverékétől egy pillanat alatt felfordul a gyomrom. Ha legalább költő volnék, frankó verseket írhatnék a céltalan űrről és más effélékről, az ilyen örök témák még a nemzetközi terrorizmus és a globalizáció korában is poszthumusz pénzt hozhatnak a dédunokák bankszámlájára. Az én születési képletemből persze hiányzik a Víz-elem, eredendően epikus alkatú Levegőként soha nem volt kenyerem a líra. Nem maradt bennem más, csak egy skorpiónyi tüzes víz, és jó sok levegő az ürességhez. Nem baj, most hangerőbe zárhatom a gondolatokat; a terror-ebm kipucolja a mérget a szervezetből.
Ma tehát a boldogsághoz minden adott, a boldogság mégis késik. Legyünk intellektuellek, beszéljük túl a dolgot, definiáljuk az alapfogalmakat, járjuk körül a témát, lehetőleg huggyozzuk is körbe azt, mint a kutya a vadászterületét. A lényeg ettől még nem mozdul: a dolgok nem jól vannak úgy, ahogy vannak. És jó lenne elmenekülni a világ elől, takaróval a fejemen várni, hogy megteremtődjön a csontig lemeztelenített, harcmentes egység bennem.
2007
Íme, a feed...
