Átmenet
A papír vakítóan fehér, az emlék nem fáj már, csak üres a helye. Mintha egy lidokain-tenger közepén kiharaptak volna egy darabkát a húsomból, az agóniát feloldja az aminó-amid. Mint amikor meghalt, aki kedves, de a temetésre nem hívtak meg – és hónapok múltán követi a halálhírt a tudat, hogy nem csak elutazott ő. A mobilja mindörökre foglaltat jelez.
Nincs hát koporsó, nem halljuk a szögeket koppanni a falban, nincs miért sírni. Nem fáj semmi, de értelem sincs, ami a napokat megtöltené. Nincs kezdet és vég, a létezésnek nem ad keretet a szükségesség tudata. Kihalt a belső csillagút: ki tudja hát, merre a szabadulás az emberfej-szűk sötétben?
Most rossz, most nincs fénycsóva, melynek nyomába szegődhetnék. Beomlott a barlang, a csálé romok között kétség kerget minden kérdést, de a válasz még nem született meg. Hiába futsz, nincs menekvés a fényszögek alól, melyek sorsodat körvonalazták a létezés adott szakaszában.
Ha a nyelv, amit beszélsz, már nem lehet gondolataid tükre, elhagyod az országot, és egy kicsit hontalan vagy – amíg a londoni kis kávézó múltat nem teremt magának benned, és a körülötted formálódó mosolyok nyelvtelenné nem válnak.
Így jár hát az ember, ha egyszer végre lerombolja azt, amit eddig alkotott, hogy új világot szüljön magának az emlékké zúzott őskáosz helyére, húsból és vérből – vakítóan fehér, üres papírjára a történelemnek.
2007
Íme, a feed...
