Ars poetica

1.

A figura pökhendi volt és nagyképű, bár ő nyilván azt hitte, provokatív és gondolatébresztő. Tény, hogy a kettő között halvány határvonal bújkál csupán, s a kezdő figyelmét gyakran teljesen elkerülik az ilyesfajta apró nüanszok. A szokásos „maguk miért vannak itt?” felütésű önfenék-vizslató klisével indított, amit mindenki jól ismer a piramisépítő hálózatok beetető szemináriumairól.

Vártuk, hogy majd kisül belőle valami, de nem sült. Inkább az előadás sült barnásan véresre – olyannyira, hogy már a folyosón érezhető volt az égésszag.

Nem volt mese, eltűnődtem: tényleg, vajon miért is vagyok itt?

2.

Egy természetes önkereső folyamat magától értetődő részeként akár címkét is választasz magadnak, melyet aztán majd éveken át próbálsz legalább verbálisan letépni magadról. Nem számít, megéri: inkább a pecsét, mint a sorrend a polcon; nem vagy rosszabb, csak más. A más persze már közéleti jelentéstartamában is megköveteli a politikai korrektséget, s mint olyan, védettséget nyújt. Az ember szívesebben lesz más, mint lúzer, a kettő közötti határ pedig egyéni interpretáció függvénye – mint voltaképpen bármi az életben. És mit tagadjuk, mindannyian mások vagyunk, – figyelem, soha nem hallott bölcsesség következik – pontosan ez teszi emberszabásúvá fajtánkat.

Ocsmány dolog az, ami árnyékot vet a szépre és a tisztára, ami bennünk él. Az ember önmaga legnagyobb ellensége gyakran – az egyén és a közösség szintjén egyaránt. Meghalsz, hogy a közösség fölé emelkedj, ugyanakkor meghalnál, hogy a közösség része légy. És az ember néha kilépne a bőréből és elcserélné sorsát egy magasztosabbra – kevés szánalmasabb dolog van ennél.

Az ártatlanságunkat már nem kapjuk vissza, de… mégis, miért is szégyellnénk bármit is, ami emberi? Ilyen törékeny, ostoba, kártékony, sebezhető, kicsinyes népség vagyunk hát – mégis ott a kulcs mindannyiunkban valamihez, ami kilométerekkel fölöttünk áll. Mennyire jó is lenne megmutatni mindezt minden létezőnek egy napon… Mégis, mintha titkos, kódolt nyelven írtak volna mindent, amit azokban a tiszta pillanatokban érteni vélünk.

Soha nem jó, soha nem elég jó, amit csinálsz. Nem tudsz felnőni önmagadhoz, kilóg a lábfejed a takaró alól. Az elragadtatottság perceiben persze tisztán érzed, hogy benned van az, amit mások látnak benned jobb napjaidon, de aztán bilincsbe ver a modern kishitűség.  

Persze többször próbáltad már letépni ezt a bilincset, de még nem tudod megadni a papírnak azt, ami kell neki. Tudod, hogy vannak rá eszközeid, de még fel kell nőnöd önmagadhoz, annyi szent. Még – micsoda arcátlan optimizmus! No, persze fogalmad sincs, mikor leszel végre képes arra, hogy kiverd magadból a szörnyeteget és a csodát, de azért szentül hiszed ám, hogy nagyobb tartalékaid vannak, mint sejtenéd. Hát akkor elő velük, koma – mire vársz, tapsra? Nagy az arcod ahhoz képest, hogy eddig soha semmit nem tettél le az asztalra, s még a potenciális tehetséged is limitált arra, hogy igazságdarabot teremts.

Nem kellene beszélned erről, mert a gondolat teremt, és az energia vonzza a hasonló energiát. Nyilván jobb lenne, ha egyszerűen elfogadnád korlátaid, és némán küzdenél ellenük; ahelyett, hogy így meztelenre vetkőzetnéd magadat önmagad előtt. Mégis, valami azt súgja, talán jobb nekünk, ha kiírod magamból az állandó szégyent és fájdalmat, amiért ilyen szállóvendégek honosak elmédben. Talán ha egyszer megtanulod kiírni magadból őket, sikerül kiirtani a szaharinos mellékízt is mellőlük a szádban, és végre szabad leszel. 

3.

Miért vagyok hát itt? Miért is jöttem ide? A kérdést én teszem fel, nem az elszállt médiamogul, a választ pedig magamtól várom, nem az ásítózó tömegtől, akik lelépnének, ha nem lenne zavarbaejtően kicsi a terem. 

„Van mondanivalóm” – a szavak kristályként hullanak alá. Még nem tudom, pontosan mikor, milyen formában és milyen nyelven, de valahol ott az ígéret, ami erősebb a bizonytalanságnál.

Jó lenne odaadni magamat valaminek, ami sokkal nagyobb, mint én vagyok.

2007