Iroda-lom

Tartalom

• Örökség
• 100% kanekalon
• Kánaán
• Nyelvében él
• Híres író
• Lehetőségek
• Kompót
• Vadházasság
• Életművészet
• Sznob vagyok
• Győzelem
• Oly korban élni
• Az utolsó
• Szívesen
• Elég(ia)
• Konstipáció
• Átmenet
• Ajándék
• Viszonyok
• Lépcsők
• Vonzalmam a gagyihoz
• Szerelem
• Múzsa
• Energia-szeretet
• A legjobb
• Ősök
• Ars poetica
• Bizonyítvány(magyarázás)
• Egy író naplójából
• Utóíz
• Hárman
• Szecessziós történet

Az alábbiakban mindenféle random novellákkal találkozhatsz: ami “kívül” és “ami” belül történt, az elmúlt évek terméséből. Előljáróban a mottóm az “irodalom-csináláshoz”:

(Ver)GIFT(et)

Here I am standing, a small, fragile girl with a sword in my right hand… I can conquer never-ending wastelands with that sword, my only weapon in the big wide world -

- but most of the time this dangerous sharp tool only hurts one person and that’s me, filling my entirety with doubts – and dissatisfaction to the core.

2008

Magyarázat, háttér:

Tehetség

Mindenkinek van, csak egyes emberek kevésbé látványos dolgokhoz értenek ösztönösen, félreérthetetlenül és szenvedéllyel. Én például hiszek abban, hogy léteznek tehetséges és kevésbé tehetséges takarítónők: ha én pakolászok, óráig rendszertelenül csetlek-botlok, még egy született talentum azonnal tudja, hogyan szervezze a munkát és mit hova tegyen. Egyes képességeket a társadalom kevésbé becsül, de attól azok még ugyanúgy léteznek, mint az énektudás, a rajztehetség vagy a színészi véna.

Saját tehetség? Ma már tudok és merek róla beszélni, hogy az én barátom a nyelv, könnyen meg az önkifejezés és a valóságfestés írásban és szóban. Minden más képességem ebből a velem született tudásból táplálkozik, ez mindennek az alapja. És ez a “tehetség” a forrása annak az örök elégedetlenségnek is, hogy nem találom a helyem, örökké bolyongok, hogy túl szigorú vagyok magammal. Már a gyerekkori naplóimban is állandó vendég a bizonytalanság és az önostorozás, megdöbbentő, mennyire nem változtam 10-15 év alatt egy fikarcnyit sem.
Huszonhat évesen olyan, mintha még mindig arra várnék, hogy mikor kezdődik meg az életem. A produktív, teremtő, alkotó, hasznos életem.

Nemrég döbbentem rá, hogy Karinthy is huszonhat volt, amikor a Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját írta. Sikeres, elismert, befutott ember, már akkor zseniként tartották számon – és mégis, MEKKORA elégedetlenség, helykeresés volt benne! Arra gondoltam, ha annyira tehetséges lennék, mint ő volt, vajon akkor is ennyire utálnám a saját korlátaimat? Nem. Nem, nem és nem. Akkor jobban. Sokkal jobban.

Mert ilyen móka ez a tehetség. A legutóbb, mikor elismerésben részesültem (mert néha az öszvér fenekére is süt a nap), a díj átvétele után arra gondoltam, mennyire nehéz néha saját magunkkal. Álltam reggel a villamosmegállóban, szemből fújt a szél, és arra gondoltam: itt vagyok hát, egy törékeny kicsi lány karddal a (jobb) kezemben. Ott a lehetőség benne, hogy megküzdjek mindenféle óriással és szörnyeteggel, és lóháton, egyedül vegyem be a várat. Igen, kétségkívül fegyvert tartok a kezemben, és mégis: az esetek nagy részében saját magamat bántom vele a legjobban, én vagyok az, akit az éles penge leginkább megsebez.

És minél nagyobb és fényesebb a kard, annál jobban bántjuk magunkat vele – úgyhogy jobb is, hogy távolról sem tűnök akkora zseninek, mint mondjuk Karinthy volt… utálnék állandóan sebes tenyérrel, köldökig véresen futkározni a csatatéren.