Ha már ilyen aktívan szídom Hajdú Pétert, egyes FIX TV-s műsorvezetőket és a Cool TV éjszakai műsorának egyik riporterét, meg még Havasnak és Fialának is beszólok néha, talán eljött az idő, hogy magamat is anyázzam kicsit. Nagyon-nagyon amatőr módon konduktáltam ugyanis a múlt heti Faith and the Muse-interjút, ami voltaképpen a szerkesztés folyamatát nehezítette meg… hatványozottan. Egyes fiam, üljé’ le.

Jó volt, de nem interjú volt, hanem random, nagyon random beszélgetés

Előljáróban annyit, hogy nagyon kellemes, meghitt beszélgetésem volt Monicával és Williammel, amiből 47 percet (!) sikerült rögzítenem. Türelmesek voltak, gyakorlott interjúalanyok és az egymásra hangolódásnak is mutatkoztak pozitív jelei, ezzel együtt viszont csapnivalóan rossz voltam és MINDEN szakmai hibát elkövettem, amit az ámátőr, írástudatlan kisgyerekek elkövethetnek. Ennek fényében nem volt túl szívderítő dolog visszahallgatni a NEM ÉPP RÖVID felvételt, nagyjából három percenként felszisszentem, hogy de pokoli rossz vagyok. Szerencsére az alanyok jók voltak, így az anyag végül korrekt lett, de ez nem az én érdemem (mármint ami a helyszíni teljesítményemet illeti, mert az utómunka során már legalább korrektül hoztam a színvonalat).

Szakmai hibáim, a teljesség igénye nélkül:

1. Beszélgetésben vettem részt, nem interjút készítettem. Ez sajnos azt jelenti, hogy kiléptem a facilitátor, moderátor szerepéből és aktív – és kibaszottul lepcses szájú – résztvevőjévé váltam a diskurzusnak. Fel nem fogom, hogy pofázhattam ennyit: ez nyilván összefügg az elfogyasztott szeszmennyiséggel, amit azért öntöttem magamba, mert délután kettőtől remegett kezem-lábam, mint a miskolci kocsonya, amiért ifjúkorom idoljait végre élőben is láthatom. Nagyon, nagyon áááámmátőr megközelítés.

Persze a tévé más történet, de ettől a ponttól a homlokomra írom, belülről, hogy ezen a téren Szilágyi Jánost fogom követni, aki nagyon jó moderátor és facilitátor, az irányítása alatt az interjúalanyok zseniális beszélgetésbe merülnek egymással. Ez valahol a többrésztvevős beszélgetés lényege, a kérdező nem okoskodik és moralizál, hanem okosan, tudatosan, ugyanakkor rugalmasan és érzékenyen reagálva irányít, terel. Az én két alanyom alig egyzer-egyszer lendülhetett bele annyira, hogy egymást kiegészítve érveltek vagy magyaráztak, ami az én munkámat minősíti, tekintve, hogy alkotópár-házaspárról van szó.

2. Csapongtam, kapkodtam, nem voltam elég összeszedett és tudatos. Ha a beszélgetés nem 10/10, a szerkesztéskor még be lehet hozni a lemaradást, de pokoli munkás dolog ez. A saját helyzetemet nehezítettem meg az “és még visszatérve az előző témához”-húzásokkal, utómunka így volt bőven. Legközelebb határt kell szabnom a beszélgetésnek, mert 47 perc őrületesen sok (hiába élveztem nagyon a magam részéről), csoda, hogy kibírtak és túléltek engem szegénykék.

3. A beszélgetés után azt mondtam, az egész túl bennfentesre sikeredett, de később, amikor volt bátorságom elemző fülekkel végighallgatni a felvételt, legalább ez az egy hidelem megdőlt. Igen, talán túl bennfentes beszélgetés lett volna az Origónak, WAN2-nak, Bravónak, mittoménminek, de a célfelület – Gothic.hu – számára pont a megfelelő témákat hozta és az odaillő hangulathoz kapcsolódott. Még ezer szerencse: a beszélgetés TÉMÁJÁN lehetetlen változtatni, a koreográfia viszont mindig csiszolható gondos, értő szerkesztéssel. No, most minden szerkesztési tudományomra szükség volt, annyi szent.

4. Nem készültem bizonyos felmerülhető témákból kellő mélységben. A készülés hiánya megbocsáthatatlan, de egyes dolgok nálam sajnos kimaradtak. Tudtam előre, hogy ha lehet, rákérdezek majd a permakultúra-témára, de nem néztem utána az alapfogalmaknak, így aztán bámultam, mint a sülhal, amikor a greywater-greenwater system meg az egyéb terminus technikusok szóba kerültek. Nem is tudtam minden labdát leütni és mindenre rákérdezni a témában – jó, nyilván nem ez volt a beszélgetés célja, mert ez a cikk most nem a Trademagazinba megy, de akkor is nagggyon ámátőr dolog utólag izzadni a magyar nyelvű szövegezésen, ahelyett, hogy a helyszínen rákérdeztem volna az alapokra.

5. Lazáztam és nem betűztettem le neveket, címeket. Mivel pontatlanságot és hülyeséget nem fogok leírni, így aztán volt utómunka ezzel bőven, pláne, hogy a felvétel rohadtul zajos és torzít sok helyen. De aztán összeraktam, hogy Christ vs Warhol, és hogy hívják a tagokat meg a többi, csak egyszerűbb lett volna elismételtetni az ilyen paramétereket, hogy könnyebb legyen mindenre rákeresni szerkesztéskor. De mi ugye lazák és vagányak vagyunk és mindent tudunk.

Szóval rossz voltam, bűnrossz, több óráig tartott, amíg igényes anyagot hoztam ki a “hallottakból”. Igaz, nem is lett nyúlfarnyi a történet (13 ezer karakter), a mélyinterjú kifejezést viszont kerülném, mivel nem a terjedelem teszi “méllyé” a tartalmat. Összességben elég annyi: nem lett felületes a cucc, a végeredménnyel már elégedett vagyok.

Tíz perce adtam le az anyagot, update-ben linkelek, amint kikerül. Később majd feltöltöm ide is, viszont úgy korrekt, ha először a Gothic.hu-n jelenik meg, hiszen oda írtam.

Egyelőre még nem tudom eldönteni, mi motivált, amikor igent mondtam a játékra: a tegnap lemázolt fehér hajszálak, az első úszógumi vagy a tény, hogy múlt héten nem kértek tőlem személyit a Sparban vodka-vásárláskor? Esetleg csak a nosztalgia, hogy utoljára megboldogult G-Portal Crew-koromban találkoztam versenyekkel, de akkor is a másik oldalról, amikor nem győztük törölni és tiltani a renintens tinédzsereket*? Mindegy, most – for the first time in history – én is játszom, tehát lehet követni az infantilizmusba. Mert gyereknek lenni jóóóóóó!

Vaddisznó! Vágod?

Taniamore hívott játszani, 2009-es magyar WordPress-oldalt választ ugyanis. Persze semmi komoly, hiszen alig pár tucatnyian vagyunk és nem lesz mesés (or any, in fact) nyeremény vagy CV-be illő díjazás, viszont talán sikerül összelapátolni pár kommunikatívabb olvasót a sűrű keresztlinkelésnek köszönhetően. A legkirályabb az lenne, ha végre bővíthetném napi olvasmányaim listáját az itteni kartársak munkáinak megismerésvével, meg hozzám is betévedne pár korrekt kommentelő (a többség még mindig lapít, meg se szólal, damnit).

Egyelőre elég gyászos – lol- a helyzet: én ugye nem tudok szavazni, mert nem jelenik meg egyik böngészőben sem a poll, Taniamore oldaláról meg napi több ezer kattintóból csak átlag négyen-öten merészkednek ide, a többiek inkább link alapján válogatnak. :) Szóval, szavazzatok Vaddisznóra, hogy mégse azé’ má’ 0 százalékkal zárjam a sort a Nagy Listán!

Szavazz a Vaddira – mi nem beszélünk a levegőbe! Semmi nem állhat a fejlődés útjába! Jobban élünk, mint 2500 éve!

VADDISZNÓ! VÁGOD?

Voksodat itt adhatod le: gyere, és hozz magaddal még kétmillió embert!

A bejárat (fotó: golokateahaz.hu)

A Deli-tónál kirándultunk ma, de az idő barátságtalanul novemberi volt: szemerkélő eső, vastag ködfelhő, hófehér ég helyenkénti szürke foltokkal, a Mátra pedig teljesen elbújt előlünk, ráadásul még nyuszit vagy őzikét sem láttunk. Melegségre vágyva felderítettük a Goloka teaházat.

Belvárosi, tetőtéri szetting, csodaszép kerthelyiséggel (majd májusban), eperszínű falakkal, füstölőillattal és puha szönyegekkel, babzsákokkal, fotelekkel, székekkel, kinek mi jön be. A kínálat bőséges: többszázféle egzotikus tea a világ minden részéről, koktélok, shake-ek, italkülönlegességek, vizipipa, jóféle melegszendvics (a gombásat teszteltem: házias formátum, a ketchupot lespórolták róla).

Giseng-yoghurt teát toltam, amiről a következőket írta az itallap:

Gingko levelek, homoktövis bogyók, gyömbér darabok, édesgyökér, szeder felhasználásával ízesített zöld tea. A Gingko értágító hatása révén az egész szervezetben serkenti a vérkeringést. Javítja az agy vérellátását, megszüntetve az ebből eredő problémákat. Lassítja és megakadályozza a szabad gyökök jelenlétét a szervezetben, így hathatós védelmet nyújt a rák és a korai öregedés ellen is. A Ginsenget Kínában már évszázadok óta használják az általános jó kondíció megőrzésére, mely a homoktövis jótékony hatásaival kiegészítve igazán egészséges italt eredményez.

Kényelmes (fotó: golokateahaz.hu)

Remek volt, én kimondottan örültem, hogy nem tűzforrón, hanem azonnal fogyasztható formátumban érkezett hozzám a dizájner kerámiakanna, de tudom, hogy sokan kávét és teát tűzforrón fogadnak csak. Valószínűleg nem ártana ilyesmit otthonra is beszerezni, amire egyébként a helyszínen is van lehetőség jutányos áron.  Emellett persze kaphatóak mindenféle jópofa cuccok: gyertyák, füstölők, olajok, párologtatók, szobrocskák, díszpárnák, sálak, kiegészítők, könyvek… egy csomó klassz dolog, komoly konkurencia ez a Bahiának.

Jó cuccok ezek (fotó: golokateahaz.hu)

Kiszolgálás korrekt, bár picit lassú (négy-öt kisasztal volt foglalt ottlétünk alatt), ár-értékarány megjárja (legtöbb tea 550/5 dl, szenya 350, sör 350), mosdó-vécé igényes (rögtön megtaláltam; szerkesztőként szerzett feng shui ismeretem szerint a toalett mindg a bejárattól legtávolabb eső pontnál található – itt ezt betartották). Klímaberendezés van, a dohányosokat elkülönített helyiség várja (plusz pont, a legtöbb gyöngyösi itatóhelyen vágni lehet a füstöt). Berendezés, design, környezet elsőosztályú, a hangulatot csak a sematikus slágerzene rontja (ajánljuk a karakteres, füstölő melletti ethnic- és világzenéket, valamint a meditatív és chill-out muzsikákat, esetleg goát – pop-rockot ugyanis bárhol hallhatunk).

Kellemes hely, 10/9 (zenével és picit dinamikusabb kiszolgálással maximalizálható a pontszám).

Az elmúlt évek során valahogy mindig nekem jutott a feladat, hogy Paulo Coelho könyveiről írjak: online és print felületen, suliújságban és nagy látogatottságú portálon, kicsiknek és nagyoknak, de mindig engem talált meg a téma. Így aztán már kész szakértő lett belőlem, nem csoda hát, ha A győztes egyedül van című vadonatúj opuszt már önszorgalomból is elolvastam… elvégre kevés a szerző, akinek kivétel nélkül minden szösszenetét a kezembe nyomták már.

Köszönet Duracellnek, aki a kezembe adta

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, előre bocsátom: Coelhótól olvastam már nagyon jót és nagyon rosszat is, így nem osztom azokat szélsőségeket, miszerint valami korszakalkotó, zseni félistenről VAGY éppen egy műanyag-termékgyáros-nyálgépről van szó. Egy valami biztos: a pasi sikeres, népszerű és gazdag, tehát érdemes megvizsgálni mi a titka, milyen eszközökkel él – igyekszem hát mindezt olyan elfogulatlanul tenni, ahogy csak lehetséges, de ne ne feledje senki, hogy a kritika szubjektív műfaj.

A győztes egyedül van elolvasása közben a kezdetektől a következő határozott érzésem támadt: mintha végeláthatatlan jegyzetekből állna a könyv. A szerző elmereng egy sor olyan dolgon, amiről az ember rendszerint inkább blogot ír: miért rossz az, ha a sikeres figura milliomosként is képtelen visszavonulni és lazítani, mennyire általános jelenség, hogy a férj arról álmodik, hogy feleségével idegen férfi szeretkezik (persze mindig szeretkezik, még véletlenül sem hempereg, toszik vagy god forbid baszik), milyen rémes dolog, hogy a legtöbb ember ideje nagy részét azzal tölti, hogy többnek próbál látszani, mint ami, miért és mennyire szívják meg a regényírók, ha megfilmesítik munkáikat… és így tovább. Szubjektív hangvételben, egyszerűen és világosan megírt jegyzetek lazán összekapcsolt füzére, amelyeket Coelho nem blogbejegyzésként publikál, hanem egy többszáz oldalasra szánt regény részeként ad egy-egy szereplő szájába. Önmagukban véve élvezetes jegyzetek, olykor egy-egy karcolat is felbukkan, persze népmesei és hagiografikus elemekkel gazdagon megbolondítva… de picit talán túl sok – és túl öncélú – már ez, regénybe zsúfolva.

Mindentudó narrátor, aki imád beszélni – tulajdonképpen többet fecseg, mint eddig bármikor, mintha maga a storyline csak úgy alibiből került volna a jegyzetek közé, mert “kellett már egy új regény”… és talán éppen ezért érzem azt szinte végig, hogy a krimiféleségben szereplő főhős motivációja a gyilkolásra harmatgyenge. Nem is értem: a felesége pont azért hagyta ott, mert nem tudott uralkodni indulatain és másoknak ártott, és most pedig azzal bizonyítaná olthatatlan szerelmét, hogy kinyír néhány random Cannes-i figurát? A karrierje a mindene, és most egyszeriben lemondana pénzről, státuszról, hatalomról, névről és minden egyébről azzal, hogy egy pikáns botrány keretében életfogytiglan a sitten ül? Számomra egyszerűen gyenge az indíték és logikátlan a motiváció, és bár utalnak jelek arra, hogy a karakter poszttraumás sokkon megy keresztül korábbi háborús élményeinek köszönhetően, ez az érzés végleg elkísér.

Míg az író sokat beszél, maguk a párbeszédek lájtosak. Oké, a pasi soha nem vitt  túl sok egyéni ízt a diskurzusba, de itt, ahol többféle kultúrából, társadalmi helyzetből és háttérből érkező, eltérő korú emberek szólalnak meg, szinte már idegesítő, hogy minden egyes karakter úgy beszél, mint a szerző a párbeszédeket összekötő blogszerű részekben. Coelhót persze sokszor húzták már karóba a kritikusai azért, mert nem szeret játszani a nyelvvel (vagy ahogy az abszolút ellentábor mondja: “úgy ír, mint egy 12 éves, és csak a fordítói csinálnak belőle embert kemény munkával”), ám én ezért soha nem bántottam… most meg valahogy mégis idegesítően száraz és íztelen a sok okoskodós, filozofálós, moralizálós dialóg és monológ. Elképzelhető, hogy talán pont azért szeretik sokan Paulót, mert ugyanolyan gondolatokat ad hétköznapi hőseinek a szájába, amilyeneket pár oldallal korábban ő maga ír, s ezzel a hatalmasság és bölcsesség illúzióját adja olvasóinak ajándékba? Lehet: én mindenesetre ritkán moralizálok négy oldalon át az élet értelméről, ha épp tragikus esemény történt a környezetemben vagy netán meg akarnak ölni.

Akad persze olyan is a könyvben, aminél virtuálisan jegyzeteltem: Coelho zseniális abban, hogy négy-öt storyline-t indít, a MEGFELELŐ helyeken hagyja faképnél a kulcskaraktereket, aztán pedig remekül kapcsolja egymáshoz a történeteket, szereplőket. Ez a fajta szerkesztési elv az életet idézi: igen, az ilyen különös “véletlenek” tényleg megesnek a valóságban is a maguk abszurditásában. Élvezetesen bánik az elvont, földöntúli elemek realista csomagolásával: sok-sok életszerű cselekvés és épp csak egy csipetnyi misztikum, hogy még feldolgozható és hihető legyen. Egy napon szeretnék disztópiát írni, amihez ez a fajta tálalás elengedhetetlen: elképesztő, már-már dokumentumhű realizmus, valami végtelen, lehetetlen abszurd aurával, végig.

Tetszetős továbbá az is, hogy van lendület a sorokban, viszik egymást a mondatok, nincs izzadtságszag: azt a fajta írói technikát sejteti, amikor az ember hónapokig-évekig kutakodik, aztán fogja magát és két hét alatt megírja a könyvet.

Összességében véve üdítő változatosság, hogy a könyv inkább pszichológiai, mint spirituális: jól teszi Coelho, ha nem csak hit és vallás ösvényén mozog. Igaz, némi kitérő a karakterválasztásban is ráférne a nagy kalózra: rémesen unom már, hogy állandóan álmodozó kisemberekről esik szó, akik ügyességgel és kemény munkával multimilliárdosak és/vagy világhírűek lesznek, mintha nem léteznének más példák is lehetséges életutakra. Igaz, a közönség léleksimogatást és spirituális útmutatást vár, a kisiklott életek és félresikerült történetek pedig nem feltétlenül bestseller-gyanúsak (esetleg egy Nobel-díjat ki lehet azért szorítani velük, már ha saját élményt dolgoz fel a szerző… lásd az elmúlt ével példája, egészen közel hozzánk is).

Sokan kérdezik, hogyan lettem Vaddi, és milyen néven futok a különböző felületeken, ezért most nem kímélem a népet. Névtörténeti értekezés következik.

Fiatal kolléga (kisvaddisznaj)

A Vaddi név, mint olyan, a kilencvenes évek közepére nyúlik vissza, amikor is élénk humorral átitatott kiszólásokkal dobtam fel a komor iskolai ünnepélyeket. Ilyenkor rendszerint az összes körülöttem állónak durván röhöghetnékje támadt, a tanárok azonban komolyan szankcionálták a rendbontást: így aztán vihora helyett visszafojtott röhögés szakadt csak fel itt-ott, ami nem egyszer röfögésbe torkollott (próbáld csak meg benntartani a röhöghetnéket, akár tenyér segítségével is). Egyik ilyen alkalommal sóhajtott fel Garnéla barátnőm: vaddisznó! A kocka el volt vetve, új entitás született.

Később természetesen más közös pontokat is felfedeztem köztem és a röfögő névrokon között:

• a vaddi amolyan kedves, fura állatka, jópofán néz ki, van benne egy adag kedves esetlenség és deviancia, de ha felbőszítik, félelmetesen tud viselkedni
• szeret enni, pihengetni, dagonyázni a fűben, fontos neki a természet
• a malac a jólét, a kényelem és a gyarapodás szimbóluma, a vad előtag pedig feltételezi a formabontást, lázadást: szóval jól él, de szabad
• van egy adag mély, szívből jövő irónia abban, amikor valaki azt mondja: “szeretlek, Vaddisznó” – lol

Így aztán nem csak hogy Vaddi lettem, de Vaddi is maradtam. Legtöbbször ezen a nicknéven is futok a különféle fórumokon. Jó tíz évig Vaddiként is leveleztem, így aztán a postások is pontosan tudták, hogy a hetedik emeleten röfögő szaktárs várja a leveleket (már ha, persze, rájöttek, mit takar a becézett forma).

Emellett természetesen az eszterséggel is közösséget vállalok, bár némiképp komolynak tűnik a Vaddihoz képest. Híres Eszterhez vagy Eszterként aposztrofált irodalmi vagy popkulturális alakhoz nem kapcsolódom, és tulajdonképpen sok más Esztert nem is ismerek. De korrekt név, nincs vele gond.

Melyiket szeretem jobban? Mindegy. Lehet választani. :)

Csodálatos, 52 perces mélyinterjún vagyunk túl. Köszönet Zerónak, a Negative Artnak, Gelkának, a Gothic.hu-nak, a Faith and The Muse-nak, Monica Richardsnak és William Faithnek. Igyekszem hamarosan komoly anyagot linkelni, addig is elég legyen a tény: fantasztikus élményben volt részem.

Monica és én

“With arms too wide to hold just one, too small to heal the world, go on”
[Patience Worth, ezt is hallhattuk élőben.]

Ó jaj, ha egyszer rámtör az ihlet és szemöldökig süppedek a legsötétebb bulvárszennyben… mea culpa, nem tehetek róla, vonz a vihar a biliben – érdekel, mint jelenség. Ritkán reagálok mások posztjaira, legutóbb MegaBrutal ihletett meg “minden nő kurva“-témában, most Hoze friss bejegyzése késztet gépelésre. A téma nem is annyira a már korábban elemzett jelenségszereplés, hanem inkább a médiamegkeresések és a tematikus fregolianyagok gyártási mechanizmusa.

Vihar a biliben: durva darkbotrány véres trollharccal

Megkímélném barátaimat egy hosszú-hosszú bejegyzés, valamint a hozzátartozó szaftos adok-kapok kommentáradat elolvasásától, ezért elöljáróban röviden összegeznem a lényeget: egyik abszolút kedvenc blogom szerzője, Hoze, a magyar darkceleb, 19 tévészerepléssel háta mögött, dark-goth társaságot toboroz a XXI. század című RTL Klubos kultúrműsor forgatására, ahol a banda a tervek szerint a honi setét színtérről beszél. A társaság össze is jön a magyar dark szcéna ún. krémjével: Hoze oldalán Linda Daemon, férje Tommy Muratore (Drugzone), Christina Bin Laden, Daisy Moon és Lin. Bónuszként ellátogat még a forgatásra pár Hoze-haver és néhány random mansonista kistini, nézőként (bár páran az utóbbiak közül úgy tervezik, nyilatkozni is fognak). Befut az RTL Klub stábja, és hamarosan kiderül, hogy a vámpírizmusról szeretnének anyagot készíteni, amitől a fent említett krém természetesen elhatárolódik (ahogy a dark stílustól is, de az most más kérdés). A kistinik – legalábbis Hoze olvasatában, én ugye nem voltam ott – erre nekirontanak a stábnak, hogy ők bezzeg szívesen beszélnek a vérszívásról a kamerák előtt, majd miután a felnőttek fagyos pillantásában rájönnek, hogy ez nem biztos, hogy menő húzás lenne, “úgy kiosztják az RTL Klubos stábot, hogy a csaj a végén majdnem sírt”. Eddig a sztori.

A történet pikantériája, hogy Hoze természetesen azt a levelet is feltölti oldalára, ami alapján a toborzást megkezdte: a végtelenül naiv, gyermeki stílusban megírt, egyébként kedves mailben pedig feltűnik az a név is, ami a kezdetek kezdetén már a felhívásban is szerepelt (email-címmel egyetemben). A magam részéről felettébb különösnek találom, hogy a maréknyi dark banda nem közvetlenül az RTL Klubtól, hanem egy 20 éves vidéki “vámpírlánytól” kapott levél alapján szervezkedik, ezért kíváncsiságból beütöm a kiscsaj nevét a gugliba, hátha kiderül, hogy mondjuk gyakornok az RTL Klubnál. De nem: egy kis lelkes, ifjú rockerlány (tehát még csak nem is dark csajszi) profilja tárul elénk, aki egyenesen fehérvári vámpírnak aposztrofálja magát, majd ezt több idézettel és gondolattal is megfejeli a nagy vérszívók szellemében.

Itt aztán egyszeriben megvilágosodik Küsmödi agya: az RTL Klubnál jelentkező lelkes vérszívó lány szereplési vágya pont jókor jött most, hogy nyakunkon az Alkonyat premierje (ó Istenem, mennyire elegem van a napi négy Robert Pattinson-Twilight-NewMoon és persze True Blood-anyagból!!!), érthető, hogy örömmel forgatnak setét témáról, hiszen minket is ezzel nyaggatnak mostanság 24/7. Mit sejtik ők, hogy Hoze és társai azt se tudják, mi fán terem ez a zagyva vámpírmiskurancia, elvégre honnan kellene ismerniük a nálunk csak pártucat embert érintő, kereskedelmi szempontból jórészt jellegtelen darkwave-gothic-electro színtéret? Én se vagyok képben minden anyagunkkal kapcsolatban napokkal a forgatás előtt, hiszen az ember egyszerre tucatnyi sztorin dolgozik. A szetting tehát igazi szerkesztők álma: önként jelentkező/könnyen talált vámpírcsaj vámpírokat szerez, jó kis vadromantikus Alkonyat-sztorit forgatunk setét helyszínen (az SM Caféban). Királyság.

Én is, én is, én is!!!! (Forrás: Csukás Tibor, hoze.blog.hu)

A történet pedig végül tisztes, mexikói szapiopiba fulladt, mivel:
a, a nagykorú dark krém megorrol a 15 perc hírnévért SZABÁLYSZERŰEN verekedő kiskorú darkokra;
b, a kicsik kiakadnak a nagyokra, amiért ki akarták őket hagyni a buliból;
c, a teljes banda – a nagyok és a kicsik is – dühösek lesznek a XXI. század stábjára, amiért a rohadt médiagörények jól “átcseszték az agyukat”;
d, a Hozén keresztül csapatot toborzó vámpírlány pedig penetráns anyázásba fog, amiért az egybegyűltek nem nyalták fényesre a valagát az egyedülálló képernyős lehetőség miatt, ráadásul még az RTL Klub sem szentelt 2 órás mélyinterjút és háromrészes riportsorozatot az ő szent személyének (ami már csak azért is érthetetlen, mert ő bizony 20 évesen már feleség és anya).

A sztori zseniális, amolyan igazi abszurd színház, vérbő komédia sok-sok vicces elemmel, túlzóan komikus karakterekkel, már-már parodikus kirohanásokkal (a jelenet, amikor vámpírlány zokog, hogy kinyomozták legféltettebb magánéletét a saját maga által, interneten közzétett neve publikálásával, erősen emlékeztet Szalontai Ági esetére, aki az ominózus bukott valóságshowban VÉRES BOSSZÚT esküdött az ellen a szemérmetlen perszóna ellen, aki KISZIVÁROGTATTA PORNÓS MÚLTJÁT… majd a vicces jelenet után beírtuk a gugliba, hogy “Szalontai Ágnes”, és kiderült, hogy az ostoba riherongy nem mondjuk Agatha Bigmelon álnéven, hanem VÉGIG Szalontai Ágnesként pornózott… vérbő komédia ez, kérem szépen)!

Médiaóra: hogyan készül a fregolianyag és honnan tudhatjuk, nem átbaszás-e a médiamegkeresés?

Node, ugye, száguld a billentyűzet és szaladnak a gondolatok, eredetileg nem is erről akartam írni. És, mielőtt még elragadna a hév és az offtopikság nomen est omen jellege, leszögezem: bizony nem is arról, hogy vajon helyes/jó/szükséges dolog-e szubkultúrák képviselőjeként lovagolni a varázsdoboznak köszönhető öt perc hírnéven, hiszen nincs azzal semmi bajom, hogy szép számmal akadnak, akiknek ez örömet okoz. Azért, mert engem picit taszít, hogy ne a munkámmal, a képességeimmel és az eredményeimmel kerüljek reflektorfénybe, hanem pusztán a külsőm és a zenei ízlésem miatt foglalkozzanak velem, attól még mást még igenis boldoggá tehet mindez. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a helyes? Ha Hoze, Linda Daemon, férje Tommy Muratore (Drugzone), Christina Bin Laden, Daisy Moon és Lin szívesen nyilatkozik, mint a dark műfaj képviselője, akkor nekem kutya kötelességem – és ezt most minden irónia nélkül mondom – fejet hajtani az óhajuk előtt. Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz, hiszen lehet, hogy más az ízlése.

Ami itt érdekes inkább, az a találkozóra ellátogató kis csapat naivitása – akinek nem inge, ne vegye magára -, ami a média működését illeti. Tulajdonképpen ez – és persze az, hogy az elmúlt fél évben öten adták ki magukat közösségi portálokon azoknak az orgánumoknak a képviselőinek, ahol én már dolgoztam/dolgozom – visz most arra, hogy meglebbentsem kicsit a függönyt. Néhány alapvető tény következik hát most.

• A szerkesztőség témaválasztása

Minden médiatermék köré csoportosuló munkacsapat egy hétindító értekezlettel kezdi a hetet. Itt a stáb/crew/szerkesztőség főként két dolgot beszél meg:
a, minek van aktualitása (ez most speciel az ifjúsági szférában az Alkonyat, de természetesena a termék profiljától függően lehet bármilyen aktuális közéleti, politikai, kulturális etc. esemény vagy jelenség);
b, milyen fregolianyagok vannak a tarsolyban (ezek olyan témák és sztorik, amik bármikor leadható, nem feltétlenül aktuális kisszínesek, pl. Géza kecskének képzeli magát és reggelente tejet ad).

Mindenki előadja az ötleteit, és ha a főszerkesztő rábólint egy sztorira, a szerkesztő megcsinálhatja… aztán persze kiderül, hogy adásba/lapba kerül-e, vagy lenyomja más fontosabb, aktuálisabb anyag. Igen, sok anyag van, ami soha nem jut el a vágóprogramig sem.

• A szerkesztőség által használt források

Mi alapján döntik el a szerkesztők, hogy milyen fregolianyagok készülnek? Nézzük:
a, nos, az ember (vagy ugye a szerkesztőségi titkár, akinek többek között ez a feladata) szorgalmasan gyűjtögeti és elmenti a leveleket, üzeneteket, telefonokat, még a legabszurdabb megkereséseket is, mert sosem lehet tudni, mire lesz még jó. Az anyagokra hirtelen és gyorsan lehet szükség, jó, ha nem kell kutakodni téma és riportalany után.
b, ha egy téma aktuálissá válik, a lelkes fiatal, többnyire ingyen munkálkodó gyakornokot megkérik, hogy SZEREZZEN riportalanyt hozzá, és ilyenkor a kis fiatal kommunikáció szakos szétnéz IWIW-en, Facebookon, különféle témába vágó fórumokon a gugli alapán, stb. Telefonálgat, és előbb-utóbb talál valakit, aki hajlandó nyilatkozni (az már csak az ő és csatornája/magazinja/portálja moráljától függ, átbassza-e az illetőt, hogy hülyét csináljon magából vagy őszinte lesz a témával kapcsolatban… mint tudjuk, a Mónika-showban alap, hogy a segédszerkesztő hazudik, mint a vízfolyás, de természetesen vannak megbízható, becsületes orgánumok is, az én ezzel kapcsolatos policym itt olvasható).

• A szerkesztőség morális háttere

Igen, most érkeztünk az “átbaszás” érzékeny témaköréhez (tessék figyelni az átkötést, orgazmikus volt). Szóval, szeretsz nyilatkozni, netán egyenesen netceleb vagy, és nem tudod, hogy azért hívnak-e, hogy reklámozd magad vagy éppen csak egy balekot keresnek, aki jól lejáratja magát nagyközönség előtt?

Íme a titok: ha komoly ember, komoly helyről keres, először mailt ír – szigorúan a céges levelezőrendszeren keresztül, ergó NEM gmailről, yahooról, és főleg nem freemailről vagy citromailről – majd ezt követően felhív telefonon. Utána te ellenőrzöd korábbi munkáit (Google is your best friend), vagy ha a levélben aláírásként kötelezően feltüntetett titulusából kiderül, hogy ő a 152. segédszerkesztő vagy gyakornok, akkor megkérdezed tőle, ki a szerkesztője. Ezek után mérlegeled, hogy fekszik-e neked a téma tág interpretációja: ha például a Holocaust emléknap kapcsán hívnak meg az ATV-től, mint gárdistát, könnyen meglehet, hogy le leszel nácizva és az anyagot úgy vágják meg, hogy se a Gárdának, se neked ne legyen jó (persze az Ifjú Kommunisták se várjanak sok jót a Hír TV-től október 23-án). Nem véletlenül nyilatkoznak a miniszterelnökök csak élőben kampány idején – a vágó kezében sorsunk. Az Alkonyat kapcsán is sejthető, hogy az egyszeri darkot a vámpírokkal szopatják majd nyakra-főre (és ütőérre persze). Megtörtént eset az is, hogy az underground dark énekesnőt szubkultúrájának jeles képviselőjeként mikroportozták fel, aztán a piros lámpa kigyulladása után kiderült, hogy a lábfétisről fogják faggatni – fontos eleme azonban a történetnek, hogy egy kis kereskedelmi csatorna éjszakai erotikus műsorába kapott meghívást. Így megy ez, evvan, észnél kell lenni, mit vállalunk hát be.

• A riportalany felelőssége, a szerkesztőségtől függetlenül

Ha már ott vagy, nincs visszaút. Gondold meg ezerszer, mit mondasz és milyen kontextusban, mert a szerkesztő-riporternek mindig az a feladata, hogy addig vigye a csevejt, amíg “promózható mondat” nem születik. A promózható mondat az a rövid bevágás, amit a hét közbeni ajánlóban pörget a csatorna, és ami egy figyelemfelkeltő, érdekes, lehetőség szerint ellentmondásos, bizarr és különös, rendszerint kontextusból kiragadott félmondat. A promómondat az elektronikus médiában olyan, mint online orgánum esetében az RSS cím, ami adott esetben a hírkeresőre is kimegy. Rövidebben: ütősnek kell lennie és nem igazán-annyira-nagyon-túlzottan számít, milyen áron… márpedig nem mindenkinek magas a morális mércéje ezen a téren.

Kéretik tehát óvatosnak lenni. Csak ésszel, emberek…és egy picit higgadtabban, toleránsabban!

Van valami, ami régóta zavar – ezért most nem körözök a téma körül, hanem in medias res a szürke novemberi levegőbe kiáltom: viszketőgörcsöt kapok a hülye értelmiségi faszfej kliséktől. Ebben az országban ugyanis aki kultúrlénynek és felelősségteljes választópolgárnak vallja magát, az valami bizarr sznob eltökéltséggel puffogtat bizonyos közhelyeket, fensőbbrendűsége teljes tudatában.

“A tévében csak szennyel és (a kormány által*) ügyesen manipulált agymosással találkozhatunk, ami alapjaiban rombolja le a kultúrára, a művészetre való igényt. Nálunk a lakásban nincs tévé, a gyerekeim soha nem nézhetik azt a szennyet.”

Oké. Ismerjük a kereskedelmi csatornákat, tudjuk, mi mozgatja őket (surprise: a nézettség), és arról is többször írtam már, hogy a kínálatot jelentős mértékben a kereslet hívja életre – a nyilvánvaló dolgokat tehát most inkább ugorjuk. A sok sznob arról a fontos tényről hajlamos csak megfeledkezni, hogy bármit is toljon a képünkbe a felelős szerv, választási lehetőségünk mindig van: 2009-et írunk, az átlagember 75-115 csatorna között szörfözhet. Ha felháborít a főzőcskéző celeb vagy untat a kiszámítható esti kórházasdi, nézhetünk dokumentumfilmet, kabarét, művészfilmet, retro-sorozatot, operát, színházi előadást, mélyinterjút vagy amit akarunk. Igaz, nem feltétlenül 24/7 tökéletes a kínálat, de okosan, tudatosan szelektálva igenis van lehetőség igényes, választékos vizuál-kultúrát magunkba szippantani – elég hozzá szétnézni.

A fennmaradó üres percekben – hébe-hóba – pedig kinek árt egy-egy habkönnyű szappanopera vagy vicces reality? Ha valóban felelősségteljes, intelligens felnőtt embereknek hisszük magunkat, akkor nyilván nem ez fog bennünket erkölcsi romlásba taszítani, ráadásul a megfelelő szülői háttér mellett a gyerekek se lesznek agymosottak (ja bocs, ehhez is idő és figyelem kell).

A főszereplő okosan hülye: ez is valami, de legalább nem muszáj nézni

Plusz tipp médiageciknek: ha valóban über-kompromisszummentes entellektullek vagyunk, nézzük ezeket a könnyed semmiségeket is szakmai szemmel. Például, épp a minap: milyen ügyes volt a lineproducer, hogy a Benkő-műsorban egymást követi az a jelenet, amikor a két szikkadt ribi azon síránkozik, hogy túl korán engedték a smárt a lantművésznek, majd a következő snitt a fiatal celebwannabít mutatja, amint éppen Benkő tolja hátulról. Zseniális. Apró örömök az életben, de a tanulság elemi erővel vág fejbe: az apróműfajt is lehet – és kell, vagy egyes esetekben inkább kellene – jól csinálni.

“Szörnyű dolog ez a bulvárszenny, ami elárasztotta a médiát, dehát kell valami, ami agymossa a népet és sok pénzt generál.”

A bulvárról sokat írtam már, nem szeretném ismételni magam, elég annyi, hogy a könnyedebb műfajok nem véletlenül tettek szert óriási népszerűségre, hiszen kevés az olyan zsáner, ami építőmunkást és egyetemi professzort is érdekelhet. Az igazán vicces ezekben a kirohanásokban nem az, hogy a magasirodalmat, a komoly, tényfeltáró anyagokat és a természeténél fogva szűkebb rétegekhez szóló művészeti formákat állítja kontrasztként a gyárilag habkönnyű szórakoztatásra termett műfajjal szembe, hiszen mindig van pár olyan barom, aki képtelen a helyükön kezelni a dolgokat. Az abszolút röhejes itt inkább az, hogy már egész iparág épült a bulvárfikázás köré, és szinte minden é’teh’mi’hégi, magára valamit adót publicista rendezett már kirohanást a “színes-szagos napilapok” és a “fogorvosnál véletlenül fellapozott” női magazinok ellen. Ez amolyan kötelező trend, belépő az elitújságírók/elitértelmiségiek klubjába: ráadásul még könnyű belépő is, hiszen a fikázás vokabulárisan és intellektuálisan is kielégítő. És még csak most jön a csúcspoén: viccesmód azok a blogok és alternatív hírszájtok döngetik a mellkasukat a leghangosabban, amiket pont az a nagy-nagy portál üzemeltet, ami az egyik legszaftosabb bulvároldal édes szülője is. Most akkor mi is van: apánk** pénzén anyázzuk a testvérünket? Nemá’.

Nem is kommentálnám

Inkább, drága – ötdiplomás és kompromisszummentes – barátaim, értsük meg és fogjuk fel, hogy a könnyűműfaj nem azt a cél szolgálja, hogy a magaskultúrát helyettesítse, netán pótolja, hanem azért jött létre – jóval a kereskedelmi csatornák vagy a színes napilapok ELŐTT – hogy szórakoztasson. Bármennyire is fáj, kedves testvéreim, a bulvármagazinban SOHA – ismétlem: soha – nem fogunk az éves költségvetési tervekre vonatkozó kérdéseket olvasni, hanem arról faggatjuk az aktuális pénzügyminisztert, hogy milyen volt krétai nyaralása új házastársával a válás után és milyen fűszerekkel dobja fel a saját készítésű pizzáját. Szerencsére azonban – és most mind örülhetünk – léteznek célirányosan arra specializálódott fórumok, ahol a politikust politikáról, a sportolót sportról és a zenészt zenéről kérdezhetjük, és kimondottan tabunak számítanak az olyan pontok, hogy miért nem szült, mikor szül, milyen volt a szülés. Mindennek megvan a maga ideje és helye: a tartalmas szórakozás, a hasznos információ és az igényes művészet azonban nem minden esetben jön házhoz a saját lábán, hanem bizony olykor-olykor nekünk kell mennünk utána. Bizony. Tény, hogy némi idő, fáradság, pénz, energia és műveltség szükségeltetik hozzá, de pontosan ez teszi a dolgot értékessé számos esetben.

“A mainstream eleve csak szar lehet, ha az alkotó rokonain és a szűk beavatott rétegen túl más is ismeri a produkciót, az már az elkurvulás bombabiztos jele.”

A fenti attitűd főként az underground entellektuellek sajátja, a kizárólagosság sznobizmusa egyes szubkultúrákban odáig fajul, hogy ne hirdessük, mutogassuk, vállaljuk, osszuk meg a nekünk tetsző produkciót, mert így a lényegi mondanivaló elkorcsosulva válik trendi tömegcikké, a műalkotás pedig termékké alacsonyul. Drága barátaim: WTF?! Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha számos általam értékesnek tartott könyv, vers, zene, virtuál-art etc. komoly ismertségre tenne szert, mert úgy érzem, olyan értéket képviselnek, amik  – naivan fog hangozni – az emberiséget előbbre viszik. A sznobvilágban gyakori “divatmajom” kifejezést már csak azért is nevetségesnek találom, mert akinek érdeklődése valami iránt nem őszinte, az úgyis csak ideig-óráig kapcsolódik bizonyos körökhöz. Maga az érték viszont mindenkié: megosztani kell, nem kisajátítani.

Nem mindenki szereti - no és? Így jó

A másik oldalról közelítve pedig az is röhejes elképzelés, hogy minden, ami szélesebb réteget szólít meg, eleve csak és kizárólag igénytelen lehet. Jó, persze: a vizet mindenki fogyasztja, a különféle leveseket azonban nem minden ember szereti – a víz átlátszó, kevés szubsztanciával bíró valami, míg a leves komplexebb, súlyosabb, változatosabb receptek szerint készülő étel. Tehát a könnyen emészthető “vízre” mindig is nagyobb igény lesz, mint az erősebb gyomrot igénylő egzotikus levesekre, de ez nem baj, hiszen a lényeg a keresés-találás öröme és a választás szabadsága.

Ez pedig egyedül rajtunk múlik, hiszen nem az a fontos, hogy mit tolnak kéretlenül az arcunkba, hanem az, hogy mi mit választunk. És nem egészségesebb, izgalmasabb talán a változatos koszt, amibe azért egy-egy tábla csoki vagy hamburger is lelkifurdalás nélkül belefér?

Galsai Dániel, Albert Györgyi pasija a következőképp szólt két héttel szegény Györgyi halála előtt:

Alkoholizmus? Nem, nem vagyunk alkoholisták. Épp csak annyit iszunk, mint két bohém újságíró.

Miért, az nem ugyanaz?

Ajánlott irodalom>>

Mit tennél, ha tudnád, hogy már csak pár órád van hátra? Ha a térkép a lábaid alatt rajzolódna át, romba döntve mindazt, amit ismersz és szeretsz? És hogyan viselkedne a többi ember, a kormány, a döntéshozók, ha látnák, ahogy elpusztul a Föld? A 2012 című vizuális szuperprodukció pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ a nagy katasztrófafilmek klasszikus eszköztárával és a családi mozik korhatár nélküli örök kliséivel. Mindezt azonban olyan szórakoztató módon teszi, hogy még azt is megbocsátjuk, ha a benzinnel tankolt repülőt egy hobbipilóta-hallgató plasztikai sebész vezeti.

Az interneten a "baljós évszám" közeledtével egyre gyakrabban keringenek a jövendölések arról, hogy 2012. december 21-én lesz a világvége

A maja naptár 2012 december 21-én ér véget, a történelmi tény azonban csupán legenda marad egészen addig, amíg a bátor afro-amerikai geológus, Adrian Helmsley fel nem fedezi, hogy földgolyónk lejárati dátuma valóban ez a nap. Az Egyesült Államok (fekete) elnöke a G8-cal és a világ szuperhatalmaival karöltve egy gigantikus hajót épít (ami valójában egy bárka – finom bibliai utalás), hogy megmentsék az emberiséget… pontosabban szólva a világ elitjének azon kivételes helyzetben lévő tagjait, akik képesek leperkálni az 1 milliárd euró/koponya árfekvésű jegyet az életükért vagy kivételes politikai-gazdasági szerepet töltenek be a világban. A fennmaradó 6 milliárd ember smafu.

Közéjük tartozik Jackson Curtis, a bukott író is, az egzisztencia nélküli hurráoptimista, akit még saját fia sem tisztel, ám a film végére – lám, a rendező Ronald Emmerich nyilván a Disney-délutánokon is buzgón jegyzetelt – mégis szuperhőssé avanzsál. Jackson a többi emberhez hasonlóan mit sem sejt, amikor az első tektonikus lemezmozgások kettéhasítják szemei előtt a padlót, és egészen addig kissé ügyefogyott, ám szeretni való vasárnapi apuka marad, amíg egy véletlen folytán tudomására nem jut a végveszély. Ettől a pillanattól fogva azonban egyesül az Armaggedon, a Deep Impact, a Holnapután, a Tűzhányó, a Dante pokla, a Titanic, A mag… egyszóval az összes létező észak-amerikai katasztrófafilm, amelyben minden tragédia épp egy centiméteren múlik és valamennyi karakter reakciója komikusan kiszámítható és tipikus.

A film 200 millió dolláros költsége a látványra ment, nem a sztárgázsikra

Elképesztő, realisztikus pontossággal megrajzolt gigászi jelenetekben lép ki medréből az óceán cunamit okozva, tör ki a hegy gyomrában alvó láva, maga alá temetve városokat és kultúrákat, miközben kártyavárként omlanak össze a civilizált világ jelképei és státuszszimbólumai: az apokalipszis hegyeket, síkságokat, tengereket, országokat és népeket töröl el a Föld felszínéről (lám, hiúságok hiúsága, még Las Vegasból is csak egy tábla maradt a füstfelhőben). Közben pedig kapunk az arcunkba egy adag jellemábrázolásba ágyazott déja vu-t: van őrült, aki igazat beszél, akad ellenszenves, pöffeszkedő pacák, aki még az anyját is eladja a biztonságáért, színre lép az igazságos fekete, aki 20 percenként elmondja, hogy “az embereknek joguk van tudni” és ott van Jurij, a komikus orosz maffiamiller (ezt a karaktert általában Igornak szokták hívni), aki kezdetben a hatalom és a pénz alattvalója, a film végére azonban önzetlen, önfeláldozó szeretet költözik a szívébe. A karakterekhez hasonlóan az epizódok is a katasztrófa-zsáner családi mozidélutánnal hígított elegyét adják: a vetélytársak a közös cél érdekében békejobbot nyújtanak egymásnak a lávatengerben, a haraggal elvált apa és fiú lélekben újra egymásra talál, a családtagok könnyesen búcsúznak az utolsó pillanatban, szerelmesek a halál szorításában találnak egymásra, a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz büntetését.

A mesterien megkomponált látvány és a sok rongyosra koptatott közhely kontrasztja mellett persze végig ott vibrál a nézőben számtalan filmtől valóságosabb kérdés: vajon mi mit tennénk? Hogyan viselkednénk? Milyen esélyeink lennének a túlélésre? Hogyan fogadnánk a halálos csapást? Kitől, hogyan búcsúznánk el? És a még ezektől is fontosabb, alapvető emberi kérdések: vajon úgy élünk, hogy elmondhatjuk magunkról, hogy mindent megtettünk azért, hogy építsünk és befogadjunk, üzenjünk és megértsünk, szeressünk és szeretve legyünk?

Tökéletes katarzis, profi feloldással a végén – American number 1 quality, akár a Cinema City gigapopcornja.

American Number 1 Quality popcorn