Vajon tehet-e az ember arról, hogy olyan, amilyen? Amit szeret, amire vágyik, ami érdekli, ami vonzza? A természettudósok és darwinisták szerint nem, és még a különféle vallási irányzatok és ezoterikus iskolák képviselői is aláírják, hogy még ha magunk is döntünk a sorsunkról születésünk előtt, semmi esetre sem azzal a tudatunkkal tesszük, ami jelen testünkben is elérhető számunkra.

Who are we to judge what is right and what has purpose for us? (gyöngyösi hobbikert-fotó)

Azzal nem vitatkozék, hogy ahogyan az ember képes rengeteget hízni vagy fogyni, úgy a belső tulajdonságain is képes csiszolni: ez nyilvánvaló. De mi történik azokkal a dolgokkal, amelyek csupán a legmélyebb ösztönszinten realizálódnak? A szerelem, a vágy, az undor, a vonzódás csupa olyan dolgok, amik kívül állnak alakítható tudatunkon. Eldönthetjük, hogy lépünk-e valamit az ügyben vagy ignoráljuk a gondolatot, elnyomjuk a késztetést, de maguk az érzések nem esnek uralmunk alá, kiszolgáltatottabbak vagyunk velük szemben, mint ama bizonyos “szükségét végző vadállat”.  Márpedig valamennyi komoly döntésünk az életben – és persze az összes jelentéktelennek tűnő hétköznapi cselekedetünk – valahol az ösztönvilágunkkal kapcsolódik. Észrevétlenül és tudattalanul is ezek az érzések és sejtések mozgatnak bennünket, a kontroll csak gát a folyón, ami bármikor átszakadhat. Hogyan is bánthatnánk bárkit is azért, amilyen – tehát még csak nem is azért, amit tesz?

Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, miért nem vagyok csendes, holdszerű, vénuszi, befogadó, passzív, alázatos, gondoskodó, vagy legalább egy fokkal közelebb egyes női princípiumokhoz (amiket csak a konzervatív közegek társítanak kizárólag nőhöz, a valóságban nemfüggetlen fícsörökről van szó). Ennek egy része hozott anyag, kisebb része “hozzáadott érték” – nature versus nurture – és nyilván azért mozgatja pont a fentiekben ismertetett minőség a képzeletemet, mert én magam nem ilyennek születtem. Vagyok, amilyen vagyok – de hol tehetnék én arról, hogy mi tetszik, mi érdekel, mi vonz, mihez van affinitásom és mi tölt el viszolygással? Éppen ezért ügyelek arra, hogy senkit ne ítéljek el pusztán azért, amilyen. Nem amiatt, amit csinál, ahogyan viselkedik, hanem amiatt, amilyennek született.

A srác bosszúból tálalt ki a Blikknek, mert nem kapta meg a beígért összeget

A katolikus Istent csak aszexuálisok és elfojtott heterók szolgálhatják?

Erre gondoltam akkor is, amikor hallottam a fiatal csókának szexért jó pénzt ajánló jászberényi pap esetéről, akit apám – mint egyházi események fotósa – jól ismer. Segítőkész, elkötelezett lelkipásztornak írta le, akihez a környékbeliek bizalommal fordultak -  és aki történetesen nem tudott lemondani a nemi vágyakról, bónuszként pedig még homoszexuálisnak is született. Nem állítom, hogy gratuláljunk a hőstettéhez, de vajon van-e jogunk ítélkezni felette, vajon megkérdőjelezhetjük-e hivatástudatát és jószándékát pusztán azért, mert a kétezer éves dogmákat keresztülhúzta az emberi ösztön? Márpedig a jászberényi hívek többsége – az überkatolikus, szupervallásos, megbocsátó “Isten gyermekei” – így cselekedtek, és magára hagyták, kővel dobálták a katolikus szemszögből nézve “megbotlott”, “sátáni gonosz által megszállt” plébánost, az érsek pedig azonnal felmentette az “isteni szolgálat” alól, egyes híresztelések szerint pedig egy bigott hívő gyújtotta fel a templomot, ahol az atya szolgált. Talán valóban hiba volt hazudnia, de katolikus papként nem volt túl sok választása, ez tény. De mégis, hol írja azt az Újszövetség, hogy egyedül az aszexualitás vagy az elfojtott heteroszexualitás tesz alkalmassá a közösség szolgálatára, a betegek gondozására, a szegények segítésére, az “ige” hirdetésére? Egyáltalán, hol van már a katolikus egyház ezen funkciója manapság, a 21. század urbánus vidékein?

Nő, házas, leszbikus – és püspök

Eva Brunne párja is lelkipásztor egyébként

Bár ezentúl sem tervezem, hogy a szervezett vallás követőjévé avanzsálok, jóval emberibbnek – nem feltétlenül jobbnak vagy rosszabbnak, egyszerűen emberibbnek – tartom a svéd evangélikus egyház hozzáállását. A lutheránusok is keresztények, csak kicsit másképp: a tény, hogy Härnösandból származik a világ első nyíltan leszbikus – boldog párkapcsolatban élő – női püspöke, elmond egyet s mást a skandináv demokrácia fejlettségéről. Az 55 éves Eva Brunne-t a hétvégén szentelték Stockholm püspökévé az uppsalai katedrálisban. A nő, aki egész életében a hite szerint élt és több száz emberen segített, nyíltan vállalja, hogy leszbikus: evangélikus (lutheránus) lelkipásztorként boldog házasságban él párjával, és ketten egy három éves gyerek szülei. Jellemző a hazai közönségre, hogy amikor az erről szóló cikket megírtam, máris sűrű anyázásba fogott egy forrófejű minitini, aki valószínűleg az anyatejjel szívta magába az intoleranciát: nekem kellett felvilágosítanom, hogy a, férfi és nő egyaránt szolgálhatja a közösségét/Istenét, fölösleges dogma a nemi diszkrimináció; b, mi a gond azzal, hogy a vallási méltóságok is választhatnak párt maguknak, amikor az ember alapjáraton társas lény?; c, miért kellene úgy csinálnunk, mintha nem léteznének homoszexuális embertársaink, amikor mindig is léteztek és létezni fognak, tehát jobb megbarátkozni társadalmi jelenlétükkel és legális keretet adni mindennapjaiknak. Ezt persze csak a problémásabb lelkivilágú, bigott katolikusfajtának kell részletesen elmagyarázni, az egészségesebb gondolkozású ember – vallástól és hitvilágtól függetlenül – tisztában van mindezzel.

A mai poszt persze nem valami LMBT-promóció akart lenni: egyszerűen sokat gondolkozom azon, vajon milyen hatalmunk van ösztöneink felett, és vajon kinek van joga bárkit is elítélni az érzéseiért, alaptermészetéért… azért, amilyen a másik ember mélyen legbelül, a társadalmi konvenciókon és neveltetés során berögzült mintákon túl.

Egyszerűen vagyunk, amilyenek vagyunk – mert ilyennek születtünk. Heterók, homók, extrovertek, introvertek, aktívak, passzívak, szangvinikusak, melankolikusak, flegmatikusak és kolerikusak… Nem érdem, nem dicsőség és nem diadalmenet, nyilván jobb esetben egy életen át küzdünk azért, hogy az adott framework-ön belül jobbak, hasznosabbak, boldogabbak legyünk… de ami az egyik ember mennyországa, az a másiknak pokol. Tökéletes út pedig éppúgy nem létezik, ahogy tökéletes ember sem… akkor meg minek bántjuk folyton egymást, ahelyett, hogy a magunk dolgával törődnénk?

Depeche Mode és The Cure – tizenöt éve óriási klubélet épült köréjük országszerte, közönségük persze ma is főként későharmincas figurákból áll, de a placcon megjelennek a huszon-sőt tizenéves fanok is.  Gyöngyösön épp csak bontogatja szárnyát egy mélyen underground és földszagú, ám annál emberarcúbb klubkezdemény Hangraforgó néven, aminek a Tiszti Klub ad otthont a város szívében. Legutóbb márciusban jelentkeztünk onnan, akkor a két tribute banda mellett a borhelyzetet is felmértük, most csak simán darkultunk és élveztük az esőmentes két órát a jó társaságban.

Szokás szerint betoltunk egy méretes pizzát a Paparazziban indításként

“Zenetörténelmet nem fog írni tribute banda, mivel eleve alárendeli magát olyan zenekar munkájának reprezentálására, aki ezt a fejezetet már megírta. Az adott rajongótábornak egyfajta kisebb színházat, showt tud csinálni: ez kikapcsolódás, móka, szórakozás – nem több -, amivel kiélheti ezirányú vágyát egy rajongóból avanzsálódott zenész, bízva abban, hogy a közönségnek, a rajongótábornak is örömet szerez közben” – mondta a Black Celebration-Pornography frontember Árpi, amikor a buli előtt a feldolgozásbandák rendeltetéséről beszélgettünk.

És tényleg: családias közeg, csupa ismerős arc mindenütt, és a jó öreg farkasmályi bor minden mennyiségben. Örülök annak, hogy itt azért felnőttebb közeggel találkozni, mint sok bulihelyen, bár tényleg nem vagyok elitista kornáci.

Így tolja a Pornography - nagyonnn darkk kép

Picit retró, mégis modern: és a jó hír, hogy a srácok-lányok fejlődnek, nem csak azért, mert elfogult vagyok velük, hanem mert egyre többet próbálnak, kísérleteznek más projektekkel és közben újabb és újabb helyeken lépnek fel. Rutinos, összeszokott formációkról van szó, jó látni a fejlődést. Üröm az örömben, hogy Laci sajnos melózott, így egy gitárossal kevesebb volt, de azért elpartizgattunk így is. A Tiszti Klub hangzása pedig meglepően jó, látok potenciált az ottani bulikban.

... és így tolja a Black Celebration (dark-faktor itt is magas)

Fotókat sajnos alig tudtam készíteni, mivel ezúttal én voltam az operatőr: izomláza is van a karomnak. Azért szerencsére tanultam ezt-azt az első vicces próbálkozás óta: ha kamerázol, ne izegj-mozogj, mert rémálom lesz a vágás, óvatosan válts pozitúrát és ne zoomolj orrba-szájba… itt valahol véget is ér a tudományom, de állítólag remek felvételek születtek (legalábbis ez derül ki Zsombor hajnali sms-áradatából – csak remélni tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a felvételt visszanéző muzsikusgárda elégedett a saját ábrázatával, hiú népség a pasik, na). Can’t wait to see more.

A partisorozat egyébként egy dologgal fejleszthető: ütős afterpartik a koncertek után. A lakóközönség még ódzkodik a gondolattól… pedig. Pedig!

Furcsa, perverz vonzódásom a devianciához ma bizarr screenshotokban nyilvánul meg: a komikus, a naiv és az ostoba (majd ti eldöntitek, melyik melyik).

Ezért jó, ha vicces nickeket választunk. Lehet, ha Romeo vagy Raffael lennék, CB már nem követne. A Vaddisznó viszont ezek szerint autentikus ősmagyar névnek tűnik.

Lovas társkeresők, egymás között. Asszem, ez is olyan belterjes közeg lehet, mint a Barátok közt vagy a magyar gothique szín: mindenki volt már mindenkivel…

Melcsi hívta fel a figyelmünket a Zene.hu remek cikkére: igazi gyöngyszem, köszönjük! Tudom, a, az vesse az első követ, aki… b, az online szépsége a gyorsaságban van… de azért könyörgöm, az elkövető legalább utólag átolvashatta volna, mit is írt (és hogyan). Már a szövegközi alcím is furcsa, nem kéne egyeztetni az alanyt az állítmánnyal? Szegény József Attila, akit úgy szeretek (Petőfit már kevésbé) most bizonyára forog a sírjában. Az utolsó mondatot már nem is értem: nincs baj a több alannyal, de más helyen? Hm. A szöveg többi részét meg se mertem nézni. A hónap leggányabb sajtóanyaga ehhez képest smafu. Szép munka.

Mostanában 24/7 katatón szunyofénné avanzsáltam, már nem kettőkor fekszem és tízkor kelek, hanem huszonkettőkor fekszem és kilenckor álmosan erőszakolom kifele magamat az ágyból. Ha valakinek van ismerőse, aki alváskísérletekért fizet, ajánlom magamat: nagyon jó vagyok az ágyban, tizenöt órákat egy pozítúrában végigszunyálok, ha hagynak. Anyway. Nincs időm és energiám a nagycikkekre, holott már kétszáz éve tervben van a diszkalkulia-diskurzus is, csak sajnos a sok aprómunka mellett nem jutok a nagy dolgok közelébe. Addig is bekukkantottam hát egy nemzetközi diszkalkulia-fórumra.

Jó barátom, a vaktérkép (vagy ez Rorschach?) Majdnem annyira komálom, mint a menetrendtáblázatokat böngészni hajnalban a trolimegállóban

Először is, mélyen megdöbbentett az az elképesztő betegség-tudat, amivel a szülők, tanárok és gyerekek körüllihegik a témát. “Borzalmasan kiborultam, amikor kiderült Emmáról, hogy diszkalkuliás” – írja az egyik szülő, mintha legalábbis egy halálos betegségről lenne szó. Nem mondom, az életminőséget befolyásolhatja a probléma, de főként akkor, ha a nem elég toleráns a tanári gárda átlagot von* a matematika jegyekből, ahelyett, hogy összeadná azokat az évvégi osztályzáskor. De egyébként nincs nagy para, tanulási nehézségbe viszonylag ritkán halnak bele a népek.

Elég jól megvoltam eddig diagnózis nélkül is, ám most, hogy tudom, merről** fúj a szél, lényegesen javult az önértékelésem: kiderült ugyanis, hogy nem öt különböző dologban vagyok rossz, hanem egy bizonyos kondíció okoz problémát több különböző területen. Nevezetesen: a, számolás; b, tájékozódás; c, térbeli érzékelés (mozgássorozatok elsajátítása és tükörmozgás leutánzása); d, szabályok megértése és alkalmazása (pl. társasjáték); e, pénzügyi tervek készítése, megértése (csinálja meg a könyvelő, és kész). Szóval, remek dolog ez a diszkalkulia, mint átfogó terminus technikus és gyűjtőnév a hiányosságaimra, amik néha vicces szituációkba sodornak.

Aggodalomra már csak azért sincs ok, mert a mindennapi élet mezején még kimondottan szórakoztató is tud lenni a helyzet:

- csupa izgalom az élet, akárhányszor számolom meg gyors egymásutániságban a zsebemben lévő aprót, mindig más eredmény jön ki;
- minden aluljárót alkalmam nyílik több szemszögből is alaposan megvizsgálni, hiszen meglehetősen ritka, hogy a metróból kilépve eltalálom, hol kell felmenni (mármint a nagyobb csomópontoknál, ahol ritkán fordulok elő: Kálvin tér is a bitch);
- mindig (=megszokott útvonalaimon kívül folyton) ott a meglepetés izgalma, hogy vajon melyik irányba fog elindulni a villamos, vagy hova repít éppen a busz (ha nem hibáztunk rá, akkor pedig jöhet a meghitt hangulatú városnézés);
- nagy örömet szerzek minden félszemű Down-kórosnak egy vidám baráti társaságban azzal, hogy garantáltan én értem meg utoljára a társasjáték szabályait (hacsak nincs leírva vagy lerajzolva az egész);
- utólag – úgy az ötödik kerülőút után – mindig jót mulat az ember a sajátosan bizarr útvonalterven, amire épp elméjű figura álmában sem gondolna (igen, a kreativitás!);
- mindig rendkívül egyedi koreográfia születik, valahányszor valaki csoportmozgásra próbál tanítani (legyen az arab táncház turistáknak vagy színházi darabhoz szükséges csoportjelenet, vagy akár egy bizonyos sporthoz elengedhetetlen mozgássor);
- a heveny arcvakságnak köszönhetően új ismerősök akár minden órában (láttam nemrég egy dokufilmet egy New York-i újságírólányról, aki a diszkalkuliás lévén olyannyira arcvak volt, hogy a saját munkatársait sem tudta megkülönböztetni – az azért szar lehet, én mondjuk csak a két hetente egyszer felbukkanó szembeszomszédot nem ismerném fel idegen kontextusban, mondjuk a színházban, de komolyabb gondjaim ezért ezen a területen nincsenek… igaz, a Casablancában minden pali ugyanúgy néz ki…).

Szóval, nincs itt gond egy szál se. Most pedig megyek aludni, mert az ágyban azért még mindig verhetetlen vagyok (nem úgy, mint szegény Rihanna).

“No igen – mondta Vaddisznó elmélázva – azért mert nem én találtam ki, attól még lehet, hogy nem igaz…” A mondat a hét aranyköpései közé emelkedett, aztán jöttek Claudia “letiltott” (=ügyes marketingfogásként két részre osztott) Playboy-fotói, és mindez eszembe juttatta klasszikus, már-már unalomig elemzett médiahekkeket. Fölösleges lenne most ezeken az agyonrágott csontokon csámcsogni, ezért inkább nézzük azokat az eseteket, amikor semmilyen stratégia nem volt a történtek mögött, mégis mindenki azt hitte, hogy ügyes gerillamarketingről vagy kreált botrányról van szó.

• Marsi Anikó élő adásban sírt

Mi történt? Az egyik esti adásban halálos beteg kislány történetét mutatták be, meglehetősen “ügyesen” (hatásvadász módon, Bárdos Andris szerint az árvíznél ugyanis csak a beteg gyerek ábrázolható jobban a képernyőn). Síró szülő, okosan-bátran beszélő gyönyörű kisgyerek, kórház, drámai hangeffektek, ami kell – a produkció mentségére szól, hogy a nézettségnövelés mellett azért jótékony célja is volt a dolognak. Az utolsó kocka után a stúdióé volt a szó, és műsorvezetőnk bizony alig látott ki a könnyei közül, el se tudta mondani a következő sztori felkonfját.

Hogyan reagálta le a sajtó? Másnap az összes bulvárlap arról cikkezett, hogy Marsi Anikó milyen ügyesen hívta fel magára a figyelmet és növelte a nézettséget azzal a pár “látványosan” elmorzsolt könnycseppel, főműsoridőben. Jól hangzik, pedig a valóságban csak kiesett a szerepéből egy percre, hatása alá került a kétségkívül szomorú történetnek, ami alapjáraton minden egészséges lelkületű emberben megmozdít valamit, kisgyerekes anyukaként pedig nyilván még nehezebb volt függetlenítenie magát a történettől.

• István Dániel élőben anyázza a sztárokat orrba-szájba

A Cosmo valóra váltotta minden szerkesztő rémálmát... Na, ez tutira nem hekk vót!

Mi történt? A sztármagazin műsorvezetője nem vette észre, hogy már adásban van, ezért a bejátszásokat poénos(nak vélt) alámondásokkal dobta föl, vérig sértve ezzel jópár celebeket: Király Lindát frappánsan ledisznózta, Deutsch Anita kapcsán pedig kedvesen megkérdezte, “miért szül egy férfi”. A celebek többsége persze vérig sértődött, holott csak egy rossz poénról volt szó… no de nem véletlenül az minden riporteriskola első leckéje, hogy “civil szöveget kamera előtt soha”.

Hogyan reagálta le a sajtó? Természetesen már másnap több helyről lehetett hallani, hogy az RTL Klub remek módját választotta a gerillamarketingnek, jópofa kis ingyenreklám, amit civil és profi egyaránt örömmel terjeszt és gerjeszt (hát igen, meg kell hagyni, hogy az ilyen sztori lényegesen tálalhatóbb, mint az olyan instant sajtóhírek, miszerint “nagy meglepetés érte a Josh és Jutta formációt”, aminek már a második bekezdéséből kiderül, hogy burkolt reklámja egy utazási irodának). Pedig nincs itt szó gerillatevékenységről, István Dani egyszerűen beszopta a pélót, megesik az ilyen.

• A valóságshow egyik szereplője lecigányozza a másikat – botrány!

Mi történt? A három sztoriból ez volt az, amelyiket testközelből láttam, mivel magam is a produkció kerettörténetén dolgoztam akkortájt. Az éjszakai online live stream szemtanúvá tette a nézőket, amint az egyik lúzer a bukott realityben azt mondja a másiknak, hogy “menj vissza a Gangeszbe fürdeni”, mire a nem éppen idén barnult fiatalember magából kikelve szitkozódik és leköpi a lányt. Eddig a sztori.

Hogyan reagálta le a sajtó? Minden létező fórumon megjelent a hír, hogy a nézettséggyilkos műsort (ami olyan ramatyul teljesített, szemben az általunk vitt online verzióval, hogy még az ELŐTTE futó családi filmet is kevesebben nézték miatta) az angol Big Bránerből vett fogásokkal próbálják feldobni.

Bónusz-inszájt: Pedig mi volt a valóság? Amikor reggel beértem a villába, – rendhagyó módon – már mindenki ott volt, a line producer elhaló hangon közölte, hogy botrány volt az éjjel. “Hála az égnek!” – sóhajtottam megkönnyebbülten, hiszen napi fix híranyag előállítására volt szerződésünk, márpedig események nem igazán történtek, ami témát szolgáltatott volna. A reggeli műszak külön fáradságos volt: a pernahajderek délután 1-ig ki se keltek az ágyból, márpedig 10-re már két hír kellett róluk… egy ilyen szetting alaposan próbára teszi tehát az ember fantáziavilágát, lássuk be, ezért érthető, hogy örültem, hogy az első két hírem témája per se adja magát.
- Nem írhatjátok meg, az sem biztos, hogy le fog menni adásban – mondta azonnal a rendező.
- Valószínűleg nem fog lemenni – tette hozzá a line producer. – Megbasz minket az ORTT, kiakadnak a nézők, magyarázkodhatunk…
- Mikor dől el, hogy mi lesz? – kérdeztem, hátha déli anyagnak már jó lesz a téma.
- Most megyünk a programigazgatóhoz, ott kiderül…
Aztán végül lement a cucc, nyilván nem sikerült izgalmasabb sztorivonalat összelapátolni helyette, ráadásul pár ezren már úgyis látták az egészet a neten.

Mindenesetre ha médiahekkel találkozom, azóta mindig eszembe jut, hogy talán nem is szándékos marketingfogásról van szó, hanem egyszerűen csak kicsúszott a lovasok kezéből a gyeplő… És ez bizony, gyakrabban előfordul, mint hinnénk…

And of my acts, I will admit, I’ve no pretensions
I’ve no regrets for all the things that I have done
My faiths, to me, are as foundations
None has the right to judge my soul but me

VNV Nation: Precipice

A végtelen vakromantika vodkában oldódott könnytengerében az ember amolyan dacos büszkeséggel vallja, hogy “soha semmit sem bánt meg” és büszke arra, aki és amit élete során megélt, hibákkal és ballépésekkel együtt, all inclusive csomagban. Egy darabig én is ebbe az illúzióba ringattam magam, de aztán rájöttem, hogy igenis feleennyi baromság is bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy kiborítsam magamat és a környezetemet: ergó ha visszamehetnék időben és térben, bizony kissé átírnám azért azt a bizonyos forgatókönyvet.

Late bloomer, mint én: a szeptember huszonötödikei, gyöngyösi napraforgó

Vajon más is ismeri azt az érzést, amikor sétálsz az utcán, és  egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – eszedbe jut az egyik ballépésed a bőséges repertoárból, aztán hirtelen – észre sem veszed – megállsz egy pillanatra és elmorzsolsz magadban egy szolid bazdmeget? Ilyenkor egészen elvörösödöm, közben pedig arra gondolok, hogy a túróban lehettem AKKORA marha, amekkora akkor voltam, amikor az adott kontextusban hülyét csináltam magamól (vagy éppen bajba sodortam szegény, szerencsétlen fejemet – bár a kettő többnyire kéz a kézben jár egymással)?

Igen, az én ifjúkori balfaszságaim zömében két nagy csoportra oszthatók:

1. Meggondolatlan, naiv, ostoba, hirtelen felindulásból elkövetett random hülyeségek, amikkel egész egyszerűen értelmetlenül bajba sodortam magamat. Csupa vérciki dolog kistini koromból és a felnőttkor hajnaláról, a pofámról lesül a bőr: szökés éjszaka iskolai táborból, verekedés, dacból hideg kövön alvás és látványos hiszti, BKV-ellenőrverés, kötekedő rendőr-rúgdosás, igazságtalan tanár úr kurvanyjába-küldése nyílt színen, kisebb, “jelentéktelen” svindlik, mint pl. a más igazolványával utazgatás vagy a magánterületen fényképezkedés, csupa válogatott baromság.

2. Szenvedélyes, túlzó, józan észt nélkülöző elmebetegségek, amik főleg arra voltak jók – arra viszont maradéktalanul és maximálisan – hogy utólag égő fejjel lehessen emlékezni rájuk. Ezen események fő területei: barátság, szerelem, rajongás és más elvont, nehezen követhető humanoid érzések. Ezt talán még kevésbé kell részleteznem, mint az előző pontot: mindenki csalódott és okozott már csalódást, csinált magából hülyét és égette le magát annak a bizonyos érzésnek árnyékában, amit József Attila igen találóan a szükségét végző vadállat védtelenségéhez hasonlított.

Szóval, legjobb esetben is csak annyit mondhatok, hogy igyekszem elfogadni a múltat és próbálom belátni, hogy a tévedések nélkül nem lennék ott lélekben, ahol vagyok – de hol van ez attól, könyörgöm, amiről a Faith and the Muse úgy vall, hogy live without regrets? Van olyan egyáltalán?

Szegeden töltöm a halloweent, már megvolt a városnézés is – csak sajna otthon felejtettem a fotóapparátot, jellemző módon. Hamarosan indul a farkasmályi, Irsai Olivér-vezette alapozókurzus az esti bulira, mely a beszédes Betonsziréna 3.0 nevet viseli (beszámoló holnap).

Világ életemben minden munkát elvállaltam, kivéve persze a már meglévő melók konkurenseinek felkéréseit – igaz, ilyenre a gyakorlat mezején még nem is volt példa. Ez persze nem kizárólag gazdasági döntés, hanem egyszerűen élvezem, ha sokféle dolgot csinálhatok.

Elsősorban a feladat megoldása érdekel, nem is mindig az adott terület. Sőt, az adott területhez nem is mindig értek mélységében, de ismerem azokat az eszközöket és metódusokat, amiknek segítségével a feladatot teljesíteni tudom. Szóval, nem dobtam még vissza soha semmit.

A napokban aztán összefutottam egy “szaktárssal”, aki már-már sznob módon szelektív, ha melóról van szó. Csak bizonyos dolgokat vállal el, és sosem végzett még aprómunkát. Érdekes párbeszéd alakult ki közöttünk:

- És te ezt megcsinálod? Csak így felhívnak, hogy holnapra kéne, és bevállalod?
- Még szép.
- De hát ez például egy ilyen adatrögzítés szintű, gyakornoki munka, amit bárki meg tud csinálni.
- Így van. Éppen azért vagyok rá büszke, hogy van legalább négy főszerkesztő az országban, akik valamiért pont engem hívnak fel, ha gyorsan kell valami.

Végül is minden relatív: ő cikinek tartja, én megtiszteltetésnek. Ahogy vesszük.

Rohad a világ pélója, mondta unokabátyám bő tíz évvel ezelőtt, és azóta bizony gyakran eszembe jut e frappáns mondás. Egy dolog az, hogy én nem vagyok az a papírforma szerinti csajos csaj és kicsit mindig kiakasztanak a sztereotíp, olcsó női magazinok meg a romantikus regények, ugyanakkor viszont az is biztos, hogy ha a péló rohad, akkor a világ női nemiszerve már réges régen elporladt. Csak állok és nézek, mennyi eszeveszett baromságra képes a nő deréktól lefelé a 21. században, pusztán azért, mert a teste legmagasabb pontján nem stimmel valami.

• Hüvelyplasztikai műtét, ami a bejáratot szűkebbé teszi

A fiatal nők a nyugati világban már megműttethetik magukat – és sokan meg is műttetik – ha nem elégedettek természetes vaginális adottságaikkal. Az extrém eseteket talán még csak megérteném, de egy Jennifer Aniston például miből gondolja, hogy eddigi kapcsolatai túlzottan tág bemeneti nyílása miatt futottak zátonyra? Eléggé liberális felfogású vagyok, felőlem bárki háromszemű küklopsszá műttetheti magát, ha attól érzi magát jól a bőrében, de itt még csak nem is a saját, hanem a belénk ürítő hímtag kedvéért szabadjuk át intimzónánkat. Mégis ki a fene lesz ettől szerethetőbb vagy akár kívánatosabb? És még ha az is lenne, ki a halál vágyik olyan társra, akit csak egy ilyen húzás tart mellettünk? A sok marha inkább örülne, hogy egészséges “odalent”, és hisztéria meg önkínzás helyett inkább más, fontosabb dolgokkal foglalkozna…!

• G-pont nagyobbító injekció és/vagy műtét

No, ez egy fokkal elviselhetőbb az előző pont agyréménél, elvégre első pillantásra itt a nő legalább saját magáért tesz valamit, nem szextárgy státuszát erősítve kurvul. De könyörgöm, hogyan helyezhetjük a testiséget olyan kiszámítható, fix alapokra, mint legérzékenyebb pontunk – a Cosmo szerint orgazmusgombunk – fizikai felpumpálása?! Mit vár vajon a nő ettől? Figyelmes, odaadó, szenvedélyes szerelmet és kölcsönös egymásrahangolódást?! Like WTF? Ráadásul kilépve az “önmagunkért tesszük” zsákutcájából, be kell látnunk, hogy ez az ipar is csak a szextárgy funkcióról szól: a legtöbb pasi azért parázik, mert csaja nem tud elélvezni, holott a nő az aktust magát kielégítőnek tartja. Oké, de ne ez legyen már a módszer és a megoldás, könyörgöm!

• Szülőcsatorna minden áron versus császármetszés parancsra
  

A nők egy jelentős része elképesztően önzőn áll az egész szülés-miskuranciához, mintha csak saját női teljesítményét óhajtaná fényezni ezzel (“megcsináltam, tehát Igazi Nő vagyok”). Két nagy csoportot figyelhetünk meg: a fanatikus természetesenszülőket és az értelmiségi, esetleg celebstátusban lévő picsákat, akik már huszonévesen kijelentik, hogy ők bizony fizetni fognak a császárért, mert fújfúj gátmetszés meg több óra vajúdás. Az első csoport lelkesen döngeti szoptatómelltartós mellkasát, hogy ő bizony fájdalomcsillapítás nélkül, TERMÉSZETES ÚTON szült két óra alatt (lehetőleg otthon, gyertyafénynél, mert “ez elsősorban hitbéli dolog és saját női energiánk megélésének bensőséges kérdése”), és mélyen elítél minden más lehetőséget ezen a sikamlós területen (elvégre a gyerek “örök traumát szenved, ha nem halad át a szülőcsatornán”, ehhez képest már valóban mintegy “mellékes”, hogy túléli-e az utat). A második csoport méregdrága magánklinikákon szül (a celebek és a vezérigazgatók saját maguk által kért időpontban, mert baszottul elfoglaltak meg amúgy is két hónap múlva fehérneműbemutató), és hajlandóak bármennyit leperkálni a dokinak, hogy az mindenféle külső körülménytől függetlenül megcsászározza őket. Úgy vannak vele, hogy ki az a marha, aki mondjuk 15 órát vajúdik, aztán szétcsapatja magát odalent, kitágul, mint egy viziló, szanaszét szakad és sebesre varratódik, amikor a tudomány és a technika évezredek óta lehetővé teszi, hogy egyetlen jól irányzott “huszárvágással” kézhez kaphassuk a hőn áhított utódot. Elképesztő, mennyien vannak, akik egyik-másik csoportba tartoznak, ráadásul a két nagy kategória folyamatosan öli egymást a már felvázolt elvi kérdés mentén (oké, néha persze álszent módon felsóhajtanak, hogy “azért persze a gyerek érdeke az elsődleges”, de a lelki terror azért megy tovább). Közben meg, az én szerény és kicsit sem szakértői szubjektív meglátásom szerint az ember inkább maradjon kussban és várja meg, mit mond a témában jártas szakember, aki jobb esetben már levezényelt párezer szülést, és képzettségének és tapasztalatának fényében valszeg tudni fogja, melyik megoldás a biztonságosabb – hiúsági és kényelmi szempontokat félretéve.

• Szűzhártya-visszaállító műtét és mesterséges szűzhártya

Arról már tizenegy évesen, barátnőm távol-keleti nógyógyász apukájának jóvoltából hallottam, hogy egyes muszlim országokból szép számmal érkeznek Magyarországra is fiatal nők izguló nőrokonaik gyűrűjében, akik házasságuk előtt “életmentő” szűzhártyaplasztikára tartanak igényt. Oké, bár az ember zsebében megfordul a bicska, azért hallottunk már ettől cifrább dolgokról is – például a csiklócsonkításról és a kisajkak átszabásáról konyhakéssel, otthon, a konyhában. Szóval a súlyosabb tájakról érkező történetek ugyan a hidegrázásig borzalmasak, de még ettől is durvább az a tény, hogy léteznek olyan nyugati civilizációból érkező, független nők, akik SZÜZESSÉGVISSZAÁLLÍTÓ MŰTÉTET kérnek és MESTERSÉGES SZŰZHÁRTYÁT vásárolnak maguknak. Like WTF? Mondja már meg valaki, hogy lett-e valaki már attól jobb ember vagy akár jobb nő, hogy szűzhártyája volt? Nem – mint ahogy attól sem, hogy elvesztette azt. Hagyni kellene már ezt a nyavalyás szüzesség-hájpot a francba, és akkor – talán – nem munkálkodna azon minden kistini, hogy mielőbb elveszítse azt, és nem lenne igény (más körökben… vagy ugyanott) szüzességvisszaállító műtétekre meg mesterséges szűzhártyákra sem. Vagy menthetetlenül naív vagyok?

All in all, ronda szétcsúszást látok női fronton, és ezen még az indiai típusú termékenységi erotikus hastánc sem segít, fákkit.

Mélylila és élénkrózsaszín pillangók a falon, csúcsos sárga sátorházikó, póniszálloda tükrös fürdőszobával és kékhajú barbie. Barnafürtös hatéves szaladgál a puha plüssszőnyegen, és lelkesen mutogatja, kitől mit kapott szülinapjára.

Sosem babaöltöztetőset játszottam, mindig történetmesélőset - azt viszont intenzíven

Ott az unokatestvére is, egy éves múlt. Ölébe veszi a kicsit, az hozzábújiik és mosolyog. A kicsi mindig nevet: megfogom a kiskezét és nevet, felöltöztetem neki a babát és nevet, rajzolok neki házat és nevet, megsimogat. Nagy kék szemei vannak és azok is mindig nevetnek. Nincs idő. Most van.

Jó lenne csak ülni a plüssszőnyegen és játszani a rózsaszín babaházzal meg a babaszagú kiscsajokkal, de jönni kell haza oldalt frissíteni, ügyeletes vagyok. Meg úgy egyáltalán, ezek a szülinapi bulik intim családi események, nem való oda a fél város.

Milyen természetesen, ösztönösen élik bele magukat a világba az egészen kicsik: nincs semmi bonyodalom, nincs stressz, nincs határidő… csak a színes-illatos, puha játékok vannak, meg a sok nevetés, ölelkezés és simogatás.

Nyitottak. Kíváncsiak. Érdeklődőek. Magabiztosak. Szenvedélyesek. Babaszagúak. A nagyobb igazi kisrealista, ha azt mondom neki, “mondjuk, hogy”, rögtön kijavít: “jó, mondhatjuk, de az nem úgy van. Tudtad, hogy a pónihoz fésülködő-asztal is van?” A kicsi még nem beszél sokat, de mindent okosan el tud mondani a szemével. Hogyan látja a világot vajon? Milyen lehet ilyen picikének lenni, amikor az élet még csak egy-egy mosoly, ölelés, simogatás meg tejszagú pelenka, mégis minden új, izgalmas, felfedezetlen és egy-egy nap az örökkévalóság? Milyen lehet ezt nézni egész nap és csodálkozni vele?

Nem is tudom, miért írtam ezt le, teljesen offtopic volt.