Bevállalom

Barátság

Büszkeségem fő forrása barátaim tehetsége és érzékenysége, szerencsés vagyok velük (ők a kemény mag). Egyébként akadnak mindenféle korú barátaim, haverjaim. Tíz évvel fiatalabbak és húsz + évvel idősebbek is. Fura? Nos, nyilván bizonyos élethelyzetek adott korra jellemzőek, de ezek a dolgok a maguk idején és helyén éppen olyan fontosak, mint a magunk problémái. A bölcsességet pedig nem az évek hozzák, hanem a tapasztalatok. Ugyanúgy az is igaz, hogy az örök fiatalság titka nem a ránctalanítókrémben, hanem a szellemben rejlik: a nyitottságban és a kíváncsiságban.

Bevállalás

Egy kötelező önismereti tréningen én voltam az egyetlen, aki beikszelte: ha egy ismeretlen csoport előadásán nem értem a feladatot, nyíltan rákérdezek a többiek előtt. Én nem is értettem, miért ne vállalnám, ha valamit nem értek, nem tudok. Mindig bevállalom: semmi sem szégyellnivaló, ami emberi. És egyébként is: kérdezni tudni kell.

Blogolás, kattintás, kommentelés

Naplóíró-pályafutásom még 1992-ben kezdődött egy Walt Disney-s kapcsoskönyvvel, aztán egészen 2000-ig frankón naplófüggő maradtam, majd némi szünet után 2004-ben átnyergeltem a blogokra. Itt a cél már nem csak az önismeret és a kreatív feszültség levezetése volt, hanem elsősorban az eszmecsere (azokkal, akiket szeretek, illetve akiket szeretnék jobban megismerni).

Az elmúlt években csak egy sima myspace blogot vezettem, amit ma is előszeretettel spammelek tele random postokkal, már csak azért is, mert:
1. Myspace-en van az összes közeli barátom és kedves ismerősöm, ezért ez amolyan napi hírlevél és kommunikáció, míg itt inkább saját magamnak gyűjtöm a gondolatokat, észrevételeket.
2. Jó a filter-rendszer, így aztán több a friends only, preferred list only és private entry – ami egyéb blogfelületeken cikornyásabban lenne kivitelezhető persze… Mert hát ugye, ami a szívemen, az a számon. Történik valami, és nem bírom ki, hogy ne legyen egy órán belül a neten. Borzalom.
3. Másra is használom a myspace-et, azzal együtt, hogy olyan az error-aránya és a spam-védelme, amilyen…

Egy átlagos blogbejegyzés huszonnégy óra alatt cirka száz oldalletöltést él meg, ehhez képest kapok öt kommentet. A vicc az, hogy a barátaim sokszor írnak inkább privát üzenetet, mint nyilvános hozzászólást – akkor is, ha teljesen általános és abszolút publikus a mondandójuk. Pedig mennyivel izgalmasabb, amikor egy gondolatébresztő téma kapcsán ötven-kommentes vitafórum alakul ki…! Oké, ez persze nálam csak a legritkább esetben fordul elő. Konkrétan a fél kezemen meg tudom számolni, hány ilyen volt. Az átlag a napi négy-öt komment, oszt csókolom.

Fel nem fogom, miért hallgatnak a bárányok. Egyáltalán, hogy képesek befogni a szájukat? Én elolvasok egy bejegyzést – amit vagy kedves cimbora írt vagy érdekes a topik, jobb esetben mindkettő – és egyszerűen nem bírok magammal, megindul a kezem a billentyűzeten… kész, ennyit az önmegtartóztatásról.

Ehhez képest a legtöbb ember pont fordítva működik. Elolvasnak valamit, tetszik nekik, érdekesnek tartják, felháborodnak rajta, kifordul a belük az undortól, vérig sértődnek, satöbbi – és aztán x a lap tetején, egy darabig még fortyog bennük a betűhalmaz, aztán elfelejtik az egészet.

Már ha egyáltalán vették a fáradságot, hogy kattintsanak. Az abszolút pet peeve-m: amikor random ismerős naponta több csatornán megkérdezi, hogy vagy, mi van veled, mit csinálsz manapság, mi foglalkoztat, etcetera, de egyszer nem kattintana a blogodra, hogy esetleg első kézből, instant választ kapjon a kérdéseire. Számomra ez is idegen és fura attitűd: én ha kíváncsi vagyok, kattintok. Sőt: sajnos akkor is kattintok, amikor nem vagyok kíváncsi. Igazából folyton kattintok, és közben pedig kattog az agyam.

Egyéniség

Nem szívesen mondom azt, hogy más vagyok és másként gondolkozom: minden ember más és másként gondolkozik, ebben kéjelegni tehát fellengzős marhaság. Mégis gyakran kapom azon magamat, hogy a környezetemétől eltérő, láthatatlan szálak mozgatnak. Ez a rovat főleg azért jött létre, mert fontosnak tartom, hogy formát kapjanak gondolataim, életelveim – egyéniségem.

És vonzódom a furcsához, a “deviáns szépséghez” – és mindenhez, ami más (itt nem elsősorban külsőségekre gondolok).

Harag

Általában mindenkivel jól kijövök, és kellemes csapatember vagyok. Ha viszont túlcsordul a pohár, szenvedélyesen és őrülten tudok haragudni. Általában persze hamar elpárolog a düh, nem vagyok haragtartó – sőt. Szeretem a békét (nahissz, Mérleg vagyok), ezért néha még én inditványozom a fegyverszünetet, miután vérig sértettek, megbántottak, kihasználtak. (Bizonyos emberek képtelenek beismerni hibáikat és bűnbánatot gyakorolni – szerencsére egyre kevésbé törődöm a sleppel. Gyerekkoromban napokig bőgtem a veszekedések után, ma már azon kapom magamat, hogy a legkevésbé sem izgat az általam sokra nem tartott emberek véleménye. Ez néha megijeszt.)

Haza

Nosztalgikusan és konzervatívan szeretem a földemet, és a Nem tudhatom irodalmunk egyik legszebb verse. Néha szidom, mint Ady föl-földobott köve, de nem akarok máshol élni. A magyar nyelv pedig gyönyörű és komplex.

Emellett teljesen természetes számomra, hogy az univerzum minden népe egyenrangú, és nincsenek jobb vagy rosszabb nemzetek. Világpolgár vagyok, és úgy vélem, mindenki ott éljen, ahová a szíve húzza – ez pedig nem minden esetben az a hely, ahová a gólya hozta.

Horoszkóp

Mindig jókat mulatok a magazinos horigyáron, pláne az ilyesmin: “jobb, ha ma vigyáz, mert ha figyelmetlen, akár komoly baleset is értheti” – lol. Ez igazából szórakozás, nem tudomány.

Az asztológiának elleben létezik komoly ága, amire érdemes odafigyelni. A tudományos megfontolásokon túl én komolyan hiszek abban, hogy az ember nem független az univerzumtól, és létezését igenis meghatátozzák a fényszögek, amelyekben született.

Bizonyos dolgokat eddig is tudtam magamról, de a miértekre csak akkor kaptam választ, amikor komolyabb figyelmet szenteltem saját képletemnek. Nagyon érdekes és összetett kérdéskör ez.

Az inkák szerint...

Írás

Mélyebb összefüggéseiben rá kellett jönnöm, hogy az írás lényege egyáltalán nem a szavak, a mondatok vagy a bekezdések mélyén rejlik. Ez egyfajta látásmód: ahogyan látod a világot, ahogyan fennakad a szűrődön az, amit a legtöbb ember nem vesz észre (vagy csak nem tudatosít magában). Ehhez hihetetlenül ki kell tisztítani a szivet… és ki kell nyitni azt az ablakot, hadd jöjjön be minden.

Én ebbe a dologba szerelmes vagyok. És ennek megfelelően gyötrődöm is miatta.

Írónő?

Your mother. Az író simán író, és teljesen mellékes, férfinek vagy nőnek született-e éppen. (Hát ez leszek én, ha nagy leszek… :))

Persze én is szoktam csajosan írni csajos dolgokról, ez igazából játék a szavakkal, hangulatokkal – mint bármi más az írásban.

Kor

Nem hiszek a “hány éves korodban akarsz…” kezdetű kérdésekben. Az, hogy mit mikor csinálok, nem attól függ, hányadik születésnapomat ültem legutóbb, hanem hogy mikor érzem úgy, eljött az idő, megérett a helyzet. A korhatárokban sem igazán hiszek: tíz évesen olvastam az Exodust és a Quo Vadist, és tudtam értékelni mindkét könyvet – viszont ma sem nézek 18+ karikás boncolásokat és pszichothrillereket.

Az egyéniséget már a legifjabbakban is tisztelnünk kell, és nem árt tudnunk, hogy soha senki nem lehet “túl öreg” valamihez – pláne, ha úgy érzi, most jött el az ő ideje.

Kritika

Fontos és kell. Szeretem, ha egy hozzáértő, tapasztalt ember kultúrált köntösben megosztja velem, mi tetszett és mi nem tetszett a munkámban. Nyitott vagyok a kritikára, mert jó akarok lenni – de tény, hogy mindenkinek nem felelhetünk meg. Pont.

A legnagyobb öröm? Ha valaki azt mondja (érzi, mondani bármit lehet), szereti a gondolataimat. Ha ő azt gondolja (érzi), amit én ki is mondok. Vagy ha az én megközelítésem új megvilágításba helyez pár dolgot. Látni és láttatni – egy alapvető esztétikai elvem.

Művészet

Hol kezdődik a különbség a művészet és a (nem feltétlen pejoratív értelemben vett) öncélú önkifejezés között? A művészet kortalan, és mindig akad több értelmezési tartománya, ilyesformán önálló életet él minden egyes befogadóban.

Név

Rémálmom, hogy azelőtt halok meg, mielőtt lenne, és a hírekben úgy szerepelek majd, hogy “meghalt egy X éves nő” – brr.

Mindig furcsállottam picit, ha valaki felveszi a férje nevét (olyan bizarr), én sosem, ez gáz, ááá – de a röhej az, hogy halálosan szerelmesen ez sosem tűnik feleennyire abszurdnak sem. Aggasztó. (Konkrét helyzetben majd igyekszem konzisztens lenni.)

Nyelv

Olyan nyelven írok, ahogy jön. Nem fordítom le soha a munkáimat, max megírom máshol, másképpen, más nyelven.

Az is felfoghatatlan számomra, miért divat (pláne 18 alatt) össze-vissza gépelni, direkte helytelenül írni. “Tiszteljük már a nyelvet” – kiabálja a bennem élő “tantónéni”.

Nő

Örülök, hogy nőnek születtem – valszeg azért, mert alaptermészetem szangvinikus-kolerikus, és gyárilag pozitív pólus vagyok, tehát jólesik a változatosság :). (Reggelente 15 perc alatt indulásra kész vagyok, soha nem veszek fel kényelmetlen ruhadarabot, strapabíró vagyok és zavar a hosszú köröm…)

Szabadság

A szabadság nem az, amikor megteszek valamit, hanem amikor lehetőségem van valamit megtenni, és enyém a választás joga, megteszem-e. Mindent szabad tenni – egészen addig, amíg ezzel mások szabadságát nem korlátozzuk.

Szerelem

Nem hiszem, hogy feltétlenül szükséges a szerelmet és a vonzalmat nemhez kötni (ezt hívják panszexualitásnak, ugye?). Nos, én úgy gondolom, akkor vagyunk szerelmesek, amikor egy pillanatra meglátjuk valaki igazi énjét, testtelen valóját – még ha ez sokszor fizikai/szexuális szinten is realizálódik. Ez egyfajta ihlet, inspiráció, teljesség-élmény és adrenalin. Más kérdés, kivel osztjuk meg az életünket – ott már a szív (és egy bizonyos másik testrész) dolgai mellett az ész is muszáj, hogy állást foglaljon. Hosszú távon nem tudnék olyan társat választani, aki mellett nem érzem magamat maximálisan biztonságban – minden téren.

Kevésszer voltam szerelmes életemben, és a listán több a plátói érzés, mint a beteljesült társszerelem, de mindenféle ideálom volt már: idősebb, fiatalabb, közeli, távoli, férfi, nő, sőt… voltam már szerelmes gondolatba, eszmébe, jelenségbe is.

Mibe szeretek bele? Fő fétisem a tehetség, a kreativitás, a szellemesség, a tudatosság és a gyengéd erő. És sokkal jobb egyedül, mint egy beteg kapcsolatban.

Tehetség

Saját tehetség? Intim téma, de már tudok és merek róla beszélni: az én barátom a nyelv, könnyen meg az önkifejezés és a valóságfestés írásban és szóban. Minden más képességem ebből a velem született tudásból táplálkozik, ez mindennek az alapja. És ez a tehetség a forrása annak az örök elégedetlenségnek is, hogy nem találom a helyem, örökké bolyongok, hogy túl szigorú vagyok magammal. Már a gyerekkori naplóimban is állandó vendég a bizonytalanság és az önostorozás, megdöbbentő, mennyire nem változtam 10-15 év alatt egy fikarcnyit sem.
Huszonhat évesen olyan, mintha még mindig arra várnék, hogy mikor kezdődik meg az életem. A produktív, teremtő, alkotó, hasznos életem.

Nemrég döbbentem rá, hogy Karinthy is huszonhat volt, amikor a Találkozás egy fiatalemberrel című novelláját írta. Sikeres, elismert, befutott ember, már akkor zseniként tartották számon – és mégis, MEKKORA elégedetlenség, helykeresés volt benne! Arra gondoltam, ha annyira tehetséges lennék, mint ő volt, vajon akkor is ennyire utálnám saját korlátaimat? Nem. Nem, nem és nem. Akkor jobban. Sokkal jobban.

Mert ilyen móka ez a tehetség. A legutóbb, mikor elismerésben részesültem (mert néha az öszvér fenekére is süt a nap), a díj átvétele után arra gondoltam, mennyire nehéz néha saját magunkkal. Álltam a villamosmegállóban, szemből fújt a szél, és arra gondoltam: itt vagyok hát, egy törékeny kicsi lány karddal a (jobb) kezemben. Ott a lehetőség benne, hogy megküzdjek mindenféle óriással és szörnyeteggel, és lóháton, egyedül vegyem be a várat. Igen, kétségkívül fegyvert tartok a kezemben, és mégis: az esetek nagy részében saját magamat bántom vele a legjobban, én vagyok az, akit az éles penge leginkább megsebez.

És minél nagyobb és fényesebb a kard, annál jobban bántjuk magunkat vele – úgyhogy jobb is, hogy távolról sem tűnök akkora zseninek, mint mondjuk Karinthy volt… utálnék állandóan sebes tenyérrel, köldökig véresen futkározni a csatatéren.

Tisztelet

A feltétel nélküli szeretet csak kevesek képessége, a feltétel nélküli tisztelet viszont mindannyiunk kötelessége. Korra, nemre és státuszra való tekintet nélkül.

Titok

Azért nekem is van. Több is. Pedig én nagyon sok mindent bevállalok, és nagyon sok mindent kimondok.

Tudás

A tudásban hiszek, nem a papírban. Fél évtizedet töltöttem az ELTE bölcsészkarán, az összes kurzust elvégeztem, mellé még tanárképzésben is részt vettem bónuszként, sikeres gyakorlótanítással megspékelve. Szakdolgozatot még nem írtam, mert a karon kötelező a témavezető, s nekem három egymást követő félévben nem volt szerencsém: az egyik jelölt külföldre költözött, a másik elment szülni, a harmadik súlyos beteg lett. A negyedik félévben már dolgoztam, nem vonzott a TO-féle bürokrácia. Természetesen nem mondtam le róla, hogy egyszer még rászánom azt a pár hónapot a diplomamunkára és az államvizsgára, de őszinte leszek: számomra ez nem központi kérdés. A tudásban hiszek, nem a papírban.

Egy közeli rokon a napokban azt kérdezte, nem sajnálom-e az elvesztegetett éveket. Elvesztegetett évek? Nem érzem úgy, hogy bármit is elvesztegettem volna. Azt tanultam, amit szeretek, ami érdekel: nyelvészetet (a pszicholingvisztika és a szociolingvisztika gyerekkorom óta érdekelt) és irodalmat, mellé pedig egy csomó érdekes kurzust hallgattam, az orientalisztikától a régészetig. Mindenek fölött pedig egy sor fontos képességre tettem szert: tudok már esszét írni, kutatómunkát végezni, részt vettem pályaválasztási tréningeken és vitafórumokon… Az évek során szerzett tudás és képesség persze távol áll a teljességtől, de a jó pap is holtig tanul. Büszkén tekint az égre a búza, amíg éretlen – de az érett búzakalász lehajtja fejét. Még nekem is rengeteg mindent kell megtanulnom, megismernem és megértenem, de ez végzettségtől független dolog.

Számomra a tudás fontosabb, mint a papír (pláne, hogy olyan területen dolgozom, ahol az iskola harmadrendű kérdés). És hogy mi a tudás? Nem annyira lexikális tartalékokról van szó, mint inkább egyfajta világnézetről. Világnézetről, melynek fő komponense az érdeklődés, a nyitottság, a kíváncsiság és a tapasztalás.

Oltár

Nem rajongok az intézményesített életformáért, és éveken át szenvedélyesen ragaszkodtam álláspontomhoz. Az alapgondolat egyébként sem változott meg bennem, ma már viszont nem tartom kizártnak, hogy pusztán gyakorlati, praktikussági okokból és a majdani utódok érdekében egyszer a távoli jövőben kimondjam az igent.

Még ha én nem is vagyok házasságpárti, abban hiszek, hogy bárki választhassa ezt a formát, ha erre van belső indíttatása. Tehát eltérő vallásúak és egynemáűek is akár, a föld minden pontján.

Vallás

Hit és vallás – két különböző dolog. A vallás az az intézményrendszer, mely az emberiség testi-lelki fennmaradásáért jött létre, de nincs feltétlen kapcsolatban a hittel. Amint a hit intézményesül, vallássá válik. A földi, hús-vér terminológiák kevéssé alkalmasak arra, hogy a testetlenség kérdéseit általuk vitassuk meg.

Vers

Epikus alkat vagyok, így nyugodt szívvel oszthatom az észt a líráról… :)

Boldog-boldogtalan ír verseket mostanában – ez persze egyáltalán nem baj, nem kell mindenkinek józsef attilai magasságokba kapaszkodnia. Egyet viszont hajlamosak elfelejteni az amatőr poéták: a vers lényege NEM a rím. Rím nélkül van vers, ritmus nélkül viszont nincs. (Egyébként az epikus műveknek sem árt, ha van egészséges ritmusa, és maga a forma és a hangzás is hozzátesz a tartalomhoz.)

Zene

Sznob vagyok. :)