The Art of Trying

Pablo Picasso egyszer azt mondta: „Isten, mindenek fölött, művész. Megalkotta a zsiráfot, az elefántot és a hangyát. Soha nem próbált meg egy bizonyos stílust követni. Egyszerűen csak azt csinálta, amit kedve volt csinálni”.

Annak vágya, hogy sétáljunk az, ami előre visz minket az úton; mégis, mikor útra kelünk álmainkhoz, tele vagyunk félelemmel, mintha mindent azonnal jól kellene csinálnunk. De – tekintve, hogy mindannyian másmilyen életet élünk – ki döntötte el, mikor „csinálunk jól” valamit? Ha Isten létrehozta a zsiráfot, az elefántot és a hangyát, és mi az Ő másaként próbálunk élni, akkor miért is kell bármilyen más mintát követnünk? A minta bizonyos esetekben segít nekünk elkerülni azokat az ostoba hibákat, amiket mindenki más elkövetett, de – gyakrabban, mint nem – börtönünkké válik, mely megismételteti velünk azokat a hibákat, amiket mindig mindenki elkövet.

Azt jelenti, hogy a nyakkendőnknek mindig mennie kell a zokninkhoz. Azt jelenti, hogy kénytelenek vagyunk holnap is ugyanúgy vélekedni valamiről, mint ma. Hol marad itt hely az örökké változó világnak?

Amíg ezzel senkinek sem ártasz, változtasd meg néha-néha véleményedet, és légy szégyentelenül ellentmondásos. Megvan hozzá a jogod; nem számít, más emberek mit gondolnak, mert valamit így is-úgy is gondolnak majd.

Amikor elhatározzuk, hogy tenni fogunk valamit, bizonyos túlkapások elődfordulhatnak. Ahogyan egy régi konyhaművészeti tanács tartja: „Nem lehet úgy omlettet készíteni, hogy ne törnénk össze pár tojást.” Az is természetes, hogy váratlan bonyodalmak merülhetnek fel, és természetes, hogy sebeket is szerezhetünk ezen bonyodalmak során. A sebek begyógyulnak, és csak a hegek maradnak.

Ez egy áldás. Ezek a hegek egész életünkben velünk maradnak és nagyon hasznosak. Ha egy bizonyos ponton – egyszerűen, mert könnyebb lenne az élet vagy bármi egyéb okból kifolyólag – urrá lesz rajtunk a vágy, hogy visszatérjünk a múlthoz, elég ránézni a hegekre. A bilincs nyomai ezek, és a börtön borzalmaira emlékeztetnek majd bennünket, hogy egyenesen menjünk előre.

Tehát, nyugalom. Hagyd, hogy az univerzum megforduljon körülötted, és fedezd fel annak örömét, amikor önmagadat leped meg. „Isten a világ bolond dolgait azért választotta, hogy összezavarja a bölcseket” – mondja Szent Pál.

A fény harcosa gyakran veszi észre, hogy bizonyos pillanatok ismétlődnek. Gyakran találja szemben magát ugyanazokkal a problémákkal és helyzetekkel, s ezen nehéz helyzetek visszatérését látva boldogtalanná válik, úgy érzi, képtelen az életben bármilyen fejlődésre.

„Egyszer már keresztül mentem ezen” – mondja a szívének.

„Igen, egyszer már keresztül mentél ezen” – válaszolja a szíve. „De még soha nem jutottál ezen túl.”

A harcos észreveszi, hogy ezek az ismétlődő élmények egyetlen céllal bírnak csupán: hogy megtanítsák számára azt, amit még nem tanult meg. Mindig talál egy más, új megoldást minden ismétlődő csatára, és soha nem tévedésként gondol a hibáira, hanem az önmagával való találkozáshoz vezető út fontos lépcsőjeként tekint rájuk.

(eredeti: Paulo Coelho, fordítás saját)