Aktuális
Rémisztően igazi és szenvedélyes - a Faith and the Muse őszintén művészetről, kompromisszumokról, lélekről és permakultúrárólA francia kormány különös törvényjavaslatot terjesztett elő a napokban: 2015-től kötelezővé tennék, hogy a legnagyobb cégeknél a vezetőség 50 százaléka nőkből álljon. Per pillanat a helyzet elkeserítő: a nagyfőnökök mindössze 10 százalékának kezdődik kettessel a személyi száma. Vajon helyes dolog a pozitív diszkrimináció? És főként: vajon megoldja durván patriarchális társadalmunk mélyebben húzódó problémáit?
A törvényjavaslaton dolgozó politikusok úgy vélik, egy ilyen törvény sokat tenne az esélyegyenlőségért és tudatosan szorítaná háttérbe a nemi sztereotípiákat. Ráadásul az emberbaráti megfontolások mellett üzleti előnyökkel is járna az új felállás: egy 2007-es francia tanulmány azt bizonyította, hogy a több női vezetővel bíró cégek sikeresebben teljesítettek éves árbevétel tekintetében, mint a főként férfiakból álló csapatok.
Nos, akárhogy is vesszük, a dolog elgondolkodtató. Egyik szemünk sír, a másik meg nevet: egyrészt klassz dolog, hogy egyenlő esélyeket kívánnak teremteni a politikusok nők és férfiak számára, másrészről azonban egyáltalán nem biztos, hogy pusztán az a tény, hogy valaki vaginával rendelkezik, alkalmassá teszi őt a vezetői pozíció betöltésére. Olyan dologért kiemelni és támogatni valakit, amiről nem lehet, önmagában véve ugyanis nem feltétlenül klasszabb, mint amikor ugyanezért háttérbe szorítunk egy embert.
Tehetséges, rátermett jelentkezők persze mindkét nem képviselői között akadnak, de vajon helyes az, ha kvalitások helyett nem alapján válogatunk? Nos, a kérdésre nem a kormány ad választ, hanem az idei orvosi Nobel-díj két női győztese, Elizabeth H. Blackburn és Carol W. Greider: ők azt mondják ugyanis, hogy ugyanannyi nő kezdi el a kutatói pályát, mint férfi, ám a rugalmasság hiánya miatt a gyerekvállalás után gyakran képtelenek előbbre lépni. Vaslogikánk azt mondja, így lehet az élet más területén is, tehát a különféle cégek vezető pozícióinak betöltésénél is hasonló helyzet állhat fenn.
Ha viszont a jelen szetting nem kedvez a női CEO-knak, tudósoknak és alkotóknak, akkor persze felmerül a kérdés, hogy vajon egy törvényjavaslat – önmagában véve – segít-e a helyzeten. Márpedig amíg a munkahelyek nem teremtenek család- és emberbarát feltételeket, a bölcsődék nem fogadják a minimálbér alatt kereső szülők gyerekeit, valamint a kedves apucik természetesnek tartják, hogy asszonypajtás az egész famíliára egyedül mos-főz-takarít, addig bizony jöhet bármilyen törvény(javaslat), a helyzet bizony nem változik a világ egyetlen sarkában sem.
Ó, jaj, alaposan elhanyagoltam szegény blogot az elmúlt néhány napban, de hát nincs mit tenni, ipari mennyiségben gyártom az ünnepi cikkeket minden szabad percemben, mivel – mint tudjuk – az online-ban “nincs karácsony”. Így aztán most sem teszek le semmi színvonalasat az asztalra, csak azért ugrottam be, hogy életjelet adjak magamról. Gyors híreink következnek.
Csütörtök este újra befonásra kerültek türkiz-fekete műrasztáim, így még az sem kizárt, hogy egoblogom innentől 15-16 éves emó fiatalok ettem-itta-szartam blogjainak mintájára arról fog szólni, hogy “már megint megbámultak/beszóltak az utcán”, ó, mily’ kegyetlen az élet*. Mindenesetre külön pikánssá teszi a szituációt, hogy egyik kedvenc kolléganőm is most avatta fel élénkpink-szőke műraszta-koronáját, így minden bizonnyal új irodai trendet sikerült meghonosítanunk öt magyar magazin és egy napilap szerkesztőségében egyidejűleg. “Ezek nem az ikrek a Mátrixból ott az asztal végén egy kupacban, hanem ez egy új betegség, és ti is meg fogjátok kapni” – összegezte a helyzetet a vezetőszerkesztő-óriás a minap. Hiába, azért mert nem tudok magassarkúban járni, még lehetek divatdiktátor.
Apropó, cipők. Szonja megdobott a héten a kortárs női lektűrirodalom krémjével, ha nem lennék lusta felállni, most addolnék egy fotót, amin Vass Virág, Mörk Eleonóra és Rácz Zsuzsa fekszik egymás tetején (de hová tűnt Fejős Éva?). Égek a vágytól, hogy átrágjam magam a lányokon, amint időm engedi – még akkor is, ha rémesen outsider vagyok, ha cipővásárlásról, l’art pour l’art férfivadászatról és celebrandiról van szó, továbbá a sütiről sem kimondottan a sütés-főzés, hanem inkább a kajálás jut eszembe (mindenesetre itt legalább én vagyok a passzív fél).
Bár… ha jobban meggondoljuk, a celebrandi nem is áll olyan távol tőlem. Hétfőn all-inclusive vacsorára megyek SP-vel (egy huszonéves tinisztár, korábban én se hallottam róla, nyugi) – méghozzá rögtön sokadmagammal. Volt ugyanis egy nyereményjátékunk, amelynek keretében a lelkes jelentkezők kedvenc sztárjukkal nyertek egy álomrandit, amit a sales “céges vacsora” címszó alatt szervezett le a szponzorral. Namármost, én az ilyen dolgokban a móriczi parasztot tartom elsődleges példaképemnek, így nagyon úgy néz ki, hogy nem csak hétfőre nem rendelek ebédet, hanem már vasárnap is csak szolid vacsorát veszek magamhoz. Meglátjuk, nekem vajon sikerül-e az, amibe Kis Jánosnak beletörött a bele. (Visszavágó pénteken, amikor is corporate karácsonyi bulájon pörgünk majd: az ingyenpia a legszentebb szakmain örömök közé tartozik, igen.)
Most pedig, akkor talán vissza is térnék a “10 legcikibb karácsonyi retró-reklám evör”-cikkemhez, még nyolc hasonlót tervezek legyártani ma éjjel. Ez aztán a forró szombat esti program!
Ha netán mániás-depressziós lennék – you just never know – akkor ez most egész biztosan a mániás korszak… Stay tuned, majd jövök!
*na jó, ilyet soha nem tennék
Találkozóra készül a volt osztályom – az általános iskolai banda, nem a gimis alienek, akikkel soha nem alkottunk igazi, konstruktív közösséget. Ahogyan a levelet kibontottam, azonnal eszembe jutott ezer és ezer emlék azokról a mókás-dacos kis 14 évesekről, akik 14 éve voltunk, és akikkel 1996. június 14-én krokodilkönnyek között esküdtünk örök barátságot egymásnak. Hol van már az a forró pizsamapartys nap, és hol vannak azok a bohém 14 évesek?
Vannak, akikkel a mai napig őrzöm a kapcsolatot, de a többségüket 1996. június 14. óta nem láttam. Néha trendi dresszbe burkolt tinik haladnak el mellettem az utcán, és egy pillanatra megállok, megfordulok: mintha egyiküket, másikukat vélném felfedezni a vonásokban. De nem, azok a srácok és lányok csak az emlékezetemben kezes-lábas nyurga nyolcadikosok, a valóságban már jobbára meglett emberek. Mi lehet velük? Talán már elmennénk egymás mellett az utcán, hiszen ki tudja, milyenné érlelték őket az évek.
Akárhogy is vesszük, a ballagás utáni örök barátság egyike a szép, grandiózus hazugságoknak, ugyanúgy, ahogy az sem igaz, hogy korlátlan számú barátunk lehet, a kapu mindig nyitva áll. Persze, a hasonló értékrendű, velünk egy hullámhosszra helyezkedni képes emberek száma végtelen, de az idő és a tér – bármilyen prózaian is hangzik – gátat szab a barátság ápolásának. Márpedig a barátságot igenis ápolni kell, nem elég, hogy csak van, betesszük a szekrénybe és ünnepnapokon elővesszük. Különleges esetekben, ha a szálak elég régiek és mélyek, ilyenkor is megmarad a szoros lelki kötelék, de az esetek nagy részében bizony komoly odafordulás és együtt töltött minőségi idő szükségeltetik a láng ébrentartásához.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig miért ne lennék, a nagy és mély barátságaim halálokai sokfélék, mégis néhány főbb séma köré csoportosíthatók:
1. Idő és tér - A leggyakoribb eset, különösen az internet előtti és/vagy az online kommunikációt nem preferáló barátok esetében jellemző ez a halálnem. A barát másik városba, országba költözik, életét új célok, élmények, hobbik, álmok, emberek népesítik be, és egyre szűkül a közös érzések, tapasztalások keresztmetszete. Még kommunikálunk, néha találkozunk is, de itt már csak nagyon komoly közös munka esetén tartható fenn a barátság, és bizony – ezt a legfájdalmasabb kimondani – vannak olyan helyzetek, amikor már olyannyira elidegenedtek egymástól az egykori lelki ikertestvérek, hogy nem is éri meg kétségbeesetten küzdeni valamiért, ami nyilvánvalóan elmúlt. Aztán persze – hosszú szünet után – jön egy újabb találkozás – nem is feltétlenül személyesen, ahogy éppen lehetőség van rá – és minden újra a régi kerékvágásban zötyög… ugyanott folytatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, mert a kapocs ott van és él, akkor is, ha hosszú ideig nem keresztezték egymást útjaink. A legmegdöbbentőbb pedig az, hogy az igazán mély lelki társakkal szinte egy az egyben ugyanazon az életszakaszon, megoldandó problémán megyünk keresztül, hiába nem beszéltünk akár éveken át. Döbbenetes, a párhuzamos egyenesek egymás mellett futnak anélkül is, hogy valaha is találkoznának.
2. Életstílus, döntések, életmód – Az emberek változnak, és megesik az, hogy az egyik barát olyan életstílust választ, amivel a másik nem tud azonosulni. Furcsa dolog ez, mert mivel szereted a barátodat, egyfelől örülsz a boldogságának és amolyan tiszta, szent örömként gondolsz sorsa beteljesedésére… mégsem tudod a változásokat és az eltéréseket szőröstül-bőröstül magadévá tenni, hiszen mélyen legbelül nem az a típus vagy, nem azok szerint az elvek szerint élsz, gondolkozol és – ami a legkivédhetetlenebb – érzel. Hiába nem rajongtam például soha a házasság gondolatáért, mégis átázott a kontaktlencse barátnőm esküvőjén, mert láttam, mennyire örül. Jó boldognak látni a másikat, de a közös élményanyag, világnézet már itt is merőben más, hiszen sosem voltam se romantikus alkat, se kapcsolatfüggő, sok barátom élete pedig szerelem és párkapcsolat köré rendeződik. Mások szintén más utat választottak: elvont, bizarr, nontradicionális szektákhoz csatlakoztak, drogokkal és gombákkal experimentálódnak, kommunában élnek, függőségeknek hódolnak… ezzel szintén nem tudok mit kezdeni. Szeretem, hiányzik, érdekel a sorsa, ha segítséget kérne, ott lennék… de az útjaink annyira más irányba mutatnak, hogy a közös élményanyag hiánya mellett az eltérő gondolkozásmód, világnézet is gátat szab a mélyebb összefonódásnak.
3. Túl sok csomó a barátság fonalán – A régi, mély, komplex és intenzív barátságok rengeteg próbatételen mennek keresztül az évek során, és akadnak olyan szituációk is, amikor komolyan és mélyen sérül az ember. Megkarcoljuk magunkat és egymást, elszakad a fonál… amit ugye, ahogyan az a klisészótárban is meg van írva, össze lehet ugyan kötni újra, de a csomó örökre megmarad. Különös dolog, de a legrégebbi, legintenzívebb barátaim esetén már nem is emlékszem pontosan, ki bántott kit, és miért is orroltunk meg egymásra… egyszerűen csak millió közös emlék van előttem, de a csomó mégis ott van valahol, és megnehezíti a feltétel nélküli bizalom újraélesztését. Az idő és a tér pedig ezzel a faktorral párosítva kőkemény ellenség.
Nagyon jó barátaim is voltak az általános iskolai osztályban, évfolyamban. Kíváncsi vagyok, mi lett velük, mindegyikükkel… de a csapat egy része szinte teljesen felszívódott: a Google legalábbis semmit nem árul el róluk… hogy lehet ennyire észrevétlenül élni? Már csak ezért is jó lenne pár üveg pia mellett – jézusom, azt sem tudom a legtöbb osztálytársamról, mit szeretnek inni, hiszen 14 évesen találkoztunk utoljára – kitárgyalni, kivel mi történt az elmúlt években, mi lett belőlünk, kik-mik lettünk…
A régi-régi barátokra pedig sokat gondolok.
“…all my dead friends…”
Tény, hogy minkét szférának van köze a frusztráltsághoz
A jelen politikai szettingben, amikor az egyik párt kurva, a másik demagóg, a harmadik csaló, a negyedik meg röhejes, igazán könnyű apolitikusnak és függetlennek maradni. Miután a családomban akadnak elkötelezett bal-és jobboldaliak is, a baráti köröm pedig szintén vegyes, nálam nyitottabb ember kevés van a különböző véleményekre (sokukkal pártállástól, oldaltól függetlenül egyet is értek), egyedül a durva szélsőségektől határolódom el (lássuk be, a négerezés, a buzizás és a zsidózás igen ritkán eredményes, dacára annak, hogy én is ismerek olyan jóembereket, akiket nem éppen tehetségük, hanem inkább… hmm, ne szégyellősködjünk, származásuk juttatott bársonyszékbe).
Nem akarok politizálni, az álláspontomat már kifejtettem egy másik hasonló témájú poszt komment szekciójában, most inkább egy furcsa anomália szúrt szemet. Oké, hogy valaki nem igazán komálja a devianciát, az alternatív életstílust, a másságot, a melegeket, a transzneműeket, a külföldieket vagy a bevándorlókat, lelke rajta… de nem válik vajon komikussá ez az egész buzizás-négerezés-zsidózás akkor, ha alternatív szubkulthoz kapcsolódó, zömében nyíltan meleg és biszexuális fiatalok liberális portájálján találkozik vele az ember? Komika a köbön: az előző topik még két emós-scene-es meleg fiatal esküvőjét mutatja be, a következő link alatt pedig már penetráns buzizás zajlik. Vajon mi okozza ezt az ellentmondást?
Trendek jönnek, mennek: hétfőn melegesküvőről írunk, kedden rohadtbuzizós portált ajánlunk... dönteni nehéz (fotókredit: paprikachristian.com, katt a képre az olvasható méretért)
A dolog elsősorban mint korjelenség érdekel. Ahogyan már korábban írtam, felnőtt egy generáció, akik a rossz kommunikáció, a történelmi alapismeretek hiánya, a nemzeti értékek és érdekek háttérbeszorulása és a cigánykérdés lehető legrosszabb módon történő kezelése miatt egészen a csőnáci, hitleri ideológiák dicsőítéséig ment vissza. Ez egy dolog, ami valahol érthető is, másrészről van valami, ami nem fér a fejembe: gyakorta találkozni olyan ifjakkal, akik még ezt is skizofrén módon reagálják le. Egyrészről divatként élik meg a szabadosságot, a promiszkuitást és a biszexualitást, másrészről azonban nyíltan buziznak, vagy éppen támogatják a – nem önkritikus-cinikus, hanem pejoratív értelemben vett – buzizást és a melegekkel szembeni diszkriminációt. Nemzetközi társaságokba járnak, kozmopolitikaként viselkednek, közben pedig “idegenszívűznek”, kirekesztenek és nemzeti érdekekre hivatkozva közösítenek ki más nemzetiségűeket, vallásúakat, származásúakat.
Hogy jön ez vajon össze? Alternatív szubkultúrákhoz csatlakoznak és sírnak, amiért színes hajukra vagy extrém öltözködésükre beszól az utca népe, ugyanakkor eszükbe sem jut, hogy egy durván konzervatív radjobb szettingben ők lennének az elsők, akiket a cigányok mellett laposra vernének a szkinyók túlvezéreltebb példányai (akik egyébként nyilván úgy reagálnának ezekre a gondolatokra, hogy a sorok szerzője nyilván ballib zsidó buzi*, mert mi más is lehetne). Furcsa paradoxon ez.
Update:
Most látom csak az új fejleményeket! Ezt érti valaki? Akkor én most megaláztam a szerkesztőt a fentiekben linkelt kommentemmel? o_O Translation please! Bár a jelenség szempontjából az én magánvéleményen nem releváns, azért egy dolog biztos: a kirekesztés, a gyűlöletbeszéd, az uszítás számomra nem politikai, hanem emberi kérdés – ha pedig emiatt “részlehajló napiszaros (?) bunkónak” titulálnak, hát hajrá: az garantált ugyanis, hogy az én attitűdöm nem napszakfüggő…
*egyébként egyik sem, de nem szégyellném, ha úgy lenne
Nem szeretem az olyan napokat, mint ez a mai. Kivételesen nem az esőcsepergetős-szürkeeges-kopaszfás szettingre gondolok, inkább a saját időmmel való versenyfutás zavar. Rengeteg mindent kell(ene) csinálnom, nagyon szeretnék mindenhol maximálisan megfelelni és közben alig marad időm regenerálódni.
Van öt különböző projekt, amivel intenzíven foglalkozni kell, mellé pedig adott sok-sok ember, akik már szinte sorban állnak, hogy végre összefussanak velem. Persze én is szeretnék velük találkozni, de nehezebb néha összehozni az audenciát, mint a római pápával. Sokszor olyan vagyok, mint az űzött vad, éjszaka pedig alig tudok aludni, annyi teendőn és kötelességen jár az agyam. Meg még több dolgon, amit csak szeretnék csinálni, de idő, tér és hely aligha van rá. Ki volt az az állat, aki kitalálta, hogy 24 órából álljon a nap?! (Igaz, öt milliárd évvel ezelőtt még rosszabb volt a helyzet, a Föld és a Nap közötti távolság ugyanis annyival kisebb volt, hogy 2,5 óra alatt kedd lett a szerdából. Vajon egy ilyen konstrukcióban hogyan értelmezte volna a boss a “kötetlen munkaidő” fogalmát?!)
Itt van Jennifer Hollandiából, és majdnem annyit iszik, mint egy újságíró. Tegnap vele – és kettőtől ötig egy bónuszként előbukkanó kedves olasz barátjával – boroztunk szerény hajlékomban, az alvásról viszont még mindig nem sikert leszoknom. (Pedig a cigány lovának milyen jól ment a projekt: ügyesen lekattant az evésről meg az alvásról, de két hét után feladta ő is meg a szíve is.)
Ráadásul nem mindenki a boromat, van, aki a véremet akarja. Lőjetek le!
“or any more time… time”
Az alábbi méretes hirdetésre a napokban bukkantam a gyöngyösi buszmegállóban. A Bakelit Pub & Music Club nevű szórakozóhely (?) abszolút dizájnos, gazdagon illusztrált fémtáblán hirdeti magát, hogy ez a reklám legyen az első, amit az első tíz kocsiállásról észrevesz a kedves utas. Az utas, aki nyilvánvalóan pihenni, enni, inni, szórakozni vágyik…
Nos, én a magam részéről percekig bámultam a hirdetést és nem akartam hinni a szemeimnek. Először azt hittem,ügyes feszültségfokozó húzásról van szó, a tábla valójában egy sorozat része… de nem, sehol nincs folytatás. WTF? A hely píárosa – és tulaja – ritka egy baromarc lehet. Oké, de hogy lehet, hogy még a táblát készítő cég sem szólt, hogy drága megrendelő, bassza meg…?!
Mi a hiba? A helyes megfejtők között ecseri piacon gyártott OKJT-s reklám- és marketingügyintézői képesítést sorsulunk ki. Ki lesz az első?
Jé, a "külömbözőt" csak most látom
Végre eljutottam az első főzőóráig, hosszas tervezés és elmélkedés után. Túrós csuszát készítettem – na jó, nem rögtön egyedül, de teljesen magamtól, live verbális útmutatással. És a jó hír: baromira könnyű volt és csak 45 percig tartott, nem úgy, mint a hosszú és bonyolult cuccok, amiket a Paprika TV-ből próbáltam ellesni, de megvalósításukig sosem jutottam el. Stahl is csak a haladókra gondol, úgyhogy kellett találnom egy embert, aki tud főzni és – ez volt a nehezebb – össze kellett hozni egy délelőttöt, amikor bevezet a konyhamunka rejtelmeibe.
Nos, az első és legnehezebb akadály az volt, hogy Pesten nincs főzőalkalmatosságom, Gyöngyösön meg a gáztűzhely kétszáz éves, csak gyufával gyújtható, ráadásul majd’ egy percig tartani is kell az égő gyufát… ettől pedig babonásan és kislányosan félek. Krisztinél azonban olyan tűzhely van, ami egyáltalán nem igényel se gyufát, se egyéb gyújtóeszközt: egyszerűen be kell nyomni egy gombot, majd pár kattanás után jobbra kell fordítani azt, és kész, már ott is a láng, aminek nagysága szintén szabályozható. Egy ilyen modern eszközzel merne kísérletezni az ember – márpedig tojásrántottában és lecsóban egészen kreatív vagyok, tehát talán komolyabb cuccokhoz is volna érzékem, ha lenne alkalmam gyakorolni.
A csuszához az ég adta világon semmilyen extra szkill nem szükségeltetett, és ami a lényeg: azt hiszem, megfelelő tűzhely esetén bármikor képes vagyok rekonstruálni a mai adagot. A főzéstudók számára érdektelen, unalmas rész következik: Először felforraltam a vizet (fedővel a lábas tetején, mert akkor kevesebb gáz fogy), közben kis kockákra vágtam a zsírszalonnát és összekevertem a tejfölt és a túrót (egy egész tejfölt és egy egész zacsi túrót). Tíz perc után a víz bugyborékolni kezdett, ekkor beleöntöttem a vízbe a tésztából cirka fél kilót, amit polgári nevén “fodros nagykockának” hívnak (de helyettesíthető a “rövid metélt” fedőnevű anyaggal is). Közben a felkockázott zsírszalonnát serpenyőbe tettem és kis lángon négy-öt percig pirítottam, mire túrós tészta szag lett az egész konyhában.. (surprise, surprise, gondolhattam volna, hogy ez a dolog esszenciája)! Hamarosan a tészta is megfőtt, a keménységet fakanállal kimert mintapéldányokkal ellenőriztem. Tíz percnél rövidebb idő alatt elérte a kívánt állagot, levettem a lángot, majd szűrővel a csap fölött kimertem a tésztát egy tiszta edénybe. Fogtam az összekevert tejfölt, túrót és pirított szalonnát, az egészet alaposan összemixeltem a fakanállal, és ezzel a menü el is készült! Pofonegyszerű volt, sokkal komplexebb történetre számítottam! (Egyelőre az egyetlen dolog, ami még homályos kicsit az az, hogy mennyi só kell és mikor érdemes addolni, ám ezt nem érzem komoly problémának, hiszen utólag minden sózható-borsozható.)
Következő tervek: paprikáskrumpli, rakott krumpli (egyszer próbálkoztam vele egy barátnővel és akkor baromi egyszerűnek tűnt, de már nem emlékszem a részletekre), rántott sajt (a panírozás kicsit egzotikusnak tűnik és félek, hogy kifolyik alóla a sajt, de megéri próbálkozni) és lecsó (lecsót is láttam már készülni tavaly a nulladik órán, de akkor csak az aprómunkában vettem részt, a fő műveleteket csak két-három lépés távolságról szemléltem). Azt hiszem, desszert gyanánt palacsintát még tudnék készíteni, 14 évesen sokat csináltunk ugyanis Lindával (amelyik nem sikerült, azt ringómetéltnek neveztük, Ringo Starr után, aki a Beatles egyetlen tagja volt, akibe egyikünk se zúgott bele soha). Hat darab étel! Ez azt jelenti, hogy fél tucat étel elkészítésére van reális esélyem a közeljövőben, önerőből. A tésztafélék repertoárja pedig szinte végtelen, egy csomó szósz pedig már készen is kapható – itt az elkészítés már nem tudásbeli, hanem puszta technikai kérdés (miért félek én a nyílt lángtól?).
A nyavalyás gáztűzhelyt verje meg az isten, eleinte át fogok hívni valakit, hogy installálja nekem a lángot és egyedül főzök majd mellette – ha belegondolok, hogy eddig ez volt az egyetlen akadálya az experimentálódásnak… meg persze apám, aki folyton azt mondogatta, hogy ezek bonyolult dolgok, ő se merne belefogni, tehát én is hanyagoljam inkább a témát! Hogy fog majd csodálkozni, ha egyszer csak egyedül főzök ebédet, csak úgy a semmiből…! Aztán majd, ha már vérprofi leszek, venni fogok saját lábasokat és kiegészítőket (vágódeszka, szűrő, sokféle fakanál) és beruházok egy saját, hiperszuper gáztűzhelyre, ami akár bármikor meg is főz helyettem!
Az enyémnek is hasonló volt az ábrázata
A minap egy kommentelő szegezte nekem a kérdést, miért nem írtam még a Napiszarról. Első körben nem is értettem: miért kellene…? A dailyshit egy fikarcnyival sem érdekel jobban, mint mondjuk az, hogy a gyökkettő miért irracionális vagy Lindsay LoLhan szakított-e a héten Samatha Ronsonnal. Nem szórakoztat, de nem is háborít fel. Tökéletesen és maximálisan hidegen hagy.
Your shit is my bread and butter
A bejegyzés itt akár véget is érthetne, de természetesen firkálóember lévén tudok a sorok között olvasni: a kérdező nyilvánvalóan arra volt kíváncsi, mi a véleményem a manapság gombamód szaporodó, trollkodós megmondó-szájtokról, amelyek eredetileg azért jöttek létre, hogy bemutassák az interneten előforduló töménytelen mennyiségű szennyet, de a sikeren felbuzdulva (és a kifulladástól rettegve) ma már felnyomnak mindent és mindenkit, ami és aki kicsit is eltér a kettéfésült kispolgárfrizurás pórnéptől.
Remek üzleti vállalkozás ez: minimális anyagi (domainvásárlás, aztán valami ismerős szerverén csak van hely) és időbeli (bejegyzésenként három perc) befektetéssel elképesztő sikerre tehetünk szert egy ilyen szájt menedzselésével, hiszen az emberek imádják különbnek érezni magukat egymásnál, és a többségünk röhögni is szeret. Röhögni jó.
Tulajdonképpen az is jól jár, aki felkerül: a dailyshit állítólag garantált nyolcezer egyénit hoz, ami azért nem rossz biznisz egy “jelöljélbekovácsrichárdscene” nevű átlagemónak a MyVIP-en. A netcelebek állítják, hogy minden puruttyás/subbás/napiszaros szereplés után 8-10 százalékkal emelkedik követőik száma. Az ilyesmi pedig jól jön, ha az ember bannerhelyet akar értékesíteni “cukee oldiján” a sok fürdőszobábanpózolós telefonos fotó meg szerelemről és halálról szóló rímelő négysoros mellett.
Más kérdés persze, hogy nehezen értem meg, mi lehet hosszútávon szórakoztató ezeknek az oldalaknak a rendszeres látogatásában: én speciel csak egy-egy bejegyzésben elhelyezett linken keresztül jutottam el eddig a beszólós szájtokra, de valahogy soha nem bújt belém a kisördög, hogy l’art pour l’art meg kéne kukkantani, mi a napi kínálat. Asszem, abszolút nem vagyok célcsoport: viszonylag ritkán jelent humorforrást az életemben, hogy valakinek szemébe lóg a haja/elkenődött a fekete rúzsa vagy csak szimplán kövér, netán röhejes. Mi több, az meg még kimondottan imponál is, ha valaki merész, kreatív, rendhagyó öltözékben és sminkben lép az utcára: szeretem az emberi faj változatos megjelenési formáit. Ízlések és pofonok.
És most őszinte leszek: mélységes undorral tölt el engem például ez az egész emo-scene miskurancia. Tartalom és érték nélküli feltűnési viszketegség, aminek egyetlen megnyilvánulási felülete a külsőség. A külsőség önmagában véve pedig mindig felületes. Magától a divatirányzattól émelygek, az emo fiatalokkal viszont semmi bajom. Sőt, kimondottan rokonszenves, ha egy ifjú emberpéldány érzékeny, lázad a társadalom ridegége és a hétköznapok egyhangúsága ellen és mer eltérni az átlagtól. Ez azonban a személyiségéből, neveltetéséből fakad, nem pedig azért van, mert valami hájasseggű faszfej kitalálta, hogy az angolszász gitárzene és az indie rock – amiért egyébként sem vagyok oda, de ez egyéni szocproblem – rózsaszín halálfejjel felturbózva és orrbafésült hajjal tálalva eladhatóbb. Okádok ettől a trendtől.
Ezzel együtt nem tudnék egy 13-17 éves, önmagát kereső, befolyásolható fiatalt poénból oltogatni azért, mert útkeresés közben az aktuális trendek közül is magára húz párat. Az emó tiniket nem basztatni kell, hanem biztatni és segíteni őket, ha igényt tartanak rá. Ha meg nem, akkor egyszerűen ignorálni őket. Ki fogják nőni a háromszáz forintos, citromsárga műanyag halálfejes csuklószorítót és a mindenkivelvadulsmárolós biszex-divathullámot. Az értékrendjük le fog tisztulni, a hitük, a naivitásuk, a (kivételesen pozitív értelemben vett) érzékenységük és kíváncsiságuk pedig jobb esetben megmarad. Az embert kellene inkább meglátni bennük, aki keresi magát, bizonytalan, kétségbeesetten vágyik tartozni valahova, magányos, bolyong, nem érti a világot és nem érti önmagát. Kamasznak lenni szopás a köbön, nem emlékeztek rá? Lehet, hogy mi nem ittunk, cigiztünk, vizipipáztunk, buliztunk hajnalig és nem veszítettük el a szüzességünket 14 évesen, de nem is éltünk olyan túlpörgött, magas ingerköszübű világban, mint a mostani kiskorúak. Nem mentség ez, csak tények. Ha meg valamelyik ifjonc átlép egy bizonyos határt – mint például ez a Papházi Rea-gyerek is – az atyai pofon mellé egy elbeszélgetés is jár.
Különbözni pedig jó, rohadtul utálnék olyan világban élni, ahol mindenki ugyanúgy néz ki és gondolkozik. Frusztrál az egyformaság és a kreatív megjelenési formák hiánya. Eltérni az átlagtól jó dolog, csak a tapasztalat és önismeret híján lévő fiatalokban és a kellő intelligenciával nem rendelkező felnőttekben nincs meg az a tudatos, önazonos tartalom, ami értékkel töltené meg a külsőségeket és ezáltal immunissá tenné őket az esetleges támadásokkal szemben.
Megértem, miért vicces százezrek számára ez az esendőség és bármi, ami különbözik a szokványostól, de engem nem szórakoztat, nem köt le, nem pörget fel ennek pengellérre állítása.
Asszem, tényleg nem vagyok célcsoport, na.
Update
november 29.- Azt hiszem, van valami földöntúli témaérzékenységem, ami az intuíció szintjén működik. Szerdán cikket kezdtem az iskolai mészárlásokról, de abbahagytam, mondván, semmilyen aktualitása nincs. Nos, csütörtök délre már volt. Szombaton olyan témáról írtam, ami annyira nem érdekes számomra, ráadásul még aktualitása sem volt… Nos, vasárnapra lett. Lehet, hogy tisztánlátó jós vagyok…?
Ezzel együtt holnapra visszaáll a világ rendje, így szokott ez lenni.
A Gépház hétfőn és kedden pihenőn lesz, a Gépház így ráér majd írni. Addig is, a Gépház jelent.
Az előző posztban részletesen a FATM-beszélgetés szakmai hátteréről, úgyhogy ha már ennyit rizsáztam a születésről és a szülésről, ideje bemutatnom a végeredményt. Nem bírtam ki, hogy ne “tördeljem be” a saját szájam íze szerint a cikkek közé, mert azért… eh, csak vérbeli online szerkesztő vagyok. Ettől függetlenül a Gothic.hu-n is olvassátok majd el… ;)
Faith and the Muse interjú, gazdagon illusztrált változat, nem csak fanoknak >>
Többek között arra is most figyeltem fel, hogy kb. kétszáz éve nem frissült a Cikkek menüpont, így elkezdtem a különféle almenük feltöltését is. Legalább érintőlegesen… elvégre, ha már elkezdtem, muszáj konzisztensnek lenni (vagy ahogy Benkő Tündéje mondaná, “konzervesnek”).
Random cikkek menüpont frissítés alatt >>
Emke és a Black Nail Cabaret új szuper-rilísszel lepte meg a világot, arról is tervezek írni pár sort hamarosan. Stay tuned!
A placc pedig most így néz ki előttünk, hogy némi helyzetjelentéssel is szolgáljak:
Nagyon november
Ha már ilyen aktívan szídom Hajdú Pétert, egyes FIX TV-s műsorvezetőket és a Cool TV éjszakai műsorának egyik riporterét, meg még Havasnak és Fialának is beszólok néha, talán eljött az idő, hogy magamat is anyázzam kicsit. Nagyon-nagyon amatőr módon konduktáltam ugyanis a múlt heti Faith and the Muse-interjút, ami voltaképpen a szerkesztés folyamatát nehezítette meg… hatványozottan. Egyes fiam, üljé’ le.
Jó volt, de nem interjú volt, hanem random, nagyon random beszélgetés
Előljáróban annyit, hogy nagyon kellemes, meghitt beszélgetésem volt Monicával és Williammel, amiből 47 percet (!) sikerült rögzítenem. Türelmesek voltak, gyakorlott interjúalanyok és az egymásra hangolódásnak is mutatkoztak pozitív jelei, ezzel együtt viszont csapnivalóan rossz voltam és MINDEN szakmai hibát elkövettem, amit az ámátőr, írástudatlan kisgyerekek elkövethetnek. Ennek fényében nem volt túl szívderítő dolog visszahallgatni a NEM ÉPP RÖVID felvételt, nagyjából három percenként felszisszentem, hogy de pokoli rossz vagyok. Szerencsére az alanyok jók voltak, így az anyag végül korrekt lett, de ez nem az én érdemem (mármint ami a helyszíni teljesítményemet illeti, mert az utómunka során már legalább korrektül hoztam a színvonalat).
Szakmai hibáim, a teljesség igénye nélkül:
1. Beszélgetésben vettem részt, nem interjút készítettem. Ez sajnos azt jelenti, hogy kiléptem a facilitátor, moderátor szerepéből és aktív – és kibaszottul lepcses szájú – résztvevőjévé váltam a diskurzusnak. Fel nem fogom, hogy pofázhattam ennyit: ez nyilván összefügg az elfogyasztott szeszmennyiséggel, amit azért öntöttem magamba, mert délután kettőtől remegett kezem-lábam, mint a miskolci kocsonya, amiért ifjúkorom idoljait végre élőben is láthatom. Nagyon, nagyon áááámmátőr megközelítés.
Persze a tévé más történet, de ettől a ponttól a homlokomra írom, belülről, hogy ezen a téren Szilágyi Jánost fogom követni, aki nagyon jó moderátor és facilitátor, az irányítása alatt az interjúalanyok zseniális beszélgetésbe merülnek egymással. Ez valahol a többrésztvevős beszélgetés lényege, a kérdező nem okoskodik és moralizál, hanem okosan, tudatosan, ugyanakkor rugalmasan és érzékenyen reagálva irányít, terel. Az én két alanyom alig egyzer-egyszer lendülhetett bele annyira, hogy egymást kiegészítve érveltek vagy magyaráztak, ami az én munkámat minősíti, tekintve, hogy alkotópár-házaspárról van szó.
2. Csapongtam, kapkodtam, nem voltam elég összeszedett és tudatos. Ha a beszélgetés nem 10/10, a szerkesztéskor még be lehet hozni a lemaradást, de pokoli munkás dolog ez. A saját helyzetemet nehezítettem meg az “és még visszatérve az előző témához”-húzásokkal, utómunka így volt bőven. Legközelebb határt kell szabnom a beszélgetésnek, mert 47 perc őrületesen sok (hiába élveztem nagyon a magam részéről), csoda, hogy kibírtak és túléltek engem szegénykék.
3. A beszélgetés után azt mondtam, az egész túl bennfentesre sikeredett, de később, amikor volt bátorságom elemző fülekkel végighallgatni a felvételt, legalább ez az egy hidelem megdőlt. Igen, talán túl bennfentes beszélgetés lett volna az Origónak, WAN2-nak, Bravónak, mittoménminek, de a célfelület – Gothic.hu – számára pont a megfelelő témákat hozta és az odaillő hangulathoz kapcsolódott. Még ezer szerencse: a beszélgetés TÉMÁJÁN lehetetlen változtatni, a koreográfia viszont mindig csiszolható gondos, értő szerkesztéssel. No, most minden szerkesztési tudományomra szükség volt, annyi szent.
4. Nem készültem bizonyos felmerülhető témákból kellő mélységben. A készülés hiánya megbocsáthatatlan, de egyes dolgok nálam sajnos kimaradtak. Tudtam előre, hogy ha lehet, rákérdezek majd a permakultúra-témára, de nem néztem utána az alapfogalmaknak, így aztán bámultam, mint a sülhal, amikor a greywater-greenwater system meg az egyéb terminus technikusok szóba kerültek. Nem is tudtam minden labdát leütni és mindenre rákérdezni a témában – jó, nyilván nem ez volt a beszélgetés célja, mert ez a cikk most nem a Trademagazinba megy, de akkor is nagggyon ámátőr dolog utólag izzadni a magyar nyelvű szövegezésen, ahelyett, hogy a helyszínen rákérdeztem volna az alapokra.
5. Lazáztam és nem betűztettem le neveket, címeket. Mivel pontatlanságot és hülyeséget nem fogok leírni, így aztán volt utómunka ezzel bőven, pláne, hogy a felvétel rohadtul zajos és torzít sok helyen. De aztán összeraktam, hogy Christ vs Warhol, és hogy hívják a tagokat meg a többi, csak egyszerűbb lett volna elismételtetni az ilyen paramétereket, hogy könnyebb legyen mindenre rákeresni szerkesztéskor. De mi ugye lazák és vagányak vagyunk és mindent tudunk.
Szóval rossz voltam, bűnrossz, több óráig tartott, amíg igényes anyagot hoztam ki a “hallottakból”. Igaz, nem is lett nyúlfarnyi a történet (13 ezer karakter), a mélyinterjú kifejezést viszont kerülném, mivel nem a terjedelem teszi “méllyé” a tartalmat. Összességben elég annyi: nem lett felületes a cucc, a végeredménnyel már elégedett vagyok.
Tíz perce adtam le az anyagot, update-ben linkelek, amint kikerül. Később majd feltöltöm ide is, viszont úgy korrekt, ha először a Gothic.hu-n jelenik meg, hiszen oda írtam.
Egyelőre még nem tudom eldönteni, mi motivált, amikor igent mondtam a játékra: a tegnap lemázolt fehér hajszálak, az első úszógumi vagy a tény, hogy múlt héten nem kértek tőlem személyit a Sparban vodka-vásárláskor? Esetleg csak a nosztalgia, hogy utoljára megboldogult G-Portal Crew-koromban találkoztam versenyekkel, de akkor is a másik oldalról, amikor nem győztük törölni és tiltani a renintens tinédzsereket*? Mindegy, most – for the first time in history – én is játszom, tehát lehet követni az infantilizmusba. Mert gyereknek lenni jóóóóóó!
Vaddisznó! Vágod?
Taniamore hívott játszani, 2009-es magyar WordPress-oldalt választ ugyanis. Persze semmi komoly, hiszen alig pár tucatnyian vagyunk és nem lesz mesés (or any, in fact) nyeremény vagy CV-be illő díjazás, viszont talán sikerül összelapátolni pár kommunikatívabb olvasót a sűrű keresztlinkelésnek köszönhetően. A legkirályabb az lenne, ha végre bővíthetném napi olvasmányaim listáját az itteni kartársak munkáinak megismerésvével, meg hozzám is betévedne pár korrekt kommentelő (a többség még mindig lapít, meg se szólal, damnit).
Egyelőre elég gyászos – lol- a helyzet: én ugye nem tudok szavazni, mert nem jelenik meg egyik böngészőben sem a poll, Taniamore oldaláról meg napi több ezer kattintóból csak átlag négyen-öten merészkednek ide, a többiek inkább link alapján válogatnak. :) Szóval, szavazzatok Vaddisznóra, hogy mégse azé’ má’ 0 százalékkal zárjam a sort a Nagy Listán!
Szavazz a Vaddira – mi nem beszélünk a levegőbe! Semmi nem állhat a fejlődés útjába! Jobban élünk, mint 2500 éve!
VADDISZNÓ! VÁGOD?
Voksodat itt adhatod le: gyere, és hozz magaddal még kétmillió embert!
* a tapasztalat az, hogy bizonyos EQ alatt vérre menő harcokra képes az embergyerek semmiségekért
A bejárat (fotó: golokateahaz.hu)
A Deli-tónál kirándultunk ma, de az idő barátságtalanul novemberi volt: szemerkélő eső, vastag ködfelhő, hófehér ég helyenkénti szürke foltokkal, a Mátra pedig teljesen elbújt előlünk, ráadásul még nyuszit vagy őzikét sem láttunk. Melegségre vágyva felderítettük a Goloka teaházat.
Belvárosi, tetőtéri szetting, csodaszép kerthelyiséggel (majd májusban), eperszínű falakkal, füstölőillattal és puha szönyegekkel, babzsákokkal, fotelekkel, székekkel, kinek mi jön be. A kínálat bőséges: többszázféle egzotikus tea a világ minden részéről, koktélok, shake-ek, italkülönlegességek, vizipipa, jóféle melegszendvics (a gombásat teszteltem: házias formátum, a ketchupot lespórolták róla).
Giseng-yoghurt teát toltam, amiről a következőket írta az itallap:
Gingko levelek, homoktövis bogyók, gyömbér darabok, édesgyökér, szeder felhasználásával ízesített zöld tea. A Gingko értágító hatása révén az egész szervezetben serkenti a vérkeringést. Javítja az agy vérellátását, megszüntetve az ebből eredő problémákat. Lassítja és megakadályozza a szabad gyökök jelenlétét a szervezetben, így hathatós védelmet nyújt a rák és a korai öregedés ellen is. A Ginsenget Kínában már évszázadok óta használják az általános jó kondíció megőrzésére, mely a homoktövis jótékony hatásaival kiegészítve igazán egészséges italt eredményez.
Kényelmes (fotó: golokateahaz.hu)
Remek volt, én kimondottan örültem, hogy nem tűzforrón, hanem azonnal fogyasztható formátumban érkezett hozzám a dizájner kerámiakanna, de tudom, hogy sokan kávét és teát tűzforrón fogadnak csak. Valószínűleg nem ártana ilyesmit otthonra is beszerezni, amire egyébként a helyszínen is van lehetőség jutányos áron. Emellett persze kaphatóak mindenféle jópofa cuccok: gyertyák, füstölők, olajok, párologtatók, szobrocskák, díszpárnák, sálak, kiegészítők, könyvek… egy csomó klassz dolog, komoly konkurencia ez a Bahiának.
Jó cuccok ezek (fotó: golokateahaz.hu)
Kiszolgálás korrekt, bár picit lassú (négy-öt kisasztal volt foglalt ottlétünk alatt), ár-értékarány megjárja (legtöbb tea 550/5 dl, szenya 350, sör 350), mosdó-vécé igényes (rögtön megtaláltam; szerkesztőként szerzett feng shui ismeretem szerint a toalett mindg a bejárattól legtávolabb eső pontnál található – itt ezt betartották). Klímaberendezés van, a dohányosokat elkülönített helyiség várja (plusz pont, a legtöbb gyöngyösi itatóhelyen vágni lehet a füstöt). Berendezés, design, környezet elsőosztályú, a hangulatot csak a sematikus slágerzene rontja (ajánljuk a karakteres, füstölő melletti ethnic- és világzenéket, valamint a meditatív és chill-out muzsikákat, esetleg goát – pop-rockot ugyanis bárhol hallhatunk).
Kellemes hely, 10/9 (zenével és picit dinamikusabb kiszolgálással maximalizálható a pontszám).
Az elmúlt évek során valahogy mindig nekem jutott a feladat, hogy Paulo Coelho könyveiről írjak: online és print felületen, suliújságban és nagy látogatottságú portálon, kicsiknek és nagyoknak, de mindig engem talált meg a téma. Így aztán már kész szakértő lett belőlem, nem csoda hát, ha A győztes egyedül van című vadonatúj opuszt már önszorgalomból is elolvastam… elvégre kevés a szerző, akinek kivétel nélkül minden szösszenetét a kezembe nyomták már.
Köszönet Duracellnek, aki a kezembe adta
Mielőtt belecsapnék a lecsóba, előre bocsátom: Coelhótól olvastam már nagyon jót és nagyon rosszat is, így nem osztom azokat szélsőségeket, miszerint valami korszakalkotó, zseni félistenről VAGY éppen egy műanyag-termékgyáros-nyálgépről van szó. Egy valami biztos: a pasi sikeres, népszerű és gazdag, tehát érdemes megvizsgálni mi a titka, milyen eszközökkel él – igyekszem hát mindezt olyan elfogulatlanul tenni, ahogy csak lehetséges, de ne ne feledje senki, hogy a kritika szubjektív műfaj.
A győztes egyedül van elolvasása közben a kezdetektől a következő határozott érzésem támadt: mintha végeláthatatlan jegyzetekből állna a könyv. A szerző elmereng egy sor olyan dolgon, amiről az ember rendszerint inkább blogot ír: miért rossz az, ha a sikeres figura milliomosként is képtelen visszavonulni és lazítani, mennyire általános jelenség, hogy a férj arról álmodik, hogy feleségével idegen férfi szeretkezik (persze mindig szeretkezik, még véletlenül sem hempereg, toszik vagy god forbid baszik), milyen rémes dolog, hogy a legtöbb ember ideje nagy részét azzal tölti, hogy többnek próbál látszani, mint ami, miért és mennyire szívják meg a regényírók, ha megfilmesítik munkáikat… és így tovább. Szubjektív hangvételben, egyszerűen és világosan megírt jegyzetek lazán összekapcsolt füzére, amelyeket Coelho nem blogbejegyzésként publikál, hanem egy többszáz oldalasra szánt regény részeként ad egy-egy szereplő szájába. Önmagukban véve élvezetes jegyzetek, olykor egy-egy karcolat is felbukkan, persze népmesei és hagiografikus elemekkel gazdagon megbolondítva… de picit talán túl sok – és túl öncélú – már ez, regénybe zsúfolva.
Mindentudó narrátor, aki imád beszélni – tulajdonképpen többet fecseg, mint eddig bármikor, mintha maga a storyline csak úgy alibiből került volna a jegyzetek közé, mert “kellett már egy új regény”… és talán éppen ezért érzem azt szinte végig, hogy a krimiféleségben szereplő főhős motivációja a gyilkolásra harmatgyenge. Nem is értem: a felesége pont azért hagyta ott, mert nem tudott uralkodni indulatain és másoknak ártott, és most pedig azzal bizonyítaná olthatatlan szerelmét, hogy kinyír néhány random Cannes-i figurát? A karrierje a mindene, és most egyszeriben lemondana pénzről, státuszról, hatalomról, névről és minden egyébről azzal, hogy egy pikáns botrány keretében életfogytiglan a sitten ül? Számomra egyszerűen gyenge az indíték és logikátlan a motiváció, és bár utalnak jelek arra, hogy a karakter poszttraumás sokkon megy keresztül korábbi háborús élményeinek köszönhetően, ez az érzés végleg elkísér.
Míg az író sokat beszél, maguk a párbeszédek lájtosak. Oké, a pasi soha nem vitt túl sok egyéni ízt a diskurzusba, de itt, ahol többféle kultúrából, társadalmi helyzetből és háttérből érkező, eltérő korú emberek szólalnak meg, szinte már idegesítő, hogy minden egyes karakter úgy beszél, mint a szerző a párbeszédeket összekötő blogszerű részekben. Coelhót persze sokszor húzták már karóba a kritikusai azért, mert nem szeret játszani a nyelvvel (vagy ahogy az abszolút ellentábor mondja: “úgy ír, mint egy 12 éves, és csak a fordítói csinálnak belőle embert kemény munkával”), ám én ezért soha nem bántottam… most meg valahogy mégis idegesítően száraz és íztelen a sok okoskodós, filozofálós, moralizálós dialóg és monológ. Elképzelhető, hogy talán pont azért szeretik sokan Paulót, mert ugyanolyan gondolatokat ad hétköznapi hőseinek a szájába, amilyeneket pár oldallal korábban ő maga ír, s ezzel a hatalmasság és bölcsesség illúzióját adja olvasóinak ajándékba? Lehet: én mindenesetre ritkán moralizálok négy oldalon át az élet értelméről, ha épp tragikus esemény történt a környezetemben vagy netán meg akarnak ölni.
Akad persze olyan is a könyvben, aminél virtuálisan jegyzeteltem: Coelho zseniális abban, hogy négy-öt storyline-t indít, a MEGFELELŐ helyeken hagyja faképnél a kulcskaraktereket, aztán pedig remekül kapcsolja egymáshoz a történeteket, szereplőket. Ez a fajta szerkesztési elv az életet idézi: igen, az ilyen különös “véletlenek” tényleg megesnek a valóságban is a maguk abszurditásában. Élvezetesen bánik az elvont, földöntúli elemek realista csomagolásával: sok-sok életszerű cselekvés és épp csak egy csipetnyi misztikum, hogy még feldolgozható és hihető legyen. Egy napon szeretnék disztópiát írni, amihez ez a fajta tálalás elengedhetetlen: elképesztő, már-már dokumentumhű realizmus, valami végtelen, lehetetlen abszurd aurával, végig.
Tetszetős továbbá az is, hogy van lendület a sorokban, viszik egymást a mondatok, nincs izzadtságszag: azt a fajta írói technikát sejteti, amikor az ember hónapokig-évekig kutakodik, aztán fogja magát és két hét alatt megírja a könyvet.
Összességében véve üdítő változatosság, hogy a könyv inkább pszichológiai, mint spirituális: jól teszi Coelho, ha nem csak hit és vallás ösvényén mozog. Igaz, némi kitérő a karakterválasztásban is ráférne a nagy kalózra: rémesen unom már, hogy állandóan álmodozó kisemberekről esik szó, akik ügyességgel és kemény munkával multimilliárdosak és/vagy világhírűek lesznek, mintha nem léteznének más példák is lehetséges életutakra. Igaz, a közönség léleksimogatást és spirituális útmutatást vár, a kisiklott életek és félresikerült történetek pedig nem feltétlenül bestseller-gyanúsak (esetleg egy Nobel-díjat ki lehet azért szorítani velük, már ha saját élményt dolgoz fel a szerző… lásd az elmúlt ével példája, egészen közel hozzánk is).
Sokan kérdezik, hogyan lettem Vaddi, és milyen néven futok a különböző felületeken, ezért most nem kímélem a népet. Névtörténeti értekezés következik.
Fiatal kolléga (kisvaddisznaj)
A Vaddi név, mint olyan, a kilencvenes évek közepére nyúlik vissza, amikor is élénk humorral átitatott kiszólásokkal dobtam fel a komor iskolai ünnepélyeket. Ilyenkor rendszerint az összes körülöttem állónak durván röhöghetnékje támadt, a tanárok azonban komolyan szankcionálták a rendbontást: így aztán vihora helyett visszafojtott röhögés szakadt csak fel itt-ott, ami nem egyszer röfögésbe torkollott (próbáld csak meg benntartani a röhöghetnéket, akár tenyér segítségével is). Egyik ilyen alkalommal sóhajtott fel Garnéla barátnőm: vaddisznó! A kocka el volt vetve, új entitás született.
Később természetesen más közös pontokat is felfedeztem köztem és a röfögő névrokon között:
- a vaddi amolyan kedves, fura állatka, jópofán néz ki, van benne egy adag kedves esetlenség és deviancia, de ha felbőszítik, félelmetesen tud viselkedni
- szeret enni, pihengetni, dagonyázni a fűben, fontos neki a természet
- a malac a jólét, a kényelem és a gyarapodás szimbóluma, a vad előtag pedig feltételezi a formabontást, lázadást: szóval jól él, de szabad
- van egy adag mély, szívből jövő irónia abban, amikor valaki azt mondja: “szeretlek, Vaddisznó” – lol
Így aztán nem csak hogy Vaddi lettem, de Vaddi is maradtam. Legtöbbször ezen a nicknéven is futok a különféle fórumokon. Jó tíz évig Vaddiként is leveleztem, így aztán a postások is pontosan tudták, hogy a hetedik emeleten röfögő szaktárs várja a leveleket (már ha, persze, rájöttek, mit takar a becézett forma).
Emellett természetesen az eszterséggel is közösséget vállalok, bár némiképp komolynak tűnik a Vaddihoz képest. Híres Eszterhez vagy Eszterként aposztrofált irodalmi vagy popkulturális alakhoz nem kapcsolódom, és tulajdonképpen sok más Esztert nem is ismerek. De korrekt név, nincs vele gond.
Melyiket szeretem jobban? Mindegy. Lehet választani. :)
Csodálatos, 52 perces mélyinterjún vagyunk túl. Köszönet Zerónak, a Negative Artnak, Gelkának, a Gothic.hu-nak, a Faith and The Muse-nak, Monica Richardsnak és William Faithnek. Igyekszem hamarosan komoly anyagot linkelni, addig is elég legyen a tény: fantasztikus élményben volt részem.
Monica és én
“With arms too wide to hold just one, too small to heal the world, go on”
[Patience Worth, ezt is hallhattuk élőben.]
Ó jaj, ha egyszer rámtör az ihlet és szemöldökig süppedek a legsötétebb bulvárszennyben… mea culpa, nem tehetek róla, vonz a vihar a biliben – érdekel, mint jelenség. Ritkán reagálok mások posztjaira, legutóbb MegaBrutal ihletett meg “minden nő kurva“-témában, most Hoze friss bejegyzése késztet gépelésre. A téma nem is annyira a már korábban elemzett jelenségszereplés, hanem inkább a médiamegkeresések és a tematikus fregolianyagok gyártási mechanizmusa.
Vihar a biliben: durva darkbotrány véres trollharccal
Megkímélném barátaimat egy hosszú-hosszú bejegyzés, valamint a hozzátartozó szaftos adok-kapok kommentáradat elolvasásától, ezért elöljáróban röviden összegeznem a lényeget: egyik abszolút kedvenc blogom szerzője, Hoze, a magyar darkceleb, 19 tévészerepléssel háta mögött, dark-goth társaságot toboroz a XXI. század című RTL Klubos kultúrműsor forgatására, ahol a banda a tervek szerint a honi setét színtérről beszél. A társaság össze is jön a magyar dark szcéna ún. krémjével: Hoze oldalán Linda Daemon, férje Tommy Muratore (Drugzone), Christina Bin Laden, Daisy Moon és Lin. Bónuszként ellátogat még a forgatásra pár Hoze-haver és néhány random mansonista kistini, nézőként (bár páran az utóbbiak közül úgy tervezik, nyilatkozni is fognak). Befut az RTL Klub stábja, és hamarosan kiderül, hogy a vámpírizmusról szeretnének anyagot készíteni, amitől a fent említett krém természetesen elhatárolódik (ahogy a dark stílustól is, de az most más kérdés). A kistinik – legalábbis Hoze olvasatában, én ugye nem voltam ott – erre nekirontanak a stábnak, hogy ők bezzeg szívesen beszélnek a vérszívásról a kamerák előtt, majd miután a felnőttek fagyos pillantásában rájönnek, hogy ez nem biztos, hogy menő húzás lenne, “úgy kiosztják az RTL Klubos stábot, hogy a csaj a végén majdnem sírt”. Eddig a sztori.
A történet pikantériája, hogy Hoze természetesen azt a levelet is feltölti oldalára, ami alapján a toborzást megkezdte: a végtelenül naiv, gyermeki stílusban megírt, egyébként kedves mailben pedig feltűnik az a név is, ami a kezdetek kezdetén már a felhívásban is szerepelt (email-címmel egyetemben). A magam részéről felettébb különösnek találom, hogy a maréknyi dark banda nem közvetlenül az RTL Klubtól, hanem egy 20 éves vidéki “vámpírlánytól” kapott levél alapján szervezkedik, ezért kíváncsiságból beütöm a kiscsaj nevét a gugliba, hátha kiderül, hogy mondjuk gyakornok az RTL Klubnál. De nem: egy kis lelkes, ifjú rockerlány (tehát még csak nem is dark csajszi) profilja tárul elénk, aki egyenesen fehérvári vámpírnak aposztrofálja magát, majd ezt több idézettel és gondolattal is megfejeli a nagy vérszívók szellemében.
Itt aztán egyszeriben megvilágosodik Küsmödi agya: az RTL Klubnál jelentkező lelkes vérszívó lány szereplési vágya pont jókor jött most, hogy nyakunkon az Alkonyat premierje (ó Istenem, mennyire elegem van a napi négy Robert Pattinson-Twilight-NewMoon és persze True Blood-anyagból!!!), érthető, hogy örömmel forgatnak setét témáról, hiszen minket is ezzel nyaggatnak mostanság 24/7. Mit sejtik ők, hogy Hoze és társai azt se tudják, mi fán terem ez a zagyva vámpírmiskurancia, elvégre honnan kellene ismerniük a nálunk csak pártucat embert érintő, kereskedelmi szempontból jórészt jellegtelen darkwave-gothic-electro színtéret? Én se vagyok képben minden anyagunkkal kapcsolatban napokkal a forgatás előtt, hiszen az ember egyszerre tucatnyi sztorin dolgozik. A szetting tehát igazi szerkesztők álma: önként jelentkező/könnyen talált vámpírcsaj vámpírokat szerez, jó kis vadromantikus Alkonyat-sztorit forgatunk setét helyszínen (az SM Caféban). Királyság.
Én is, én is, én is!!!! (Forrás: Csukás Tibor, hoze.blog.hu)
A történet pedig végül tisztes, mexikói szapiopiba fulladt, mivel:
a, a nagykorú dark krém megorrol a 15 perc hírnévért SZABÁLYSZERŰEN verekedő kiskorú darkokra;
b, a kicsik kiakadnak a nagyokra, amiért ki akarták őket hagyni a buliból;
c, a teljes banda – a nagyok és a kicsik is – dühösek lesznek a XXI. század stábjára, amiért a rohadt médiagörények jól “átcseszték az agyukat”;
d, a Hozén keresztül csapatot toborzó vámpírlány pedig penetráns anyázásba fog, amiért az egybegyűltek nem nyalták fényesre a valagát az egyedülálló képernyős lehetőség miatt, ráadásul még az RTL Klub sem szentelt 2 órás mélyinterjút és háromrészes riportsorozatot az ő szent személyének (ami már csak azért is érthetetlen, mert ő bizony 20 évesen már feleség és anya).
A sztori zseniális, amolyan igazi abszurd színház, vérbő komédia sok-sok vicces elemmel, túlzóan komikus karakterekkel, már-már parodikus kirohanásokkal (a jelenet, amikor vámpírlány zokog, hogy kinyomozták legféltettebb magánéletét a saját maga által, interneten közzétett neve publikálásával, erősen emlékeztet Szalontai Ági esetére, aki az ominózus bukott valóságshowban VÉRES BOSSZÚT esküdött az ellen a szemérmetlen perszóna ellen, aki KISZIVÁROGTATTA PORNÓS MÚLTJÁT… majd a vicces jelenet után beírtuk a gugliba, hogy “Szalontai Ágnes”, és kiderült, hogy az ostoba riherongy nem mondjuk Agatha Bigmelon álnéven, hanem VÉGIG Szalontai Ágnesként pornózott… vérbő komédia ez, kérem szépen)!
Médiaóra: hogyan készül a fregolianyag és honnan tudhatjuk, nem átbaszás-e a médiamegkeresés?
Node, ugye, száguld a billentyűzet és szaladnak a gondolatok, eredetileg nem is erről akartam írni. És, mielőtt még elragadna a hév és az offtopikság nomen est omen jellege, leszögezem: bizony nem is arról, hogy vajon helyes/jó/szükséges dolog-e szubkultúrák képviselőjeként lovagolni a varázsdoboznak köszönhető öt perc hírnéven, hiszen nincs azzal semmi bajom, hogy szép számmal akadnak, akiknek ez örömet okoz. Azért, mert engem picit taszít, hogy ne a munkámmal, a képességeimmel és az eredményeimmel kerüljek reflektorfénybe, hanem pusztán a külsőm és a zenei ízlésem miatt foglalkozzanak velem, attól még mást még igenis boldoggá tehet mindez. Ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a helyes? Ha Hoze, Linda Daemon, férje Tommy Muratore (Drugzone), Christina Bin Laden, Daisy Moon és Lin szívesen nyilatkozik, mint a dark műfaj képviselője, akkor nekem kutya kötelességem – és ezt most minden irónia nélkül mondom – fejet hajtani az óhajuk előtt. Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz, hiszen lehet, hogy más az ízlése.
Ami itt érdekes inkább, az a találkozóra ellátogató kis csapat naivitása – akinek nem inge, ne vegye magára -, ami a média működését illeti. Tulajdonképpen ez – és persze az, hogy az elmúlt fél évben öten adták ki magukat közösségi portálokon azoknak az orgánumoknak a képviselőinek, ahol én már dolgoztam/dolgozom – visz most arra, hogy meglebbentsem kicsit a függönyt. Néhány alapvető tény következik hát most.
- A szerkesztőség témaválasztása
Minden médiatermék köré csoportosuló munkacsapat egy hétindító értekezlettel kezdi a hetet. Itt a stáb/crew/szerkesztőség főként két dolgot beszél meg:
a, minek van aktualitása (ez most speciel az ifjúsági szférában az Alkonyat, de természetesena a termék profiljától függően lehet bármilyen aktuális közéleti, politikai, kulturális etc. esemény vagy jelenség);
b, milyen fregolianyagok vannak a tarsolyban (ezek olyan témák és sztorik, amik bármikor leadható, nem feltétlenül aktuális kisszínesek, pl. Géza kecskének képzeli magát és reggelente tejet ad).
Mindenki előadja az ötleteit, és ha a főszerkesztő rábólint egy sztorira, a szerkesztő megcsinálhatja… aztán persze kiderül, hogy adásba/lapba kerül-e, vagy lenyomja más fontosabb, aktuálisabb anyag. Igen, sok anyag van, ami soha nem jut el a vágóprogramig sem.
- A szerkesztőség által használt források
Mi alapján döntik el a szerkesztők, hogy milyen fregolianyagok készülnek? Nézzük:
a, nos, az ember (vagy ugye a szerkesztőségi titkár, akinek többek között ez a feladata) szorgalmasan gyűjtögeti és elmenti a leveleket, üzeneteket, telefonokat, még a legabszurdabb megkereséseket is, mert sosem lehet tudni, mire lesz még jó. Az anyagokra hirtelen és gyorsan lehet szükség, jó, ha nem kell kutakodni téma és riportalany után.
b, ha egy téma aktuálissá válik, a lelkes fiatal, többnyire ingyen munkálkodó gyakornokot megkérik, hogy SZEREZZEN riportalanyt hozzá, és ilyenkor a kis fiatal kommunikáció szakos szétnéz IWIW-en, Facebookon, különféle témába vágó fórumokon a gugli alapán, stb. Telefonálgat, és előbb-utóbb talál valakit, aki hajlandó nyilatkozni (az már csak az ő és csatornája/magazinja/portálja moráljától függ, átbassza-e az illetőt, hogy hülyét csináljon magából vagy őszinte lesz a témával kapcsolatban… mint tudjuk, a Mónika-showban alap, hogy a segédszerkesztő hazudik, mint a vízfolyás, de természetesen vannak megbízható, becsületes orgánumok is, az én ezzel kapcsolatos policym itt olvasható).
- A szerkesztőség morális háttere
Igen, most érkeztünk az “átbaszás” érzékeny témaköréhez (tessék figyelni az átkötést, orgazmikus volt). Szóval, szeretsz nyilatkozni, netán egyenesen netceleb vagy, és nem tudod, hogy azért hívnak-e, hogy reklámozd magad vagy éppen csak egy balekot keresnek, aki jól lejáratja magát nagyközönség előtt?
Íme a titok: ha komoly ember, komoly helyről keres, először mailt ír – szigorúan a céges levelezőrendszeren keresztül, ergó NEM gmailről, yahooról, és főleg nem freemailről vagy citromailről – majd ezt követően felhív telefonon. Utána te ellenőrzöd korábbi munkáit (Google is your best friend), vagy ha a levélben aláírásként kötelezően feltüntetett titulusából kiderül, hogy ő a 152. segédszerkesztő vagy gyakornok, akkor megkérdezed tőle, ki a szerkesztője. Ezek után mérlegeled, hogy fekszik-e neked a téma tág interpretációja: ha például a Holocaust emléknap kapcsán hívnak meg az ATV-től, mint gárdistát, könnyen meglehet, hogy le leszel nácizva és az anyagot úgy vágják meg, hogy se a Gárdának, se neked ne legyen jó (persze az Ifjú Kommunisták se várjanak sok jót a Hír TV-től október 23-án). Nem véletlenül nyilatkoznak a miniszterelnökök csak élőben kampány idején – a vágó kezében sorsunk. Az Alkonyat kapcsán is sejthető, hogy az egyszeri darkot a vámpírokkal szopatják majd nyakra-főre (és ütőérre persze). Megtörtént eset az is, hogy az underground dark énekesnőt szubkultúrájának jeles képviselőjeként mikroportozták fel, aztán a piros lámpa kigyulladása után kiderült, hogy a lábfétisről fogják faggatni – fontos eleme azonban a történetnek, hogy egy kis kereskedelmi csatorna éjszakai erotikus műsorába kapott meghívást. Így megy ez, evvan, észnél kell lenni, mit vállalunk hát be.
- A riportalany felelőssége, a szerkesztőségtől függetlenül
Ha már ott vagy, nincs visszaút. Gondold meg ezerszer, mit mondasz és milyen kontextusban, mert a szerkesztő-riporternek mindig az a feladata, hogy addig vigye a csevejt, amíg “promózható mondat” nem születik. A promózható mondat az a rövid bevágás, amit a hét közbeni ajánlóban pörget a csatorna, és ami egy figyelemfelkeltő, érdekes, lehetőség szerint ellentmondásos, bizarr és különös, rendszerint kontextusból kiragadott félmondat. A promómondat az elektronikus médiában olyan, mint online orgánum esetében az RSS cím, ami adott esetben a hírkeresőre is kimegy. Rövidebben: ütősnek kell lennie és nem igazán-annyira-nagyon-túlzottan számít, milyen áron… márpedig nem mindenkinek magas a morális mércéje ezen a téren.
Kéretik tehát óvatosnak lenni. Csak ésszel, emberek…és egy picit higgadtabban, toleránsabban!
*igen, túl magas labda volt ahhoz, hogy ne adjak bulváros címet a posztnak, nna
Van valami, ami régóta zavar – ezért most nem körözök a téma körül, hanem in medias res a szürke novemberi levegőbe kiáltom: viszketőgörcsöt kapok a hülye értelmiségi faszfej kliséktől. Ebben az országban ugyanis aki kultúrlénynek és felelősségteljes választópolgárnak vallja magát, az valami bizarr sznob eltökéltséggel puffogtat bizonyos közhelyeket, fensőbbrendűsége teljes tudatában.
“A tévében csak szennyel és (a kormány által*) ügyesen manipulált agymosással találkozhatunk, ami alapjaiban rombolja le a kultúrára, a művészetre való igényt. Nálunk a lakásban nincs tévé, a gyerekeim soha nem nézhetik azt a szennyet.”
Oké. Ismerjük a kereskedelmi csatornákat, tudjuk, mi mozgatja őket (surprise: a nézettség), és arról is többször írtam már, hogy a kínálatot jelentős mértékben a kereslet hívja életre – a nyilvánvaló dolgokat tehát most inkább ugorjuk. A sok sznob arról a fontos tényről hajlamos csak megfeledkezni, hogy bármit is toljon a képünkbe a felelős szerv, választási lehetőségünk mindig van: 2009-et írunk, az átlagember 75-115 csatorna között szörfözhet. Ha felháborít a főzőcskéző celeb vagy untat a kiszámítható esti kórházasdi, nézhetünk dokumentumfilmet, kabarét, művészfilmet, retro-sorozatot, operát, színházi előadást, mélyinterjút vagy amit akarunk. Igaz, nem feltétlenül 24/7 tökéletes a kínálat, de okosan, tudatosan szelektálva igenis van lehetőség igényes, választékos vizuál-kultúrát magunkba szippantani – elég hozzá szétnézni.
A fennmaradó üres percekben – hébe-hóba – pedig kinek árt egy-egy habkönnyű szappanopera vagy vicces reality? Ha valóban felelősségteljes, intelligens felnőtt embereknek hisszük magunkat, akkor nyilván nem ez fog bennünket erkölcsi romlásba taszítani, ráadásul a megfelelő szülői háttér mellett a gyerekek se lesznek agymosottak (ja bocs, ehhez is idő és figyelem kell).
A főszereplő okosan hülye: ez is valami, de legalább nem muszáj nézni
Plusz tipp médiageciknek: ha valóban über-kompromisszummentes entellektullek vagyunk, nézzük ezeket a könnyed semmiségeket is szakmai szemmel. Például, épp a minap: milyen ügyes volt a lineproducer, hogy a Benkő-műsorban egymást követi az a jelenet, amikor a két szikkadt ribi azon síránkozik, hogy túl korán engedték a smárt a lantművésznek, majd a következő snitt a fiatal celebwannabít mutatja, amint éppen Benkő tolja hátulról. Zseniális. Apró örömök az életben, de a tanulság elemi erővel vág fejbe: az apróműfajt is lehet – és kell, vagy egyes esetekben inkább kellene – jól csinálni.
“Szörnyű dolog ez a bulvárszenny, ami elárasztotta a médiát, dehát kell valami, ami agymossa a népet és sok pénzt generál.”
A bulvárról sokat írtam már, nem szeretném ismételni magam, elég annyi, hogy a könnyedebb műfajok nem véletlenül tettek szert óriási népszerűségre, hiszen kevés az olyan zsáner, ami építőmunkást és egyetemi professzort is érdekelhet. Az igazán vicces ezekben a kirohanásokban nem az, hogy a magasirodalmat, a komoly, tényfeltáró anyagokat és a természeténél fogva szűkebb rétegekhez szóló művészeti formákat állítja kontrasztként a gyárilag habkönnyű szórakoztatásra termett műfajjal szembe, hiszen mindig van pár olyan barom, aki képtelen a helyükön kezelni a dolgokat. Az abszolút röhejes itt inkább az, hogy már egész iparág épült a bulvárfikázás köré, és szinte minden é’teh’mi’hégi, magára valamit adót publicista rendezett már kirohanást a “színes-szagos napilapok” és a “fogorvosnál véletlenül fellapozott” női magazinok ellen. Ez amolyan kötelező trend, belépő az elitújságírók/elitértelmiségiek klubjába: ráadásul még könnyű belépő is, hiszen a fikázás vokabulárisan és intellektuálisan is kielégítő. És még csak most jön a csúcspoén: viccesmód azok a blogok és alternatív hírszájtok döngetik a mellkasukat a leghangosabban, amiket pont az a nagy-nagy portál üzemeltet, ami az egyik legszaftosabb bulvároldal édes szülője is. Most akkor mi is van: apánk** pénzén anyázzuk a testvérünket? Nemá’.
Nem is kommentálnám
Inkább, drága – ötdiplomás és kompromisszummentes – barátaim, értsük meg és fogjuk fel, hogy a könnyűműfaj nem azt a cél szolgálja, hogy a magaskultúrát helyettesítse, netán pótolja, hanem azért jött létre – jóval a kereskedelmi csatornák vagy a színes napilapok ELŐTT – hogy szórakoztasson. Bármennyire is fáj, kedves testvéreim, a bulvármagazinban SOHA – ismétlem: soha – nem fogunk az éves költségvetési tervekre vonatkozó kérdéseket olvasni, hanem arról faggatjuk az aktuális pénzügyminisztert, hogy milyen volt krétai nyaralása új házastársával a válás után és milyen fűszerekkel dobja fel a saját készítésű pizzáját. Szerencsére azonban – és most mind örülhetünk – léteznek célirányosan arra specializálódott fórumok, ahol a politikust politikáról, a sportolót sportról és a zenészt zenéről kérdezhetjük, és kimondottan tabunak számítanak az olyan pontok, hogy miért nem szült, mikor szül, milyen volt a szülés. Mindennek megvan a maga ideje és helye: a tartalmas szórakozás, a hasznos információ és az igényes művészet azonban nem minden esetben jön házhoz a saját lábán, hanem bizony olykor-olykor nekünk kell mennünk utána. Bizony. Tény, hogy némi idő, fáradság, pénz, energia és műveltség szükségeltetik hozzá, de pontosan ez teszi a dolgot értékessé számos esetben.
“A mainstream eleve csak szar lehet, ha az alkotó rokonain és a szűk beavatott rétegen túl más is ismeri a produkciót, az már az elkurvulás bombabiztos jele.”
A fenti attitűd főként az underground entellektuellek sajátja, a kizárólagosság sznobizmusa egyes szubkultúrákban odáig fajul, hogy ne hirdessük, mutogassuk, vállaljuk, osszuk meg a nekünk tetsző produkciót, mert így a lényegi mondanivaló elkorcsosulva válik trendi tömegcikké, a műalkotás pedig termékké alacsonyul. Drága barátaim: WTF?! Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha számos általam értékesnek tartott könyv, vers, zene, virtuál-art etc. komoly ismertségre tenne szert, mert úgy érzem, olyan értéket képviselnek, amik – naivan fog hangozni – az emberiséget előbbre viszik. A sznobvilágban gyakori “divatmajom” kifejezést már csak azért is nevetségesnek találom, mert akinek érdeklődése valami iránt nem őszinte, az úgyis csak ideig-óráig kapcsolódik bizonyos körökhöz. Maga az érték viszont mindenkié: megosztani kell, nem kisajátítani.
Nem mindenki szereti - no és? Így jó
A másik oldalról közelítve pedig az is röhejes elképzelés, hogy minden, ami szélesebb réteget szólít meg, eleve csak és kizárólag igénytelen lehet. Jó, persze: a vizet mindenki fogyasztja, a különféle leveseket azonban nem minden ember szereti – a víz átlátszó, kevés szubsztanciával bíró valami, míg a leves komplexebb, súlyosabb, változatosabb receptek szerint készülő étel. Tehát a könnyen emészthető “vízre” mindig is nagyobb igény lesz, mint az erősebb gyomrot igénylő egzotikus levesekre, de ez nem baj, hiszen a lényeg a keresés-találás öröme és a választás szabadsága.
Ez pedig egyedül rajtunk múlik, hiszen nem az a fontos, hogy mit tolnak kéretlenül az arcunkba, hanem az, hogy mi mit választunk. És nem egészségesebb, izgalmasabb talán a változatos koszt, amibe azért egy-egy tábla csoki vagy hamburger is lelkifurdalás nélkül belefér?
*ezt persze főként azok teszik hozzá, akik nem kimondottan-annyira- nagyon-túlzottan baloldaliak
**ők persze úgy mondják, “anyánk”, de úgy nem jött volna ki a szójáték, meg persze túl direkt utalás is lenne
Galsai Dániel, Albert Györgyi pasija a következőképp szólt két héttel szegény Györgyi halála előtt:
Alkoholizmus? Nem, nem vagyunk alkoholisták. Épp csak annyit iszunk, mint két bohém újságíró.
Miért, az nem ugyanaz?
Mit tennél, ha tudnád, hogy már csak pár órád van hátra? Ha a térkép a lábaid alatt rajzolódna át, romba döntve mindazt, amit ismersz és szeretsz? És hogyan viselkedne a többi ember, a kormány, a döntéshozók, ha látnák, ahogy elpusztul a Föld? A 2012 című vizuális szuperprodukció pontosan ezekre a kérdésekre keresi a választ a nagy katasztrófafilmek klasszikus eszköztárával és a családi mozik korhatár nélküli örök kliséivel. Mindezt azonban olyan szórakoztató módon teszi, hogy még azt is megbocsátjuk, ha a benzinnel tankolt repülőt egy hobbipilóta-hallgató plasztikai sebész vezeti.
Az interneten a "baljós évszám" közeledtével egyre gyakrabban keringenek a jövendölések arról, hogy 2012. december 21-én lesz a világvége
A maja naptár 2012 december 21-én ér véget, a történelmi tény azonban csupán legenda marad egészen addig, amíg a bátor afro-amerikai geológus, Adrian Helmsley fel nem fedezi, hogy földgolyónk lejárati dátuma valóban ez a nap. Az Egyesült Államok (fekete) elnöke a G8-cal és a világ szuperhatalmaival karöltve egy gigantikus hajót épít (ami valójában egy bárka – finom bibliai utalás), hogy megmentsék az emberiséget… pontosabban szólva a világ elitjének azon kivételes helyzetben lévő tagjait, akik képesek leperkálni az 1 milliárd euró/koponya árfekvésű jegyet az életükért vagy kivételes politikai-gazdasági szerepet töltenek be a világban. A fennmaradó 6 milliárd ember smafu.
Közéjük tartozik Jackson Curtis, a bukott író is, az egzisztencia nélküli hurráoptimista, akit még saját fia sem tisztel, ám a film végére – lám, a rendező Ronald Emmerich nyilván a Disney-délutánokon is buzgón jegyzetelt – mégis szuperhőssé avanzsál. Jackson a többi emberhez hasonlóan mit sem sejt, amikor az első tektonikus lemezmozgások kettéhasítják szemei előtt a padlót, és egészen addig kissé ügyefogyott, ám szeretni való vasárnapi apuka marad, amíg egy véletlen folytán tudomására nem jut a végveszély. Ettől a pillanattól fogva azonban egyesül az Armaggedon, a Deep Impact, a Holnapután, a Tűzhányó, a Dante pokla, a Titanic, A mag… egyszóval az összes létező észak-amerikai katasztrófafilm, amelyben minden tragédia épp egy centiméteren múlik és valamennyi karakter reakciója komikusan kiszámítható és tipikus.
A film 200 millió dolláros költsége a látványra ment, nem a sztárgázsikra
Elképesztő, realisztikus pontossággal megrajzolt gigászi jelenetekben lép ki medréből az óceán cunamit okozva, tör ki a hegy gyomrában alvó láva, maga alá temetve városokat és kultúrákat, miközben kártyavárként omlanak össze a civilizált világ jelképei és státuszszimbólumai: az apokalipszis hegyeket, síkságokat, tengereket, országokat és népeket töröl el a Föld felszínéről (lám, hiúságok hiúsága, még Las Vegasból is csak egy tábla maradt a füstfelhőben). Közben pedig kapunk az arcunkba egy adag jellemábrázolásba ágyazott déja vu-t: van őrült, aki igazat beszél, akad ellenszenves, pöffeszkedő pacák, aki még az anyját is eladja a biztonságáért, színre lép az igazságos fekete, aki 20 percenként elmondja, hogy “az embereknek joguk van tudni” és ott van Jurij, a komikus orosz maffiamiller (ezt a karaktert általában Igornak szokták hívni), aki kezdetben a hatalom és a pénz alattvalója, a film végére azonban önzetlen, önfeláldozó szeretet költözik a szívébe. A karakterekhez hasonlóan az epizódok is a katasztrófa-zsáner családi mozidélutánnal hígított elegyét adják: a vetélytársak a közös cél érdekében békejobbot nyújtanak egymásnak a lávatengerben, a haraggal elvált apa és fiú lélekben újra egymásra talál, a családtagok könnyesen búcsúznak az utolsó pillanatban, szerelmesek a halál szorításában találnak egymásra, a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz büntetését.
A mesterien megkomponált látvány és a sok rongyosra koptatott közhely kontrasztja mellett persze végig ott vibrál a nézőben számtalan filmtől valóságosabb kérdés: vajon mi mit tennénk? Hogyan viselkednénk? Milyen esélyeink lennének a túlélésre? Hogyan fogadnánk a halálos csapást? Kitől, hogyan búcsúznánk el? És a még ezektől is fontosabb, alapvető emberi kérdések: vajon úgy élünk, hogy elmondhatjuk magunkról, hogy mindent megtettünk azért, hogy építsünk és befogadjunk, üzenjünk és megértsünk, szeressünk és szeretve legyünk?
Tökéletes katarzis, profi feloldással a végén – American number 1 quality, akár a Cinema City gigapopcornja.
American Number 1 Quality popcorn
Vajon tehet-e az ember arról, hogy olyan, amilyen? Amit szeret, amire vágyik, ami érdekli, ami vonzza? A természettudósok és darwinisták szerint nem, és még a különféle vallási irányzatok és ezoterikus iskolák képviselői is aláírják, hogy még ha magunk is döntünk a sorsunkról születésünk előtt, semmi esetre sem azzal a tudatunkkal tesszük, ami jelen testünkben is elérhető számunkra.
Who are we to judge what is right and what has purpose for us? (gyöngyösi hobbikert-fotó)
Azzal nem vitatkozék, hogy ahogyan az ember képes rengeteget hízni vagy fogyni, úgy a belső tulajdonságain is képes csiszolni: ez nyilvánvaló. De mi történik azokkal a dolgokkal, amelyek csupán a legmélyebb ösztönszinten realizálódnak? A szerelem, a vágy, az undor, a vonzódás csupa olyan dolgok, amik kívül állnak alakítható tudatunkon. Eldönthetjük, hogy lépünk-e valamit az ügyben vagy ignoráljuk a gondolatot, elnyomjuk a késztetést, de maguk az érzések nem esnek uralmunk alá, kiszolgáltatottabbak vagyunk velük szemben, mint ama bizonyos “szükségét végző vadállat”. Márpedig valamennyi komoly döntésünk az életben – és persze az összes jelentéktelennek tűnő hétköznapi cselekedetünk – valahol az ösztönvilágunkkal kapcsolódik. Észrevétlenül és tudattalanul is ezek az érzések és sejtések mozgatnak bennünket, a kontroll csak gát a folyón, ami bármikor átszakadhat. Hogyan is bánthatnánk bárkit is azért, amilyen – tehát még csak nem is azért, amit tesz?
Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, miért nem vagyok csendes, holdszerű, vénuszi, befogadó, passzív, alázatos, gondoskodó, vagy legalább egy fokkal közelebb egyes női princípiumokhoz (amiket csak a konzervatív közegek társítanak kizárólag nőhöz, a valóságban nemfüggetlen fícsörökről van szó). Ennek egy része hozott anyag, kisebb része “hozzáadott érték” – nature versus nurture – és nyilván azért mozgatja pont a fentiekben ismertetett minőség a képzeletemet, mert én magam nem ilyennek születtem. Vagyok, amilyen vagyok – de hol tehetnék én arról, hogy mi tetszik, mi érdekel, mi vonz, mihez van affinitásom és mi tölt el viszolygással? Éppen ezért ügyelek arra, hogy senkit ne ítéljek el pusztán azért, amilyen. Nem amiatt, amit csinál, ahogyan viselkedik, hanem amiatt, amilyennek született.
A srác bosszúból tálalt ki a Blikknek, mert nem kapta meg a beígért összeget
A katolikus Istent csak aszexuálisok és elfojtott heterók szolgálhatják?
Erre gondoltam akkor is, amikor hallottam a fiatal csókának szexért jó pénzt ajánló jászberényi pap esetéről, akit apám – mint egyházi események fotósa – jól ismer. Segítőkész, elkötelezett lelkipásztornak írta le, akihez a környékbeliek bizalommal fordultak - és aki történetesen nem tudott lemondani a nemi vágyakról, bónuszként pedig még homoszexuálisnak is született. Nem állítom, hogy gratuláljunk a hőstettéhez, de vajon van-e jogunk ítélkezni felette, vajon megkérdőjelezhetjük-e hivatástudatát és jószándékát pusztán azért, mert a kétezer éves dogmákat keresztülhúzta az emberi ösztön? Márpedig a jászberényi hívek többsége – az überkatolikus, szupervallásos, megbocsátó “Isten gyermekei” – így cselekedtek, és magára hagyták, kővel dobálták a katolikus szemszögből nézve “megbotlott”, “sátáni gonosz által megszállt” plébánost, az érsek pedig azonnal felmentette az “isteni szolgálat” alól, egyes híresztelések szerint pedig egy bigott hívő gyújtotta fel a templomot, ahol az atya szolgált. Talán valóban hiba volt hazudnia, de katolikus papként nem volt túl sok választása, ez tény. De mégis, hol írja azt az Újszövetség, hogy egyedül az aszexualitás vagy az elfojtott heteroszexualitás tesz alkalmassá a közösség szolgálatára, a betegek gondozására, a szegények segítésére, az “ige” hirdetésére? Egyáltalán, hol van már a katolikus egyház ezen funkciója manapság, a 21. század urbánus vidékein?
Nő, házas, leszbikus – és püspök
Eva Brunne párja is lelkipásztor egyébként
Bár ezentúl sem tervezem, hogy a szervezett vallás követőjévé avanzsálok, jóval emberibbnek – nem feltétlenül jobbnak vagy rosszabbnak, egyszerűen emberibbnek – tartom a svéd evangélikus egyház hozzáállását. A lutheránusok is keresztények, csak kicsit másképp: a tény, hogy Härnösandból származik a világ első nyíltan leszbikus – boldog párkapcsolatban élő – női püspöke, elmond egyet s mást a skandináv demokrácia fejlettségéről. Az 55 éves Eva Brunne-t a hétvégén szentelték Stockholm püspökévé az uppsalai katedrálisban. A nő, aki egész életében a hite szerint élt és több száz emberen segített, nyíltan vállalja, hogy leszbikus: evangélikus (lutheránus) lelkipásztorként boldog házasságban él párjával, és ketten egy három éves gyerek szülei. Jellemző a hazai közönségre, hogy amikor az erről szóló cikket megírtam, máris sűrű anyázásba fogott egy forrófejű minitini, aki valószínűleg az anyatejjel szívta magába az intoleranciát: nekem kellett felvilágosítanom, hogy a, férfi és nő egyaránt szolgálhatja a közösségét/Istenét, fölösleges dogma a nemi diszkrimináció; b, mi a gond azzal, hogy a vallási méltóságok is választhatnak párt maguknak, amikor az ember alapjáraton társas lény?; c, miért kellene úgy csinálnunk, mintha nem léteznének homoszexuális embertársaink, amikor mindig is léteztek és létezni fognak, tehát jobb megbarátkozni társadalmi jelenlétükkel és legális keretet adni mindennapjaiknak. Ezt persze csak a problémásabb lelkivilágú, bigott katolikusfajtának kell részletesen elmagyarázni, az egészségesebb gondolkozású ember – vallástól és hitvilágtól függetlenül – tisztában van mindezzel.
A mai poszt persze nem valami LMBT-promóció akart lenni: egyszerűen sokat gondolkozom azon, vajon milyen hatalmunk van ösztöneink felett, és vajon kinek van joga bárkit is elítélni az érzéseiért, alaptermészetéért… azért, amilyen a másik ember mélyen legbelül, a társadalmi konvenciókon és neveltetés során berögzült mintákon túl.
Egyszerűen vagyunk, amilyenek vagyunk – mert ilyennek születtünk. Heterók, homók, extrovertek, introvertek, aktívak, passzívak, szangvinikusak, melankolikusak, flegmatikusak és kolerikusak… Nem érdem, nem dicsőség és nem diadalmenet, nyilván jobb esetben egy életen át küzdünk azért, hogy az adott framework-ön belül jobbak, hasznosabbak, boldogabbak legyünk… de ami az egyik ember mennyországa, az a másiknak pokol. Tökéletes út pedig éppúgy nem létezik, ahogy tökéletes ember sem… akkor meg minek bántjuk folyton egymást, ahelyett, hogy a magunk dolgával törődnénk?
Depeche Mode és The Cure – tizenöt éve óriási klubélet épült köréjük országszerte, közönségük persze ma is főként későharmincas figurákból áll, de a placcon megjelennek a huszon-sőt tizenéves fanok is. Gyöngyösön épp csak bontogatja szárnyát egy mélyen underground és földszagú, ám annál emberarcúbb klubkezdemény Hangraforgó néven, aminek a Tiszti Klub ad otthont a város szívében. Legutóbb márciusban jelentkeztünk onnan, akkor a két tribute banda mellett a borhelyzetet is felmértük, most csak simán darkultunk és élveztük az esőmentes két órát a jó társaságban.
Szokás szerint betoltunk egy méretes pizzát a Paparazziban indításként
“Zenetörténelmet nem fog írni tribute banda, mivel eleve alárendeli magát olyan zenekar munkájának reprezentálására, aki ezt a fejezetet már megírta. Az adott rajongótábornak egyfajta kisebb színházat, showt tud csinálni: ez kikapcsolódás, móka, szórakozás – nem több -, amivel kiélheti ezirányú vágyát egy rajongóból avanzsálódott zenész, bízva abban, hogy a közönségnek, a rajongótábornak is örömet szerez közben” – mondta a Black Celebration-Pornography frontember Árpi, amikor a buli előtt a feldolgozásbandák rendeltetéséről beszélgettünk.
És tényleg: családias közeg, csupa ismerős arc mindenütt, és a jó öreg farkasmályi bor minden mennyiségben. Örülök annak, hogy itt azért felnőttebb közeggel találkozni, mint sok bulihelyen, bár tényleg nem vagyok elitista kornáci.
Így tolja a Pornography - nagyonnn darkk kép
Picit retró, mégis modern: és a jó hír, hogy a srácok-lányok fejlődnek, nem csak azért, mert elfogult vagyok velük, hanem mert egyre többet próbálnak, kísérleteznek más projektekkel és közben újabb és újabb helyeken lépnek fel. Rutinos, összeszokott formációkról van szó, jó látni a fejlődést. Üröm az örömben, hogy Laci sajnos melózott, így egy gitárossal kevesebb volt, de azért elpartizgattunk így is. A Tiszti Klub hangzása pedig meglepően jó, látok potenciált az ottani bulikban.
... és így tolja a Black Celebration (dark-faktor itt is magas)
Fotókat sajnos alig tudtam készíteni, mivel ezúttal én voltam az operatőr: izomláza is van a karomnak. Azért szerencsére tanultam ezt-azt az első vicces próbálkozás óta: ha kamerázol, ne izegj-mozogj, mert rémálom lesz a vágás, óvatosan válts pozitúrát és ne zoomolj orrba-szájba… itt valahol véget is ér a tudományom, de állítólag remek felvételek születtek (legalábbis ez derül ki Zsombor hajnali sms-áradatából – csak remélni tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy a felvételt visszanéző muzsikusgárda elégedett a saját ábrázatával, hiú népség a pasik, na). Can’t wait to see more.
A partisorozat egyébként egy dologgal fejleszthető: ütős afterpartik a koncertek után. A lakóközönség még ódzkodik a gondolattól… pedig. Pedig!
Furcsa, perverz vonzódásom a devianciához ma bizarr screenshotokban nyilvánul meg: a komikus, a naiv és az ostoba (majd ti eldöntitek, melyik melyik).
Ezért jó, ha vicces nickeket választunk. Lehet, ha Romeo vagy Raffael lennék, CB már nem követne. A Vaddisznó viszont ezek szerint autentikus ősmagyar névnek tűnik.
Lovas társkeresők, egymás között. Asszem, ez is olyan belterjes közeg lehet, mint a Barátok közt vagy a magyar gothique szín: mindenki volt már mindenkivel…
Melcsi hívta fel a figyelmünket a Zene.hu remek cikkére: igazi gyöngyszem, köszönjük! Tudom, a, az vesse az első követ, aki… b, az online szépsége a gyorsaságban van… de azért könyörgöm, az elkövető legalább utólag átolvashatta volna, mit is írt (és hogyan). Már a szövegközi alcím is furcsa, nem kéne egyeztetni az alanyt az állítmánnyal? Szegény József Attila, akit úgy szeretek (Petőfit már kevésbé) most bizonyára forog a sírjában. Az utolsó mondatot már nem is értem: nincs baj a több alannyal, de más helyen? Hm. A szöveg többi részét meg se mertem nézni. A hónap leggányabb sajtóanyaga ehhez képest smafu. Szép munka.
Mostanában 24/7 katatón szunyofénné avanzsáltam, már nem kettőkor fekszem és tízkor kelek, hanem huszonkettőkor fekszem és kilenckor álmosan erőszakolom kifele magamat az ágyból. Ha valakinek van ismerőse, aki alváskísérletekért fizet, ajánlom magamat: nagyon jó vagyok az ágyban, tizenöt órákat egy pozítúrában végigszunyálok, ha hagynak. Anyway. Nincs időm és energiám a nagycikkekre, holott már kétszáz éve tervben van a diszkalkulia-diskurzus is, csak sajnos a sok aprómunka mellett nem jutok a nagy dolgok közelébe. Addig is bekukkantottam hát egy nemzetközi diszkalkulia-fórumra.
Jó barátom, a vaktérkép (vagy ez Rorschach?) Majdnem annyira komálom, mint a menetrendtáblázatokat böngészni hajnalban a trolimegállóban
Először is, mélyen megdöbbentett az az elképesztő betegség-tudat, amivel a szülők, tanárok és gyerekek körüllihegik a témát. “Borzalmasan kiborultam, amikor kiderült Emmáról, hogy diszkalkuliás” – írja az egyik szülő, mintha legalábbis egy halálos betegségről lenne szó. Nem mondom, az életminőséget befolyásolhatja a probléma, de főként akkor, ha a nem elég toleráns a tanári gárda átlagot von* a matematika jegyekből, ahelyett, hogy összeadná azokat az évvégi osztályzáskor. De egyébként nincs nagy para, tanulási nehézségbe viszonylag ritkán halnak bele a népek.
Elég jól megvoltam eddig diagnózis nélkül is, ám most, hogy tudom, merről** fúj a szél, lényegesen javult az önértékelésem: kiderült ugyanis, hogy nem öt különböző dologban vagyok rossz, hanem egy bizonyos kondíció okoz problémát több különböző területen. Nevezetesen: a, számolás; b, tájékozódás; c, térbeli érzékelés (mozgássorozatok elsajátítása és tükörmozgás leutánzása); d, szabályok megértése és alkalmazása (pl. társasjáték); e, pénzügyi tervek készítése, megértése (csinálja meg a könyvelő, és kész). Szóval, remek dolog ez a diszkalkulia, mint átfogó terminus technikus és gyűjtőnév a hiányosságaimra, amik néha vicces szituációkba sodornak.
Aggodalomra már csak azért sincs ok, mert a mindennapi élet mezején még kimondottan szórakoztató is tud lenni a helyzet:
- csupa izgalom az élet, akárhányszor számolom meg gyors egymásutániságban a zsebemben lévő aprót, mindig más eredmény jön ki;
- minden aluljárót alkalmam nyílik több szemszögből is alaposan megvizsgálni, hiszen meglehetősen ritka, hogy a metróból kilépve eltalálom, hol kell felmenni (mármint a nagyobb csomópontoknál, ahol ritkán fordulok elő: Kálvin tér is a bitch);
- mindig (=megszokott útvonalaimon kívül folyton) ott a meglepetés izgalma, hogy vajon melyik irányba fog elindulni a villamos, vagy hova repít éppen a busz (ha nem hibáztunk rá, akkor pedig jöhet a meghitt hangulatú városnézés);
- nagy örömet szerzek minden félszemű Down-kórosnak egy vidám baráti társaságban azzal, hogy garantáltan én értem meg utoljára a társasjáték szabályait (hacsak nincs leírva vagy lerajzolva az egész);
- utólag – úgy az ötödik kerülőút után – mindig jót mulat az ember a sajátosan bizarr útvonalterven, amire épp elméjű figura álmában sem gondolna (igen, a kreativitás!);
- mindig rendkívül egyedi koreográfia születik, valahányszor valaki csoportmozgásra próbál tanítani (legyen az arab táncház turistáknak vagy színházi darabhoz szükséges csoportjelenet, vagy akár egy bizonyos sporthoz elengedhetetlen mozgássor);
- a heveny arcvakságnak köszönhetően új ismerősök akár minden órában (láttam nemrég egy dokufilmet egy New York-i újságírólányról, aki a diszkalkuliás lévén olyannyira arcvak volt, hogy a saját munkatársait sem tudta megkülönböztetni – az azért szar lehet, én mondjuk csak a két hetente egyszer felbukkanó szembeszomszédot nem ismerném fel idegen kontextusban, mondjuk a színházban, de komolyabb gondjaim ezért ezen a területen nincsenek… igaz, a Casablancában minden pali ugyanúgy néz ki…).
Szóval, nincs itt gond egy szál se. Most pedig megyek aludni, mert az ágyban azért még mindig verhetetlen vagyok (nem úgy, mint szegény Rihanna).
* azt tudom, hogy kell
**persze nálunk a “merről” meglehetősen relatív fogalom
“No igen – mondta Vaddisznó elmélázva – azért mert nem én találtam ki, attól még lehet, hogy nem igaz…” A mondat a hét aranyköpései közé emelkedett, aztán jöttek Claudia “letiltott” (=ügyes marketingfogásként két részre osztott) Playboy-fotói, és mindez eszembe juttatta klasszikus, már-már unalomig elemzett médiahekkeket. Fölösleges lenne most ezeken az agyonrágott csontokon csámcsogni, ezért inkább nézzük azokat az eseteket, amikor semmilyen stratégia nem volt a történtek mögött, mégis mindenki azt hitte, hogy ügyes gerillamarketingről vagy kreált botrányról van szó.
- Marsi Anikó élő adásban sírt
Mi történt? Az egyik esti adásban halálos beteg kislány történetét mutatták be, meglehetősen “ügyesen” (hatásvadász módon, Bárdos Andris szerint az árvíznél ugyanis csak a beteg gyerek ábrázolható jobban a képernyőn). Síró szülő, okosan-bátran beszélő gyönyörű kisgyerek, kórház, drámai hangeffektek, ami kell – a produkció mentségére szól, hogy a nézettségnövelés mellett azért jótékony célja is volt a dolognak. Az utolsó kocka után a stúdióé volt a szó, és műsorvezetőnk bizony alig látott ki a könnyei közül, el se tudta mondani a következő sztori felkonfját.
Hogyan reagálta le a sajtó? Másnap az összes bulvárlap arról cikkezett, hogy Marsi Anikó milyen ügyesen hívta fel magára a figyelmet és növelte a nézettséget azzal a pár “látványosan” elmorzsolt könnycseppel, főműsoridőben. Jól hangzik, pedig a valóságban csak kiesett a szerepéből egy percre, hatása alá került a kétségkívül szomorú történetnek, ami alapjáraton minden egészséges lelkületű emberben megmozdít valamit, kisgyerekes anyukaként pedig nyilván még nehezebb volt függetlenítenie magát a történettől.
- István Dániel élőben anyázza a sztárokat orrba-szájba
A Cosmo valóra váltotta minden szerkesztő rémálmát... Na, ez tutira nem hekk vót!
Mi történt? A sztármagazin műsorvezetője nem vette észre, hogy már adásban van, ezért a bejátszásokat poénos(nak vélt) alámondásokkal dobta föl, vérig sértve ezzel jópár celebeket: Király Lindát frappánsan ledisznózta, Deutsch Anita kapcsán pedig kedvesen megkérdezte, “miért szül egy férfi”. A celebek többsége persze vérig sértődött, holott csak egy rossz poénról volt szó… no de nem véletlenül az minden riporteriskola első leckéje, hogy “civil szöveget kamera előtt soha”.
Hogyan reagálta le a sajtó? Természetesen már másnap több helyről lehetett hallani, hogy az RTL Klub remek módját választotta a gerillamarketingnek, jópofa kis ingyenreklám, amit civil és profi egyaránt örömmel terjeszt és gerjeszt (hát igen, meg kell hagyni, hogy az ilyen sztori lényegesen tálalhatóbb, mint az olyan instant sajtóhírek, miszerint “nagy meglepetés érte a Josh és Jutta formációt”, aminek már a második bekezdéséből kiderül, hogy burkolt reklámja egy utazási irodának). Pedig nincs itt szó gerillatevékenységről, István Dani egyszerűen beszopta a pélót, megesik az ilyen.
- A valóságshow egyik szereplője lecigányozza a másikat – botrány!
Mi történt? A három sztoriból ez volt az, amelyiket testközelből láttam, mivel magam is a produkció kerettörténetén dolgoztam akkortájt. Az éjszakai online live stream szemtanúvá tette a nézőket, amint az egyik lúzer a bukott realityben azt mondja a másiknak, hogy “menj vissza a Gangeszbe fürdeni”, mire a nem éppen idén barnult fiatalember magából kikelve szitkozódik és leköpi a lányt. Eddig a sztori.
Hogyan reagálta le a sajtó? Minden létező fórumon megjelent a hír, hogy a nézettséggyilkos műsort (ami olyan ramatyul teljesített, szemben az általunk vitt online verzióval, hogy még az ELŐTTE futó családi filmet is kevesebben nézték miatta) az angol Big Bránerből vett fogásokkal próbálják feldobni.
Bónusz-inszájt: Pedig mi volt a valóság? Amikor reggel beértem a villába, – rendhagyó módon – már mindenki ott volt, a line producer elhaló hangon közölte, hogy botrány volt az éjjel. “Hála az égnek!” – sóhajtottam megkönnyebbülten, hiszen napi fix híranyag előállítására volt szerződésünk, márpedig események nem igazán történtek, ami témát szolgáltatott volna. A reggeli műszak külön fáradságos volt: a pernahajderek délután 1-ig ki se keltek az ágyból, márpedig 10-re már két hír kellett róluk… egy ilyen szetting alaposan próbára teszi tehát az ember fantáziavilágát, lássuk be, ezért érthető, hogy örültem, hogy az első két hírem témája per se adja magát.
- Nem írhatjátok meg, az sem biztos, hogy le fog menni adásban – mondta azonnal a rendező.
- Valószínűleg nem fog lemenni – tette hozzá a line producer. – Megbasz minket az ORTT, kiakadnak a nézők, magyarázkodhatunk…
- Mikor dől el, hogy mi lesz? – kérdeztem, hátha déli anyagnak már jó lesz a téma.
- Most megyünk a programigazgatóhoz, ott kiderül…
Aztán végül lement a cucc, nyilván nem sikerült izgalmasabb sztorivonalat összelapátolni helyette, ráadásul pár ezren már úgyis látták az egészet a neten.
Mindenesetre ha médiahekkel találkozom, azóta mindig eszembe jut, hogy talán nem is szándékos marketingfogásról van szó, hanem egyszerűen csak kicsúszott a lovasok kezéből a gyeplő… És ez bizony, gyakrabban előfordul, mint hinnénk…
And of my acts, I will admit, I’ve no pretensions
I’ve no regrets for all the things that I have done
My faiths, to me, are as foundations
None has the right to judge my soul but me
A végtelen vakromantika vodkában oldódott könnytengerében az ember amolyan dacos büszkeséggel vallja, hogy “soha semmit sem bánt meg” és büszke arra, aki és amit élete során megélt, hibákkal és ballépésekkel együtt, all inclusive csomagban. Egy darabig én is ebbe az illúzióba ringattam magam, de aztán rájöttem, hogy igenis feleennyi baromság is bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy kiborítsam magamat és a környezetemet: ergó ha visszamehetnék időben és térben, bizony kissé átírnám azért azt a bizonyos forgatókönyvet.
Late bloomer, mint én: a szeptember huszonötödikei, gyöngyösi napraforgó
Vajon más is ismeri azt az érzést, amikor sétálsz az utcán, és egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – eszedbe jut az egyik ballépésed a bőséges repertoárból, aztán hirtelen – észre sem veszed – megállsz egy pillanatra és elmorzsolsz magadban egy szolid bazdmeget? Ilyenkor egészen elvörösödöm, közben pedig arra gondolok, hogy a túróban lehettem AKKORA marha, amekkora akkor voltam, amikor az adott kontextusban hülyét csináltam magamól (vagy éppen bajba sodortam szegény, szerencsétlen fejemet – bár a kettő többnyire kéz a kézben jár egymással)?
Igen, az én ifjúkori balfaszságaim zömében két nagy csoportra oszthatók:
1. Meggondolatlan, naiv, ostoba, hirtelen felindulásból elkövetett random hülyeségek, amikkel egész egyszerűen értelmetlenül bajba sodortam magamat. Csupa vérciki dolog kistini koromból és a felnőttkor hajnaláról, a pofámról lesül a bőr: szökés éjszaka iskolai táborból, verekedés, dacból hideg kövön alvás és látványos hiszti, BKV-ellenőrverés, kötekedő rendőr-rúgdosás, igazságtalan tanár úr kurvanyjába-küldése nyílt színen, kisebb, “jelentéktelen” svindlik, mint pl. a más igazolványával utazgatás vagy a magánterületen fényképezkedés, csupa válogatott baromság.
2. Szenvedélyes, túlzó, józan észt nélkülöző elmebetegségek, amik főleg arra voltak jók – arra viszont maradéktalanul és maximálisan – hogy utólag égő fejjel lehessen emlékezni rájuk. Ezen események fő területei: barátság, szerelem, rajongás és más elvont, nehezen követhető humanoid érzések. Ezt talán még kevésbé kell részleteznem, mint az előző pontot: mindenki csalódott és okozott már csalódást, csinált magából hülyét és égette le magát annak a bizonyos érzésnek árnyékában, amit József Attila igen találóan a szükségét végző vadállat védtelenségéhez hasonlított.
Szóval, legjobb esetben is csak annyit mondhatok, hogy igyekszem elfogadni a múltat és próbálom belátni, hogy a tévedések nélkül nem lennék ott lélekben, ahol vagyok – de hol van ez attól, könyörgöm, amiről a Faith and the Muse úgy vall, hogy live without regrets? Van olyan egyáltalán?
Szegeden töltöm a halloweent, már megvolt a városnézés is – csak sajna otthon felejtettem a fotóapparátot, jellemző módon. Hamarosan indul a farkasmályi, Irsai Olivér-vezette alapozókurzus az esti bulira, mely a beszédes Betonsziréna 3.0 nevet viseli (beszámoló holnap).
Világ életemben minden munkát elvállaltam, kivéve persze a már meglévő melók konkurenseinek felkéréseit – igaz, ilyenre a gyakorlat mezején még nem is volt példa. Ez persze nem kizárólag gazdasági döntés, hanem egyszerűen élvezem, ha sokféle dolgot csinálhatok.
Elsősorban a feladat megoldása érdekel, nem is mindig az adott terület. Sőt, az adott területhez nem is mindig értek mélységében, de ismerem azokat az eszközöket és metódusokat, amiknek segítségével a feladatot teljesíteni tudom. Szóval, nem dobtam még vissza soha semmit.
A napokban aztán összefutottam egy “szaktárssal”, aki már-már sznob módon szelektív, ha melóról van szó. Csak bizonyos dolgokat vállal el, és sosem végzett még aprómunkát. Érdekes párbeszéd alakult ki közöttünk:
- És te ezt megcsinálod? Csak így felhívnak, hogy holnapra kéne, és bevállalod?
- Még szép.
- De hát ez például egy ilyen adatrögzítés szintű, gyakornoki munka, amit bárki meg tud csinálni.
- Így van. Éppen azért vagyok rá büszke, hogy van legalább négy főszerkesztő az országban, akik valamiért pont engem hívnak fel, ha gyorsan kell valami.
Végül is minden relatív: ő cikinek tartja, én megtiszteltetésnek. Ahogy vesszük.
Íme, a feed...
