Elitista, sznob, éh’teh’mi’hégi klisék
Van valami, ami régóta zavar – ezért most nem körözök a téma körül, hanem in medias res a szürke novemberi levegőbe kiáltom: viszketőgörcsöt kapok a hülye értelmiségi faszfej kliséktől. Ebben az országban ugyanis aki kultúrlénynek és felelősségteljes választópolgárnak vallja magát, az valami bizarr sznob eltökéltséggel puffogtat bizonyos közhelyeket, fensőbbrendűsége teljes tudatában.
“A tévében csak szennyel és (a kormány által*) ügyesen manipulált agymosással találkozhatunk, ami alapjaiban rombolja le a kultúrára, a művészetre való igényt. Nálunk a lakásban nincs tévé, a gyerekeim soha nem nézhetik azt a szennyet.”
Oké. Ismerjük a kereskedelmi csatornákat, tudjuk, mi mozgatja őket (surprise: a nézettség), és arról is többször írtam már, hogy a kínálatot jelentős mértékben a kereslet hívja életre – a nyilvánvaló dolgokat tehát most inkább ugorjuk. A sok sznob arról a fontos tényről hajlamos csak megfeledkezni, hogy bármit is toljon a képünkbe a felelős szerv, választási lehetőségünk mindig van: 2009-et írunk, az átlagember 75-115 csatorna között szörfözhet. Ha felháborít a főzőcskéző celeb vagy untat a kiszámítható esti kórházasdi, nézhetünk dokumentumfilmet, kabarét, művészfilmet, retro-sorozatot, operát, színházi előadást, mélyinterjút vagy amit akarunk. Igaz, nem feltétlenül 24/7 tökéletes a kínálat, de okosan, tudatosan szelektálva igenis van lehetőség igényes, választékos vizuál-kultúrát magunkba szippantani – elég hozzá szétnézni.
A fennmaradó üres percekben – hébe-hóba – pedig kinek árt egy-egy habkönnyű szappanopera vagy vicces reality? Ha valóban felelősségteljes, intelligens felnőtt embereknek hisszük magunkat, akkor nyilván nem ez fog bennünket erkölcsi romlásba taszítani, ráadásul a megfelelő szülői háttér mellett a gyerekek se lesznek agymosottak (ja bocs, ehhez is idő és figyelem kell).
A főszereplő okosan hülye: ez is valami, de legalább nem muszáj nézni
Plusz tipp médiageciknek: ha valóban über-kompromisszummentes entellektullek vagyunk, nézzük ezeket a könnyed semmiségeket is szakmai szemmel. Például, épp a minap: milyen ügyes volt a lineproducer, hogy a Benkő-műsorban egymást követi az a jelenet, amikor a két szikkadt ribi azon síránkozik, hogy túl korán engedték a smárt a lantművésznek, majd a következő snitt a fiatal celebwannabít mutatja, amint éppen Benkő tolja hátulról. Zseniális. Apró örömök az életben, de a tanulság elemi erővel vág fejbe: az apróműfajt is lehet – és kell, vagy egyes esetekben inkább kellene – jól csinálni.
“Szörnyű dolog ez a bulvárszenny, ami elárasztotta a médiát, dehát kell valami, ami agymossa a népet és sok pénzt generál.”
A bulvárról sokat írtam már, nem szeretném ismételni magam, elég annyi, hogy a könnyedebb műfajok nem véletlenül tettek szert óriási népszerűségre, hiszen kevés az olyan zsáner, ami építőmunkást és egyetemi professzort is érdekelhet. Az igazán vicces ezekben a kirohanásokban nem az, hogy a magasirodalmat, a komoly, tényfeltáró anyagokat és a természeténél fogva szűkebb rétegekhez szóló művészeti formákat állítja kontrasztként a gyárilag habkönnyű szórakoztatásra termett műfajjal szembe, hiszen mindig van pár olyan barom, aki képtelen a helyükön kezelni a dolgokat. Az abszolút röhejes itt inkább az, hogy már egész iparág épült a bulvárfikázás köré, és szinte minden é’teh’mi’hégi, magára valamit adót publicista rendezett már kirohanást a “színes-szagos napilapok” és a “fogorvosnál véletlenül fellapozott” női magazinok ellen. Ez amolyan kötelező trend, belépő az elitújságírók/elitértelmiségiek klubjába: ráadásul még könnyű belépő is, hiszen a fikázás vokabulárisan és intellektuálisan is kielégítő. És még csak most jön a csúcspoén: viccesmód azok a blogok és alternatív hírszájtok döngetik a mellkasukat a leghangosabban, amiket pont az a nagy-nagy portál üzemeltet, ami az egyik legszaftosabb bulvároldal édes szülője is. Most akkor mi is van: apánk** pénzén anyázzuk a testvérünket? Nemá’.
Nem is kommentálnám
Inkább, drága – ötdiplomás és kompromisszummentes – barátaim, értsük meg és fogjuk fel, hogy a könnyűműfaj nem azt a cél szolgálja, hogy a magaskultúrát helyettesítse, netán pótolja, hanem azért jött létre – jóval a kereskedelmi csatornák vagy a színes napilapok ELŐTT – hogy szórakoztasson. Bármennyire is fáj, kedves testvéreim, a bulvármagazinban SOHA – ismétlem: soha – nem fogunk az éves költségvetési tervekre vonatkozó kérdéseket olvasni, hanem arról faggatjuk az aktuális pénzügyminisztert, hogy milyen volt krétai nyaralása új házastársával a válás után és milyen fűszerekkel dobja fel a saját készítésű pizzáját. Szerencsére azonban – és most mind örülhetünk – léteznek célirányosan arra specializálódott fórumok, ahol a politikust politikáról, a sportolót sportról és a zenészt zenéről kérdezhetjük, és kimondottan tabunak számítanak az olyan pontok, hogy miért nem szült, mikor szül, milyen volt a szülés. Mindennek megvan a maga ideje és helye: a tartalmas szórakozás, a hasznos információ és az igényes művészet azonban nem minden esetben jön házhoz a saját lábán, hanem bizony olykor-olykor nekünk kell mennünk utána. Bizony. Tény, hogy némi idő, fáradság, pénz, energia és műveltség szükségeltetik hozzá, de pontosan ez teszi a dolgot értékessé számos esetben.
“A mainstream eleve csak szar lehet, ha az alkotó rokonain és a szűk beavatott rétegen túl más is ismeri a produkciót, az már az elkurvulás bombabiztos jele.”
A fenti attitűd főként az underground entellektuellek sajátja, a kizárólagosság sznobizmusa egyes szubkultúrákban odáig fajul, hogy ne hirdessük, mutogassuk, vállaljuk, osszuk meg a nekünk tetsző produkciót, mert így a lényegi mondanivaló elkorcsosulva válik trendi tömegcikké, a műalkotás pedig termékké alacsonyul. Drága barátaim: WTF?! Én lennék a legboldogabb ember a világon, ha számos általam értékesnek tartott könyv, vers, zene, virtuál-art etc. komoly ismertségre tenne szert, mert úgy érzem, olyan értéket képviselnek, amik – naivan fog hangozni – az emberiséget előbbre viszik. A sznobvilágban gyakori “divatmajom” kifejezést már csak azért is nevetségesnek találom, mert akinek érdeklődése valami iránt nem őszinte, az úgyis csak ideig-óráig kapcsolódik bizonyos körökhöz. Maga az érték viszont mindenkié: megosztani kell, nem kisajátítani.
Nem mindenki szereti - no és? Így jó
A másik oldalról közelítve pedig az is röhejes elképzelés, hogy minden, ami szélesebb réteget szólít meg, eleve csak és kizárólag igénytelen lehet. Jó, persze: a vizet mindenki fogyasztja, a különféle leveseket azonban nem minden ember szereti – a víz átlátszó, kevés szubsztanciával bíró valami, míg a leves komplexebb, súlyosabb, változatosabb receptek szerint készülő étel. Tehát a könnyen emészthető “vízre” mindig is nagyobb igény lesz, mint az erősebb gyomrot igénylő egzotikus levesekre, de ez nem baj, hiszen a lényeg a keresés-találás öröme és a választás szabadsága.
Ez pedig egyedül rajtunk múlik, hiszen nem az a fontos, hogy mit tolnak kéretlenül az arcunkba, hanem az, hogy mi mit választunk. És nem egészségesebb, izgalmasabb talán a változatos koszt, amibe azért egy-egy tábla csoki vagy hamburger is lelkifurdalás nélkül belefér?
*ezt persze főként azok teszik hozzá, akik nem kimondottan-annyira- nagyon-túlzottan baloldaliak
**ők persze úgy mondják, “anyánk”, de úgy nem jött volna ki a szójáték, meg persze túl direkt utalás is lenne
Íme, a feed...
A Benkő-műsor zseniálisan meg van csinálva. Benkő pontosan tudja, hogy melyik szottyadt nőszemély milyen szövegtől olvad. (Neki, pl. velem ellentétben, elég magas az EQ-ja.) És nagyon vicces, hogy direkt a legdroidabbakat hagyják bent, és válogatott módszerekkel szívatják őket folyamatosan (meg hagyják, hogy a sok droid egymást is szívassa).
(Amúgy nincs tévé, internetről sztrímingeljük direkte ezt, enyhe kurvaanyázás közepette az urammal. Nem értelmiségi gőg miatt nincs tévé, hanem mert semmi szükség rá, ami kell, azt mind megtaláljuk az interneten.)
Ja-ja, Benkő, ahogy írtam is, nagyon okosan hülye, de a szerkesztők is ügyesek. Igaz, csak egy részt láttam eddig.
Engem a netes megoldástól az tart vissza, hogy nekem a tévé 90%-ban háttértevékenység, tehát közben netezek (és rosszabb esetben zenét hallgatok néha, lol).
Nem csak a tévéműsor szar. De az attól az még (majdnem teljesen) az. Jól kellene tudni válogatni. Azt meg nehéz megtanulni. Eléggé a folyamat elején érzem magamat. Gondolom a Benkő műsor is arra épít, mint annak idején Győzike: “Jé, ezeknél én job vagyok!”-érzés tömegeknek.
Benkőből csak egyet láttam – főként meló miatt – , de az jól volt megcsinálva. Ettől még nem lettem fan. :) Sztem ez inkább az alpári-altáji humorra épít, az mindig megfogja az embereket. Fábrynak is ezt az oldalát szeretik a legjobban, csak utána jön a politikai- és (leghátul) a kultúrhumor.
Fábrytól vagy inkább Fábryval láttam egy szörnyűséget a Tabló című film részeként, mint iskolaigazgató mondott egy beszédet. Tök gáz volt a szöveg és nagyon kirítt a film többi szövegétől. Megkérdeztem a rendezőtől, miért. Elmondta, hogy ezt ea részt ő írta és nem profival íratta, másrészt utálja Fábryt a nézetei miatt. Pont.
:P Én se nézek tévét, de nem azért meg akkora szarnak tartom az egészet. Jó, néha idegesít némely műsor, mint pl. a Benkő [figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy amúgy elhiszem, hogy baromi jól meg van csinálva és a nép meg csak úgy issza benkődancsika csajozós kalandjait], mert alapból nem kapok tőle semmit.
Csak egyszerűen valahogy elmegyek a tv mellett. Inkább kocka vagyok :) A tv meg két szobával arrébb van.
Talán vicces, de amikor meg szüleimnél vagyok, mindig átkapcsolok orosz/ukrán/szlovák csatornára, mert jól esik, hogy nem értem, miről van szó, vagy levesszük a hangot, és csak úgy megy.
A “ne nézzünk tévét mert szar” dologból annyival értek egyet, hogy bizonyos koráig a gyereknek nem árt, ha csak a korának megfelelő műsorokat hagyjuk nézni, mert nem biztos, hogy Benkő celebbácsi testnedvcseréje előnyösen hat mondjuk egy hét-nyolc éves gyerkőcre.
Benkő testnedvcseréje nem csak a gyerekekre van rossz hatással: mikor indult, megnéztük a neten pár csókcsatáját, és az egész szerkesztőség aszexuális lett. Alig bírta vki kiizzadni az esti szex-cikket. Brutális antikedvcsináló.
Gyerek koromban sokat néztem tévét. Elinte monoszkóptól monoszkópig az egyetlen csatornát. Aztán a szüleim arra neveltek, hogy válasszak, bármit, én de csak egyet. De akkoriban válogatott műsorok mentek. Most bármi, amit veszenek és nem válogat senki helyetted.
Nekem a Mozi pl. azért nehéz – mert nincs időm rá – mert iszonyú érzés, hogy közben nem csinálok semmit. Nem netezek, nem olvasok, nem hallgatok zenét, nem beszélgetek, nem dolgozom… mert számomra minden képernyű tevékenység háttértevékenység… legalábbis annak indul. Ha nagyon jó a cucc, odafigyelek. Elmondanám, hogy hat ismeretterjesztő csatornám van és imádom őket, de minden riportfilmet is megnézek. :)
A moziban pont az alegjobb, hogy ott nem csinálsz közben semmi mást, hanem OTT VAGY.
No jó, de odáig el is kell menni. :)
Nem hiszem, hogy egyébként meg sem mozdulsz. Különben is mozik közelében laksz, élsz és dolgozol.
A moziban pont az a legjobb, hogy nem csinálsz közben semmi mást, hanem csak OTT VAGY!
A Bár 1-et még nagy érdeklődésel és élvezettel, folyamatosan, naponta figyeltem. Nem csak új volt, de jól is csinálták. A Big Brothert még végig kínlódtam a heti összefoglalókon. Ott már látszott, hogy alacsony a léc és csak a sok pénz a cél. A VV-be már bele se néztem. Pedig azt mesélték róla, hogy abban szép lányok meztelenkedtek.
Pedig a VV-s oldalt kedvenc exmunkahelyünk csinálta. Ez már garancia kéne, hogy legyen. :))))
Ez most komoly? :))))
Hali!
Érdekes, hogy egy ilyen bejegyzés után hogy megszaporodnak az ilyen “nekünk sincs tévénk, de nemazértám…”
Én vállalom: nincs tévénk és (főként) azért, mert undorodom tőle.
Alapvetően nem nézem már vagy 10 éve, de eleinte nem zavart, hogy van, csak nem érdekelt. Néhány éve azonban egyfajta szimbólummá vált a szememben, nagyjából annak szimbólumává, ami fentebb le is van írva. Bulvár, hülyítés, reklám, fogyasztói társadalom, zombítás, család és közösségrombolás, lelki-fizikai leépítés… stb.
Tisztában vagyok vele, hogy van a tévében sok jó dolog is, a duna vagy az m2 műsorába szökőévente még talán én is belenéznék (a Bergman sorozat anno pl. igen jó volt). Részemről ez inkább bálványdöntés volt.
Az interneten minden, ami engem érdekel sokkal jobban elérhető. Más részről a tévé társadalmi hatásait nézve a pozitívumok gyakorlatilag észrevehetetlenül eltörpülnek a negatívumok mellett.
Sosem voltam valami hatalmas kültürsznob, de a tv valami olyan zsigeri ellenszenvet tud belőlem kiváltani, amire csak kevés dolog képes.
Nekem van tévém. Használnám is. Csak annyi jobb és érdekesebb van nála.
nekem van tv-m… háttérzaj. a híradót megnézem, de mondjuk csak 3 csatorna jön belőle, nagy választék nincs. Viszont Benkőék tudják mi kell a népnek: ribik és sóóó, és azt hiszem, bejött nekik
TV-nk van. Hogy bekapcsolva mikor volt már alig emlékszem rá. Fogalmam sincs ki ez a Benkő.
Kb. 4 éves lehettem amikor leszoktam, először a Híradóról. Engem már akkor sem érdekelt, hogy Kuala Lumpurban hány ezer ember halt meg földrengésben. Ami fontos, majd elér hozzám így vagy úgy. Nem igaz hogy nem nézek tévét, mert ha rokonnál vagyunk és megy, akkor nem kapcsolom ki. Egyszerűen csak az akaratom ellenére rám erőltetett maszlagot utálom. Inkább megnézek egy filmet gépen. Feliratosan, (nem pedig az újabban csapnivaló magyar szinkronnal) reklámok nélkül. Meg hát szeretek olvasni, és általában van mit.