Ki veti az első követ?

Vajon tehet-e az ember arról, hogy olyan, amilyen? Amit szeret, amire vágyik, ami érdekli, ami vonzza? A természettudósok és darwinisták szerint nem, és még a különféle vallási irányzatok és ezoterikus iskolák képviselői is aláírják, hogy még ha magunk is döntünk a sorsunkról születésünk előtt, semmi esetre sem azzal a tudatunkkal tesszük, ami jelen testünkben is elérhető számunkra.

Who are we to judge what is right and what has purpose for us? (gyöngyösi hobbikert-fotó)

Azzal nem vitatkozék, hogy ahogyan az ember képes rengeteget hízni vagy fogyni, úgy a belső tulajdonságain is képes csiszolni: ez nyilvánvaló. De mi történik azokkal a dolgokkal, amelyek csupán a legmélyebb ösztönszinten realizálódnak? A szerelem, a vágy, az undor, a vonzódás csupa olyan dolgok, amik kívül állnak alakítható tudatunkon. Eldönthetjük, hogy lépünk-e valamit az ügyben vagy ignoráljuk a gondolatot, elnyomjuk a késztetést, de maguk az érzések nem esnek uralmunk alá, kiszolgáltatottabbak vagyunk velük szemben, mint ama bizonyos “szükségét végző vadállat”.  Márpedig valamennyi komoly döntésünk az életben – és persze az összes jelentéktelennek tűnő hétköznapi cselekedetünk – valahol az ösztönvilágunkkal kapcsolódik. Észrevétlenül és tudattalanul is ezek az érzések és sejtések mozgatnak bennünket, a kontroll csak gát a folyón, ami bármikor átszakadhat. Hogyan is bánthatnánk bárkit is azért, amilyen – tehát még csak nem is azért, amit tesz?

Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, miért nem vagyok csendes, holdszerű, vénuszi, befogadó, passzív, alázatos, gondoskodó, vagy legalább egy fokkal közelebb egyes női princípiumokhoz (amiket csak a konzervatív közegek társítanak kizárólag nőhöz, a valóságban nemfüggetlen fícsörökről van szó). Ennek egy része hozott anyag, kisebb része “hozzáadott érték” – nature versus nurture – és nyilván azért mozgatja pont a fentiekben ismertetett minőség a képzeletemet, mert én magam nem ilyennek születtem. Vagyok, amilyen vagyok – de hol tehetnék én arról, hogy mi tetszik, mi érdekel, mi vonz, mihez van affinitásom és mi tölt el viszolygással? Éppen ezért ügyelek arra, hogy senkit ne ítéljek el pusztán azért, amilyen. Nem amiatt, amit csinál, ahogyan viselkedik, hanem amiatt, amilyennek született.

A srác bosszúból tálalt ki a Blikknek, mert nem kapta meg a beígért összeget

A katolikus Istent csak aszexuálisok és elfojtott heterók szolgálhatják?

Erre gondoltam akkor is, amikor hallottam a fiatal csókának szexért jó pénzt ajánló jászberényi pap esetéről, akit apám – mint egyházi események fotósa – jól ismer. Segítőkész, elkötelezett lelkipásztornak írta le, akihez a környékbeliek bizalommal fordultak -  és aki történetesen nem tudott lemondani a nemi vágyakról, bónuszként pedig még homoszexuálisnak is született. Nem állítom, hogy gratuláljunk a hőstettéhez, de vajon van-e jogunk ítélkezni felette, vajon megkérdőjelezhetjük-e hivatástudatát és jószándékát pusztán azért, mert a kétezer éves dogmákat keresztülhúzta az emberi ösztön? Márpedig a jászberényi hívek többsége – az überkatolikus, szupervallásos, megbocsátó “Isten gyermekei” – így cselekedtek, és magára hagyták, kővel dobálták a katolikus szemszögből nézve “megbotlott”, “sátáni gonosz által megszállt” plébánost, az érsek pedig azonnal felmentette az “isteni szolgálat” alól, egyes híresztelések szerint pedig egy bigott hívő gyújtotta fel a templomot, ahol az atya szolgált. Talán valóban hiba volt hazudnia, de katolikus papként nem volt túl sok választása, ez tény. De mégis, hol írja azt az Újszövetség, hogy egyedül az aszexualitás vagy az elfojtott heteroszexualitás tesz alkalmassá a közösség szolgálatára, a betegek gondozására, a szegények segítésére, az “ige” hirdetésére? Egyáltalán, hol van már a katolikus egyház ezen funkciója manapság, a 21. század urbánus vidékein?

Nő, házas, leszbikus – és püspök

Eva Brunne párja is lelkipásztor egyébként

Bár ezentúl sem tervezem, hogy a szervezett vallás követőjévé avanzsálok, jóval emberibbnek – nem feltétlenül jobbnak vagy rosszabbnak, egyszerűen emberibbnek – tartom a svéd evangélikus egyház hozzáállását. A lutheránusok is keresztények, csak kicsit másképp: a tény, hogy Härnösandból származik a világ első nyíltan leszbikus – boldog párkapcsolatban élő – női püspöke, elmond egyet s mást a skandináv demokrácia fejlettségéről. Az 55 éves Eva Brunne-t a hétvégén szentelték Stockholm püspökévé az uppsalai katedrálisban. A nő, aki egész életében a hite szerint élt és több száz emberen segített, nyíltan vállalja, hogy leszbikus: evangélikus (lutheránus) lelkipásztorként boldog házasságban él párjával, és ketten egy három éves gyerek szülei. Jellemző a hazai közönségre, hogy amikor az erről szóló cikket megírtam, máris sűrű anyázásba fogott egy forrófejű minitini, aki valószínűleg az anyatejjel szívta magába az intoleranciát: nekem kellett felvilágosítanom, hogy a, férfi és nő egyaránt szolgálhatja a közösségét/Istenét, fölösleges dogma a nemi diszkrimináció; b, mi a gond azzal, hogy a vallási méltóságok is választhatnak párt maguknak, amikor az ember alapjáraton társas lény?; c, miért kellene úgy csinálnunk, mintha nem léteznének homoszexuális embertársaink, amikor mindig is léteztek és létezni fognak, tehát jobb megbarátkozni társadalmi jelenlétükkel és legális keretet adni mindennapjaiknak. Ezt persze csak a problémásabb lelkivilágú, bigott katolikusfajtának kell részletesen elmagyarázni, az egészségesebb gondolkozású ember – vallástól és hitvilágtól függetlenül – tisztában van mindezzel.

A mai poszt persze nem valami LMBT-promóció akart lenni: egyszerűen sokat gondolkozom azon, vajon milyen hatalmunk van ösztöneink felett, és vajon kinek van joga bárkit is elítélni az érzéseiért, alaptermészetéért… azért, amilyen a másik ember mélyen legbelül, a társadalmi konvenciókon és neveltetés során berögzült mintákon túl.

Egyszerűen vagyunk, amilyenek vagyunk – mert ilyennek születtünk. Heterók, homók, extrovertek, introvertek, aktívak, passzívak, szangvinikusak, melankolikusak, flegmatikusak és kolerikusak… Nem érdem, nem dicsőség és nem diadalmenet, nyilván jobb esetben egy életen át küzdünk azért, hogy az adott framework-ön belül jobbak, hasznosabbak, boldogabbak legyünk… de ami az egyik ember mennyországa, az a másiknak pokol. Tökéletes út pedig éppúgy nem létezik, ahogy tökéletes ember sem… akkor meg minek bántjuk folyton egymást, ahelyett, hogy a magunk dolgával törődnénk?