Diagnózis után

Mostanában 24/7 katatón szunyofénné avanzsáltam, már nem kettőkor fekszem és tízkor kelek, hanem huszonkettőkor fekszem és kilenckor álmosan erőszakolom kifele magamat az ágyból. Ha valakinek van ismerőse, aki alváskísérletekért fizet, ajánlom magamat: nagyon jó vagyok az ágyban, tizenöt órákat egy pozítúrában végigszunyálok, ha hagynak. Anyway. Nincs időm és energiám a nagycikkekre, holott már kétszáz éve tervben van a diszkalkulia-diskurzus is, csak sajnos a sok aprómunka mellett nem jutok a nagy dolgok közelébe. Addig is bekukkantottam hát egy nemzetközi diszkalkulia-fórumra.

Jó barátom, a vaktérkép (vagy ez Rorschach?) Majdnem annyira komálom, mint a menetrendtáblázatokat böngészni hajnalban a trolimegállóban

Először is, mélyen megdöbbentett az az elképesztő betegség-tudat, amivel a szülők, tanárok és gyerekek körüllihegik a témát. “Borzalmasan kiborultam, amikor kiderült Emmáról, hogy diszkalkuliás” – írja az egyik szülő, mintha legalábbis egy halálos betegségről lenne szó. Nem mondom, az életminőséget befolyásolhatja a probléma, de főként akkor, ha a nem elég toleráns a tanári gárda átlagot von* a matematika jegyekből, ahelyett, hogy összeadná azokat az évvégi osztályzáskor. De egyébként nincs nagy para, tanulási nehézségbe viszonylag ritkán halnak bele a népek.

Elég jól megvoltam eddig diagnózis nélkül is, ám most, hogy tudom, merről** fúj a szél, lényegesen javult az önértékelésem: kiderült ugyanis, hogy nem öt különböző dologban vagyok rossz, hanem egy bizonyos kondíció okoz problémát több különböző területen. Nevezetesen: a, számolás; b, tájékozódás; c, térbeli érzékelés (mozgássorozatok elsajátítása és tükörmozgás leutánzása); d, szabályok megértése és alkalmazása (pl. társasjáték); e, pénzügyi tervek készítése, megértése (csinálja meg a könyvelő, és kész). Szóval, remek dolog ez a diszkalkulia, mint átfogó terminus technikus és gyűjtőnév a hiányosságaimra, amik néha vicces szituációkba sodornak.

Aggodalomra már csak azért sincs ok, mert a mindennapi élet mezején még kimondottan szórakoztató is tud lenni a helyzet:

- csupa izgalom az élet, akárhányszor számolom meg gyors egymásutániságban a zsebemben lévő aprót, mindig más eredmény jön ki;
- minden aluljárót alkalmam nyílik több szemszögből is alaposan megvizsgálni, hiszen meglehetősen ritka, hogy a metróból kilépve eltalálom, hol kell felmenni (mármint a nagyobb csomópontoknál, ahol ritkán fordulok elő: Kálvin tér is a bitch);
- mindig (=megszokott útvonalaimon kívül folyton) ott a meglepetés izgalma, hogy vajon melyik irányba fog elindulni a villamos, vagy hova repít éppen a busz (ha nem hibáztunk rá, akkor pedig jöhet a meghitt hangulatú városnézés);
- nagy örömet szerzek minden félszemű Down-kórosnak egy vidám baráti társaságban azzal, hogy garantáltan én értem meg utoljára a társasjáték szabályait (hacsak nincs leírva vagy lerajzolva az egész);
- utólag – úgy az ötödik kerülőút után – mindig jót mulat az ember a sajátosan bizarr útvonalterven, amire épp elméjű figura álmában sem gondolna (igen, a kreativitás!);
- mindig rendkívül egyedi koreográfia születik, valahányszor valaki csoportmozgásra próbál tanítani (legyen az arab táncház turistáknak vagy színházi darabhoz szükséges csoportjelenet, vagy akár egy bizonyos sporthoz elengedhetetlen mozgássor);
- a heveny arcvakságnak köszönhetően új ismerősök akár minden órában (láttam nemrég egy dokufilmet egy New York-i újságírólányról, aki a diszkalkuliás lévén olyannyira arcvak volt, hogy a saját munkatársait sem tudta megkülönböztetni – az azért szar lehet, én mondjuk csak a két hetente egyszer felbukkanó szembeszomszédot nem ismerném fel idegen kontextusban, mondjuk a színházban, de komolyabb gondjaim ezért ezen a területen nincsenek… igaz, a Casablancában minden pali ugyanúgy néz ki…).

Szóval, nincs itt gond egy szál se. Most pedig megyek aludni, mert az ágyban azért még mindig verhetetlen vagyok (nem úgy, mint szegény Rihanna).

---

* azt tudom, hogy kell
**persze nálunk a “merről” meglehetősen relatív fogalom