No regrets

And of my acts, I will admit, I’ve no pretensions
I’ve no regrets for all the things that I have done
My faiths, to me, are as foundations
None has the right to judge my soul but me

VNV Nation: Precipice

A végtelen vakromantika vodkában oldódott könnytengerében az ember amolyan dacos büszkeséggel vallja, hogy “soha semmit sem bánt meg” és büszke arra, aki és amit élete során megélt, hibákkal és ballépésekkel együtt, all inclusive csomagban. Egy darabig én is ebbe az illúzióba ringattam magam, de aztán rájöttem, hogy igenis feleennyi baromság is bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy kiborítsam magamat és a környezetemet: ergó ha visszamehetnék időben és térben, bizony kissé átírnám azért azt a bizonyos forgatókönyvet.

Late bloomer, mint én: a szeptember huszonötödikei, gyöngyösi napraforgó

Vajon más is ismeri azt az érzést, amikor sétálsz az utcán, és  egyszer csak – látszólag minden ok nélkül – eszedbe jut az egyik ballépésed a bőséges repertoárból, aztán hirtelen – észre sem veszed – megállsz egy pillanatra és elmorzsolsz magadban egy szolid bazdmeget? Ilyenkor egészen elvörösödöm, közben pedig arra gondolok, hogy a túróban lehettem AKKORA marha, amekkora akkor voltam, amikor az adott kontextusban hülyét csináltam magamól (vagy éppen bajba sodortam szegény, szerencsétlen fejemet – bár a kettő többnyire kéz a kézben jár egymással)?

Igen, az én ifjúkori balfaszságaim zömében két nagy csoportra oszthatók:

1. Meggondolatlan, naiv, ostoba, hirtelen felindulásból elkövetett random hülyeségek, amikkel egész egyszerűen értelmetlenül bajba sodortam magamat. Csupa vérciki dolog kistini koromból és a felnőttkor hajnaláról, a pofámról lesül a bőr: szökés éjszaka iskolai táborból, verekedés, dacból hideg kövön alvás és látványos hiszti, BKV-ellenőrverés, kötekedő rendőr-rúgdosás, igazságtalan tanár úr kurvanyjába-küldése nyílt színen, kisebb, “jelentéktelen” svindlik, mint pl. a más igazolványával utazgatás vagy a magánterületen fényképezkedés, csupa válogatott baromság.

2. Szenvedélyes, túlzó, józan észt nélkülöző elmebetegségek, amik főleg arra voltak jók – arra viszont maradéktalanul és maximálisan – hogy utólag égő fejjel lehessen emlékezni rájuk. Ezen események fő területei: barátság, szerelem, rajongás és más elvont, nehezen követhető humanoid érzések. Ezt talán még kevésbé kell részleteznem, mint az előző pontot: mindenki csalódott és okozott már csalódást, csinált magából hülyét és égette le magát annak a bizonyos érzésnek árnyékában, amit József Attila igen találóan a szükségét végző vadállat védtelenségéhez hasonlított.

Szóval, legjobb esetben is csak annyit mondhatok, hogy igyekszem elfogadni a múltat és próbálom belátni, hogy a tévedések nélkül nem lennék ott lélekben, ahol vagyok – de hol van ez attól, könyörgöm, amiről a Faith and the Muse úgy vall, hogy live without regrets? Van olyan egyáltalán?