Birodalom

Mélylila és élénkrózsaszín pillangók a falon, csúcsos sárga sátorházikó, póniszálloda tükrös fürdőszobával és kékhajú barbie. Barnafürtös hatéves szaladgál a puha plüssszőnyegen, és lelkesen mutogatja, kitől mit kapott szülinapjára.

Sosem babaöltöztetőset játszottam, mindig történetmesélőset - azt viszont intenzíven

Ott az unokatestvére is, egy éves múlt. Ölébe veszi a kicsit, az hozzábújiik és mosolyog. A kicsi mindig nevet: megfogom a kiskezét és nevet, felöltöztetem neki a babát és nevet, rajzolok neki házat és nevet, megsimogat. Nagy kék szemei vannak és azok is mindig nevetnek. Nincs idő. Most van.

Jó lenne csak ülni a plüssszőnyegen és játszani a rózsaszín babaházzal meg a babaszagú kiscsajokkal, de jönni kell haza oldalt frissíteni, ügyeletes vagyok. Meg úgy egyáltalán, ezek a szülinapi bulik intim családi események, nem való oda a fél város.

Milyen természetesen, ösztönösen élik bele magukat a világba az egészen kicsik: nincs semmi bonyodalom, nincs stressz, nincs határidő… csak a színes-illatos, puha játékok vannak, meg a sok nevetés, ölelkezés és simogatás.

Nyitottak. Kíváncsiak. Érdeklődőek. Magabiztosak. Szenvedélyesek. Babaszagúak. A nagyobb igazi kisrealista, ha azt mondom neki, “mondjuk, hogy”, rögtön kijavít: “jó, mondhatjuk, de az nem úgy van. Tudtad, hogy a pónihoz fésülködő-asztal is van?” A kicsi még nem beszél sokat, de mindent okosan el tud mondani a szemével. Hogyan látja a világot vajon? Milyen lehet ilyen picikének lenni, amikor az élet még csak egy-egy mosoly, ölelés, simogatás meg tejszagú pelenka, mégis minden új, izgalmas, felfedezetlen és egy-egy nap az örökkévalóság? Milyen lehet ezt nézni egész nap és csodálkozni vele?

Nem is tudom, miért írtam ezt le, teljesen offtopic volt.