Hol élnek ezek az emberek?!

Általános jelenség, hogy amikor az ember elér egy bizonyos szintet egzisztenciálisan, egy pöttyet hajlamos elveszíteni a kapcsolatát a mindennapok taposómalmával. Vagy csak inkább homokba dugja a fejét, hogy elkerülje a konfliktust? Nézzünk most erre három friss, abszurd példát.

Hol élnek ezek az emberek?!

• Gerendai nem tudta (?), hogy Magyarországon virágzanak a szélsőséges politikai irányzatok.

Még júliusban kellett cikket írnom a Sziget ominózus Rock a rasszizmus ellen rendezvényéről, akkor futottam bele egy sajtóközleménybe, amit aztán integráltam az anyagba, az egyszerűség kedvéért idézem:

„Amikor szervezni kezdtük a nulladik napos koncertsorozatot, még nem sejtettük, hogy a szélsőségeket támogató csoportok ilyen erősek. A Sziget eddig sem politizált, ezután sem fog, de a rasszizmus egy nemzet közi probléma, amely ellen fel kell lépni. És a tapasztalatok alapján, ha zenészek hívják fel erre a figyelmet, akkor hatékonyabb ez a munka” - nyilatkozta Gerendai, bár nem tudni, miért lepte meg a hazánkban jelenlévő szélsőséges (vagy annak titulált) csoportok ereje a jelenlegi kiélezett körülmények közepette, amikor napi nyelvi kérdés, hogy létezik-e a „cigánybűnözés” szókapcsolat vagy túl liberálisak vagyunk-e, ha határozottan állítjuk, hogy a bűnözés immunis a faji kérdésekre.”

No igen, ezen azóta is derülök. Mégis melyik országban lakik ez a Gerendai?

• Szabó Patrícia azért hagyta ott (?) két és fél hónap után a JOY főszerkesztői székét, mert őt csak az olvasó érdekelte, nem az eladás.

Pont ma hajnalban, midőn a Blikknek küldtem a napi cuccot, futottam bele egy beszélgetésbe a FIX TV-n, ami még annó a celebes valóságshow kapcsán készült, és most ismételték. Az a becsületesarcú riporterfiú csevegett Patríciával, akinek állandó, visszatérő szívfájdalma, hogy miért nem húszévesen szül minden nő, és persze a JOY-os időkre terelődött a szó. A Cosmopolitan (!) főszerkesztője ekkor ilyet szólt:

“Nem tudtam azonosulni a kiadó attitűdjével. Én azt szoktam meg, hogy azért készül el egy cikk, mert az az olvasónak hasznos, és nem pedig azért, hogy a marketinges kislány új cipőt vehessen magának…” – ezen egészen elámultam.

Azt gondolom ugyanis, hogy a marketinges dolga az, hogy eladjon, az újságíróé az, hogy írjon, a tartalomszerkesztésért felelős szakembernek – másnéven a főszerkesztőnek – pedig az a feladata, hogy a kettőt koordinálja és összehangolja. Jó lenne azt hinni, hogy egy szebb világban lehet pusztán szép és jó, szívből jövő dolgokat írni, de a valóság ezzel szemben az, hogy a lapkiadás egy kőkemény üzletág, amit a reklámbevételek és (jóval kisebb részben) az előfizetések tartanak életben. Abszurd póznak tartom, hogy egy egyébként értelmes és talpraesett főszerkesztő, aki többek között a Cosmopolitan (!!!) mögött áll, úgy beszél, mintha az underground és földszagú fénymásolt suliújságot adná ki húsz példányban, titokban, a tízpercben. Naneeee!

• Magyar autózós művész megdöbbent azon, hogy a BKV-n magukba húzódnak az emberek.

Egy barátnő mesélte, hogy nemrég járt egy sajtótájékoztatón, ahol művészünk előadta, milyen mélységesen megdöbbent a minap: történt ugyanis, hogy autója lerobbant, ezért tömegközlekedési eszközre kényszerült, és látta, hogy az emberek – csodák csodájára – nem szólnak egymáshoz a villamoson, sőt… még csak nem is mosolyognak vagy köszönnek egymásnak, inkább zenét hallgatnak vagy olvasnak. Mondja ezt egy olyan ember, aki nem is vegyül a pór néppel, inkább autózik. Csókolom, mostantól köszönök mind a 200 izzadthónaljú embernek, aki a vesémbe könyököl a 7-es buszon. Kész.

Többek között azért sem szeretnék celeb lenni, mert a végén még a maradék realitásérzékem is leslisszanna a klotyón.