Ó, miszer alkohol…

Asszem, alkoholproblémáim vannak.

Na, nem mintha gyakran innék, vagy netán sokat. Nem, többnyire erőszakkal kell rávennem magamat arra is, hogy egyáltalán szájamhoz emeljem a poharat (üvegből inni meg kimondottan utálok – remélem, ez enyhítő körülménynek számít). Szóval nem vagyok egy kimondott ivógép, és három közeli barátom is derekasabb piáló mind mennyiség, mind gyakoriság tekintetében. A történet expozíciójaként hozzátenném még mindehhez, hogy életem első tizennyolc évében egy pohárnyi szeszt sem ittam meg összesen, és ma is utálom a legtöbb az alkohol ízét (“én se azért iszom, mert finom” – ahogy Emkével valljuk).

Az én kapcsolatom a szesszel plátói szerelmi viszony, pszichés ragaszkodás. Hogy világos legyen, miről beszélek, nézzünk egy példát. Nemrég egy laza közegben mindenki vedelt, én józan maradtam (nem elvi vagy egészségügyi okokból, egyszerűen nem esett volna jól épp az ital), és figyeltem azt, ahogy antiszociálisan kívülállóskodom – nem mintha szociális hálómon kívül rekedtem volna vagy képtelen lettem volna lazítani… egyszerűen csak semmiben nem leltem örömömet. Hideg, steril, távoli volt minden, kívülről szemléltem a többieket és magamat is. Nem, nem egy csapat debil részeg volt körülöttem, hanem ezernyi hatás, ami normális esetben érzelmi reakciót vált ki az emberből. Én ehhez képest teljesen közömbös, unott és pikírt voltam, mellé pedig fáradt és törődött.

Az ikszedik ilyen esetnél megtörtem a kört, elő a laposüveggel. Nem ittam sokat, épp csak egy kétdecis kisvodkát meg egy sört, ez ugye a szalonspicchez is alig elég. Az eredmény lehengerlő volt: az agyam tiszta maradt, a beszédem és a mozgásom fókuszált, írásom sajtóhibamentes, ugyanakkor viszont elképesztő volt a változás közérzet tekintetében. A fáradtság elmúlt, a közönyt mintha elfújták volna, a hangok és a színek újra élt kaptak, a gondolatok szabadon kezdtek áramlani, egyszeriben részévé váltam a dolgoknak. Pedig még csak be se rúgtam: épp csak ittam, pont mint az alkoholisták.

A fenti történet aztán pár hónapon belül többször ismétlődött meg, nem érdemes számolni, mennyiszer. Ez elgondolkoztatott: talán ideje leülni és átgondolni viszonyomat a szesszel.

A helyzet pedig fura. Voltaképpen úgy használom a piát, mint más a heroint: semmi különös, nó mámor, nó fetrengés, nó agyeldobás, nó blackout – oké, persze előfordul, hogy túllövök a célon, de ilyesmi évente maximum kétszer-háromszor esik csak meg, és soha nem ok nélkül. Az esetek 98 százalékában viszont csak belemártom a nyelvemet a piába, igazából kis mennyiséggel töltekezem: egy, másfél üveg bor vagy egy kis kalinkavodka, netán három-négy sör – az a mennyiség ez, amitől nem lehet igazán berúgni, maximum becsiccsantani. És – tatatatatammm – én ebben az állapotomban érzem magamat a legkitűnőbben. És ami még ettől is ijesztőbb: ilyenkor teljesítek a legjobban, józan mércével mérve is!

Mintha lenne valami tudatalatti, ösztönszinten létező gát, ami ilyenkor leomlik. A gondolatok, az érzések, az elméletek, a szavak, kreatív erők, a vágyak, a ritmusok ilyenkor kerülnek a helyükre, ebben az állapotban tudok a Földdel egy fordulatszámon pörögni.

Bizonyos tevékenységeket persze nem tudok elképzelni pia nélkül. Például olyan koncertet, ami érzelmileg sokat jelent (szerencsére kevés ilyen van, hahaha): pia nélkül nem tudnék sírni (vagy mégis?), és a sírás kell a megtisztuláshoz. Pia nélkül táncolni se tudok, igazából ingerenciám sincs rá.

És most, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, furcsa a mérleg: a Szigeten, ahol mindenki talajrészeg volt, én csak az utolsó napon ittam, a szokásostól akkor is kevesebbet: egy kis üveg vodkát Szonjával közösen (főként a koccintás kedvéért), aztán úgy három sört (a felsorolt fogyasztások mind a teljes ébrenléti időtartamra vonatkoznak persze, azért húzóra nem menne ennyi minden). Most, a négy napos ünnep alatt végig nem ittam egy kortyot sem… és most, a negyedik napon hiányzik. Pszichésen. A fíling. A szabadság. A korlátlanság. Az áradás. A közeg. Az érzés. A élesség. A beszélgetések. A tánc. Összegezve: hiányzik a szociális cselekvéssor és a szervezetemre gyakorolt hatás egyaránt.

Valószínűleg jó darabig nem is fogok inni, mivel négy napja kénytelen-kelletlen elkezdtem szedni az allergia gyógyszert, a tavalyi augusztusvégem ugyanis pokol volt, kicsinált a parlagfű. Az allergiatablettával kombinált piától persze nem kattan be senki (legalábbis nem jobban, mint ami az én velem született alapállapotom), a használati utasítás nem is tiltja, valószínűleg csak elálmosodnék, ha innék rá. De nem fogok: gyógyszerre inni elképesztően suttyó dolog, meg aztán valszeg a vesém se örülne a dolognak. Ezenfelül pedig könnyen meg tudom állni, nem érzem lemondásnak – fizikailag. Pszichésen viszont már más a helyzet. Eszembe jut ugyanis.  Eljátszom a gondolattal. Ha a szociális kontextus adott, talán még hiányzik is.

Szóval, különös dolog ez.

Akik pedig idáig eljutottak az olvasásban, és értették is, ami a sorok között van, azoknak ajánlom a 10 legiszákosabb amerikai író vallomását, amit Hettontól vettem át, mert igen sajátos élmény volt elolvasni őket.