Önárnyékátugrás

[...]

Ha melodrámában utaznék, biztosan előadnám, hogy életemnek három fő problematikája van. Az elsőt nem mondom el, a második a Don Quioxte-ség és az önfeladás közötti lelki nyugalmat adó egyensúly meglelése, a harmadik pedig az, hogy legyőzzem azokat a gátakat és gátlásokat, amelyek megakadályoznak abban, hogy átlépjem a korlátaimat és a teljes énemmel, ne csak a vacak énkémmel funkcionáljak az élet számos területén.

Ha sorselemzővel beszélnék (amire eddig még nem volt példa), valószínűleg azt mondaná, hogy mindhárom életfeladat szorosan összefügg egymással és karmám lényegével, de ehhez fölösleges jóshoz rohannom, érzem én ezt magamtól is. Mint ahogy sok más dolgot is tudok és érzek, mégsem vagyok képes – egyelőre – lerombolni egy sor láthatatlan falat – talán pont azért, mert láthatatlanok.

Ahogyan azt a “Tibor megmondja, ki a fasz vagy” című random személyiségteszt is elárulta a Facebookon, én “valami bölcsészgeci“ lehetek - így aztán bocsánatos bűn, ha mindennapos vendég soraim között az elvont fasság csakúgy, mint az önmarcangolás a köbön – legalább tudatosan offolok, a stream-of-consciousnesst se bízom a véletlenre, savval pusztul ám az őserő. Szóval, haragszom magamra, mert tényleg, tényleg, tényleg több mint idegesítő, hogy nem vagyok eléggé sokoldalú, művelt és küzdőképes a képességeimhez mérten, így aztán folyton ott a lelkifúró, hogy a jóstenke csak kiszórta az ablakon azokat az egyébként szép és nagy energiákat, amiket tehetségül adott. Tanulni kéne, méghozzá gecisokat, lexiálisan és önfegyelem tekintetében egyaránt, aztán meg átugrani az árnyékomat és lerombolni a falakat – ami meg pont a tudás és a tudat leigázásával történhet csak meg. Szóval szopás az egész.

Nem vagyok én hurráoptimista és a messianisztikus póz is távol áll tőlem, de valami azt súgja, idővel sikerülni fognak ezek a dolgok – nem kell feltétlen nagy történetekre gondolni, a cél itt is csak az, mint a többi hatmilliárdnál: annak lenni, amik vagyunk, és megcselekedni azt, amiért idejöttünk.

[...]