Létkérdés: amik és akik vagyunk

- röntgen-kép az agyamról éjfél után (én kérek elnézést) -

Vigyázat: elvont, létidegen, önmarcangoló teológiai-filozófiai-pszichológiai-szociológiai-okfejtés lett belőle, pedig csak elbambultam!

Furán működik az ember, állandó kifogásokat és mentségeket keres én-határai definiálásához, ha pedig a sok freudi egó-védelmi mechanizmus befuccsol, jön az önutálat és a szenvedés. Mert macerás dolog a fizikai síkon működni, anyaggal azonosulva és húsba zártan – érthető tehát, hogy a legelemibb, “ki vagyok és mit csinálok?” kérdést feldobó gép időről időre lefagy és szétesik.

Természetből fakadóan spirituális lény vagyok: nem járok templomba, nem olvasok ezoterikus magazinokat és nem lehet találkozni velem nőknek szóló előadások első soraiban sem. Viszont születéstől fogva és verbalizációtól függetlenül, gyárilag tudom, hogy nem az vagyok, amit megeszek és kiszarok – és mégis nehéz zsigeri szinten, intellektualizáció nélkül elfogadni, hogy még csak az sem, amit saját teremtő erőmmel szellemi szinten létrehozok és alkotok. Ez a sanda spirituális gyanú, amit nem valami manapság divatos mestergurutól hallottam a PAX TV-n és nem is az Elixírben olvastam, ma még éppúgy megbénít, mint amikor Garnélával 15 éves korunkban a sulibüfében ülve rádöbbentünk, hogy a fizikai síkból kilépve nincs többé somlói galuska. Nem jó bizony ilyesmire gondolni, mert a hús a fizikális, az egó a szellemi szféra esszenciája.

Figyelem a többi ember viszonyát is ehhez a kérdéskörhöz, elvégre így vagy úgy, de mindenki igyekszik elfogadható, szerethető köntösbe csomagolni kicsiny kis önmagát legalább önmaga számára, még ha a felszínen önutáló is. Bizarr megoldásokat látok: a nagyzási hóbort, a megalománia és az elhivatottság érzete kivétel nélkül mindig kéz a kézben jár a kisebbségi komplexussal és a féktelen bizonyítási vággyal. Aki skatulyáz és magát a tömeg fölé emeli, általában bizonytalanabb és sebezhetőbb, mint a réti pitypang a szélben. Hiába racionalizál kellő intelligenciával és tevékenykedik az ösztönös őserő szintjén, még nem érzi, hogy a tudatosság és a tehetség is csak sokadlagos, lényegtelen külsőség ahhoz képest, ami az embert igazán emberré teszi. Ahogyan az elért eredmények, úgy a velünk született kvalitások is felszínes adalékok ahhoz viszonyítva, amik valójában vagyunk – és még ha nem is tudom, mik vagyunk, ez az egy egészen világos számomra kisiskolás korom óta.

A történet végén, a piramis tetején az elért eredménytől és megteremtett valóságtól sokkal lényegibb, meztelenebb dolognak kell lapulnia. Kár, hogy nem látható mindez: a Biblia szerint is arra pörögtek rá a népek, ha Jézus különleges képességekről tett tanúbizonyosságot – máskülönben képtelenek voltak hinni, imádni, csodálni. Borrá változtatni a vizet vagy feltámasztani egy halottat egy tehetség, adottság, de vajon – teológiai, elméleti szempontból kérdezem – ezek a képességek és ezeknek kinyilatkoztatása, megmutatása adták Jézus lényegét, vagy ezek csupán járulékos elemei voltak annak, aki és ami Jézus valójában volt? A kérdés relevanciáján pedig nem változtat a részletkérdés, hogy a Bibliát valós dokumentumként vagy elvont metaforaként kezeljük.

Metaforába ágyazva is megfogalmazhatnám kétszáz oldalban (benne van az 50 éves tervben, amúgy), de most laza és nyilvánvaló leszek, erre futja épp: ezen a síkon a saját tudásunkba, tehetségünkbe, elért eredményeinkbe ágyazott ego jelenti az egyetlen olyan viszonyítási pontot, amihez vissza-visszatérünk öndefiniáláskor, útmeghatározáskor. Ez a mérce olyan, mint a GPS: reménykedünk, hogy nem tévedünk el vele, de azért mégis sikerül, persze. Akárcsak Abigél, Niniel GPS-e, amivel Lipcsébe mentünk három éve, gyakran pont az egóból építkező elvrendszer küld minket olyan irányba, aminél az újratervezés is lényegesen biztonságosabb lett volna. Nem hiszem, hogy lehet 1500 százalékos fix meggyőződésünk kőtáblába vésve egy padlóba betonozva, és érdemes skatulyázgatni, észt osztani vagy – legfőképpen – ítélkezni. Elvek helyett egyedi esetek vannak, amire adott reakcióinkat, döntéseinket újra és újra felül kell vizsgálnunk.

Hányan hazudnak maguknak úgy a kedvező ego-definiálás mentén, hogy észre se veszik? A 9-től 17-es robotgép szabadságra vágyik és kötetlenség önkifejezésre, a saját kivülállásában tetszelgő avantgard életművész társadalmi elismertségről és anyagi biztonságról álmodik titokban, közben pedig – és bizony ezt elfogadni talán a legnehezebb – szép számmal akadnak, akik pont abban a számunkra elfogadhatatlan, kibírhatatlannak tűnő ketrecben érzik szabadnak magukat, ami minket vígan felemésztene.

Egy biztos: a pénz, a siker, a tehetség, a szépség, az intelligencia soha senkit nem tett jobb emberré – de még teljesebbé, boldogabbá sem. (Ha igen, akkor sem cél formájában, hanem csupán eszköz-szinten, időlegesen és mindössze egy dimenzióban.) A lényeg másban rejlik – de ezt a valamit megköti az egó, ami pont a hústól a leginkább elválaszthatatlan.