Megvolt az Év Égése is

Június 20., szombat reggel 5.02, megvolt az év vaskos égése is, eltévedtem a susnyásban, persze most meg a közlésvágytól égek. Szó szerint: világos ugyanis, hogy az ilyen sztorik publikus tálalásával magam alatt vágom a fát, de sajnos az íráskényszer mindig is erősebb volt bennem, mint a másokban élő pozitív vaddisznókép kialakítása feletti aggodalom. Lássuk hát a sztorit.

Itt az igazán király kóbászolni a viharban

Hát nem eltévedtem éjjel, egyedül valahol a Nagyréde-Tarján-Gyöngyös háromszögben, a pusztában, a susnyásban, ahol csak búza van meg szőlő, ember nuku, három óra gyaloglás után is csak egy mérges farkaskutyával találkozik az ember?! Az előzményeket hagyjuk – az külön könyveket ér-, a végkifejlet mindenesetre az iméntiekben ismertetett szitu volt. Azt természetesen láttam, merre van Kékes – nem lehet eltéveszteni – de az teljességgel bizonytalan volt, hol van ott út, és a susnyást kikerülve miként tudok egyenesen hegyiránt haladni. A nap is feljött, így legalább tudtam, merre van kelet, és ez segített belőni a Kékestől való pontos irányomat is - de ez még mindig kevés információ, nem találtam se utat, se földutat, csak a szántóföldet, ami tizenegynehány kilométeren keresztül nem épp szerencsés útvonal. Remek.

Aztán jött a korcs, kóbor, elvadult ábrázatú farkaskutya, aki el akarta kapni a sejhajomat, de én szilaj maradtam és csak álltam, néztem bele egynesen a szemébe. Látta, hogy nagyobb vagyok, eloldalgott – de alaposan rámjött a para a kaland után. Mit lehet ilyenkor tenni? Hogy teljes legyen a kép, a telefonomon se volt egy büdös kanyi se, alig pár órával telefonáltam el az utolsó filléreket, persze teljesen lényegtelen konverzációra. Jellemző. Legalább egy taxit tudnék hívni – igen, de hova? Jó reggelt, szeretnék rendelni egy taxit, ide a susnyásba, nem tudom, különben hol vagyok… – na ne. Találni kell egy behatárolható pontot legalább, aztán valami majd csak lesz.

A távolban álló fehér objektumot megközelítettem, de csak traktort láttam a drótkerítés mögött, ember sehol – reméltem, valami gyár vagy üzem lesz, ahol van porta, és megengedik, hogy taxit rendeljek. Naiv voltam, ez egy elhagyatott tanya - ó, fuck. Most gyalogolhatok keresztül a búzatáblákon öt-hat órán át, fájós lábbal, remek. Nem szeretnék összefutni megint a farkaskutyával, nem volt túl kedves ábrázata. Ráadásul sorra gyülekeznek a viharfelhők az égen, a levegő pedig gyanúsan fülledt. Még csak az kéne, hogy kitörjön a vihar és fejbe basszon egy villám, így is elég hülye vagyok gyárilag.

Segítsééég!

Mi marad ilyenkor? Ingyenes számot tudok csak hívni – persze jó gyerek voltam mindig, eddig ilyenre nem volt szükségem, így nem is tudtam semmi hasznos számot. Találomra beütöttem, hogy 112 – a hülye filmekben is mindig ez a segélykérő szám, talán itt is ez lesz az. Az is volt. A fickó a vonal végén  nyilván komplett marhának nézett, amikor igen frappánsan előadtam magam:
- Eltévedtem.
- Hol?
- Nem tudom pontosan – ha tudnám, nem hívnálak, tettem hozzá magamban. - Nagyréde-Gyöngyöstarján körül. Esetleg Gyöngyöspata. Ebben az irányban. Kékestől nyugatra. Nincs itt semmi, csak búza és szőlő, az utat nem látni – most adtam volna elő, hogy az épületre Borhy-tanya van kiírva, ha ez segít, kéne egy térkép és akkor tudna nekem taxit hívni, amit otthon kifizetnék, mert egy büdös vas sincs nálam. A fickó viszont megelőzött.
- Rendben. Kapcsolom a gyöngyösi rendőrkapitányságot – és már ki is csörgött.
- Tessék, rendőrség – kurvajó, még csak ez kellett. Előadtam megint, a rendőr:
- Miért kellett elindulni, Illés József már keresi magát.
- Őt nem ismerem, de… – megszakított. Ezek szerint mások is eltévedtek? Nem rossz. Remélem, nem darabolós gyilkos az illető.
- Jó, maradjon ott, ahol van, küldök egy kollégát. Húsz perc múlva ott lesz. Integessen neki kézzel-lábbal, ha meglátja – mondjuk nagy para nincs, tizenöt kilométeres körzeten belül egy lélek sincs itt.

Leültem tehát a Borhy-tanya felirat alá, mint egy csöves, és vártam a rendőrautót. Közben a távolban villámlott. Király, én vagyok itt a legmagasabb objektum, persze. Felkészítettem magam lélekben, hogy a policeman irgalmatlanul le fog cseszni bizonyára, és nyilván igaza is lesz. Én marha.

És valóban. A kék-fehér kocsi húsz perc múlva ott volt. Bűnbánó arccal nyitottam ki az autó ajtaját. Egy fiatal, huszonévesforma  zsaru ült bent:
- Ugorj csak be – mondta meglepően kedvesen. Nocsak. Azt hittem, jön majd az irgumburgum, hogy a rendőrautó nem taxi. A figura azonban szinte atyaian bánt velem – még szerencse, hogy nem nézek ki többnek 16-nál, simán azt hitte, valami kis hülye vagyok, ami csak annyiban tér el a valóságtól, hogy már nagy hülye vagyok. Vén marha. Fel voltam készülve arra is, hogy megkérdezi, mit ittam, és el is terveztem, hogy két Borsodi Bivalyt fogok bevallani (egyébként három volt, plusz két sima sör). Ennek viszont már száz éve, nem hozott igazi részegséget, csak némi ittasságot, de én persze józanul is bármikor elkavarok akár a saját erkélyemen is. Nyilván túl gyakran gyantázom a bajszomat. A rendőr azonban nem kérdezte meg, mit fogyasztottam – kedves volt tőle.  Az irataimat sem kérte el – igaz, nem is lett volna neki mit odaadnom, kirándulni a pusztába nem az összes papírjával jár az ember, még táskát se hoztam. Árpinál volt a hűtőtáska az elemózsiával, mikor elindultunk.  

Egészen a kapuig hozott, aztán (bemondásra) felírta az adataimat. Nem jegyzőkönyvbe, csak egy sima jegyzettömbe – erre számítottam, nyilván, persze, adja magát, de akkor is rém ciki volt bediktálni a születési dátumomat. Legalább egy tizessel kevesebbet várt, a végén azt se tudta, hogy köszönjön el, szegény. Én meg bűnbánó arcot vágtam és elnézést kértem – vááá, ekkora szopítót, még most sem hiszem el ezt a kínos történetet.

Összességében véve meglepett a rendőrség pozitív hozzállása, és hogy még leszídva se lettem. “Persze ezért fizetek annyi adót, hogy ott legyenek, amikor szükség van rájuk” – mondtam magamnak a liftben, mintegy vigasztalásként, no meg hogy bűntudatomat és szégyenérzetemet oszlassam kicsit. Mégiscsak jófejek a zsaruk: legalább kicsit visszaállt a világ rendjébe vetett hitem (if any). Meg aztán, újabb dolgot tudtam meg magamról: bármennyire is ciki a sztori rám nézve, csak nem bírom ki, hogy ne írjam meg a végén. (Azt hiszem, a hobbiíróknál merő közléskényszer dolgozik ilyenkor, míg nálam ez A Történet Sajátos Varázsával egészül ki. Valószínűleg ezért nem kecskepásztor vagy porszívóügynek akartam lenni már kisiskolás koromban sem.)

Cilike és bridzsitdzsónsz együttvéve hozzám képest kutyafüle.