Magyarországon nem éri meg legális munkát vállalni

Mindig jókat derültem a társadalomkritikus kamupunk-dalszövegeken és a megmondó-blogokon, de most eljött az idő, hogy ráncba szedjem gondolataimat itt az éj magányában: Magyarország bizony olyan ország, ahol jobban jár az, aki munkanélküliként feketézik, mint az, aki adófizető állampolgárként funkcionál.

Aki napi 8-10 órát gályázik, kézhez kap átlagban havi 70-et vagy 100-at, míg aki segélyeken él, némi feketézéssel kétszer ennyi lóvéhoz juthat. Persze a fekete munka is szinte kötelező a keleti szettingben: az emberek nagy része képtelen akkora tőkét összekovácsolni, amiből vállalkozást építhet, elvégre a járulékokat akkor is fizeted, ha nincs fix bevételed; munkához, megrendeléshez jutni pedig nem épp egyszerű. Pláne pl. Heves megyében, ahol az emberek 60 százaléka ingázik, és persze szinte kivétel nélkül mindenki csalni kényszerül még ott is: 52 ezer Ft a 80 km-es havibérlet, így marad a diákbérlet a maga 90%-os kedvezményével, elvégre egy tanár tanítani vágyik (szégyellje magát, pedig kofának mehetne a falujában is), helyben nem kap munkát, 110 ezer Ft-ból meg nem fog tudni 52-t utazásra szánni. Eredmény? Kiégett adófizetők tartanak el milliókat, míg milliók kénytelenek feketézni, az viszont közös mindannyiukban, hogy ott csalnak muszájból, ahol tudnak – az életben maradásért.

Nézzünk egy nagyon is kézenfekvő, közeli és szubjektív példát, konkrétan az enyémet, mert zsebbenturkálás rulez. A munkanélküliséget szerencsére nem kellett tesztelnem, de nem igazán fáj a szívem az élményért, tekintve, hogy – jókora késéssel – a napokban érkezett meg a 45 nap passzív táppénze (munkaügyekben járatlanoknak a puska: a passzív táppénz a munkaviszony megszűnése után közvetlenül maximum 45 napig járó ellátás, orvosi igazolás ellenében). Viccesmód pont azért voksoltam a PT mellett, mert mindenki azt mondta, az több lesz, mint a munkanélüli segély… erre mennyi érkezett? 25 ezer forint – ha nem lennének egyéb bevételi forrásaim és szerető családi hátterem, valszeg királyosan megéltem volna másfél hónapon át ennyi pénzből, ugye.

Sebaj, gondolta Vaddisznó (és nagyot kortyolt a félédes debrői cuvée-ből), 45 nap után csak találok valamit, elvégre ifjú vagyok és különleges, legrosszabb esetben pedig ott a jövedelemkiesési biztosítás, ami azért mégis csak havi 90-et hoz a konyhára, elvégre fizettem rendesen mindig. Utóbbi már önmagában véve is elég arra, hogy az ember inkább otthon maradjon és ismerősei  neve alatt bizniszeljen random kreatív melókkal, de persze itt is befigyelt egy autentikus kelet-európai szcenárió, ami miatt a biztosító felrúgta a szerződést a végén. Történt ugyanis, hogy a munkaerőkölcsönző cég, amelyen keresztül alkalmaztak minket (eleve milyen má’, hogy számos helyre csak úgy vesznek fel, ha kölcsönzőn keresztül szerződsz, hogy ők jobban járjanak – ocsmány egy biznisz a munkaerő-kölcsönzés intézménye), egy óriási sikkasztásos-adócsalásos botrány keretében pár névváltással egybekötve átruccant Romániába offshore-kodni, itthon pedig csődöt jelentett. (Érdemes rákeresni a kft-re a cégjegyzék.hu-n, nagyjából ötven különböző formában és címmel szerepelnek, irodáik azonban mind bezártak már, a gyöngyösi székhelyen még hat hónap fizetetlen bérleti díjat is hagytak maguk után a drágák). Nem igazán fog hiányozni a korrupt kölcsönzőcég - pláne, hogy persze négy utódvállalatot hagytak maguk után - miattuk azonban több ezer ember kényszerült másik kölcsönzőcéghez annó, minek köszönhetően nem teljesült a jövedelemkiesési biztosítás egyik alapfeltétele, a 12 hónap szünetmentes munkaviszony ugyanazon a helyen. Így aztán, hiába kaptam 3 éven át ugyanonnan a fizetést, papíron mégis két munkáltatóm lett, így buktam a havi 90-et a Humán Rent jóvoltából, ezúton is köszönöm nekik meleg szeretettel.

Más kérdés, hogy a 45 nap után szerencsére találtam állást, így alapjáraton szükségtelenné vált a biztosítás, viszont a döntés a bejelentett, fix meló mellett nem épp üzleti vénámat dicséri, hiszen azt már az elején is tudtam, hogy anyagilag jobban járok az fater-nevében-számlázós-külsős-munkákkal és a segéllyel, mint egy fix fizetéssel. De én a melót nem melóként, hanem kreatív megnyilvánulási lehetőségként tekintem, ergó sokkal fontosabb volt a lóvénál a tény, hogy valahol fejlődhetek, épülhetek, előre léphetek, részese lehetek valami nagy és közös projektnek, ahol naponta érzem, hogy szükség van rám.

Én azonban a kivételek közé tartozom: 90 százalék azért “dógozik”, mert muszáj, ergó nem fog 10-12 órákat  lenyomni mondjuk 150-200 ezrekért, hiszen otthon, heti 5 óra munkával is megvan majdnem kereken ugyanennyi (segély, biztosítás, rokkant nyugdíj, családi pótlék, fekete melók és a többi). De még ha feleennyi lóvé fut is be a számlára otthon csücsülve, sincs nagy gond, hiszen feleannyi költség sincs, ha nem kell lakást bérelni, büfékben étkezni és éjjelnappalikban vásárolni. Ilyen helyzetben vajon hogy dönt az emberek nagy része? Marad a fenekén, adót meg fizessen a jó édes anyukája. És ezért tart ott az ország, ahol tart: nem éri meg legális, bejelentett munkát vállalni, vállalkozónak lenni meg tánc a borotvaélen, amire még a legnerészebbek sem feltétlenül képesek “vállalkozni”.