Szépen beszéljünk, bassza meg

Évek óta nem beszéltünk már komolyabban, erre a minap egy nagyobb társaságban valahogy  szóba kerül egy régebbi írásom. Azt mondja, nincs vele semmi baja, csak ő – ó – az olyan műveket szereti, amik “gyönyörködtetnek és tanítanak”. Miután ilyen finoman és burkoltan lebunkózott, kíváncsi lettem, konkrétan mi is volt a gond azzal a pár ezer karakterrel, és a válasz sokkoló volt:  “csúnya szavak” szerepeltek benne.

Nekem szép - egész télen ilyet vágytam fotózni

Nahát. Talán verbális eszközöktől függetlenül sem volt jó a cucc, who are we to judge what is right and what has purpose for us, ízlések és pofonok… de ezt az indokot végképp nem vártam: “csúnya szavak”. Mitől “csúnya” egy szó? Az igazat mondd, ne a valódit. Öncélú alpárisággal nálam garantáltan nem találkozni: ha nem jött át a szövegen, miféle tudatossággal nyúltam a profánabb kifejezésekhez, valamit biztosan elrontottam.

Kor- és társadalomfüggő dolog a szavak divatja, maga a fonéma sosem lehet szép vagy csúnya. Úgy váltakozik, kopik és frissül a legegyetemesebb jelrendszer világszerte, mint a cipődivat: ami ma ormótlannak tűnik, holnap number-one márka lehet. Megint más kérdés, mi képvisel minőséget és mi az igazán kényelmes és testhezálló.

Vajon a szimmetria jelenti a szépséget? És talán csak a szépség képvisel értéket? A művészetnek célja egyáltalán, hogy gyönyörködtessen vagy akár tanítson? Csupa többesélyes mélyfilozófiai kérdés, ahány ember, annyi válasz.

Őket sem mindenki szereti, pedig igaziak (a Mátrában lőttem a képet)

Én speciel a természetességben és az igazi dolgokban hiszek. Amikor az írás a természetes történetmesélés dallamához igazodik, sallangmentesen és őszintén. A mindennapi beszédben a “csúnya szavaknak” éppúgy helyük van, mint az idegen kifejezéseknek vagy az adott témakörhöz tartozó terminus technikusoknak – vannak dolgok, amiket csak bizonyos eszközökkel lehet hitelesen kifejezni. Ne menjünk már oda a festőhöz, hogy ne használjon pirosat és feketét, mert a pasztellszínek harmonikusabbak a nagykönyv szerint. A világban nem csak harmónia létezik, és az alkotás úgyis csak a befogadóban válik azzá, amivé – az alkotó belső képe egy vízió, aminek nem kell és nem szabad megfelelnie a külvilág elvárásainak. Aztán ott a deviáns szépség esztétikája is, there is beauty in decay.

Sznob vagyok, nem szívesen mozgok olyan szellemi közegben, ahol egy-két tudatosan kontextusba ágyazott négybetűs szó diszkvalifikálja a mondanivalót. Ne már, bassza meg.