Kőgazdag mindenesember – Friderikusz eddig

Az Alexandra Kiadó toplistájának első helyezettje

Életrajzi könyvet jobb esetben nem azért olvasunk, mert szeretjük vagy utáljuk az embert, aki köré a sztori épül, hanem mert kíváncsiak vagyunk a korra, a körülményekre és a szakmára, meg akarjuk érteni a kulisszák mögött megbúvó fejlődéstörténetet. A Friderikusz eddig interjúkötet jó pár hete kijött a nyomdából, de csak most jutott el hozzám – szerencsére.

Friderikusz Sándorral kapcsolatos első emlékeim egyike a kilencvenes évek elejére nyúlik vissza. A showman akkoriban papagájtarka ruhákban bohóckodott, minden csinos nővel flörtölt, a férfisztárokat pedig trófeáiról faggatta. A közönség zabálta, hetvenöt-nyolcvan százalékos nézettséggel tarolt, nem csoda, hogy az ötödikes farsangi bálon „Friderikusz-Show”-nak öltöztünk, én parodizáltam magát a showmant, óriási sikert arattunk. Egy alkalommal aztán egy fiatal, világhírű énekes volt a show vendége, és a beszélgetés már percek óta a csajok-bulik-siker témakör körül forgott. A harmadik-negyedik felületes kérdés után a világsztár ingerülten ugrott fel: „Elegem van abból, hogy a riportereket csak ez érdekli velem kapcsolatban. Most éppen egy komoly színdarabra készülök, közben pedig nagyszabású jótékonysági akciót szervezek Szomáliába. Kikérem magamnak ezt a hangot.” És akkor csoda történt: Friderikusz azonnal váltott. Bólintott, és egészen más hangfekvéssel, testtartással ezekről a dolgokról kezdte kérdezni a sztárt – hihetetlen mélységgel és felkészültséggel, mintha rögtön az első körben egy kétórás mélyinterjúra készült volna húszperces geg-show helyett. Voltam vagy tizenkét-tizenhárom éves, de ez a hozzáállás rettenetesen impresszált. (Nagy kár, hogy sehol sem lehet hozzájutni ezekhez a felvételekhez, kíváncsi vagyok, felnőtt szakmai szemmel hogy tetszene az interjú.)

Friderikusz szerint Havas legnagyobb hibája, hogy a valóságban is olyan, amilyennek a képernyőn látszik

Mindenesetre később is megfogott az, hogy Friderikusz sokféleképpen, de mindig felkészülten tud beszélgetni bárkivel, bárhol. Agyfrászt kapok attól, amikor Havas ötvenedszerre is eljátssza, hogy hülyeséget kérdez, aztán vállat rándít: „na, a szerkesztők már megint baromságot írtak fel, mindegy”, majd megkérdezi szappanoperasztár vendégét, hogy tulajdonképpen mi a fene is az a Barátok közt, mert ő még soha egy részt sem látott belőle. Nehéz megmondani, hogy ez nála csak allűr és imidzs, vagy valóban képes volt az elmúlt tíz évet tévés létére úgy lehúzni, hogy elkerülte figyelmét saját kenyéradó csatornájának (!) milliós nézettségű szuperprodukciója, aminek nézettségi adatai köré nem mellékesen az összes többi műsorsáv épült. Fábrynak szintén könnyű dolga van: „előfürdetést” végeztet embereivel, ahogy Vitray mondotta volt, az adásban neki már csak címszavakat kell mondania, amikre a vendég előadja az előre megbeszélt sztorit. Hajdú Péter az egyszeri kíváncsi néző szemszögéből kérdez, és ugyanolyan naivan kommentálja is az elhangzottakat: „na, én ezt most nem hiszem el, engem nem győztél meg”, komoly pro és kontrákkal előállni viszont egyáltalán nem szokott. Friderikusz ezzel szemben amolyan mindenes ember: szerkesztő-riporter-műsorvezető-gegmester-showman-producer-befektető, és ez még akkor is imponáló, ha bizonyos dolgai miatt egyébként nem szimpatikus.

Nagy kíváncsisággal vettem tehát kezembe a Friderikusz-könyvet, ami voltaképpen egy gigantikus, sokfejezetes interjúkötet, túlontúl őszinte beszélgetésekkel a szakmáról és a szakma képviselőiről itthon és a nagyvilágban. Abszolút okos, tiszta, vállalható forma ez egy (ön)életrajzhoz; lényegesen sokatmondóbb, érdekesebb vallomás és pontosabb korrajz, mint Fiala „szépirodalmi alkotásnak” szánt öncélú és terjengős Péklapátja. Az interjúkat készítő Mihancsik Zsófiát még a Magyar Rádiós korszakából ismeri Friderikusz, aztán később az ATV-n együtt szerkesztették a 414 adást megélt Friderikusz Most-ot, akkor jött az ötlet, hogy könyvformában összeszedjék az elmúlt ötven év szintézisét.

Mihancsik egyébként remekül kérdez: vitatkozik, ragaszkodik a válaszhoz, visszakanyarodik dolgokhoz, ha a helyzet úgy kívánja -  ugyanakkor nem játssza túl a szerepét. Ahol kell, pontosan azt kérdezi meg, ami az olvasót is leginkább érdekli: és ezzel mennyi pénzt kerestél? Mennyi volt a tiszta haszon? Hogyan számoltad el a költségeket? Mi volt ennél a műsornál Vitray honoráriuma? Tényleg feleségül akartad venni Stahl Juditot? Nem félsz, hogy egyedül öregszel meg? Ki járt jobban, az MTV vagy te? Miért van az, hogy azért a szakmában én is egyfajta színvonalat képviselek, mégse kerestem soha tizedannyit se, mint te? És Friderikusz mindenről részletesen számot ad, konkrét összegekkel, nevekkel, adatokkal, részletekkel. Ahogy kell. Márpedig pénzcsinálásban nagyon otthon van az ürge, lehet kérem jegyzetelni.

Pálffy állítólag előszeretettel rúgott be adás előtt

Friderikusz kétségkívül szókimondó ember, és bizony nem csak riadtszemű énekeslányoknak mer “beszólni” a Megasztár IV-ben. Az abszolút részletes szakmai leírásokon túl arról is beszámol, mi a véleménye a szaktársak munkásságáról: Fábryról, Vitrayról, Pálffyról, Havasról, Verebesről, Fenyő Jánosról, az apjától való elhidegüléséről, a tévéelnökökről, mesél a lehallgatási botrányáról, a kirúgásairól, a peres ügyeiről és persze a Gyurcsányhoz és Orbánhoz fűződő kapcsolatáról is. Utóbbinál enyhén fel is ébredt bennem a gyanú, hogy ez a sztori már mese habbal, de végeredményben a miniszterelnökök is esendő emberek, miért ne lehetne velük „ilyen viszonyban” valaki, aki az egykori First Ladyvel bandázott egyetemista korában? Ezen mindenesetre lehidaltam:

„Szóval felhívtam [Orbánt], hogy menjünk el egy hosszú hétvégére a Börzsönybe valahová. […] A vége természetesen az lett, hogy nem mentünk sehová, kudarcba fulladt a próbálkozásom. Szerintem Orbán is, a magyar közélet is nagy lehetőséget hagyott ki. Akkor úgy éreztem, van bennem annyi erő, hogy jól össze tudjam foglalni, mi mindenben csúszott szét a személyisége, és esetleg merrefelé van ebből kiút.”

Amikor az MTV-től való utolsó kirúgásáról esik szó, egy pillanatra megint elbizonytalanodtam, hogy igaz történetet olvasok-e, vagy a miniszterelnöknek nyalunk csontig épp. Az ominózus Népszabadság-interjú után ugyanis Gyurcsány felhívta: „Ne haragudj, hogy nem mentettelek meg, de politikusként nem lenne etikus, ha beleszólásom lenne a köztévé belső ügyeibe.” Vajon ez tényleg így zajlott, vagy ez csupán egy kedves gesztus a miniszterelnök felé Friderikusz részéről, aki állítólag első körben csalódott Gyurcsányban, utólag viszont már igazat ad neki. (Ha tényleg így történt, Gyurcsány igen bölcsen járt el, elvégre van már a királyi tévében így is elég csicskása, és egy újabb lehallgatási ügy után a jóisten se mosta volna le róla, hogy saját kezűleg irányítja az MTV minden megmozdulását.)

Fridi régóta ismeri Orbánt, Gyurcsánnyal később ismerkedett meg

Szóval Friderikusz nem épp jobboldali, és nincs is ezzel semmi baj. Vezetett több közéleti műsort, van egy meggyőződése – ami nyilván mindenkinek van, totálisan objektív médium és véleménytelen riporter sehol a világon nem létezik. Pártállás miatt diszkvalifikálni vagy kitüntetni embereket csak nálunk meg a Balkánon szokás, egy egészséges társadalomban minden szorgalmas, tehetséges ember munkáját tisztelnünk kellene, akár jobbos, akár balos az illető. Fridi balos – na és? Attól még ő sem hisz kritikátlanul egy pártnak vagy egy politikusnak, benne is felmerülnek kérdések és ő is törekszik arra, hogy túllásson a felszínen. Amit a közéletről és az egyes politikusokkal való kapcsolatáról ír, az pláne érdekes, de korántsem ez adja a könyv gerincét.

A lényeg valahol az utószóban domborodik ki leginkább: Magyarországon nem kedvelik azokat, akik gondolkoznak és cselekszenek, önállóak és céltudatosak, vannak kreatív ötleteik és a pénzcsináláshoz is értenek. Ha a szomszéd kőgazdag, eleve kizárt, hogy becsületes munkával jutott hozzá a vagyonhoz, ha a munkatárs túlórázik, lehetetlen, hogy nem stréberségből teszi, hanem valóban „szenvedéllyel űzi mesterségét”. A hazai médiamunkások többsége mérhetetlen cinizmussal leplezi tudatlanságát, a kontraszelekció tarol, az irigység burjánzik. Még ha netán akadnak is elfogultságok, túlzások is a könyvben, azért mégiscsak meglepő (de nem mulatságos), hogy még egy magamfajta, veszélytelen ebihal is egy az egyben ugyanazzal az attitűddel találkozott a hazai tyúkszaros médiaszegletben, mint egy Friderikusz-féle óriáscápa. (Pedig én aztán az általa jellemzett szaktársak közül csak egyvalakivel dolgoztam együtt, és az illető mindkettőnk szerint alkalmatlan… és gerinctelen is mellé bónuszként. Remek.)

Az utószóban Gerő András nagyon jól megfogja a lényeget:

„Kultúránk, minden szólam ellenére, nem segítőkész abban, hogy a tehetség sikerre tudja átváltani magát. A magyarok inkább azt szeretik, ha a tehetség tragédiába fordul. Élő emberről nyilvánosan jót mondani szolgalelkűségnek, már-már faragatlanságnak számít. Halála után viszont senkit sem lehet kritizálni. Nem véletlenül van így: a balsors motívum a magyar kultúra normalvilágának szerves része. Felmentést ad az alól, hogy szembenézzünk saját kicsinyességünkkel, rosszindulatunkkal, esendőségünkkel – mindazzal, amivel mi magunk akadályozzuk meg a tehetség sikerre vergődését.”

És akkor most gondoljunk azokra, akik a sok kutyába küldött celeb mellett túl sokak, túl színesek, túl különcök, túl tehetségesek voltak, életük jelentős részében mellőzöttnek érezték magukat, halálukig pedig a kutya se foglalkozott velük. Albert Györgyi, Cserháti Zsuzsa, Dönci, Szilágyi Laci meg a többiek. A tragikus sorsú művészek és kreatívok mellett üdítő kivétel egy pasi, aki – tetszik, nem tetszik – önerőből sokra vitte és még elégedett is az életével. Eddig. Igaz, azt mondja, az NBC-nél még kazettatartó-mindenesember is szívesen lenne, és nem vágna eret, ha megint albérletbe kényszerülne. De fogjuk még látni - tetszik, nem tetszik – képernyőn is, az fix.