A “jelenség-szereplésről” avagy miért is nem szerepelnék – többek között – a Mónika-showban?

Kösz

Egy volt csoporttársam belémbotlott az iwiw-en: hamar kiderült, hogy azzal foglalkozik épp, ami személyes “soha-az-életben-semmi-pénzért”-listámon a telemarketing, a porszívóügynökség és az MLM mellett megosztott első helyen áll: a Mónika-show segédszerkesztője. Ha már így “véletlenül összefutottunk”, finoman meg is kérdezte, nincs-e kedvem “esetleg” szerepelni a Mónika-show speciális, rendkívüli, újszerű különkiadásában. L’art pour l’art, mer’ mér’ ne.

Aki most soronkívüli Mónika-show-szapulásra számít, csalódni fog. Az is egy termék (és – mint tudjuk – a kínálatot a kereslet hívja életre), annak is meg kell élnie valamiből, éppúgy, mint a a többi terméknek a többi sávban. Ízlések és pofonok: attól még, mert nem tartozunk egy bizonyos termék célcsoportjába és értelmiségi körökben a Mónika-szídás éppúgy elvárt nyelvi magatartás, mint a buzizás heteroszexuális férfiak tornaöltözőjében, fölösleges most öt flekket a Mónika-show-val kapcsolatos erkölcsi és szakmai aggályoknak szentelnünk.

A Mónika-show munkamódszere, témaválasztása és belső hierarchiája sem jelent újdonságot számomra: épp elég egykori csoporttárs és régi ismerős húzott már le ott pár hetet-hónapot segédszerkesztői státuszban ahhoz, hogy pontos képem legyen arról, mi zajlik a kulisszák mögött. Az sem különösebben érdekes dolog, hogy még mindig találnak balekot, aki az ilyen és ehhez hasonló műsorokban önként leégeti magát (ha meg nem, hát jönnek a filléres statiszták). A Mónika-show innentől nem is képezi tárgyát bejegyzésünk további fejezeteinek.

Az ilyesfajta szereplést viszont – műsortól és csatornától függetlenül – én csak “jelenség-szereplésnek” hívom: arról van szó, amikor Kovács Gézát nem azért hívják meg a Fábry-showba, mert ő Kovács Géza, hanem mert kékeslila mellkas-taraja van és szemgolyó-piercinget hord a lábujjkörmében. Az ilyen kovácsgéza konkrétan semmi olyat nem hozott létre, amit más kovácsgézák nem tettek még meg eddig (vagy ha igen, hát épp nem erről kérdezik), hiszen zömében a kékeslila mellkas-tarajos társak nevében nyilatkozik, a szemgolyó-piercingjéről a lábujjkörmében. Helyette tehát elmehetett volna bárki, aki tartalmat képes csepegtetni a fentebb említett külsőségek (adott esetben elvont filozófiai iskolák) mögé.      

Miután nem először kértek, hogy hasonló műsorban égessem magam, elgondolkoztam: vajon én miért nem vállalnék soha, semmilyen tévéműsorban jelenség-szereplést? Mi rossz van abban? Elvégre  egy kulturált, intelligens, színvonalas vitaműsorban képviselhetnék akár valami számomra szimpatikus, felvállalható ideológiát, jelenséget is, amivel akár új perspektívát nyújtanék a kedves nézőknek. Miért nem teszem hát? Illetve: miért nem vágytam soha arra, hogy ezt tegyem? Elvégre szeretek és tudok szövegelni, hatásosan érvelek, gyors a reakcióidőm és nem ijeszt meg a kamera sem. Akkor meg?  

Kölyökkoromban szerepeltem eleget: városi, megyei, de még országos rádióadókon és tévécsatornákon is beszéltem arról, hogy milyen érzés rákóczis diáknak lenni, miért nincs még ma se fekete tagja az englewoodi Rotary Klubnak, mit várnak a választásoktól a diákok, mit szólnak a szülők a gruftilányok fekete rúzsához, legyen-e tandíj, mire a mi generációnk egyetemre kerül… ésatöbbi. Ezekben az esetekben persze soha nem az én véleményemre voltak kíváncsiak a kérdező szervek, egyszerűen csak egy jódumájú, kedves kölyökre volt szükség, aki bővített mondatban is gond nélkül egyezteti az alanyt az állítmánnyal és nem jön zavarba a kamera előtt.

Más a helyzet persze, ha valaki olyan témában nyilatkozik, amiről csak ő beszélhet úgy, ahogyan beszél: egy zenekar frontembereként, egy film rendezőjeként, egy könyv szerzőjeként, egy aranyérem tulajdonosaként, egy gyógyszer feltalálójaként. Ebben az esetben – még ha a világ legbénább zenekaráról, legelcsépeltebb filmjéről, legunalmasabb könyvéről, legjelentéktelenebb versenyéről és legtriviálisabb gyógyszeréről is van szó – a beszélő az egyetlen ember a világon, aki az adott témában csupa olyasmit tud mondani, amit más nem. A szereplésnek ezt a fajtáját élesen elkülönítem a jelenség-szerepléstől.

Tizenegynehány évesen még szívesen beszél az ember tágabb közösség nevében általános – vagy éppen izgalmasnak tűnő – dolgokról, de ahogyan aztán egyre idősebbek és (remélhetőleg) bölcsebbek leszünk, többé már nem szívesen mondunk olyat, amit bárki más elmondhatna - így hát az  ilyesfajta öncélú szereplések jelentőségüket vesztik.

Szerintem legalábbis. Számomra mindenképp.

Így aztán, mivel egyelőre még semmiféle egyedi, maradandó értéket nem hoztam létre, a közeljövőben nemhogy a Mónika-showban, de más egyéb kifejtős-megmondós műsorban sem láthattok majd jelenség-szereplőként.

Oviban szívesen főszerepeltem: Szeget szeggel végig, fejből, hat évesen

Azé’, mert hat évesen mindent bevállaltam, még nem kéne azt hinni… :)

Ötödikben még bármit bevállaltam :D

Első nagy interjúm híres emberrel, bibi: hatodikban Mohai Gábor tévébemondóval

Ritka dizájntalan tizenkétéves voltam

Nyolcadikban, ballagási beszéd közben

No, még külföldi tévés szereplésem is vót

Kösz